2010. november 25., csütörtök

Villámcsapás :)

Létezik szerelem első látásra? Volt már benne részed? Én elég romantikus típus vagyok, ezért nem kérdés, hogy hiszek-e benne, vagy sem. :) Hogy mire gondolok pontosan? Két ember tekintete találkozik, egybeolvad, és minden megszűnik, ami eddig fontos volt, minden értéktelenné válik, ami eddig értékesnek tűnt. Egyszerre érzi a vonzást, a szenvedélyt, az nyugalmat, a biztonságot, az összetartozást, és mindezt olyan természetes formában, mintha ezer éve ismernék egymást. Olyan lehet ez, mint a villámcsapás.

Nem mindenkinek adatik meg ez, sőt, szerintem nagyon keveseknek, hogy így érezzenek, és utána be is teljesüljön ez a sorsszerű találkozás, és egy boldog család alakuljon belőle.

Az is igaz, hogy van hasonló érzés szerintem, ami csupán illúzió, könnyű neki bedőlni, de valójában amilyen gyorsan jön ez a fellángolás, várhatóan olyan gyorsan is megy.

A baj ott kezdődik, szerintem, hogy sokan erre vágynak, és csak és kizárólag ezt akarják, ezt hajszolják egész életen át, és ezáltal nagyon magasra teszik a lécet, vagy éppen nagyon alacsonyra, ez nézőpont kérdése.

Én voltam már úgy szerelmes, hogy nem volt viszonozva, és fordítva is volt ilyen. A biztonsági zónám védelme miatt alapvetően is hajlamos vagyok a plátói szerelemre, de persze ennek nem sok valóság alapja van, mert általában köze nem volt ahhoz az emberhez, aki iránt éreztem. Mivel plátói volt, így volt lehetőségem felruházni minden olyan tulajdonsággal, ami nekem fontos, és elhitetni magammal, hogy olyan, amilyennek képzelem. Így biztonságosan szerethettem, hiszen nem volt aki kilyukassza a lufimat, mivel általában az illető nem is tudott az érzéseimről. Jó érzés volt, hogy szerelmes voltam a szerelembe, ez az illúzió világ is boldoggá tudott tenni. Alapvetően pont erre vágyunk, hogy megtaláljuk azt, akit szerethetünk, akivel megélhetjük mindezt. De ezt feltétlenül tudnunk kellene az első pillanatban? Szerintem korántsem. Ahogy írtam, én ugyan hiszek ebben a szerelem első látásra dologban, és félelmetes erejében, de nem vágyom rá. Szerintem nagyon boldog lehet az ember enélkül is.

Persze, nekem is megvolt a szikra, mikor megláttam Tomit. A vonzalom nálam is létrejött, de valószínűleg az erkölcsi tartás visszafogott, ugyanis éppen a barátjával randiztam. Aztán annak a kapcsolatnak elég gyorsan vége szakadt, mert beláttam, hogy nincs értelme, és miután szabadságom visszatért (na meg a Tomié is, mert ő sem volt egyedül akkoriban), akkor az ismerkedésünk útjába már nem állhatott semmi. Direkt írom, hogy ismerkedés, mert még hónapokig nem jöttünk össze, csak naponta órákat telefonáltunk, „álomba nevettetett” Tomi minden este, sokat sétáltunk, akár éjfélkor elindultunk egy jókora sétára a Várban, és szépen alakult a dolog érzelmileg, fizikailag csak jóval később, mert egyikünk sem az a típus, aki az egyik ágyból a másikba ugrana.

Bár nem csapott az első pillanatban belém a villám, és nem vesztette el minden más a jelentőségét, nem olvadt, vagy inkább forrt úgy össze a tekintetünk, mint amiről az elején írtam, én el sem tudnék képzelni ennél boldogabb kapcsolatot, ami most már 6 és fél éve ilyen szépen működik, mint a miénk. Nem azt mondom, hogy nem voltak nehezebb időszakok, vagy hogy mindig rózsaszínű ködben lebegünk, de újra és újra azt érzem, hogy ezt az embert én annyira nagyon szeretem, hogy már lehetetlen jobban, aztán megint kiderül, hogy mégis lehet, és még jobban beleszeretek. Igen, ennyi idő után is használom a szerelem, és nem csak a szeretet szót, mert ugyan az utóbbi nagyon fontos, és egy mély szeretet is nagyon fontos alapja a kapcsolatnak, de én szerelmes vagyok a férjembe, nem „csak” szeretem.

