Szülinap :)

Ha már a szülinapoknál tartunk, nekem is nemrég volt. :) Nagyon csodás nap volt, drága Férjem minden jóval meglepett. Pl. készíttetett nekem diabetikus csokitortát, persze tojásmenteset, és teljes kiőrlésű lisztből is készült, úgyhogy ehettem belőle bátran. :) Már ezért is szuper, hogy szülinapom volt. :) Na de azért inkább az volt nagyon jó, hogy aznap mindketten szabadságon voltunk, és a nap nagy részét együtt töltöttük. (leszámítva, mikor kikötötték az új lakásunkból a gázt, mert volt némi adminisztrációs hiba, és az után kellett futkosni pont ezen a szép napon)

Nekem nem könnyű ajándékot venni, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerű engem boldoggá tenni. Hogy lehet ez? Nekem nem számít, hogy mi az ajándék, csak az a fontos, hogy gondolt-e rám a másik. Szeretem a személyes dolgokat, az olyan ajándékokat, amin látszik az odafigyelés, a törődés, a szeretet. Egy képeslapnak, amit szeretettel írtak meg, jobban tudok örülni, mint mondjuk egy értékes ékszernek, amin érzem, hogy csak befutott valaki a boltba, és gyorsan választott egyet, hogy aztán kipipálhasson. Drága Tomikám pl. azzal okozott a legnagyobb örömöt, hogy ezt a tortát, amire a diabétesz mellett már nagyon vágytam, megszerezte nekem, és feldíszítette a lakást szülinapos girlandokkal, meg el voltak dugva képeslapok mindenhol, amerre jártam, találtam egyet-egyet, és még a kedvenc diabetikus málnaszörpöm is be lett szerezve. :)

Szóval törődés, odafigyelés. Szerintem ajándékozásnál ez lenne a legfontosabb, szempont. Sajnos azonban azt tapasztalom, hogy ma már annyira rohannak az emberek, hogy csak "letudják" egymást ezen a téren is. Nekem két ünnep számít, a szülinap, és a Karácsony, ezekre igyekszem odafigyelni, és ezeknél igénylem én is az odafigyelést.

Általában már ilyenkor ősszel vezetek egy listát, hogy mit lehetne ajándékozni karácsonyra, figyelem a szeretteimet, hogy tudjam, mit szeretnének stb. Hetekig készülődök, és nem az ajándék értéke a lényeg, hanem az, hogy a megfelelőt találjam meg.

Az ünnepeknek nem a pénzköltés a lényege, hanem számomra egy kis kiszakadást jelent a mindennapokból, amikor a legfontosabb ajándékot adjuk egymásnak: időt. Nekem ugyanis ez a legértékesebb, mivel ebből van a legkorlátozottabban rendelkezésre álló, legalábbis számomra. (a szeretet természetes, ezt nem is említem pontosan az alap kategóriája miatt)

Mivel a pénz nem tud motiválni, ezért az sem foglalkoztat, hogy mennyibe kerül egy ajándék. Nekem egy szuper kis füzet, vagy napló ugyanolyan értékes, mint egy Frei Wille ékszer. Egy jó dvd, aminek van mondanivalója is, pl. szeretem az igaz történeteken alapuló lelki tartásról szóló filmeket, felér egy Guess ruhával.

Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nézzünk egy kicsit körbe magunk körül, és ne feledkezzünk meg arról, hogy mi az igazán fontos. Hogy egy jó beszélgetés egy szelet torta mellett többet ér, mint az, hogy két percem van a másikra, és adok valamit, ami mindegy is, hogy tetszik-e neki, a lényeg csak az, hogy letudtam. Egész évben rohanunk megállás nélkül, és a kapcsolataink már oly mértékben elszemélytelenednek, hogy a legszorosabb viszonyunk a számítógépünkkel, és a telefonunkkal van, ez pedig nincs így jól. Nagyon nincs.

Nekem borzasztó kevés időm van a munkám mellett, és most majd jön a baba, megint csak egy új élethelyzet lesz, és biztosan nem fogom a lábamat lógatni naphosszat, de az emberi kapcsolatok így is, úgy is nagyon fontosak nekem. Nem tudok annyi emberrel találkozni, amennyivel szeretnék, nem tudok én sem annyi időt a másikkal tölteni, amennyit szeretnék, de amikor sikerül megszervezni egy-egy találkozót, akkor az övé vagyok, rá figyelek.

Javítsunk azon, amin lehet, és ez az ajándékozás, kapcsolatápolás téma szerintem bőven megér egy kis tuningot. :) Nem gépek vagyunk, hanem emberek, viselkedjünk is úgy! :)

Mosolygós napot! :)
Lili

Jó érzések :)

Egy gyors kis bejegyzés, ez most nem egy mélyen szántó téma, bár erre nem is szoktam törekedni, csak ami jön, arról írok, hát most erről. :)

Tegnap beugrottunk Tomival pár percre az éppen zajló nyári intenzív tanfolyamunkra. :) Sanya és Timike tartják, meg persze a többi asszisztens is besegít nekik, ahogy szokták. :) Csak be akartunk kukkantani, aztán sikerült egy picit megakasztanunk az órát, úgyhogy bocsi a diákoktól. Hogy miért állt le az óra? Mert a jelen lévő tanáraink, és asszisztenseink olyan szeretettel fogadtak minket, mikor megláttak, hogy egyesével kifutkostak a körből, és adtak egy-egy puszit, ölelést stb. A diákok meg csak néztek, hogy mi folyik itt. Aztán Sanya mondta, hogy kik is vagyunk, azaz az iskola vezető tanárai.

Nagyon-nagyon jó érzés volt, és büszke vagyok erre, hogy ilyen csapatunk van, ahol ekkora a szeretet, és ezt nem is félnek kimutatni. Gondoljatok csak bele, hány munkahelyen van olyan, hogy a nyakába ugranak a főnöknek, ha megérkezik??? Persze nehéz a Fuerte-t munkahelynek, magamat meg főnöknek nevezni, valószínűleg itt is a kulcsa a dolognak, hogy szívvel-lélekkel, és szeretettel csináljuk a dolgunkat, nem törődve címkékkel, pozíciókkal, státuszokkal stb. Baráti szeretet, és mély tisztelet, megbecsülés van közöttünk, ez tart össze minket, ettől olyan jó a csapat, amilyen.

Szóval nagyon jó érzés volt ezt megtapasztalni, kicsit meg is hatódtam, és szeretném ezt az érzést is megőrizni az emlékeimben, mert az ilyen dolgok segítik át az embert a nehézségeken, az ilyen élmények után érzi, hogy igen, van értelme annak, amit csinál, és jó helyen van. :)

Az ilyen spontán szeretet megnyilvánulásokra szükségünk van az életünkben, és biztos vagyok abban is, hogy ha mi adjuk, az is nagyon jó érzés, úgyhogy ne féljetek szeretni, és ezt kimutatni, mert ez az a dolog, amiből minél többet adunk, annál több lesz belőle. Megfigyelted már, hogy ha te adsz szeretetet, te is mennyire jól érzed magad tőle? Ha még nem, akkor próbáld ki nagyon gyorsan! Ha pedig igen, akkor ne feledkezz meg erről a jó érzésről, és gyakorold! :)

Namaste!
Lili

Kismamás napok :)

18 hetes vagyok, azaz bőven van még hátra a babavárásból, de már most elég sok minden változott az életemben.

Az első trimeszter elég izgalmas volt. Nagyon sokat aggódtam, állandóan a neten lógtam, hogy most akkor ez és ez így jó-e, normális-e stb. Az orvosomat is mindig egy hosszú listával vártam, és "kvíz kérdéseket" tettem fel neki. Az elején a legegyszerűbb dolgokról sem volt fogalmam, nem tudtam, mit szabad, mit nem, és ez eléggé bizonytalanságban tartott.

Ehhez hozzájöttek a testi változások, babás tünetek is. Bár voltak nehéz napok, de jól viseltem, annak ellenére is, hogy 6 hetet végig kellett feküdnöm a 7-8. héttől. Igazából a fizikai dolgok kevésbé viseltek meg, mint a lelkiek. A fizikai dolgokat, bármilyen kellemetlen is volt, jobban el tudtam fogadni, hogy ezzel jár a várandósság, mint az érzelmi hullámvasutat. Hányingerem volt pár hétig, de nem hánytam. Volt, hogy átaludtam volna az egész napot, olyan fáradt voltam, és hát a szilikon cica nevet is felvehettem volna, majd szétdurrantak a melleim. :D :D :D

Érzelmekkel az volt a gondom, hogy évek alatt felépítettem egy elég stabil, kiegyensúlyozott állapotot, erre most úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok ura magamnak, a kontroll ki-kicsúszott a kezeim közül, szinte irányíthatatlanná váltam önmagam számára. Egyik nap vigyorogtam, mint egy félkegyelmű, másik nap türelmetlen voltam, harmadik nap még a tévé reklámokon is bőgtem. Így utólag elég mókás erről írni, akkor nem mindig volt az. Szerencsére csodás társam van, aki ezeket teljesen jól viselte, és nagyon sokat segített, hogy túljussak ezen a pár héten.

Ma már elég kiegyensúlyozott vagyok újra, szerencsére ez a sírós időszak rövid volt. Most néha türelmetlenebb vagyok, mint szoktam lenni, de ez inkább azzal függ össze, hogy keveset sikerül aludnom.

Nagyjából a 10-12 hét között megszűntek az erőteljes tüneteim. Néha előfordul egy kis hányinger, de csak pár pillanatra, és jó is, hogy van, mert ilyenkor mindig az az oka, hogy figyelmeztet a testem, ideje enni valamit. Két falat után már minden rendben is van.

Kb. a 12. héttől alacsony lett a vérnyomásom, meg-megszédülök, de ma már ez sem vészes, megszoktam, tudom már, hogy kezeljem. Ez is normális kismamás fiziológiai tünet, semmi extra, sokaknál előfordul.

A fogyásom is megállt hét kilónál, és azóta kb. 2-2,5 kilót híztam is, azaz emiatt sem kell már aggódnom. Ami pedig extrán jó, hogy most már határozottan látszik, hogy nem csak besütiztem :), hanem babát várok, attól gömbölyödik a pocakom. :) Lassan kezd feljebb tolódni a pocim, ahogy a méhem kiemelkedik hétről hétre egyre jobban a medencéből.

A héten megtudtunk, hogy Minike kisfiú lesz, így át is keresztelte Tomikám Kukac-mukacnak. :D Remélem, hogy azért majd találunk neki rendes nevet is, amiért tini korában nem fog majd minket utálni. :D :D :D

Most már határozottan érzem, hogy mocorog odabent, de még elég gyenge érzés ez. Csak ritkán érzem, kell hozzá a nyugi, hogy rá tudjak hangolódni. Tegnap azonban nagyon vicces volt, mert a kisfiúnk a bal oldalamat kiszemelte magának, és átköltözött oda, így a pocim aszimmetrikus lett. :) Úgy néztem ki, mint aki lenyelt egy kisebb almát, és az bal oldalt dudorodik. :)

Hihetetlenül csodás dolog a babavárás, nagyon élvezem, és leírhatatlanul boldoggá tesz! :)

Mosolygós hétvégét mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Felkavaró érzelmek :)

A hétvégén workshopunk volt, és persze én sem maradhattam távol. :) Ugyan tanítani nem tudtam a pocaklakó miatt, de teljesen nyugodt voltam ilyen téren, mert Timike vette át a haladó óráimat, és szuper volt, nagyon-nagyon büszke voltam rá. Az első nap meg is hatódtam, és úgy drukkoltam neki, hogy egyszer-egyszer könnybe is lábadt a szemem. Hiába, ezek a hormonok! :D :D :D

Balira és Tomira is nagyon büszke voltam, és vagyok, ott is éreztem néha lepkéket a gyomromban. :))) Mindent nagyon intenzíven élek meg most, mióta babát várok. :)
A többi tanárunk óráján nem voltam, így is nagyon kifárasztott ez a két nap, de biztosan ők is nagyon jól megállták a helyüket. :) A buli meg egyszerűen fantacsudi volt! :):):) Két órát voltam, persze nem táncoltam, de nagyon jó érzés volt olyan igazi Fuerte-s bulit látni, ahol ilyen sok jó ember van, ennyire jó energiája a közösségnek, és a bulinak. Nagyon nehéz volt tánc nélkül megállnom.

Az a sok szeretet, amit a két nap alatt a diákjainktól is kaptam, meg persze a csapatunktól, leírhatatlan. A gratulációk, kedves szavak, de leginkább az érezhető szeretet nagyon jó érzés volt.

Tegnap délutánra már nagyon elfáradtam. Testileg, lelkileg is. Előbbi nyilván azért, mert az utóbbi 7-8 hétben nem nagyon voltam fent ennyit. Az utóbbi pedig a sok pozitív élmény miatt. Érzelmileg telítődtem, túl is csordultam, persze ez mind a pozitív értelemben értendő, és már nem tudtam hova pakolni a szívemben azt a sok jót, amit kaptam. Jártam már így egyszer, mikor az esküvői party-nk volt Tomival Fehérváron a diájainkkal. Ott eljött az a pont, amikor a sok szeretettől úgy meg voltam már hatva, hogy elbújtam a DJ pult alá (szó szerint), és ott pityeregtem egy keveset, majd össze kellett szednem magam, hogy újból ki tudjak menni az emberek elé. Na akkor a mostani hétvégét képzeljétek el, ahol még az érzelmeim a szervezetem "hormontámadása" miatt enyhén fogalmazva is túlzottak. :))))

A workshop végén ért egy kisebb lelki megrázkódtatás. Meséltem már itt a blogomban, hogy volt egy barátom, akivel sajnos 3 éve megromlott, majd 2 éve megszakadt a kapcsolatom. Nem tudtuk rendezni a dolgainkat azóta sem. Nos, most ő megkoronázta a workshopos érzelmi kavalkádomat, ugyanis a rendezvény végén odajött hozzám, és gratulált a babához. Hát ott tört el a mécses, elpityeredtem, és ezt még utána órákig nem tudtam itthon abbahagyni, és ahogy most írok róla, megint jönnek a könnyeim, annyira felkavar. Abban maradtunk, hogy továbblépünk, és bár nem beszéltük meg a dolgainkat, amire szerintem azért előbb-utóbb sort kellene keríteni, mert én a mai napig nem tudom, hogy miért is haragudott rám meg konkrétan, csak tippjeim vannak azok alapján, amiket mástól hallottam, de valahogy a kép soha nem állt össze, hogy mi volt az, ami miatt így kitaszított az életéből egyik pillanatról a másikra, és ami miatt a kezdeti közeledésemet nem fogadta. Később pedig már én is elzárkóztam egy jó időre a probléma rendezése felé, főleg sértődöttségből, majd amikor megint próbálkoztam, akkor elutasításra találtam. Itt tartott a mi történetünk egészen tegnap estig, amikor odajött hozzám. Persze, lehet, hogy csak simán tovább kell tényleg lépni, de szerintem amíg kérdések vannak, vagy rossz érzések, tisztázatlan dolgok maradnak benne, addig ez bennem bizonytalanságot fog okozni, és nem lehet teljes a kapcsolatunk, pedig én nagyon szeretném, ha visszatérne az a barátság köztünk, ami volt.

Kicsit össze vagyok zavarodva, mert féltem magam még egy picit, és csak bízni tudok benne, hogy szépen fog alakulni, rendeződni a kapcsolatunk. Nem akarom erőltetni, siettetni, hagynék neki teret, de jó lenne, ha nem kellene tovább az érzéseimmel ellentétesen viselkednem. Hogy mire gondolok? Nagyon szeretem őt, mindig is szerettem, ugyan próbáltam utálni is, és sértődöttségem miatt is voltak bennem negatív érzések, de ezek mindig hirtelen feltóduló érzelmek voltak, soha még annyira sem tartósak, hogy napokig kitartsanak. Ezért aztán amikor megláttam, mindig rögtön nagy vigyor terült szét az arcomon, és nagy lelkesen köszöntem, indultam, léptem felé, majd hirtelen jött mindig a hideg zuhany, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk már ilyen viszonyban, és vissza kell fognom magam. Azaz el kellett a természetes, valós érzéseimet fojtanom, felvenni egy visszafogott maszkot, és ez borzasztó volt, hiszen a spontán reakcióm miatt mindig hülyén, sőt, megalázva éreztem magam, mivel annál borzasztóbb érzés szerintem nincs, mikor tudod, hogy nem fogadják, elutasítják a szeretetedet.

Szóval nem mondom, hogy ma reggel a kiegyensúlyozottság lenne a legjellemzőbb rám, mert még mindig fel vagyok kavarva az egész hétvégétől, a sok élménytől, szeretettől, ettől a fordulattól a végén, de azt sem mondanám, hogy rosszul lennék, sőt, ellenkezőleg, jól vagyok, csak érzelmileg kissé felkavart, megbolygatott.

