Villámcsapás :)

Létezik szerelem első látásra? Volt már benne részed? Én elég romantikus típus vagyok, ezért nem kérdés, hogy hiszek-e benne, vagy sem. :) Hogy mire gondolok pontosan? Két ember tekintete találkozik, egybeolvad, és minden megszűnik, ami eddig fontos volt, minden értéktelenné válik, ami eddig értékesnek tűnt. Egyszerre érzi a vonzást, a szenvedélyt, az nyugalmat, a biztonságot, az összetartozást, és mindezt olyan természetes formában, mintha ezer éve ismernék egymást. Olyan lehet ez, mint a villámcsapás.

Nem mindenkinek adatik meg ez, sőt, szerintem nagyon keveseknek, hogy így érezzenek, és utána be is teljesüljön ez a sorsszerű találkozás, és egy boldog család alakuljon belőle.

Az is igaz, hogy van hasonló érzés szerintem, ami csupán illúzió, könnyű neki bedőlni, de valójában amilyen gyorsan jön ez a fellángolás, várhatóan olyan gyorsan is megy.

A baj ott kezdődik, szerintem, hogy sokan erre vágynak, és csak és kizárólag ezt akarják, ezt hajszolják egész életen át, és ezáltal nagyon magasra teszik a lécet, vagy éppen nagyon alacsonyra, ez nézőpont kérdése.

Én voltam már úgy szerelmes, hogy nem volt viszonozva, és fordítva is volt ilyen. A biztonsági zónám védelme miatt alapvetően is hajlamos vagyok a plátói szerelemre, de persze ennek nem sok valóság alapja van, mert általában köze nem volt ahhoz az emberhez, aki iránt éreztem. Mivel plátói volt, így volt lehetőségem felruházni minden olyan tulajdonsággal, ami nekem fontos, és elhitetni magammal, hogy olyan, amilyennek képzelem. Így biztonságosan szerethettem, hiszen nem volt aki kilyukassza a lufimat, mivel általában az illető nem is tudott az érzéseimről. Jó érzés volt, hogy szerelmes voltam a szerelembe, ez az illúzió világ is boldoggá tudott tenni. Alapvetően pont erre vágyunk, hogy megtaláljuk azt, akit szerethetünk, akivel megélhetjük mindezt. De ezt feltétlenül tudnunk kellene az első pillanatban? Szerintem korántsem. Ahogy írtam, én ugyan hiszek ebben a szerelem első látásra dologban, és félelmetes erejében, de nem vágyom rá. Szerintem nagyon boldog lehet az ember enélkül is.

Persze, nekem is megvolt a szikra, mikor megláttam Tomit. A vonzalom nálam is létrejött, de valószínűleg az erkölcsi tartás visszafogott, ugyanis éppen a barátjával randiztam. Aztán annak a kapcsolatnak elég gyorsan vége szakadt, mert beláttam, hogy nincs értelme, és miután szabadságom visszatért (na meg a Tomié is, mert ő sem volt egyedül akkoriban), akkor az ismerkedésünk útjába már nem állhatott semmi. Direkt írom, hogy ismerkedés, mert még hónapokig nem jöttünk össze, csak naponta órákat telefonáltunk, „álomba nevettetett” Tomi minden este, sokat sétáltunk, akár éjfélkor elindultunk egy jókora sétára a Várban, és szépen alakult a dolog érzelmileg, fizikailag csak jóval később, mert egyikünk sem az a típus, aki az egyik ágyból a másikba ugrana.

Bár nem csapott az első pillanatban belém a villám, és nem vesztette el minden más a jelentőségét, nem olvadt, vagy inkább forrt úgy össze a tekintetünk, mint amiről az elején írtam, én el sem tudnék képzelni ennél boldogabb kapcsolatot, ami most már 6 és fél éve ilyen szépen működik, mint a miénk. Nem azt mondom, hogy nem voltak nehezebb időszakok, vagy hogy mindig rózsaszínű ködben lebegünk, de újra és újra azt érzem, hogy ezt az embert én annyira nagyon szeretem, hogy már lehetetlen jobban, aztán megint kiderül, hogy mégis lehet, és még jobban beleszeretek. Igen, ennyi idő után is használom a szerelem, és nem csak a szeretet szót, mert ugyan az utóbbi nagyon fontos, és egy mély szeretet is nagyon fontos alapja a kapcsolatnak, de én szerelmes vagyok a férjembe, nem „csak” szeretem.

Hogy mitől működik ilyen jól a kapcsolatunk, és hogyan tudjuk így megőrizni ezt a varázst? Nagyon egyszerű, bár lehet, hogy nem mesébe illő: tudatosan. Odafigyelünk egymásra, nap, mint nap. Teszünk a kapcsolatunkért, még mindig ismerkedünk, hogy minél jobban értsük a másikat, és boldoggá akarjuk tenni egymást. Apróságokkal jelezzük, hogy a másik fontos. Reggelente, esténként apró szerelmes üzeneteket hagyunk egymás notebook-ján, minden reggel elkészítem Tomi kedvenc teáját, hogy gondoskodjak róla, és örömet szerezzek vele stb. Tudatosan tervezzük azt is, hogy időt tudjunk egymásra szánni, minőségi időt, azaz hiába dolgozunk együtt, ez nem ugyanaz. Olyan időt, amikor csak ketten vagyunk, és egymásra figyelünk. A mentalitásunk nagyon más, Tomi elég nyugodt típus, én meg a pörgök ezerrel kategóriába tartozom. A különbség nem állítom, hogy néha nem idegesítő mindkét félnek, de a kapcsolatunkat ezek a felszínes apróságok egyáltalán meg sem karcolják. Mindenkinek lehet rossz napja, nekünk is van, és olyankor arra próbálunk figyelni, hogy legalább az egyik legyen „normális” :). Amikor mindketten morcosak vagyunk (bár ez elég ritka), akkor van egy kisebb-nagyobb szóváltás, ami főleg az én türelmetlenségemből fakad, de ezek is pillanatok alatt oldódnak. Ezeket azért írtam le, mert szerintem ezek a dolgok is formálnak, és még jót is tehetnek egy kapcsolatnak. Nem kell mindenben egyetérteni, hiszen az nem alakít minket. Az nem mindegy, hogyan kezeljük, mennyire vagdalkozik az egónk, és milyen makacsul ragaszkodunk butaságokhoz, ahelyett, hogy szeretnénk egymást. Néha az emberek nem tudnak a valóság és az illúzió között különbséget tenni, ezért ha a rózsaszín köd oszlani kezd, nem marad semmi, csak a kiábrándulás, csalódás.

Na de mit tegyen az ember, ha akkor éri a villámcsapás, amikor már elkötelezte magát? Kényes kérdés, az biztos. Nekem a házasság szent, és ezért úgy gondolom, hogy le tudnék mondani akár több villámcsapásról is. :) Egyedüli oka a házasság felbontására nálam a fizikai és érzelmi károkozás lenne, azaz a verés, és az olyan rossz kapcsolat, ami szinte megöli a lelket, és érzelmi nyomorékká teszi a másikat. Egyébként jöhet a villám, vagy a csábítás, vagy bármi vonzó, és lehet, hogy nem könnyen, de úgy érzem, ellenállnék, mert szeretem, és tisztelem a férjem, és vele akarom leélni az életem, nem mással. :)

De ez én vagyok, nekem ez így jó, elfogadom azt is, ha másnak meg máshogy jó. :)

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili