2010. szeptember 29., szerda

Meglepetés :)

Tegnap este a ladies' style csoport próbája után a csajok és még páran megleptek, vagy inkább mondjam azt, hogy sokkoltak? :) A próba után vártak rám, és felköszöntöttek szülinapom alkalmából. :)
Lehet, hogy kicsit furi lesz, amiről most írok, de talán ezzel is jobban megismertek. Először is nem szeretem a váratlan dolgokat, így a meglepetéseket sem. Érdekes kettősség ez, mert nagyon örülök neki, mint pl. most is, hogy ilyen figyelmesek, és felköszöntöttek. Akkor meg mi a bajom? Az, hogy én nagyon durván béna vagyok, és félek, hogy egy-egy meglepire úgy reagálok, amivel megbánthatom a másikat. Könnyen zavarba jövök ugyanis, és a zavaromat hülye poénokkal vagyok hajlamos elpalástolni. Mostanában már megszoktam, hogy inkább fogjam be a szám, de ez még kínosabb, mert ilyenkor meg nem tudják azt sem leolvasni az arcomról, hogy örülök-e egyáltalán, hiszen szándékosan próbálom "uralni" a spontán reakcióimat. Nem tudom, mennyire érthető ez a katyvasz, amit írok. Egyszerűen csak van egy ilyen buta szokásom, hogy hirtelen bezárkózom, pedig alapvetően nagyon nyitott vagyok, de a zárkózással teszem biztonságossá a "talajt" magam számára. Azonban ahogy nem szúrom el esetleg a viccelődéssel, úgy az örömöt sem tudom szabadjára engedni, és az iyen nyilvános felköszöntéseknél úgy érzem magam, mint akinek késleltetett reakciói vannak. Gyakran órákkal később tudok csak felszabadultan örülni, és megélni a dolgokat, de ilyenkor pont attól fosztom meg a másikat, ami neki jól esne, azaz az, hogy lájta az örömön.
Ráadásul nem könnyű nekem ajándékot beszerezni, mert nem vonzódom a tárgyakhoz, nincsenek tárgyiasult vágyaim, azaz nem vágyom mondjuk egy új dologra, legyen bármi is. Sokkal inkább szeretem a személyes ajándékokat, amiben benne van az odafigyelés, és a törődés, szeretet. Pl. Csili megsütött nekem kedvenc sütikémet, a csajok meg tudják, hogy állandóan jegyzetelek, ezerféle füzetem van, és tőlük személyre szabott Sabor y Tumbao-s fényképes füzeteket kaptam. Az egyiken pl. én vagyok a borítón. :) Ez elég személyes. :):):)
Szóval nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül, mert ahogy szerintem mindenkinek, nekem is fontos az odafigyelés, törődés, és nem utolsó sorban a szeretet is.
Köszönöm, hogy vagytok! :)
Szeretettel:
Lili

2010. szeptember 26., vasárnap

Alkonyat még mindig :)

Eltelt egy hét, és amilyen gyorsan jött ez a nagy lelkesedés, olyan gyorsan alább is hagyott. Már nem vagyok függő, ahogy az első napokban, bár tény, hogy ez elmúlt egy hét alatt láttam mind a három megjelent részt filmen, és elolvastam már könyvben is az első részt, már a második közepénél tartok, azaz jó 800 oldalt olvastam már. Mivel a munka sok, az alvás lett kevés a héten, annak a rovására ment, de ennyit bőven ki lehet bírni. :)

A vonzereje most már nem kétséges számomra, mármint a miértek. Jacob és Edward is megtestesít olyan szerelmeket, amiket vagy már átéltünk, vagy szeretnénk átélni, és erről álmodunk. Edward képviseli a mámorító szerelmet, amikor teljesen elveszted a racionális énedet, és mágnesként vonz, szinte nem vagy ura magadnak. Jacob pedig a barátságból kialakuló, csodálatos, mély szerelmet, romantikát, intimitást képviseli. Legalábbis én így látom a két szereplőt, persze eléggé leegyszerűsítve, hiszen a filmben Edward is nagyon romantikus, de máshogy, mint Jacob.

Volt részem mind a két érzést megtapasztalni, ugyan más, de csodálatos mind a kettő, bár kétség kívül egy Edward sokkal félelmetesebb hatást ér el, de ez a félelem megéri. Akkor. Hosszabb távon nem nagyon hiszek az Edwardokban, nem alapoznék egy családot rá. Függőséget okoz, valóban, és bár kívülről most a filmben és a könyvben is Jacobnak drukkolok, tudom, hogy ha én lennék ott, sajnos biztosan én is Edwardot választanám, bármilyen ésszerűtlen is. De pont ez a lényeg, ez tuningolja az adrenalint, hogy nem ésszerű, nem normális, sőt, veszélyes is akár.

Nekem egy picit a könyv vontatott, és az írónő stílusa sem jön be annyira, főleg bizonyos szóhasználat. Nem olyan izgalmas, fordulatos, meglepő. A filmben jobban sikerült fokozni szerintem az izgalmakat a könyv átalakításával, bizonyos jelenetek felturbózásával, mások kihagyásával, de azt is látom, hogy jobban élvezhető a film is, ha olvastad a könyvet.

Biztosan el fogom olvasni mind a négy részt, és továbbra is kellemes élmény, örülök, hogy rábukkantam, de a függőségem elmúlt. :)

Mosolygós napot!
Szeretettel:
Lili

2010. szeptember 20., hétfő

Twilight - Alkonyat :)

Két dolgot nem nagyon hittem. Az egyik, hogy én valaha írni fogok erről a filmről, a másik meg az, hogy egyáltalán meg fogom nézni. Most pedig itt vagyok, sőt, beleszerettem ebbe a filmbe, kb. annyira, ahogy a BBC-s Büszkeség és balítéletet szeretem. (Jane Austen) OK-OK, tudjuk, hogy romantikus alkat vagyok, de ez a film egy akkora meglepetés, hogy azt le sem tudom írni. Korábban úgy voltam vele, hogy vámpíros film? Na az kizárt! El nem lehetett volna engem vontatni erre a filmre. Nem is értettem, hogy mi ez a nagy felhajtás, hiszen még ez a Robert gyerek sem az esetem (a vámpír, akiért tini lányok tízezrei vannak oda).

Aztán egyik nap, talán az HBO-n adták ezt a filmet, mikor odakapcsoltam, és bár nem az elejétől láttam, de ott ragadtam. Teljesen elbűvölt, magával ragadott, szerelmessé tett. (Persze nem úúúúgy, hiszen imádom a férjem. J ) Én eddig Jane Austen féle romantikában éltem, ilyen lenne a modernkori? Vámpírokkal és vérfarkasokkal? Persze 1-2 napon belül beszereztem DVD-n, meg a második részt is, az Újholdat, és próbálom drága Férjemet meggyőzni arról, hogy vigyen el a héten majd moziba, és nézzük meg a harmadik részt, a Napfogyatkozást, amit talán még adnak néhány helyen.

Hogy mi fogott meg ennyire? Először is az, hogy ez nem egy véres vámpír film, sőt, a vámpírok elég normális szereplők, még csak nem is a fekete bőrdzsekis sötét alakok, hanem jól öltözött, trendi fiatalok. Másodszor a szerelem a halhatatlan vámpír és a halandó lány között. Harmadszor a második részben a vérfarkas, Jacob és a vámpír Edward rivalizálása a lányért. Nehéz a döntés. Az Edward típusú fickókba könnyű beleszeretni, mert olyan elérhetetlenek, különlegesek, furik. Azonban Jacob nagyon is valóságos, kedves, helyes, lehet rá számítani, és mindehhez még gyönyörű teste is van. JJJ Negyedszer az is tetszik, hogy mindkét srác jó figura, azaz hiába „szörnyek”, mégis jók. Érdekes egy felállás, az biztos. J

Azt hiszem, hogy a könyvet is be fogom szerezni, mert olvasni jobban szeretek, mint filmet nézni, az én fantáziám sokkal színesebb. JJJ

Jó, hogy megint kaptam egy jó kis jelzést az élettől, hogy sztereotípiák alapján ne utasítsak el semmit, és ne mondjak véleményt valamiről, amit nem ismerek. Erre eléggé szoktam figyelni, de be-becsúszik azért egy-egy ilyen eset, és mint most is, meg is fosztottam magam eddig ettől az élménytől. Úgy kell nekem! J Aki teheti, nézze meg! J

Mosolygós napot!