Vicces, pont tegnap meséltem egyik kedves diákunknak, hogy a hosszú évek alatt felépített kiegyensúlyozottságomat a várandósság jól átírta. :) Az érzelmeim tombolnak, és ez az intenzitás néha kizökkent a lelki egyensúlyomból. Szerencsére azért gyorsan visszatalálok, néhány pillanat elég hozzá, a mostani azért kicsit nagyobb adag volt, így kell egy kis idő, míg feldolgozom ezt a sok élményt. :)

A lényeg, hogy jól vagyunk Minikével, és köszönjük ezt a rengeteg szeretetet, amit tőletek kapunk! :)

Már nagyon várom a pénteket, mert akkor lesz a következő vizsgálat, és reményeim szerint lesz ultrahang is, azaz újra láthatom. :)

Mosolygós hetet mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Tegnap a dokinál :)

Van Pesten egy nagyon jó csontkovácsunk, aki nem mellesleg reumatológus főorvos. Kárpáti dokit nagyon szeretem, már jó néhány éve járunk hozzá. Én évente 1-2 alkalommal, hogy megnézzen, minden rendbe van-e. Táncosként fokozottan vigyáznunk kell magunkra, hiszen a testünk munkaeszköz. Most már elég rég voltam nála, kb. egy jó fél éve. Eddig mindenkinek segített, 100%-os a rátája, pedig elég sok embert küldtünk már Tomival hozzá.

Tomi is szereti és jó szakembernek tartja Kárpáti dokit, de nemrég, gy kedves barátunk javasolt Pécsett egy másikat, akiről legendákat lehet hallani, hogy micsoda csodadoki. Felkeltette Tomi kíváncsiságát, mert a srác nagyon rossz állapotban volt, és most meg nagyon durva a változás. Tomi kért időpontot, kb. másfél hónapot kellett rá várni, és tegnap voltunk. Engem nem érdekelt a dolog, hiszen egyrészt van egy jó orvosom, másrészt semmi bajom, harmadrészt elég szkeptikus is vagyok az ilyen "húdenagyonzseniáliscsodatévő" dokikkal. Fél éve úgy búcsúztam a pesti dokimtól, hogy azt mondta 10 perc után, hogy ezen már csak rontani lehet, menjek szépen haza. :) Az is igaz, hogy akkor nagyon durván aktívan jógáztam, ami azóta abbamaradt megint. (17 éve játszom ezt, hol jógázok rendszeresen, hol hónapokig alig)

A lényeg, hogy elkísértem Tomit, de csak mint sofőr, mert úgy volt, hogy hazafelé én fogok vezetni. A váróban csücsültünk, mikor egy pillanatra kijött a doki, és megkérdezett minket, hogy ki lesz az első közülünk, mire Tomi is, én is mondtuk, hogy én csak kísérő vagyok. Erre a doki azt mondta nekem, hogy OK, de a nyakamat nem lenne rossz megnézni. Na persze nálam azonnal bekapcsolt a szkeptikus üzemmód, honnan tudhatná, hiszen a falnak támaszkodva féloldalasan ülök, a hajam le van engedve, semmi még csak nem is látszik a nyakamból, és persze, biztosan egy pillantással 3 méterről fel tudja mérni. Hahaha! Nem válaszoltam, de szerintem az arcomon az előbbi gondolatmenet látható lehetett, mire feltett két kérdést, amitől viszont lemerevedtem: Nem szoktak zsibbadni az ujjaid? Nem ébredsz fel hajnali fél négy-négy körül?

Alig tudtam megszólalni, hiszen hónapok óta problémám, hogy a bal kezemen a kicsi és a gyűrűsujjam lezsibbad, és szinte állandósult ez az állapot. Oh, persze, zsibbad egy kicsit a kezem, az nem egy nagy probléma, gondoltam én. Persze elég idegesítő, mikor úgy zsibbad le, hogy nem veszem észre, és kiesnek tárgyak a kezemből, vagy mikor gépelek, és nem mozog az a két ujjam, és azt veszem észre, hogy csupa értelmetlen szöveget írok stb. Szóval bosszantó tud lenni, de nem foglalkoztam különösebben vele.

Hogy négykor felébredek-e? Nem csak felébredek, gyakran fel is kelek, mivel olyan elven működök, hogy majd felébredek, mikor a szervezetem azt mondja, és nem az óra fog irányítani, hanem a testem. Azaz évek óta akkor kelek, amikor felébredek, de ez az utóbbi jó fél évben már néha nagyon kritikusan korán van. De honnan tudhatja ezt a doki?

A kíváncsiságom felébredt, ezért alávetettem én is magam egy vizsgálatnak, pontosabban kikönyörögtem, kimosolyogtam, persze csak viccesen, hogy ha már itt vagyok, nézzen meg engem is, mert nem voltam neki betáblázva, és minden perce ki volt számítva.

Kiderült, hogy Tominak hozzám képest semmi baja nincs. Nekem van egy szép kis nyaki gerincsérvem, és további 4 csigolyámat kellett visszatenni a helyére, az egyik lábam a kezelés előtt 2,5 cm-rel volt rövidebb, mint a másik, mert annyira szét volt gyilkolva a hátam/gerincem, és pár perc múlva teljesen egyforma volt. Tomi meg is nézte az előtte, utána állapotot is. Szóval a doki helyre rakott. Még kell majd mennem, kb. két hónap múlva, de a változás nagyon hihetetlen már most is.

Én úgy gondoltam, hogy jól vagyok. Elfogadtam, hogy 32 évesen már nem úgy mozdul a testem, főleg a felső háti szakaszom, ahogy 20 évesen. Jógánál is éreztem, hogy kötöttebb vagyok, táncnál meg az izolációm nem fejlődik már egy jó ideje. De úgy gondoltam, hogy nekem ezek a fizikai határaim.

Hogy mit érzek a kezelés után? Először, mikor helyrerakta a nyakam, olyan érzés volt, mintha egy zsilipet felhúztak volna, és elönti a tájat a víz. Hirtelen annyi vér indult el, hogy beleszédültem, hányingerem lett, és a fejemen nyomást éreztem. De azonnal úgy éreztem, hogy az egész testem fellélegzett, megkönnyebbült, kiszabadult egy börtönből., amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Több centivel tovább, és könnyedén fordítom el a fejem most már, nem érzem a feszültséget a nyakamban, vállaimban, lapocka szakaszban. A mellkas izolációm akkora lett, hogy vigyorogva próbálgatom a tükörben, hogy milyen gumiember lettem, és a doki azt mondja, hogy lesz ez még jobb is. :) Jah, és persze a kezem sem zsibbad, és ma 7-kor ébredtem... :)

Nagyon jó érzés ez most, el kellett mesélnem nektek! :) Persze, még eltart egy darabig, amíg újra minden a helyén lesz, de már ekkora változás nagyon jó, sőt, számomra hihetetlen, fel nem foghatom, hogy lehetséges ez, de persze örülök neki. :)

Ma sajnos nem megyek órára, meg Szecska buliba, mert a mai napot még pihenéssel töltöm, nem szeretném azonnal szétrángatni magam, de jövő héten már táncolni fogok újra. :)

Mosolygós napot mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

BUÉK! :)

Gauranga Das, alias Szűcs Gábor írásával kívánok mindenkinek szeretettel-, boldogsággal-teli új évet!
http://hotashtanga.blogspot.com/2011/01/az-igazi-szeretet.html
Mosolygós napokat!
Lili

Vezetés :)

Néhány hete megint vezetek. Közel 11 év telt el, mióta vezettem. Ez idő alatt Gyuszitól vettem kb. 3 éve, meg idén egy-két órát, de ez is nagyon kevés volt. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy meglepem a férjecskémet, aki már elég ideje rágta a fülemet, hogy kezdjek már el vezetni, ott áll az autóm fél éve (mert Tomi most másikat vezet, így én megörököltem), és ha továbbra sem használom, akkor eladjuk.

Összeszedtem magam, és elmentem a Szecskába, a salsa partynkba. Nagyon izgultam, kipirulva érkeztem az étterembe, pedig csak kb. 3 km, vagy még annyi sem tőlünk. Ráadásul este vezettem, semmi forgalom nem volt. Hazafelé persze zuhogott az eső, úgyhogy meg kellett kérdeznem, hogy működik az ablaktörlő. :D Utána meg égve hagytam a belső világítást, miután leparkoltam, így legközelebb be kellett bikázni az autót. :D

Azóta kb. 50 km-t vezettem, ami nem sok, de legalább valami. Már kiigazodom a parkolóházakban, el tudok ugrani anyához, bevásárolni, táncpróbára stb.

Két dologtól tartottam nagyon, a parkolástól, és a sáv-váltástól. Az előbbinél rájöttem, hogy hely mindig van, ha az ember türelmes. Jó, nekem még akkora hely kell, mint egy platós kocsinak, ahogy Bali fogalmazott :D , de így is találok. :) Amiktől még mindig izgulok kicsit, azok a plázák parkolóházai, mert tegnap is a Westendben egyetlen hely volt a P2-n, oda persze betuszkoltam a Yarist, de utána azon izgultam, hogy fogok kitolatni, mert a legforgalmasabb helyen álltam meg, és tömött sorok voltak. A parám az volt, hogy nem érek ki 15 percen belül, ameddig a lekezelt jegyem érvényes. :) Persze simán kiértem, és a kitolatással sem volt gond. :)
Sávot váltani pedig szintén nem olyan vészes, bár még sokat kell gyakorolnom ezt is.

Egyelőre még nem ülhet mellém senki, mert nem akarom, hogy elvonják a figyelmemet, vagy hülye módon meg akarjak nekik felelni. Úgyhogy egyedül járom az utakat.

Ami nagyon jó, hogy elképesztően nyugodt vagyok, és maradok is, bármi történik. Ha valaki hülye, nem húzom fel magam, nem morgok. Évekkel ezelőtt, mikor vezettem, ez nem volt rám jellemző, néha úgy káromkodtam, mint egy kocsis, és az is egy oka volt a vezetés abbahagyásának, hogy itt Pesten stresszt okozott az a kevés is, amit vezettem. Nem akartam stresszt. Most meg azt tapasztalom, hogy egyelőre, és maradjon is így, teljes a nyugalom. Ráadásul, talán pont emiatt az energia miatt, mindig beengednek, kiengednek, hagynak átsorolni stb.

Érdekes módon, már most hatott rám a vezetés. Mozgékonyabb lettem, pedig télen hajlamos vagyok, mint a medvék, bezárkózni a barlangomba, és keveset kimozdulni. Kicsit úgy érzem, hogy felszabadított rég elfelejtett energiákat a vezetés, és persze megint leküzdöttem néhány félelmemet, és folyamatban van még néhány leküzdése. Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de a vezetés kifejezetten jó hatással van rám. :)

Az egyedüli negatív hatása most még, legalábbis ahogy én látom, hogy ha kocsival megyek egy találkozóra, akkor az elején még rá vagyok pörögve a vezetés élményre, és csak arról tudok beszélni, majd a találkozó vége felé már átkapcsol egy kicsit a figyelmem, és bekapcsol a fejemben az "útvonaltervezés". Emiatt a találkozó vége felé elvesztem azt, ami egyébként nagyon fontos nekem, hogy maximálisan figyeljek a másikra, és ne kalandozzon el a gondolatom. Emiatt elnézést mindenkitől, remélem, hamar túllépek ezen a szakaszon, és nem fog gondot okozni a jövőben.

Egy történet a végére. :) Jövök haza egyik este az Árkádból, és valami nagyon furi volt. Nem tudtam mi. A biztonság kedvéért többször ellenőriztem, hogy bekapcsoltam-e a világítást, sőt, még az ablakot is lemostam kétszer, de még mindig furi volt. A Kertész utcában, azaz egy utcányira tőlünk jöttem rá, hogy mi a szokatlan: nincs rajtam szemüveg. :D:D:D

Mosolygós napot, és vigyázzatok rám az utakon! :)

Szeretettel:
Lili

Téli szünet :)

Három hétig szabadságon vagyunk, mert a Fuerte-ben téli szünet van. Ilyenkor és nyáron van egy kis szabadságunk, ami első hangzásra nem is kevés, de ha belegondoltok, hogy pl. legközelebb majd július végén leszek szabadságon, és rengeteg hétvégém is foglalt, akkor azért elég durva. Általában a nyári táborban még kinyírjuk magunkat, és az utolsó csepp energiáinkat is belefacsarjuk, aztán KO-k leszünk a fiúkkal teljesen, úgyhogy ideje is a nyári szünetnek.

Nagyon gyorsan repülnek a napok, egy hét már el is telt a szabiból, és pihenni még túl sokat nem pihentem. Nekem mit jelent a pihenés? Mivel én állandóan pörgök, ilyenkor arra vágyom, hogy ne csináljak semmit. Csak elmotyogok itthon, gyakran még kimozdulni sincs kedvem, inkább olvasok, és visszavonulok az emberektől is. Kell egy kis magány, ami igazából nem is magány, csak egyedüllét, nagyobb tér magamnak, és több idő magamra. Nagyon szeretem, hogy ilyenkor erre is van időm.

De az is igaz, hogy sokáig nem tudok nyugton sem maradni, és pár nap múlva már csinálnom kell valamit, hogy ne érezzem haszontalannak magam. Úgy látszik cselekvéskényszerben szenvedek, :) és a lustálkodás nehezen jön. Ha pl. elmegyünk nyaralni, az első pár nap azzal telik, hogy átállok nyugis üzemmódra, majd egy pár nap után már nagyon vágyom valami pörgésre, ezért ilyenkor jól jönnek a vízi sportok, amik növelik az adrenalint, és kihívást jelentenek. :) Csak feküdni a tengerparton egy magazinnal, nem az én stílusom. 1-2 napig elvagyok vele, ilyenkor "művelődöm", és elolvasok néhány női magazint, de aztán inkább könyvre váltok, ha már olvasásról van szó. Szeretem a szórakoztató és a klasszikus irodalmat is, de a leginkább az elgondolkodtató könyvek állnak hozzám most közel, amik valamilyen értéket is tartalmaznak, vagy a lelkemet is építő gondolatokkal vannak fűszerezve.

A mostani téli szünet a lányaimmal (Sabor y Tumbao) való karácsonyozással kezdődött, majd a tanárainknak és asszisztenseinknek főztem 15 főre vacsit, és azzal folytatódott. Nagyon jó volt mind a kettő. Persze más volt, hiszen a csajokkal Briginél voltunk, így a háziasszony szerep ott rá hárult, és nagyon jól is csinálta. Szeretem nagyon a humorát, mert nagyon jó helyzetkomikum érzékkel rendelkezik. Az a típus, akik keveset szól, de akkor nagyon nagyot. :) Szóval jól éreztem magam nagyon. :) A tanári csapatnak pedig szívvel-lélekkel főztem, és jó volt látni, hogy ízlik. Nekem nagy öröm az ilyen jellegű gondoskodás. :)

24-én itthon főztem, és ez már a 7. közös Karácsonyunk Tomival. Alig fél éve voltunk együtt,, amikor az első közös karink volt, de olyan természetes volt., hogy együtt legyünk, hogy fel sem merült, hogy ez máshogy is lehetne. Vele annyira sok minden természetes, és egyszerű, és ez nagyon jó. Pláne, hogy én szeretem bonyolítani a dolgokat, de ő ezeknek jól ellenáll. :)

Tegnap úgy volt, hogy Tomi tesójáékkal és szüleivel töltjük a napot, de az időjárás közbeszólt, így el lett napolva a dolog. Nem volt túl jó napom, a kezem elég sokat fájt, és a hangulatom sem volt a top-on, de ilyen is van. :)

Ma anyukámmal ünnepelünk, már nagyon várom, mert hiányzik mindig, pedig azért hetente 1-2 alkalommal tudunk találkozni.

Mosolygós napot mindenkinek! :)
Szeretettel:
Lili

Ünnepek és én :)

Nem sok ünnep áll hozzám közel, de a Karácsony gyermekkorom óta az egyik legfontosabb nekem. A többi ünnep kicsit eltörpül emellett. Néha nem is értem, hogy miért ilyen fontos ez az ünnep nekem, hiszen az elmúlt egy évtizedben kifejezetten nehéz nekem ilyenkor.

Ennek oka, hogy édesapám 11 éve ment el, és nekem nagyon hiányzik, ilyenkor mindig szomorú leszek, hogy nincs már velünk. Sok dolog fut végig a fejecskémben, hogy mi mindenről lemaradt velem kapcsolatban. Nem látta, hogy lediplomázom, hogy férjhez megyek, még csak nem is ismerte Tomit, és majd a leendő unokáit sem fogja ismerni. Mivel kiskorom óta a Karácsonyok nagyon megmaradtak bennem, ezért ilyenkor ez erőteljesebben felkavar, bár amúgy sincs nap, hogy ne gondolnék rá, függetlenül attól, milyen nap van, ünnep, vagy hétköznap.

De nem akarok rossz-kedvet okozni senkinek, ezért inkább az ajándékozásról írnék pár szót. Bár ez sem lesz mókás, legalábbis, ha leírom a véleményem, márpedig ezt tervezem. :)

Kicsit már-már rémisztő időszak is ez, mert amit az emberek művelnek itt a városban, az ajándék vásárlási-roham, amikor szinte tülekednek, lökdösődnek, nekem kicsit felfoghatatlan. Mindenki inkább maradna otthon, és töltené a szabadságát azokkal, akiket szeret, minthogy végigrohanja a várost, hogy felhalmozza a szeretete "bizonyítékait", azaz az ajándékokat.

Aztán itt van a sütés-főzés, vég nélküli zabálás időszaka, hogy aztán majd az új évben elkezdhessünk egy új szuperdiétát, amivel leadjuk a most felszedett kilókat. Elég sokszor előfordult már, hogy én ilyenkor tüntetőleg fogyok akár 4-5 kilót is, mert nem nézem jó szemmel a mértéktelen habzsolást. Nem azt jelenti, hogy én nem szeretek főzni vagy enni ilyenkor, dehogynem! Gondoskodni csodálatos, és enni is szeretek, de biztosan tudjátok, hogy miről beszélek. Nem kell 6 édességet készíteni, ha kettő is elég, és nem kell negyedszer is repetázni, ha már az elsővel jóllaktál. Nem kell meghülyülni, hogy aztán később rosszul érezzük magunkat tőle. Mert ilyenkor itt ám a kifogás: Karácsony van. OK, ne is diétázz, de mértéket lehet tartani. Nem mindegy, hogy eszel két szelet bejglit, vagy megeszel egy egész rudat...

Töltsétek az értékes időtöket inkább azokkal, akik közel állnak hozzátok, mint a plázák eladóival, és egyetek mértékkel, és lehetőleg minőségi, tiszta ételeket.

Szeretettel-teli Ünnepeket kívánok!
Lili

Sabor y Tumbao - workshop és lányok :)

A tegnap egy elég hosszúra sikeredet nap volt. 4 órakor keltem, mert 6-kor indultunk Debrecenbe, az első regionális ladies' style workshopomra. Mint csajos workshop ez már a nyolcadik volt az elmúlt két évben, és a táborban is minden nap tartottam ladies' style órákat, de először volt workshop vidéken.

A csoport nagyon jó volt, nagyon kedves, lelkes, érdeklődő emberek jöttek. Ez egy tanárnak mindig nagyon jó, mert sokat ad energiában, és ebből mindig mind a két fél profitál. :) A tanárt is motiválja, hogy jó a közönség, és ettől még jobb lesz, és ez még jobb a diákoknak is. :) Persze valamilyen szinten függetlenedni is kell tudni, azaz, ha passzív a csapat, akkor is ki kell hoznom belőle a legjobbat, de azért őszintén megmondom, hogy sokkal jobb ez így, és biztosan jobb vagyok én is, ha a csapat is jó. Ezek az energiák hatnak, bár azért remélem, hogy passzívabb csapatnál sem tartok rossz órát. :)

Nem egyszerű egyébként összeállítanom az anyagot. Most már két éve tartok ladies' style órákat, és a workshopokon mindig vannak olyanok, akiknek ez az első alkalom, és olyanok is, akik akár minden órámon voltak. Azaz nagyon vegyes a tudásszint, ráadásul mindig újat és újat kell tanítanom. Ez sem kis kihívás. A kubai tanáraim, ha megnézem, hogy mondjuk mit tanítottak az elmúlt két évben workshopokon, szinte mindig ugyanazt, kicsit átalakítva, vagy még úgy sem... Nem beszélve arról, hogy én nem vagyok hajlandó jazz balett-es, és színpadi koreo-kat tanítani, aminek csak annyi értelme van, hogy fejleszti a koordinációt, de nem tudsz belőle még akkor sem túl sokat beépíteni a táncodba, ha darabokra szeded. Én semmi olyat nem tanítok, amit én nem táncolok. Ez nálam alapelv.

A kezdőnek, értem ez alatt azokat, akik először vannak a workshopomon, biztos vagyok benne, hogy nem egyszerű, és sokan akár egy kicsit össze is omlanak. Először szembesülnek ugyanis azzal, hogy mennyi mindent kell még tanulniuk, és nem csoda, ha vannak, akik úgy érzik, hogy ez szinte kétségbeejtő. Ez azonban csacsiság! Úgy kell felfogni, hogy de jó, mennyi mindent tudok még tanulni, és ettől mennyivel jobb táncos lehetek! Természetes, ha nem megy elsőre. Nekem sem megy. Nekem is rengeteg munkám van benne, rengeteg összeomlásom is, mert én is meg tudok zuhanni, amikor a kubai tanáraim szétszednek, és az első nap után úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudok táncolni. Ezt nagyon sokszor megéltem, mert ilyen típus vagyok. Mindenki nehezen néz szembe a hiányosságaival, legyen ez bármelyik életterületén.

Egy-egy workshopra annyi anyagot kell 4 órába besűrítenem, amit 2-3 hónapig legalább tudjanak gyakorolni a lányok, hiszen nagyon ritkán van workshop. Ha például a tegnapi nap anyagát nézem, akkor az kb. 8-10 hét lenne egy heti rendszerességű ladies' style tanfolyamon. Hogy miért ennyit gyömöszölök bele egy napba? Azért, mert sokat akarok adni. Simán el tudnék alaplépéssel és annak magyarázásával bíbelődni akár 4 órát is úgy, hogy észre sem vennétek, hogy ennyi idő eltelt, és még mindig az alapot lépjük, de nem az a dolgom, hogy tökéletesen megtanítsak mindent, és begyakoroltassam, hanem a gyakorlás, kidolgozás az a lányok dolga otthon. Én adom az infót, és amint úgy érzem, hogy legalább fejben megvan, megyek tovább.

Korábban olyan ladies' style workshopokkal kezdtem, amiknél volt az új embereknek egy külön workshop, mint 1-es szint. Megvolt ennek is az előnye és a hátránya is. Az előnye az volt, hogy nem volt ennyire kemény a tempó tananyagban, a hátránya pedig az, hogy nagyon belementem a részletekbe, és ettől még sokkal nehezebbé vált, hiszen az egymásra épülő dolgokat nem lehet azonnal megvalósítani. Pl. egy alaplépésnél, ha már szép a lépés, és mondjuk már megy hozzá a csípő is, akkor jön a mellkas, váll, karok, kézfej stb. De az újoncok általában a csípőig jutnak, én meg részletesen leadtam korábban végig az egész felépítést, aminek az elsajátításához hónapok kellenek. Nem nagyon állt össze a végére, ezt be kell ismernem, mert ugyan azokon a workshopokon kevesebb más díszítést vettünk, vagy egyszerűbb koreo-t, de már elvérzés volt az alaplépésnél sokaknál.

Ezért most már más típusú workshopokat tartok. Nehezek, ez tény, legalábbis az újoncoknak biztosan. Nem megyek olyan mértékben bele a részletekbe, mint korábban, de igyekszem így is nagyon sok információt adni. Jobban próbálok érzeteket is adni, és dinamikus, erőteljes órákat tartani, amiben sok a tánc, és kevesebb a duma, és hagyni, hogy megéljenek a csajok minél több pozitív dolgot, hogy ők se vesszenek el a részletekben, hanem próbáljanak inkább belelazulni, és élvezni, és ráérezni.

Szeretnék majd tematikus workshopokat is tartani, azaz olyat, ami nem ötvöz egy nap alatt ennyi stílust, mint most. Gondoljatok csak bele, mennyi minden volt: alapozás, floreos, suelta, cubaton, samba, rumba, mambo, timba, chachacha stb. Durván sok ez egy napra! Ha több időm lenne, és rendszeresebben tudnék workshopokat csinálni, akkor például csinálnék szívesen egy 4 órás rumba ladies' stlye workshopot, ahol részletesebb felépítés és több gyakorlás lenne. Ugyanígy szívesen tartanék cubaton órát is, meg a nagy vágyam most, ami lehet, hogy meg is valósul, az egy partnerwork workshop. Balázzsal fogunk most a novemberi workshopon ilyen órát tartani. Stílus lesz a fiúknak és a lányoknak is, amit aztán rögtön együtt is kipróbálunk, és úgy gyakoroljuk, hogy azonnal lássátok, hogy lehet alkalmazni. Ebből szívesen tartanék egy egynapos workshopot is.

Hű, egy kicsit hosszú lett, úgyhogy magáról a workshopról most ennyit.

Azonban még szeretném megköszönni a Sabor y Tumbao fellépő csoportomnak a tegnapi szereplést! Nagyon büszke vagyok rátok! Mindenkire! Azokra, akik felléptek, és azokra is, akik nem, de hihetetlen szeretettel és energiával támogatták a fellépőket. Nagyon szeretem a lányaimat, mert nemcsak jó táncosok, de nagyon jó emberek is, és az utóbbi pár hétben nagyon közel kerültünk egymáshoz, én legalábbis úgy érzem. A közös élmények egyre jobban összekovácsolnak minket, és ez nagyon jó érzés. Már nem csak egy csapat lány vagyunk, akik a próbák után mennek a dolgukra, hanem most már azt mondhatom, hogy tényleg egy közösség vagyunk, és nem is akármilyen. Sok különböző ember van a csapatban, a korkülönbség is nagy, akár 14 év is, és mégis, szinte együtt lélegzünk már. Szeretettel támogatjuk egymást, és nincsenek furkálódások, önző és egoista megnyilvánulások. Ezért is vagyok minden szinten büszke rájuk, és köszönöm, hogy vannak. :)

Köszönöm mindenkinek, aki eljött a workshopra, és szeretettel várok mindenkit a következőn is!