Hogy mitől működik ilyen jól a kapcsolatunk, és hogyan tudjuk így megőrizni ezt a varázst? Nagyon egyszerű, bár lehet, hogy nem mesébe illő: tudatosan. Odafigyelünk egymásra, nap, mint nap. Teszünk a kapcsolatunkért, még mindig ismerkedünk, hogy minél jobban értsük a másikat, és boldoggá akarjuk tenni egymást. Apróságokkal jelezzük, hogy a másik fontos. Reggelente, esténként apró szerelmes üzeneteket hagyunk egymás notebook-ján, minden reggel elkészítem Tomi kedvenc teáját, hogy gondoskodjak róla, és örömet szerezzek vele stb. Tudatosan tervezzük azt is, hogy időt tudjunk egymásra szánni, minőségi időt, azaz hiába dolgozunk együtt, ez nem ugyanaz. Olyan időt, amikor csak ketten vagyunk, és egymásra figyelünk. A mentalitásunk nagyon más, Tomi elég nyugodt típus, én meg a pörgök ezerrel kategóriába tartozom. A különbség nem állítom, hogy néha nem idegesítő mindkét félnek, de a kapcsolatunkat ezek a felszínes apróságok egyáltalán meg sem karcolják. Mindenkinek lehet rossz napja, nekünk is van, és olyankor arra próbálunk figyelni, hogy legalább az egyik legyen „normális” :). Amikor mindketten morcosak vagyunk (bár ez elég ritka), akkor van egy kisebb-nagyobb szóváltás, ami főleg az én türelmetlenségemből fakad, de ezek is pillanatok alatt oldódnak. Ezeket azért írtam le, mert szerintem ezek a dolgok is formálnak, és még jót is tehetnek egy kapcsolatnak. Nem kell mindenben egyetérteni, hiszen az nem alakít minket. Az nem mindegy, hogyan kezeljük, mennyire vagdalkozik az egónk, és milyen makacsul ragaszkodunk butaságokhoz, ahelyett, hogy szeretnénk egymást. Néha az emberek nem tudnak a valóság és az illúzió között különbséget tenni, ezért ha a rózsaszín köd oszlani kezd, nem marad semmi, csak a kiábrándulás, csalódás.

Na de mit tegyen az ember, ha akkor éri a villámcsapás, amikor már elkötelezte magát? Kényes kérdés, az biztos. Nekem a házasság szent, és ezért úgy gondolom, hogy le tudnék mondani akár több villámcsapásról is. :) Egyedüli oka a házasság felbontására nálam a fizikai és érzelmi károkozás lenne, azaz a verés, és az olyan rossz kapcsolat, ami szinte megöli a lelket, és érzelmi nyomorékká teszi a másikat. Egyébként jöhet a villám, vagy a csábítás, vagy bármi vonzó, és lehet, hogy nem könnyen, de úgy érzem, ellenállnék, mert szeretem, és tisztelem a férjem, és vele akarom leélni az életem, nem mással. :)

De ez én vagyok, nekem ez így jó, elfogadom azt is, ha másnak meg máshogy jó. :)

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

2010. november 21., vasárnap

Elvek kontra makacsság :)

Ez a bejegyzésem közvetlenül az előzőhöz kapcsolódik, a „Hitelesség” címűhöz.

Nem egyszer tapasztaltam már, hogy az emberek összetévesztik az elveket, a makacs gondolkodással. Vannak dolgok, amikhez nem érdemes ragaszkodni, és rugalmatlanul kezelni, de vannak olyanok is, amikből szerintem soha nem szabad alábbadnunk, bármennyire is nehéz néha nem ezt tenni. Az előbbiek a mindennapi kis „fogadalmaink”, amiket én nem sorolok az elvek kategóriába, de mindegy is, mire címkézzük fel, soha nem a címkék számítanak, hanem a mögötte lévő tartalom. Szóval nekem a mindennapi kis fogadalmaim azok, amiken javítani szeretnék, és kialakítom ezeket a szokásokat, amik aztán hosszabb-rövidebb idő alatt szokásokká válnak (vagy mégsemJ). Vannak azonban olyanok, akiknek nem ez a szándék vezérli a ezeket az „elveiket”, hanem a sértődöttség, konokság, makacsság. Ami ilyen indulatból jön, ahhoz szerintem nem szabad ragaszkodni, inkább felül kell vizsgálni minél előbb, és lehetőleg elengedni őket. Biztosan tudjátok miről beszélek. Az „elvből nem csinálom ezt és azt” kezdetű mondatokra gondolok.

Elveknek én azokat a dolgokat tekintem az életemben, amiktől sikerül megőriznem az emberi méltóságomat, a jóságot, az önzetlenséget, mások szolgálatát, és segítenek nekem, hogy helyes életet éljek, jó döntéseket hozzak, irányt mutatnak, és támogatnak abban, hogy jobb emberré váljak. Nincs több ezer ilyen számomra, hanem azt a néhányat próbálom tartani, amiben hiszek. Többen ismeritek az egyik kedvenc idézetemet: „Szeress mindenkit, szolgálj mindenkit, mindig segíts, sohase árts.” Nem mondom, hogy tökéletesen megvalósítom, előfordul, hogy az orrom alá is dörgölik, ha valamit nem e szerint teszek, vagy a másik szerint nem így cselekszem, de esetleg nem látja, hogy én mire gondoltam, de hát az dobja rám az első követ, aki ezt tökéletesen éli és teszi minden nap. J Persze ilyenkor is hálás vagyok, hogy emlékeztetnek rá, és átgondolom, hogy mi vezérelt, és min kellene változtatnom. Bár azt hozzáteszem, hogy a külső megítélés koránt sem érdekel annyira, mint a bennem zajló valódi érzések, és előforduló gyarlóságok kezelése. Azaz nem az számít, milyennek látnak, hanem az, hogy valójában ki vagyok.

Szerintem nagyon fontos az is, hogy tudjuk, hogy mely elvek azok, amik fontosak számunkra, és ne feledkezzünk meg erről. Ahogy már írtam, nem kell most felállítanod magadnak egy száz pontból álló listát, tíz bőven elég lesz. :) Ha pedig nincs kedved ezen gondolkozni, de szeretnél mégis valami mankót, ott a "10 parancsolat", bármilyen furin is hangzik esetleg ez elsőre. Mindent tartalmaz, és mindenki ismeri, de sajnos még azok sem tartják, akik keresztények.

Egy kis emlékeztető, hátha rég volt már hittan óra, íme a parancsolatok. :)

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! 2. Isten nevét hiába ne vedd! 3. Az Úr napját szenteld meg! 4. Atyádat és anyádat tiszteld! 5. Ne ölj! 6. Ne paráználkodj! 7. Ne lopj! 8. Na hazudj, és mások becsületébe kárt ne tégy! 9. Felebarátod házastársát ne kívánd! 10. Mások tulajdonát ne kívánd!

Az én kis listám, ami elég soban fedi ezt, a következő: Isten-szeretet, feltétel nélküli szeretet, szolgálat, őszinteség, hűség, ne ártsak senkinek, megbízhatóság, hitelesség, korrektség, alázat, szerénység, türelem. Ezek az alapok, amire időről időre figyelmeztetem magam, és megteszek mindent, hogy e szerint éljek. Ezt még persze sok dolog egészíti ki, de azok főleg olyanok, amik ezen elveim megvalósuláság támogatják.

Az életben szükségünk van egy "iránytűre", hogy ha kérdésünk van, vagy bizonytalanok vagyunk, akkor előhúzhassuk, és eligazodjunk általa. nekem ilyen iránytű az elveim, és azok megtartása. Neked mi az iránytűd?

Mosolygós napot!

Namaste!

Lili

2010. november 17., szerda

Hitelesség :)

Számomra ez egy nagyon fontos szó, az életem meghatározó rugója, a döntéseimben nélkülözhetetlen szempont. Mindegy, hogy most munkáról, vagy magánéletről van szó.

Munkában nagyon fontos nekem, hogy a Fuerte nagyon hitelesen működjön. Szakmailag ehhez elengedhetetlen a folyamatos képzésünk, fejlődésünk, nyitottságunk. Ezen kívül szintén fontos, hogy kitartsunk az elveink mellett. Pl. az évek során már nem kevés pénzt kereshettünk volna azzal, ha olyan fellépéseket vállalunk, olyan cégeknek, ami nekünk nem fér bele. A Fuerte nem reklámoz dohány és alkohol árut, még ha ezáltal bevételtől is esik el. Tomival egyáltalán nem iszunk alkoholt, és a tanáraink közül is csak egy dohányzik, de ő még új, majd ő is leszokik. :) De ami fontos, a példamutatás. Azaz Bali, Tomi és én nem dohányzunk.

Ezenkívül fontos, hogy ha mondunk valamit, akkor ahhoz tartsuk is magunkat. Például soha nem az a cél, hogy nagyjából elérjük azt, amit hirdettünk, hanem mindig az, hogy messze túlszárnyaljuk. Ezért volt pl. az utóbbi két évben kubai vendégtanár meglepiként a táborunkban. Csak a jelentkezések után, tavaly szinte a tábor előtt 1-2 héttel derült ki, hogy az lesz a meglepi, hogy elhozzuk Jorge-t.

Persze sok minden változhat, de az alapelveink nem hiszem, hogy fognak. Azt is nehezen képzelem el, hogy szakmailag egyik héten így gondoljam, másik héten meg amúgy. Üzletileg sokan biztosan gyorsan átértékelik a véleményüket, de nálunk az üzlet előtt az elvek állnak. Tudom, emiatt gyakran akár rugalmatlanok is vagyunk, és bár sokakban az van, hogy nekünk milyen jó a marketingünk, hát most elárulom, hogy sajnos nagyon gyenge. Nemrég egy marketinges pont azt jegyezte meg, hogy mi olyan hülye szerények vagyunk, hogy még azt sem használjuk, ami tényleg van, mindenki meg hazudozik össze-vissza gondolkodás nélkül. Szerintem ez utóbbi szomorú, és nem is értem, hogy mernek az emberek olyan dolgokat kiírni magukról pl. a weblapjukra, ami nem igaz.

Ha majd egyszer anyuka leszek, nem papolni akarok a gyerekemnek, hanem megpróbálnék példát mutatni. Szerintem ez az élet minden területén így működik a legjobban. Aki meg nem érti, nem értékeli, azért úgysem tudok többet tenni, az ő életét neki kell élnie, az ő játszmáit neki kell lejátszania. Én csak segíthetek, meg nem oldhatom mások problémáját.

Egy kicsit elkanyarodtam, meg csapongok egy kicsit, bocsánat. Ezért írok inkább reggelente, mert akkor összeszedettebb vagyok. :)

A lényeg szerintem, hogy tudd, mik azok az elvek, amikben hiszel, és tartsd mindig szem előtt, ne akard a könnyebb utat választani, bármennyire is kecsegtető, mert az életed nagyon nem fogja meghálálni a döntéseidet. Jól aludni, és mosolyogva a tükörbe nézni nagyon jó érzés, és úgy élni, hogy ha tudod, hogy messze nem vagy tökéletes, és követsz el bőven hibákat, de legalább megpróbálsz jobb ember lenni.

Namaste! :)
Lili

2010. november 13., szombat

Egy régi új kapcsolat :)

Érdekes, furi, de mégis jó hetem volt. Egy nagyon régi kb. 5-6 éves konfliktust sikerült a héten tisztáznunk valakivel. Elég érdekes élmény volt.

Ahogy írtam, kb. 5 évvel ezelőtt volt egy nagyon komoly szakmai és emberi konfliktusom valakivel. (Igazából valakikkel, azaz többesszám, de most csak az egyikőjükről szeretnék írni, akivel a héten találkoztam.) Szóval, kemény balhé volt, sok dolog egymás fejéhez vagdosásával, sok vélt és valós sérelemmel mindkét oldalról. Engem később sem az zavart, hogy nem sikerült az együttműködésünk, mert ma is úgy gondolom, hogy hosszú távon akkoriban biztosan nem voltunk alkalmasak rá, hogy közösen építsünk fel valamit, mert túl sok érzelem, és érzelmi instabilitás volt az üzleti részben, ahol tudni kell a határokat tartani, és szétválasztani bizonyos érzelmektől.

Én nagyon megszerettem akkor a lányt, és barátnőmnek is tekintettem, bizalmasom volt, ezért amikor kitört a balhé, és meg lett tagadva a barátságunk, akkor nekem az nagyon fájt. Az emberi oldal. Az, hogy ekkora fordulatot tudott egy nap alatt venni egy baráti kapcsolat. Persze ma már ezen sem lepődnék meg, és biztosan máshogy kezelnék egy ilyen érzékeny és vitás helyzetet, de ez akkor volt, nem most.

Alapvetően azt hiszem, hogy anno a konfliktust ezzel a lánnyal, és az együttműködéssel kommunikációs hibák okozták mindkét oldalról. Emellett persze nem is voltunk alkalmasak együtt erre a projektre, de egy jobb kommunikációval ezt fájdalommentesen be tudtuk volna látni, nem úgy, ahogy tettük.

A lényeg, hogy évekig hallottam ilyen-olyan pletykákat arról, hogy én milyen szemét vagyok, és ennél még sokkal csúnyább dolgokat is, amiket nem is értettem. Persze kiderült, hogy jó részük nem is tőlük eredt, csak hát az emberek szeretik kiszínezni a dolgokat, vagy szeretnek beleavatkozni mások életébe...

Múlt hétig úgy láttam, azt érzékeltem, hogy irányomban ennyi idő után is teljes az elutasítás. Se köszönés, semmilyen kommunikáció. Aztán találkoztunk egy rendezvényen, ahol én is, és ő is úgy értékeltük (ezt utólag tudom), hogy nem köszöntünk egymásnak, pedig csak egyikünk sem vette észre, amikor a másik köszönt. Nem csodálkozom, hogy a keleti filozófiákban azt mondják, hogy a félreértések korát éljük...

Az évek során bennem sok érzelem játszódott le. Először egoból, sértettségből nem tudtam engedni, majd maradt az egom, az elég sokáig, aztán érdekes módon jött a félelem a visszautasítástól. Nagyon sokszor ragadtam billentyűzetet, hogy írjak a lánynak, de végül nem tettem, nem egy levelem landolt a kukában az évek során.