Lili

2010. szeptember 11., szombat

Siker, siker, siker :)

Nagyon sikerközpontú, sikerorientált világban élünk. Nemrég olvastam egy érdekes írást arról, hogy miért olyanok a huszonévesek, amilyenek most. Azaz sokan még 25 évesen is a bulizásnak élnek, és az egyéjszakás kalandok is a normális, elfogadott kategóriába tartoznak, a családalapítás pedig még csak meg sem fordul a fejükben. Persze itt most a fiúkra gondolok, de sok lánynál is biztosan megvan ez, csak talán kicsit fiatalabban, nem 25 évesen. Statisztikáim nincsenek persze, csak tapasztalatom. J Azt olvastam, hogy ez az "éljünk a mának, ne törődjünk a holnappal és hedonistán élvezzünk ki mindent" hozzáállás ebben a korban onnan ered, hogy nem volt igazi gyermekkoruk, és most élik meg azt, amit akkor nem lehetett. Valóban mennyire igaz ez, ha belegondolunk, hogy már az oviban sokan angolra és egyéb órákra járatják a csemetéjüket, nem beszélve arról, hogy az általános iskolában már normális, hogy ugyan kettőkor vége a sulinak, de a gyerek hetente akár többször is csak ötkor ér haza a különórák miatt. A szülők félnek nem beíratni őket, mert félnek, hogy lemaradnak a gyermekeik a többiektől, hogy ők nem adtak meg nekik minden lehetőséget a későbbi boldogulásra, és ebben részben igazuk is van sajnos. Már az oviban elkezdődik a verseny. Így gyakorlatilag mire a gyermek eléri a kamaszkort, azt lehet észrevenni, hogy nem is volt gyerekkora. Erről szólt az az írás is, amit olvastam nemrég. Sajnos már a címére és a szerzőjére nem emlékszem, de most eszembe jutott, mert nagyon döbbenetes szerintem, hogy a gyermekek már 10 éves korukra kifáradnak, és nem élhetik meg a mostani rendszerben a „felhőtlen gyermekkort”. Már kicsiként teljesítmény-kényszert nevelünk beléjük, nem is értem, min csodálkozunk, ha majd azt látjuk, hogy milyen emberekké válnak. Nem azt mondom, hogy rossz emberek lesznek, de az értékrendben elég erőteljes eltolódást érzek a teljesítmény felé, és ez nekem annyira nem tetszik.

Nagyon sokat változott a világ, nagyon felgyorsult minden, és egyre nehezebb megfelelni az egyre magasabb elvárásoknak. Nem beszélve arról, hogy valójában nem a sikereinkből tanuljuk a legtöbbet, hanem a kudarcainkból. Gondoljunk csak bele, mekkora különbség! Ha sikerül valami, annak nagyon örülünk, de ritkán sarkall igazán olyan változtatásokra, amik lényegesen befolyásolnák a fejlődésünket. Hiszen elértük, megkaptuk, megszereztük, itt a sikerélmény, és ebben nagyon jó sütkérezni. Más dolog, hogy egy idő után az embernek hiányérzete támad, és vagy újabb és újabb sikerekért küzd, amik aztán egyre kevesebb ideig és egyre kisebb mértékű örömöt okoznak, vagy elgondolkozik egy picit, és rendet rak a fejében abban a témakörben, hogy mi is az igazán fontos az életben.

Ha kudarc ér, nem úgy sikerül valami, ahogy szeretted volna, és nem próbálod áthárítani valakire a felelősséget, hanem úgy állsz hozzá, hogy tanulni akarsz belőle, akkor abból nagyobb „profitot” kaphatsz, mint amennyit a sikerrel valaha szerezhetsz.

Nem azt mondom, hogy a sikertelenség a cél, hanem azt, hogy a kudarcok nélküli világ nem létezik. Lehet ezt is azonban pozitívan szemlélni, egy szükséges dolognak, ami a fejlődésünket szolgálja.

Namaste :)

Lili

2010. szeptember 6., hétfő

Diana Rodriguez :)

Az elmúlt héten nagy sürgés forgás volt nálunk, mert kedden megérkezett Diana Rodriguez hozzánk, aki egy fantasztikus kubai táncos, és most pár óra múlva repül haza. Gyakorlatilag egész héten, minden nap az alvást leszámítva vele voltunk. Magánóráztunk, moziztunk, várost néztünk, magyaros ételeket próbáltattunk ki vele, és persze a két salsa party Tomival, és a hétvégi workshop volt a program. Sűrű volt, de nagyon jó is, mert szerencsénkre Dianának nagyon jó természete van. Rugalmas, nem hisztis, nem is késik, ahogy sok kubai, max. pár percet. (Volt olyan tanárom, akire minden nap egy órát kellett várnom...) Nem voltak sztár allűrjei sem, gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és ő is nagyon jól érezte magát nálunk. Terveink szerint nem ez volt az utolsó, hogy elhoztuk, szeretnénk tőle még sokat tanulni, mert van mit, nagyon képzett, és nagyon sokrétűen képzett.