Mosolygós vasárnapot!
Szeretettel:
Lili

Eltelt egy év :)

Egy hónapja volt a szülinapom, azaz egy jó éve írom már ezt a blogot. Ez alatt az egy év alatt rájöttem, hogy nagyon szeretek írni, de arra is, hogy erre nagyon kevés időm van. Van több könyvötletem is, amik közül talán majd egyszer egy megvalósul. :)

Ami számomra döbbenetes volt ez alatt az egy év alatt, hogy mennyi pozitív feadback érkezett a blogommal kapcsolatban, és milyen sokan olvassák. Erre nem is számítottam, az eredeti célom két dolog volt: megőrizni és megosztani a gondolataimat. Naplót írok gyermekkorom óta, és gondoltam, a XXI. században ilyen formában folytatom, és akit érdekel, az megismerhet jobban. Nem számítottam arra, hogy emberek az írásaimból merítenek erőt, hogy sikerül átjuttatnom őket nehezebb időszakokon, sőt, akár meg is változtatni az életüket. Ezeken mindig meglepődöm, hiszen én csak itt írogatok, ami jön, ahogy jön, cenzúra nélkül, felvállalva gyengeségeimet is.

Az őszinteség számomra nagyon fontos, ezért azt el sem tudom képzelni, hogy máshogy írjak. Remélem, nem fogok változni ebben, és a következő években is olvashatjátok az írásaimat.

Köszönöm, hogy vagytok!

Szeretettel:

Lili

Meglepetés :)

Tegnap este a ladies' style csoport próbája után a csajok és még páran megleptek, vagy inkább mondjam azt, hogy sokkoltak? :) A próba után vártak rám, és felköszöntöttek szülinapom alkalmából. :)

Lehet, hogy kicsit furi lesz, amiről most írok, de talán ezzel is jobban megismertek. Először is nem szeretem a váratlan dolgokat, így a meglepetéseket sem. Érdekes kettősség ez, mert nagyon örülök neki, mint pl. most is, hogy ilyen figyelmesek, és felköszöntöttek. Akkor meg mi a bajom? Az, hogy én nagyon durván béna vagyok, és félek, hogy egy-egy meglepire úgy reagálok, amivel megbánthatom a másikat. Könnyen zavarba jövök ugyanis, és a zavaromat hülye poénokkal vagyok hajlamos elpalástolni. Mostanában már megszoktam, hogy inkább fogjam be a szám, de ez még kínosabb, mert ilyenkor meg nem tudják azt sem leolvasni az arcomról, hogy örülök-e egyáltalán, hiszen szándékosan próbálom "uralni" a spontán reakcióimat. Nem tudom, mennyire érthető ez a katyvasz, amit írok. Egyszerűen csak van egy ilyen buta szokásom, hogy hirtelen bezárkózom, pedig alapvetően nagyon nyitott vagyok, de a zárkózással teszem biztonságossá a "talajt" magam számára. Azonban ahogy nem szúrom el esetleg a viccelődéssel, úgy az örömöt sem tudom szabadjára engedni, és az iyen nyilvános felköszöntéseknél úgy érzem magam, mint akinek késleltetett reakciói vannak. Gyakran órákkal később tudok csak felszabadultan örülni, és megélni a dolgokat, de ilyenkor pont attól fosztom meg a másikat, ami neki jól esne, azaz az, hogy lájta az örömön.

Ráadásul nem könnyű nekem ajándékot beszerezni, mert nem vonzódom a tárgyakhoz, nincsenek tárgyiasult vágyaim, azaz nem vágyom mondjuk egy új dologra, legyen bármi is. Sokkal inkább szeretem a személyes ajándékokat, amiben benne van az odafigyelés, és a törődés, szeretet. Pl. Csili megsütött nekem kedvenc sütikémet, a csajok meg tudják, hogy állandóan jegyzetelek, ezerféle füzetem van, és tőlük személyre szabott Sabor y Tumbao-s fényképes füzeteket kaptam. Az egyiken pl. én vagyok a borítón. :) Ez elég személyes. :):):)

Szóval nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül, mert ahogy szerintem mindenkinek, nekem is fontos az odafigyelés, törődés, és nem utolsó sorban a szeretet is.

Köszönöm, hogy vagytok! :)

Szeretettel:

Lili

Diana Rodriguez :)

Az elmúlt héten nagy sürgés forgás volt nálunk, mert kedden megérkezett Diana Rodriguez hozzánk, aki egy fantasztikus kubai táncos, és most pár óra múlva repül haza. Gyakorlatilag egész héten, minden nap az alvást leszámítva vele voltunk. Magánóráztunk, moziztunk, várost néztünk, magyaros ételeket próbáltattunk ki vele, és persze a két salsa party Tomival, és a hétvégi workshop volt a program. Sűrű volt, de nagyon jó is, mert szerencsénkre Dianának nagyon jó természete van. Rugalmas, nem hisztis, nem is késik, ahogy sok kubai, max. pár percet. (Volt olyan tanárom, akire minden nap egy órát kellett várnom...) Nem voltak sztár allűrjei sem, gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és ő is nagyon jól érezte magát nálunk. Terveink szerint nem ez volt az utolsó, hogy elhoztuk, szeretnénk tőle még sokat tanulni, mert van mit, nagyon képzett, és nagyon sokrétűen képzett.

Én őt korábban nem nagyon ismertem, csak felszínesen. A fiúk, Tomi és Bali ismerték jobban, ők mondták nekem pár hónapja, hogy Dianától kellene tanulnom, mert most az lenne a következő lépés szakmailag nekem, hogy tanuljak olyan dolgokat is, amiben ő nagyon jó. Azt is mondták, hogy nagyon jó tanár is, mert felkészült, és ha kell, le tudja bontani a dolgokat. Én egy kicsit fintorogtam, mert mást szerettem volna, és Diana stílusa, mármint ahogy táncol, hozzám nem állt közel, kicsit keménynek, és unisex-nek tartom, nekem a sokkal erőteljesebb nőies energiák fekszenek jobban. Erőteljesebb, de nem túl extrémek, vagy vulgárisak, inkább lágyabb, finomabb mozdulatok. De, mint mindig, a fiúknak most is igaza volt. Nekem tényleg egy kis keménységet kellett tanulnom, meg Diana rendkívül jól játszik a ritmusokkal, ami szintén nagyon fontos volt számomra, mert nehéz kilépnem néha az 1-2-3 5-6-7-ből.

Bár a tánca (pl. bulikban) még mindig nem az én stílusom, rendkívül jónak tartom, egyszerűen nekem más energiák állnak közel a személyiségemhez. Most azonban megfigyeltem már, hogy mi ez a keménység, ami benne van. Elsősorban a sok afro elem, ami nekem még mindig elég fehér folt, pedig már kb. egy éve próbálkozom az elsajátításával, de látom, hogy mennyire nagyon keveset tudok még. Ez egy gyenge pontom, el kell ismernem. Az afro-ban a keménység nagyon jellemző, kicsit ez, azaz az ilyen díszítések teszik nekem keménnyé a táncát.

Azt is érzem egy picit, hogy ugye Diana és Yanek Revilla egy évvel ezelőttig párt alkottak, és Diana csak Yanekkel létezett, aki a casino duro képviselője, azaz nudo-k, nudo-k, nudo-k, vagyis csomózós figurák ezerrel. Ehhez is keménység kell, sok tere a lánynak a nőiessége kifejezésére nincs. Aztán egy éve szétmentek, és most Dianának fiúban és lányban is meg kell állnia a helyét, és nagyon szeret fiút táncolni, még Columbia-t is, ami az afro rumba azon műfaja, amit elsősorban fiúk táncolnak, bár az utóbbi évben néhány női táncos is elkezdett vele foglalkozni, de ez egy férfi műfaj. Ahogy azt a mi női tanárainkon és asszisztenseinken is észre szoktuk venni, mikor nekiállnak fiút táncolni, azt erőteljesen tanulni, hogy kicsit bekeményednek, én ezt most Dianán is érzékeltem.

A magánóráink nagyon jók voltak, és a szombati nap is szuper órákat tartott Diana. Azért írom csak a szombatot, mert vasárnap reggel volt egy kis balesetem, és nem tudtam részt venni az órákon. Mikor indultunk a reggeli óránkra Balázzsal, a liftajtó rám csapódott, és nagyon rossz helyen, a halántékomon talált el, amitől szédülni kezdtem, majd összeestem az utcán, és mentőt kellett hívni. Még tegnap kiengedtek a kórházból, azaz nincs nagy gond, még fájdogál egy picit a fejem, meg pihiznem kell, de már jól vagyok.