A rendezvényen aztán sikerült pár mondatot váltanunk, ami mögött én sokkal többet érzékeltem, mint amiről szólt. Felszínesen beszélgettünk, de a lényeg, hogy kommunikáltunk, és az az érzésem volt, hogy ez mindkettőnknek sokkal többet jelent a szavaknál. Ezért másnap tényleg billentyűzetet ragadtam, és megírtam az érzéseimet, azt, hogy éltem meg ezt a néhány évet. Nem vádaskodva írtam, hanem a saját hibáimra koncentrálva, és a saját érzéseimet megmutatva teljesen őszintén, meztelenül. Most jött el ugyanis az a pont, hogy nem féltem a visszautasítástól. Nem vártam ugyanis semmit. Az is rendben lett volna, ha nem érkezik válasz a levelemre.

De jött válasz, és találkoztunk, hogy tisztázzuk a múltat. Nagyon érdekes volt, szó szerint izgultam a találkozó előtt. Nem tudtam, hogy viselkedjek, vegyes vívódások voltak bennem. Nem tudtam, hogy adjak-e puszit, vagy ne, hogy mennyire kell magamra vigyázni, és legyek távolságtartóbb, vagy nyithatok bátran, hogy mire számítsak, lesz-e esetleg egy vita megint stb. Ez utóbbi csak átfutott a fejemen, ettől annyira nem tartottam.

Aztán amikor megérkeztem, minden annyira természetes lett. Már zavarba-ejtően az, és pár percig küzdöttem is ellene. Nagyon durva volt ugyanis azt érezni, hogy úgy létezem ott az egykori barátnőmmel, mintha nem történt volna köztünk semmi, mintha múlt héten találkoztunk volna utoljára, és minden rendben lenne köztünk. Én bevallom, még ragaszkodni akartam egy kicsit a felépített váramhoz, ahol ő a kapun kívül volt, de nem sikerült. A várat tudatosan akartam, de az érzelmeim rég túlléptek ezen. Fura érzés volt, hogy akarok olyan, számomra sem jó érzésekhez ragaszkodni, amik már nincsenek is meg bennem, nincs már töltése, már feloldódott. Szerencsére azért ezt elég gyorsan észrevettem, és túl tudtam lépni.

Persze az is sokat segített, hogy szeretettel fogadtak, hogy tényleg maximálisan azzal a szándékkal vártak, hogy oldjuk fel a korábbi negatív dolgokat az életünkben.

Sok mindent sikerült nagyon őszintén megbeszélnünk, ami számomra nagyon fontos volt. A másik oldalról is azt éreztem, hogy teljes nyitottság és őszinteség van még a kínosabb dolgokban is, és ez nagyon jó. Ritka az ilyen, azt gondolom. Az ember nehezen lép túl saját magán. De mi megtettük, ami most nagyon jó nekem, nem is gondoltam korábban, hogy még ilyen mélyen meg vagyok sebezve, mert igyekeztem eltemetni ezeket a dolgokat. Évekkel ezelőtt megbocsátottam már, de elengednem nem sikerült, csak most.

Megint csak megerősödött bennem, hogy mennyire fontos, hogy megbocsássunk azoknak, akikről úgy véljük, hogy bántottak minket, és az is fontos, hogy nekünk megbocsássanak. Csak így lehet elengedni negatív energiákat.

Az első lépés megtétele nagyon nehéz, de annyi energia szabadul fel, olyan jó érzés, ha megtörténik ez a lépés, és fogadják, hogy megéri vállalni azt a kockázatot is, hogy visszautasítás lesz belőle, mert ez utóbbi esetben legalább azt tudjuk, hogy mi megpróbáltuk. Aztán majd egy idő, talán pár év múlva megpróbáljuk megint, hátha. :)

Ahhoz, hogy a lelkünk felszabaduljon, és boldogok lehessünk, fel kell tudnunk dolgozni ezeket a vélt vagy valós sérelmeket, amihez alapvető dolgok a megbocsátás, kommunikáció, elengedés.

Ideje listát írni, hogy kit is kell elengednünk ilyen szinten, és nem árt lépni. :)

Szeretettel:
Lili


2010. november 8., hétfő

Salsa Verseny - köszönet :)

Folytatnám a versenyről a leírást, pontosabban inkább arról írnék, hogy mennyire hálás vagyok embereknek, és nagyon köszönöm nekik a segítséget, támogatást, szervezést stb.

Először szeretném megköszönni Tominak és Balinak, hogy szakmailag és emberileg is mellettem vannak, és támogatnak. Az, hogy én ma itt tartok, nagyon erőteljesen nekik köszönhető, ezért úgy érzem, hogy a siker teljes mértékben közös érdemünk.

Aztán szeretném megköszönni a lányaimnak, hogy olyanok, amilyenek. Csupa szív emberek, tele szeretettel, odaadással és törődéssel. A versenyen többen kérdezték tőlem, hogy miért vállaltam be ekkora nyűgöt, hogy egy tánccsoporttal bajlódjak, és ráadásul csak lányokkal, és én megmondom őszintén, álltam ott kukán, mert nem értettem, hogy miről beszélnek. Ugyan nagyon különbözőek a lányok, de nagyon jól kialakult a közös célért való munka, és az összetartozás érzése is már ilyen rövid idő alatt. A lányok pontosak, megbízhatóak, szorgalmasak, és nagyon korrektek. Az is nagyon fontos, hogy nincs furkálódás, irigység, hanem egymás támogatása van vállszélességgel. Ilyen csapatról álmodtam, és valóra vált, bízom benne, hogy nagyon sokáig leszünk együtt. :)

Szeretném megköszönni B. Bíró Zoltánnak a verseny létrehozását, és le a kalappal, hogy évről évre megrendezi ezt a versenyt, ami nem kis fáradtságot és energiát igényel. A pénzről ne is beszéljünk, mert ugye az senki nem gondolja, hogy ez a verseny szinte félig üres nézőtérrel nyereséges lehet? Mindenkinek köszönet, aki a verseny létrejöttét munkájával, szponzorálásával támogatja.

A versenyzőknek köszönet, hogy eljöttek, és megmutatták tudásukat. Nagyon jó, hogy kubai salsa-ból és freestyle-ból sokan indultak, jó lenne, ha a rueda és az LA kategória is ilyen szépen felfejlődne, és nem csak 2-3 induló lenne a versenyen. Nagyon motiváló lehet a versenyre készülés, helyezéstől függetlenül megéri, mert rengeteget lehet fejlődni.

A zsűrinek is köszönöm, hogy szakmai ítéletükkel támogatják és terelgetik, nevelik a salsa közösséget. Én nem értek egyet Balival abban, hogy általánosítsunk a zsűrit illetően. Biztos vagyok benne, hogy a többségnek nagyon is ott van a helye a zsűriben, és korrekten, objektíven pontoznak. Abban azonban én is egyetértek, hogy előfordulhat olyan is, hogy néha bejön a szubjektivitás, vagy az érzelmek, és kicsit vastagon, vagy éppen hogy vékonyan fog az a toll. De szerintem nincs olyan verseny, ahol ne így lenne. Talán valóban még pontosabb pontozási értékelés lenne fontos. Én például a ruha és kellék kategóriát egybe vonnám, és nem két szempont lenne, mert ha valakinek szép a ruhája, használ kellékeket, és jó a zenéje, a koroe-ja, igaz, nem tud táncolni, de a fent említett több pontozási szempont alapján magas pontot ér el, akkor az nagyon előre kerülhet. Az sem lenne rossz, ha a saját iskolájuk produkcióját nem pontozhatnák a zsűritagok, így csökkenteni lehetne az esetleges részlehajlást. Azt is fontosnak tartom, amit Bali is írt a blogjában, hogy vállalják fel a zsűritagok a pontjaikat nyilvánosan. A versenyzőket is nagyon segítené, ha tudná, hogy min kell javítani.

A szurkolóknak köszönöm a támogatást, sokat ad ez a táncosoknak.

Nagyon sokáig sorolhatnám még, és akkor sem tudnám mindenkinek az őt megillető mértékben megköszönni a versenyt, ezért abba is hagyom most, ideje dolgozni is. :)

Hálás vagyok mindenért!
Mosolygós napot!
Lili

2010. november 7., vasárnap

A verseny :)

Nemrég értem haza, ma volt a salsa verseny, amin a lányaim is indultak. Gyorsan írok is egy rövid beszámolót.

Először kezdeném azzal, hogy nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk! Hivatalosan ugyan "csak" másodikak lettünk, de én a legszigorúbb megítélésem alapján is úgy gondolom, hogy első helyet érdemeltek.

Az első helyre egy kubai fiú került, ezt nem is igazán értettem. Ügyes táncos, és kiváló előadó, de annyira nem nehéz egy főnek egy félig meddig impro koreo-t összerakni. Sokkal nagyobb kihívás egy hét fős csoportnak egy timba koreo-t lenyomni, amit a lányok csináltak. Így szakmailag én nem érzem megalapozottnak a döntést. Az is fura, hogy kaphat valaki egy impro koreo-ra legjobb koreográfusi díjat. Hogy honnan tudom, hogy impro volt? Egyrészt ő mondta, másrészt valóban nem tudta kétszer egyformán letáncolni, amikor a gálán még egyszer elő kellett adnia.