Én őt korábban nem nagyon ismertem, csak felszínesen. A fiúk, Tomi és Bali ismerték jobban, ők mondták nekem pár hónapja, hogy Dianától kellene tanulnom, mert most az lenne a következő lépés szakmailag nekem, hogy tanuljak olyan dolgokat is, amiben ő nagyon jó. Azt is mondták, hogy nagyon jó tanár is, mert felkészült, és ha kell, le tudja bontani a dolgokat. Én egy kicsit fintorogtam, mert mást szerettem volna, és Diana stílusa, mármint ahogy táncol, hozzám nem állt közel, kicsit keménynek, és unisex-nek tartom, nekem a sokkal erőteljesebb nőies energiák fekszenek jobban. Erőteljesebb, de nem túl extrémek, vagy vulgárisak, inkább lágyabb, finomabb mozdulatok. De, mint mindig, a fiúknak most is igaza volt. Nekem tényleg egy kis keménységet kellett tanulnom, meg Diana rendkívül jól játszik a ritmusokkal, ami szintén nagyon fontos volt számomra, mert nehéz kilépnem néha az 1-2-3 5-6-7-ből.

Bár a tánca (pl. bulikban) még mindig nem az én stílusom, rendkívül jónak tartom, egyszerűen nekem más energiák állnak közel a személyiségemhez. Most azonban megfigyeltem már, hogy mi ez a keménység, ami benne van. Elsősorban a sok afro elem, ami nekem még mindig elég fehér folt, pedig már kb. egy éve próbálkozom az elsajátításával, de látom, hogy mennyire nagyon keveset tudok még. Ez egy gyenge pontom, el kell ismernem. Az afro-ban a keménység nagyon jellemző, kicsit ez, azaz az ilyen díszítések teszik nekem keménnyé a táncát.

Azt is érzem egy picit, hogy ugye Diana és Yanek Revilla egy évvel ezelőttig párt alkottak, és Diana csak Yanekkel létezett, aki a casino duro képviselője, azaz nudo-k, nudo-k, nudo-k, vagyis csomózós figurák ezerrel. Ehhez is keménység kell, sok tere a lánynak a nőiessége kifejezésére nincs. Aztán egy éve szétmentek, és most Dianának fiúban és lányban is meg kell állnia a helyét, és nagyon szeret fiút táncolni, még Columbia-t is, ami az afro rumba azon műfaja, amit elsősorban fiúk táncolnak, bár az utóbbi évben néhány női táncos is elkezdett vele foglalkozni, de ez egy férfi műfaj. Ahogy azt a mi női tanárainkon és asszisztenseinken is észre szoktuk venni, mikor nekiállnak fiút táncolni, azt erőteljesen tanulni, hogy kicsit bekeményednek, én ezt most Dianán is érzékeltem.

A magánóráink nagyon jók voltak, és a szombati nap is szuper órákat tartott Diana. Azért írom csak a szombatot, mert vasárnap reggel volt egy kis balesetem, és nem tudtam részt venni az órákon. Mikor indultunk a reggeli óránkra Balázzsal, a liftajtó rám csapódott, és nagyon rossz helyen, a halántékomon talált el, amitől szédülni kezdtem, majd összeestem az utcán, és mentőt kellett hívni. Még tegnap kiengedtek a kórházból, azaz nincs nagy gond, még fájdogál egy picit a fejem, meg pihiznem kell, de már jól vagyok.

Visszatérve Dianához. Nagyon elégedett vagyok mindennel, amit láttam belőle. Az is nagyon tetszett, hogy sokat táncolt fiúkkal, válogatás nélkül a buliban, és nagyon közvetlen volt a diákokkal. Ezek fontos is fontos dolgok. Van olyan kubai tanár, aki zseniális táncos, de annyira fenn hordja az orrát, hogy nem biztos, hogy konfliktus nélkül egy hétig kibírnám vele... Dianát nagyon tisztelem, és meg is kedveltem ezen a héten. Jó választás volt, a srácoknak igazat kell, hogy adjak. :)

Remélem, hogy akik részt vettek a hétvégén, szintén jól érezték magukat, akik meg nem, azoknak lesz még lehetősége biztosan, hogy tanuljanak Dianától. :)

Mosolygós napokat!
Szeretettel:
Lili

2010. szeptember 1., szerda

Kapcsolattartás :)