Visszatérve Dianához. Nagyon elégedett vagyok mindennel, amit láttam belőle. Az is nagyon tetszett, hogy sokat táncolt fiúkkal, válogatás nélkül a buliban, és nagyon közvetlen volt a diákokkal. Ezek fontos is fontos dolgok. Van olyan kubai tanár, aki zseniális táncos, de annyira fenn hordja az orrát, hogy nem biztos, hogy konfliktus nélkül egy hétig kibírnám vele... Dianát nagyon tisztelem, és meg is kedveltem ezen a héten. Jó választás volt, a srácoknak igazat kell, hogy adjak. :)

Remélem, hogy akik részt vettek a hétvégén, szintén jól érezték magukat, akik meg nem, azoknak lesz még lehetősége biztosan, hogy tanuljanak Dianától. :)

Mosolygós napokat!
Szeretettel:
Lili

Kapcsolattartás :)

Az életem olyan gyorsan pörög, hogy nem azt veszem észre, hogy eltelt egy nap, vagy akár egy hét, hanem azt, hogy jé, megint már új hónap van. Most az évadnyitó előtt még intenzívebb minden, hiszen a nyári leállások után újra be kell tolni a szekeret, és elindítani minden városunkban a már meglévő csoportokat, valamint megszervezni az új csoportokat stb. Van dolog bőven, de szeretem csinálni. Megint elég sok pozitív erőt érzek magamban és a fiúkban is. Megújult a plakátunk is, a fekete és egy kis piros korábbiból most az egész háttér egy ütős piros lett. Nekem nagyon tetszik, és hat is rám.:)

Ilyen időszakban, és ez nálam évi 10 hónap nagyjából, elég nehéz a barátokkal, ismerősökkel a személyes kapcsolatot tartani. Még a drága férjecskémet is alig látom év közben. Én megszoktam ezt az életvitelt, és nagyon jól is érzem magam a pörgésben. Azonban azt még nagyon kell fejlesztenem, hogy ki tudjak belőle lépni, és ki tudjak kapcsolódni, le tudjam tenni a ceruzát, ami az én esetemben a notebook-om kikapcsolását jelenti. Van mit fejlődnöm... :)

A barátaim elég jól kezelik ezt, ezért hálás is vagyok nekik. Nem keltenek bennem bűntudatot, és nagyon jó tudni, hogy ha ritkán is találkozunk, attól ők még ott vannak. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek a kapcsolatok. Azokkal az emberkékkel, akik azt várták volna el tőlem, hogy napi szintű kapcsolatban legyünk valamilyen szinten legalább, sajnos nem tudtam baráti kapcsolatot kialakítani, legalábbis nekem amit a barátság jelent, nem. Nagyon jóban vagyok sok emberrel, hiszen szeretem az embereket, de szerintem a kapcsolattartás nem mennyiségre mérendő. Lehet egy napi kapcsolat sokkal felszínesebb, mint egy havonta egyszeri találkozás, amikor őszintén és mélyebb dolgokról is lehet beszélgetni.

Vannak emberek, akiket nagyon kedvelek, de úgy alakul az életük, hogy eltűnnek az enyémből. Nagyon sok szeretettel gondolok rájuk, és jó érzés, hogy részesei voltak az életemnek. Külön nagy öröm, mikor akár évek után újra felbukkan egy ilyen ember, és hallok róla, vagy akár vissza is kerül az életembe.

Gyakran előfordul velem, hogy valaki eszembe jut a múltból, egy kedves ember, de sajnos sokkal ritkább az az alkalom, amikor ilyenkor megfogom a telefont és felhívom, vagy írok a facebook-on neki. (Az iwiw-et nem nagyon használom, pláne nem levelezésre, több száz olvasatlan levelem van, és nagyon durván sok megválaszolatlan.)De van ilyen alkalom, és ha írok, akkor mindig örülök, hogy megtettem. Eddig talán nem is fordult elő, hogy ne írt volna vissza a másik.

Azt tudom tanácsolni mindenkinek, ahogy magamnak is :), hogy ha valaki eszedbe jut, és szeretettel gondolsz rá, akkor ezt fejezd is ki minél többször, és lépj vele kapcsolatba. Nem véletlen biztosan az sem, hogy ki jut az eszedbe, és miért pont most. Sok minden volt már az életemben, de mindig rá kell döbbennem, hogy az emberi kapcsolatok nagyon fontosak. Benne lehetsz a mókuskerékben, de ha nem tudsz mellette baráti vagy csak jó ismerősi kapcsolatokat fenntartani, akkor nehezen képzelem el, hogy a munkád ki tudja elégíteni mindazt, amire szükséged van. Az ilyen szociális igény is nagyon fontos. Nekem persze nem olyan nehéz ez, hiszen emberekkel foglalkozom, de aki egy irodában ül minden nap, annak ez biztosan nehezebb lehet. Jön hamarosan az esős őszi, majd a téli időszak, és ilyenkor még inkább hajlamosak vagyunk bezárkózni. Készüljünk már fel most ennek az ellenkezőjére, és tartsuk aktívabban a kapcsolatainkat, és ne hagyjuk, hogy hosszú hetekre elzárjuk magunkat a külvilágtól ilyen formában!

Mosolygós, kapcsolat-ápolós napokat! :)

Szeretettel:

Lili

Telefonálás :)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon utálok telefonálni... Egy szükséges rossznak tartom, de nem véletlenül vagyok nehezen elérhető. Nem szeretek csacsogni, csak nagyon ritkán, amikor egy-egy régen hallott barátommal beszélek, de ez mondjuk kb. havi 1-2 alkalom. Talán még annyi sem. A telefont egy gyors és hatékony munkaeszköznek tekintem, semmi többnek. Pont ezért nem is érdekel, hogy néz ki a telefonom. Csak tudjak vele hívni, fogadni, sms-t küldeni, és kész.

Tomit, Balit és persze anyukámat mindig felveszem, de mások nagyon nehezen tudnak csak elérni telefonon. Ismeretlen szám, azaz ami nincs elmentve a telefonomban, gyakorlatilag esélytelen, hogy elérjen. Ezeket a számokat összegyűjtöm a nap folyamán, és amikor van pár szabad percem, visszahívom őket, vagy megkérem Timit, hogy hívja vissza nekem.

Az évek során fokozatosan alakult ki ez a "nem veszem fel" szokásom. Talán mentség az, hogy nagyon-nagyon sokat csörög a telefonom, és én az a típus vagyok, aki nem szeret kizökkenni a munkájából. Ezért is van az, hogy már reggel 5-6 körül a gép előtt vagyok, és míg alszik mindenki, a város, a szomszéd :), és Tomi, addig én intézem villámgyorsan a dolgokat. Nagyon jó így dolgozni, és nagyon-nagyon hatékony is. Mire 9 óra, én már rengeteg dolgon túl vagyok. Akkor azonban beindul a csörgés, és estig állandóan "kiabálna" a telefonom, ha nem lenne lehalkítva.

Szeretek egyszerre egy dolgot csinálni, és odafigyelni, koncentrálni, ezért is szeretem jobban az emailt is, mert ott én sem zavarok mást meg, hiszen akkor olvassa el, amikor számára is alkalmas.

Persze az email nem olyan személyes, mint a telefon, és több félreértésre ad lehetőséget, lassabb is, mint a telcsi, hiszen várni kell az információra, ezért vannak dolgok, amiket nem így intézek. Azonban, ha nem használnék emailt, akkor rengeteg információt kellene fejben tartanom, hiszen olyan sok városban vagyunk, ezért inkább írásban kommunikálok, amit vissza tudok olvasni, ha kell.

Nos, mint most kiderült, nem rejtély, hogy miért nem vagyok telefonon könnyen elérhető, hanem egyszerű szokás, ami eddig nekem bevált, és bízom benne, hogy nem sértődik meg senki, amiért nem biztos, hogy azonnal el tud érni.

Mosolygós napokat!
Szeretettel:
Lili

A csajok nagy napja! :)

Nagyon kemény volt az első hét a szabi után. Egész héten rohantam, intéztem a dolgokat, és írtam és pipáltam a feladatos listáimat. Tegnap sikerült egy kicsit szusszannom, de ma megint nincs megállás, ugyanis ma lesz a csajoknak a ladies' style csoportba a válogatás. :)

Kb. 50-en jelentkeztek emailben, ebből kicsit több, mint a felét engedtük a mai személyes válogatásra, és majd akik ma bekerülnek, egyelőre próbaidősek lesznek, és csak utána dől el, hogy végül ki marad. Ez most nekem is új kihívás, izgulok is, mert ez teljesen új szerep lesz. Egy tánccsoportot vezetni nem egy könnyű dolog. Komoly munkát szeretnék, és az emberi oldal számomra a legfontosabb.

A válogatáson Balival és Tomival együtt döntünk a csajok sorsáról. Ahhoz, hogy valaki bekerüljön, mind a hármunk "igen" szavazata kell. Ha bármelyikünk "nem"-mel szavaz, akkor hiába szeretném akár én őt nagyon-nagyon, akkor sem kerülhet be. Nálunk egyébként a Fuerte-ben mindig így működik a döntéshozatal. A három igen kell, azaz van valakinek vétójoga. Ennyi idő alatt ez bevált. :) De amin most meg fogtok szerintem sokan rökönyödni, nem is ez, hanem az, hogy nem kell a "nem"-mel szavazótól racionális indoklás. Elég, ha rossz érzése van egy picit.

Korábban, mikor elindítottuk a Fuerte-t, kevesebbet hallgattunk az intuíciónkra, megérzéseinkre. Ma már ez máshogy van. Ugyan elkövetjük olykor-olykor azt a hibát, hogy már érezzük, de nem lépünk, mert akarunk még egy, és még egy esélyt adni egy-egy emberkének, de azért most már így is sokkal jobban működnek a dolgok. Mi lenne erre jobb példa, mint az, hogy a Fuerte első évében gyakorlatilag minden tanár, asszisztens lecserélődött, és óriási volt a fluktuáció, pedig nem voltunk ennyien. Most, két év alatt egy emberrel kapcsolatban fordult csak elő, hogy elváltak útjaink, nem is tanárról van szó. Vele kapcsolatban sokáig halogattuk a lépést, elsősorban az empátiánk miatt, mert tudtuk, hogy sok bonyodalom van az életében, nem akartuk mi is tetőzni, de aztán végül ő döntött úgy, hogy elmegy. (Az már másik kérdés, hogy nem mindenkiben van annyi gerinc, hogy ezt őszintén felvállalja, de hát mindegy.)

Eléggé elkanyarodtam a témától, és a csajoktól. Drukkoljatok ma nekem is, meg nekik is! :)

Mosolygós vasárnapot!
Szeretettel:
Lili

Újra itt! :)

Kedves Olvasóim! :):):) (de vicces ez a megszólítás)

Újra itt vagyok, a tábor és a szabim miatt egy kicsit elmaradtak az írások, de ígérem, hogy hamarosan helyre áll a rend, nagyon sok mindenről szeretnék nektek írni. :)

Egy nagy ölelés mindenkinek!
Lili

Munkamánia :)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon bénán kezelem a szabadságot. Most már ötödik napja vagyok szabin, és még van vissza bőven, de eddig nagyon gáz, ahogy telt. Az első nap a tábor után alvással telt, majd az elmúlt 3 napot reggeltől estig végigdolgoztam. Ennyit arról, hogy szabin vagyok... Sajnos nálam ez nagy defekt, ez tény. Ahhoz, hogy kikapcsolódjak, el kell, hogy vegye a drága férjem a telefonom és a notebook-om, és lehetőleg jó messze kell, hogy vigyen a lakásunktól. Ebből gondolom már kiderült, hogy erősen hajlamos vagyok a munkamániára, aminél már csak az a rosszabb, hogy ezt is várom el a környezetemtől is. Persze ők azért egy szint után ellenállnak, van annyi eszük. :):):)

Nagyon-nagyon szeretem a munkámat, a Fuerte nekem olyan, mint egy gyermek. Egyre nő, gondozni kell, ápolni, szeretgetni, odafigyelni rá. Valahogy tényleg anyaként viselkedem, ráadásul olyan anyaként, aki egy pillanatra sem szereti elengedni a gyermeke kezét, vagy rábízni másra. Nincs gyerekem, de remélem, hogy majd egy igazival nem így fogok viselkedni. :):):)

Az állandó felelősségtudat a diákjaink és persze a tanáraink felé is, valamint a maximalista hozzáállásom az okai ennek a munkamániának. Nem tudom, hogy lehetne ezen változtatni, hogyan tudnék gyorsabban kikapcsolódni, és a regenerációra is időt fordítani. Nem akarok minőségi romlást, és valószínűleg az a téveszmém, hogy ha nem szakadok bele, akkor nem is lehet jó. Pedig nem állt meg az élet akkor sem, míg kórházban voltam, igaz, a fiúknak és Timikének nagyon kemény időszak volt az.

Ráadásul már sokkal jobb vagyok, mint pl. egy évvel ezelőtt. Most már vannak szabad hétvégéim, kedd délelőtt is szabad vagyok, és főzök a férjecskémnek ebédet, azaz van fél napom egy héten, hogy feleség is legyek. :)

Hogy nézett ki egy évvel ezelőtt az életem? Heti 3-4 alkalommal vidékre utaztam tanítani a fiúkkal, de nem volt ritka, hogy akár ötször is. Ilyenkor éjfél után értem haza, de ugyanúgy 4 és 6 között keltem. Ezt 4 évig csináltam így. Kb. minden 6.7.hétvégém volt szabad. Most az elmúlt egy évben már nagyon keveset utaztam, persze ennek más oka is volt, de a jövőben is heti 1-2 alkalomra fogom redukálni, és legalább havonta 1 szabad hétvégét is be fogok iktatni.

Mielőtt valaki még panaszkodásnak venné, meg kell jegyeznem, hogy én nagyon boldog vagyok így, ezért sem veszem észre, hogy mennyire a normális határon felül van, amit csinálok. Néha kicsit jobban odafigyelek, aztán, ahogy most is, elszalad velem a ló.

Például napi 23-szor kellene gyógyszert szednem a betegségem miatt. Még mindig kellene, de a tábor előtt két héttel leálltam teljesen velük, hogy részt tudjak venni a táborban. A gyógyszerek mellékhatásai, vagy csak rám tett hatásai ugyanis nem tették volna lehetővé, hogy aktív részese legyek a tábornak, és tanítsak stb. Az egyik ilyen mellékhatás a hányinger. Most majd azért vissza kell térnem szép lassan, de önhatalmúlag jelentősen csökkenteni fogom az adagot, majd szabi után úgyis megyek dokikhoz, addig kicsit élvezni szeretném, hogy nem a fürdőben töltöm a reggeleimet a wc kagylót ölelve...

Azt hiszem, hogy valami kontroll módszert ki kell dolgoznom saját magam részére, és aszerint szót fogadni saját magamnak. Nah, ez vicces lesz! :)

Aki magára ismert az írásomban, vagy sok párhuzamot lát, az sürgősen változtasson, ha nem akar néhány évente kórházban kikötni, mint én, mert a szervezet egy darabig tolerál, aztán nagyot csak az asztalra, és kikényszeríti a pihenést ilyen-olyan formában...

Mosolygós, pihenős, nyaralós napokat!
Szeretettel:
Lili

Jön a tábor! :)

Ugyan már bőven elmúlt este 10 óra, én még mindig dolgozom, ki tudja meddig, hiszen hamarosan itt a nyári táborunk. :) Már nagyon-nagyon várom, le sem tudom írni, hogy mennyire. :) Van bennem sok izgalom, némi stressz, várakozás. Lassan fél éve dolgozom ezen a "projekten", mert már januárban el szoktuk kezdeni az előkészületeket. Közben persze már a többi nyári programra és az őszre is kell készülnünk, szóval nem unatkozunk. A diákjaink nem látnak bele abba, hogy mi munka van egy-egy ilyen rendezvényünk mögött, hiszen ők már csak a "végterméket" látják. De ez így is van jól, nekünk is az az öröm, ha minden egyszerűnek tűnik, pontos, szervezett, és semmilyen háttérben zajló esetleg stresszesebb történet nem jut át a diákokhoz. Ez nem az ő dolguk, a mi dolgunk, hogy megoldjunk minden felmerülő problémát a lehető legjobban.

Azért egy mókás sztorit elmesélek gyorsan. :) Legalábbis így is fel lehet fogni. :) Na mit gondoltok, hogy a szálloda kinek a szobáját adta ki véletlenül másnak? Hát a miénket, amiben Tomival lennénk. :):):) Mókás nem, hogy pont az iskola két vezetőjének nincs most szállása jelenleg az első napra. :):):)

Pont azt mondtam ma a srácoknak, meg Timikének, hogy nem kell stresszelni magunkat, mindent a lehető legjobb tudásunk alapján meg kell tennünk, és amin tudunk változtatni, azt tegyük is meg, de amin nem tudunk, azon idegeskedhetünk, verhetjük az asztalt, értelme nincsen. Maximalisták vagyunk mindannyian, ezért nem egyszerű a saját elvárásainknak megfelelnünk. Magasra tesszük a lécet, az biztos. :)

Bocsánat, hogy kicsit kuszák a gondolataim, ez a sok munka mellékhatása nálam. :) A csúcs az, amikor a fáradtságtól csak nevetni tudok már, és az emberek azt hiszik, hogy keményen a pohár fenekére néztem, vagy szedtem valami vigyorbogyót, pedig egyikkel sem élek, csak nálam ilyen a KO. :)

Most csak ilyen röviden, majd tudósítok a táborból is, meg van már a fejecskémben pár téma, amiről szeretnék írni, ha lesz egy pici időm.

Namaste!

Lili

Hétvégi program :)

Vasárnap főzőtanfolyamon voltam. Akit érdekel, hogy milyen volt: www.gastrokedd.blogspot.com

Mosolygós napot! :)
Szeretettel:
Lili