Ismétlem, mielőtt félreértitek, én nem háborgok, egyáltalán nincs bennem indulat, nem is volt, és azt is tudom, hogy a versenyek néha elég szubjektívek is lehetnek, egyszerűen azt érzem, hogy a lányok jobbak voltak. Ezt persze nem csak én érzem így, de biztosan vannak olyanok is, akik nem így gondolják. Más iskolákból tanárok, versenyzők, közönség is sorra jöttek oda hozzám is, és a lányokhoz is a bemutató után, és egyértelmű vélemény volt, hogy jobbak voltak. Ezek szerint azonban valaki(k)nek nem tetszett. Annak nagyon örülnék, ha tudnám, hogy miért, mert akkor az lehetne akár építő jellegű kritika is, és tanulhatnánk belőle. De nem tudom, és valószínűleg nem is fogom megtudni.

Természetesen én is látok még javítandó dolgokat a lányok táncában, de nagyon sokat kihoztak magukból, ezért vagyok rájuk nagyon büszke. Nem paráztak, vagy legalábbis nem látszott, és szépen, harmonikusan mozogtak egymáshoz képest is. Már alig várom, hogy megkapjam és feltölthessem a video-t is. :)

Én a kubai fiút még a második helyre sem tettem volna. Oda nekem az Afro Peligrosa került volna, mert Gugu nagyon jó kis koreo-t talált ki szerintem. Ami miatt csak másodikak lettek nálam, az két dolog miatt van. Egyrészt nem éreztem túl szerencsésnek a zeneválasztást. Másrészt úgy érzem, hogy még táncosilag elég sok csiszolnivaló maradt ebben a koreo-ban. Nekem a afro egy nagyon nehéz műfaj, jómagam sem vagyok azon a szinten, hogy tanítsam, inkább küzdök vele, pedig már pár éve foglalkozom ez irányú képzésemmel is. Azonban pont ez egy olyan műfaj, szerintem, ami csak akkor néz ki jól, ha nagyon jó. Ha már nagyon megy. De mindenesetre egy nagyon erős második hely az övék lett nálam. Vetélytársnak a 10 indulóból egyedül ők kerülhettek szóba. Mondom, azaz írom, nálam.

Visszatérve a lányaimhoz, azért voltak, akik nagyon keményen is hangot adtak a nem tetszésüknek, hogy nem ők nyertek. Volt, aki azt mondta "vérlázító" ez az egész. Olyan ember mondta, akinek a szakmai tudását én nagyon tisztelem.

Én nem szeretem az ilyen lázítást, és háborgást. Akkor meg miért írom le ezt? Azért, mert egyrészt fontosnak tartom, hogy a lányaim tudják, mit gondolok. Ők tudják, hogy mennyire kritikus vagyok, és szigorú, és olykor már keményen őszinte, azaz biztosra veszem, hogy értékelni fogják a soraimat, és tudják, hogy nem nyalizás, vagy elfogultság ez most, hanem egy őszinte vélemény.

Másrészt azért írom le, mert érzek egy kis vigasztalást a lányok irányába, amire nincs szükség. Nem kell, mert nincs miért. Nagyon jók voltak. Nagyon jól helytálltak. Nincs miért sajnálni őket. Nem az a fontos, hogy hányadikak lettek, hanem az, hogy mit tettek le az asztalra. Alig két hónapja dolgozunk együtt, és máris egy ilyen eredmény, és elismerés van a zsebünkben. Ezek ám a nagy dolgok, nem az elefánt! Igaz, Bali? :)

A versenyről még annyit, hogy én voltam a műsorvezető, Tomi meg zsűrizett, Bali meg díjakat adott át.

Én, mint műsorvezető? Nos, a ruhám szép volt. :D:D:D Az elején elég sokat bakiztam, később már jobban belejöttem, de azért maradnék a táncnál. :) Már nem vagyok annyira exhibicionista, ezért sem akarok már én is fellépni a lányokkal, pedig olyan édesek, és hívnak, meg szeretnék. :) Én már 32 évesen kicsit visszafogottabb vagyok. Voltam már eleget középpontban, szerepeltem sokat, valahogy ez a korszakom már lezárult, legalábbis most így érzem. Aztán lehet, hogy ez majd változik, most ezek az érzések vannak bennem.

Most ennyit a versenyről, amint megvan a video, fel fogom tenni a Fuerte weblapra, facebookra, youtube-ra stb.

Külön köszönöm mindenkinek a fantasztikus támogató energiákat, amiket kaptunk a helyszínen, valamint a távol maradottaktól is. Nagyon jó érezni, hogy ilyen közösségben vagyunk, ilyen emberek vesznek körül minket. Hálás vagyok ezért, sokat ad nekem is, és biztos vagyok benne, hogy a lányoknak is. :)

Na most már befejezem, mert késő van. :)

Szép álmokat így éjjel kettőkor! :)
Lili

2010. november 4., csütörtök

Önismeret :)

Ez a szó már néha a könyökömön jön ki, pedig mindig rádöbbenek, hogy milyen keveset is tudok magamról. Rengeteg menedzser könyvet olvastam már a témában, és nagyon érdekel az emberi természet, ezért próbálok figyelni is az emberekre, és a játszmáikra. Nagyon sok rossz tulajdonságommal tisztában vagyok, bár biztosan közel nem minddel, néha azonban azt veszem észre, hogy ugyanígy nem vagyok tisztában, sőt talán még kevésbé a jó tulajdonságaimmal. Sokszor koncentrálok ugyanis arra, hogy min kell javítanom, és észre sem veszem, hogy mennyi jó is van bennem. Pedig ezt az oldalunkat is fel kell fedeznünk, nem lehetünk állandóan szigorúak magunkkal, hanem el kell fogadnunk magunkat a hibáinkkal együtt, sőt, még szeretnünk is kell azt a lényt, akik vagyunk.

A menedzser könyvek többségével az a bajom, hogy sok jó dolgot találok bennük, de minimális, amit aztán végül alkalmazni fogok.

Ami újra beköszöntött az életembe, az az asztrológia. Ez a lelkesedésem még nagyon új, azaz mindig visszatérő, de eddig nem tartós fellángolás volt. Most azonban úgy döntöttem, hogy tanulni is fogom. Van ugyanis 4 éves felsőfokú képzés is, mint kiderült. Nekem mondjuk papír nem kell róla, ezért valószínűleg csak jegyzetekből fogok tanulni, és nem iskolába járni, de a lényeg, hogy a közeli terveim között szerepel, hogy tanuljak asztrológiát.

Na mielőtt kiakadna a fél társaság, ne arra az újságban található rövid kis szösszenetekre gondoljatok, ami az összes embert 12 napjegy szerint kategorizálja. Valóban nem 12 típusú ember van. Bár, ha már itt tartunk, a híres svájci pszichológus, Jung, mindössze 4 fő kategóriát állapított meg, ami kombinációi adják a személyiségünk jellemzőit. (kolerikus, szangvinikus, melankolikus, flegmatikus) Mondanom sem kell, hogy Jung szerint én erőteljes kolerikus vagyok, melankolikus párosítással. Azaz az a típus, akinek minden tegnapra kell, és tökéletesen. Jung azt mondja, hogy az egyik legdurvább párosítás ez, ami az üzleti életben sikerekre vezet, de a magánéletben elég gáz. Hát volt ilyen korszakom is, ezt tény. Most azonban úgy érzem, hogy sikerül dolgoznom a hibáimon, és erősíteni a jó tulajdonságaimat is.

De visszatérve az asztrológiához. Ugyan már iskolákban tanítják Jung-ot a 4 típusával, a 12 nagyjegy típust mégis mennyire megkérdőjelezik az emberek. Pedig a 12 nem is 12. Az asztrológia azt mondja, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen, és ezért mindenki más és más személyiség „készlettel”, tulajdonságokkal rendelkezik. Az asztrológia nem jósol és determinál, ahogy sokan hiszik, azaz ha azt mondja neked egy asztrológus, hogy ez és ez lesz, akkor biztos lehetsz benne, hogy kókler. Az asztrológia ugyanis lehetőségeket tár fel. Pl. lehet, hogy most nagyon jó időszakod van arra, hogy anyagi sikereket érj el, de ha otthon ülsz, és várod a sült galambot, minden eredmény nélkül tovaszáll a lehetőség is. Vagy lehet, hogy az egészségedre negatív hatások várhatók. Persze nem mindegy, hogy elüt egy autó, vagy belerúgsz otthon a küszöbbe. Mi a különbség? A szabad akarat. Mindig mi döntünk. Hiszem, hogy meghatározott feladatunk van ebben a életben, azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk valamit, és ezáltal fejlődjünk.

Ez nem ellentmondás azzal, hogy hiszek Istenben. Az univerzum törvényei nem hagyják ki Istent sem a pakliból. Ez a Föld nevű kis bolygó egy porszem az egész univerzumhoz képest, a mi kis játszóterünk. Azért vagyunk itt, mert tanulnunk kell. Ez a mi óvodánk, iskolánk, egyetemünk. Kinek mi.

Hogy miben segíthet az asztrológai? Segíthet például abban, ha nem tudod, hogy mi a célod, küldetésed az életben. Segíthet, hogy megtudd, jó irányba haladsz-e az utadon. Hogy megismerd jobban a jó és rossz tulajdonságaidat, hogy az előbbieket erősíteni tudd, az utóbbiakra meg fel legyél készülve, és tudd kezelni. Ami fontos, legalábbis nekem, bár én még egyáltalán nem értek hozzá, hogy még tudatosabban segít élni az életed.

Szokásos mondatommal zárom, ahogy az ilyen témákat szoktam: Nincs nálam a bölcsek köve, nem mondom, hogy az én nézetem a tuti és a követnivaló, csak azt mondom, hogy nekem most ez az utam, én ezen járok, az én fejlődésemhez most ezt kell megtapasztalnom.

Namaste! :)

Lili :)