Az életem olyan gyorsan pörög, hogy nem azt veszem észre, hogy eltelt egy nap, vagy akár egy hét, hanem azt, hogy jé, megint már új hónap van. Most az évadnyitó előtt még intenzívebb minden, hiszen a nyári leállások után újra be kell tolni a szekeret, és elindítani minden városunkban a már meglévő csoportokat, valamint megszervezni az új csoportokat stb. Van dolog bőven, de szeretem csinálni. Megint elég sok pozitív erőt érzek magamban és a fiúkban is. Megújult a plakátunk is, a fekete és egy kis piros korábbiból most az egész háttér egy ütős piros lett. Nekem nagyon tetszik, és hat is rám.:)

Ilyen időszakban, és ez nálam évi 10 hónap nagyjából, elég nehéz a barátokkal, ismerősökkel a személyes kapcsolatot tartani. Még a drága férjecskémet is alig látom év közben. Én megszoktam ezt az életvitelt, és nagyon jól is érzem magam a pörgésben. Azonban azt még nagyon kell fejlesztenem, hogy ki tudjak belőle lépni, és ki tudjak kapcsolódni, le tudjam tenni a ceruzát, ami az én esetemben a notebook-om kikapcsolását jelenti. Van mit fejlődnöm... :)

A barátaim elég jól kezelik ezt, ezért hálás is vagyok nekik. Nem keltenek bennem bűntudatot, és nagyon jó tudni, hogy ha ritkán is találkozunk, attól ők még ott vannak. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek a kapcsolatok. Azokkal az emberkékkel, akik azt várták volna el tőlem, hogy napi szintű kapcsolatban legyünk valamilyen szinten legalább, sajnos nem tudtam baráti kapcsolatot kialakítani, legalábbis nekem amit a barátság jelent, nem. Nagyon jóban vagyok sok emberrel, hiszen szeretem az embereket, de szerintem a kapcsolattartás nem mennyiségre mérendő. Lehet egy napi kapcsolat sokkal felszínesebb, mint egy havonta egyszeri találkozás, amikor őszintén és mélyebb dolgokról is lehet beszélgetni.

Vannak emberek, akiket nagyon kedvelek, de úgy alakul az életük, hogy eltűnnek az enyémből. Nagyon sok szeretettel gondolok rájuk, és jó érzés, hogy részesei voltak az életemnek. Külön nagy öröm, mikor akár évek után újra felbukkan egy ilyen ember, és hallok róla, vagy akár vissza is kerül az életembe.

Gyakran előfordul velem, hogy valaki eszembe jut a múltból, egy kedves ember, de sajnos sokkal ritkább az az alkalom, amikor ilyenkor megfogom a telefont és felhívom, vagy írok a facebook-on neki. (Az iwiw-et nem nagyon használom, pláne nem levelezésre, több száz olvasatlan levelem van, és nagyon durván sok megválaszolatlan.)De van ilyen alkalom, és ha írok, akkor mindig örülök, hogy megtettem. Eddig talán nem is fordult elő, hogy ne írt volna vissza a másik.

Azt tudom tanácsolni mindenkinek, ahogy magamnak is :), hogy ha valaki eszedbe jut, és szeretettel gondolsz rá, akkor ezt fejezd is ki minél többször, és lépj vele kapcsolatba. Nem véletlen biztosan az sem, hogy ki jut az eszedbe, és miért pont most. Sok minden volt már az életemben, de mindig rá kell döbbennem, hogy az emberi kapcsolatok nagyon fontosak. Benne lehetsz a mókuskerékben, de ha nem tudsz mellette baráti vagy csak jó ismerősi kapcsolatokat fenntartani, akkor nehezen képzelem el, hogy a munkád ki tudja elégíteni mindazt, amire szükséged van. Az ilyen szociális igény is nagyon fontos. Nekem persze nem olyan nehéz ez, hiszen emberekkel foglalkozom, de aki egy irodában ül minden nap, annak ez biztosan nehezebb lehet. Jön hamarosan az esős őszi, majd a téli időszak, és ilyenkor még inkább hajlamosak vagyunk bezárkózni. Készüljünk már fel most ennek az ellenkezőjére, és tartsuk aktívabban a kapcsolatainkat, és ne hagyjuk, hogy hosszú hetekre elzárjuk magunkat a külvilágtól ilyen formában!

Mosolygós, kapcsolat-ápolós napokat! :)

Szeretettel:

Lili