2012. szeptember 30., vasárnap

Új weboldal :)

Kedves Olvasóim!

Az írásaim a jövőben a www.lilyogini.hu weboldalon lesznek elérhetők!

Szeretettel várlak benneteket ott is! :)

Lili

2012. május 3., csütörtök

200. bejegyzés :)

Elérkezett a 200. bejegyzés is. :) Ki másról szólhatna, mint az én drága kisfiamról. :) Nemrég múlt fél éves, és minden nap egy csoda vele. :) Bármi nehézség, gond, fáradtság, stressz van, csak ránézek, és elmosolyodom. :) Most pedig megosztanék veletek néhány csodás pillanatot. :)


Így nézett ki a kis drágám, amíg még a pocakomban volt. <3

A sztárfotó :)

Benike még a pocimban :)





Majd eljött a nagy nap, és megérkezett hozzánk. <3
A legcsodásabb pillanat, mikor megláttam :)
Kicsit sárga volt, és folyton aggódtunk az állapota miatt, mert az intenzíven vendégeskedett, de nekünk ő volt a legdrágább kincs. :)
Apával :)

Először a karomban :)
Első otthoni pillanatok. :)


Lehet, hogy uncsi, de hihetetlen élmény, hogy rengeteg "első" élmény van egy kis babácskával. :)
Az első Mikulás <3
Ajjajj, mi történik itt? Egy vizsgálat után. :)














Rengeteg képet tudnék feltölteni, mert ez a kis csodalény állandóan fotózva van, szerintem már bőven ezer képet készítettünk, de egyet még mindenképpen feltennék, amikor öt hónaposan elmentünk babás fotózásra. :)

A mi kis családunk :)
Nem könnyű hónapok állnak mögöttünk, sok aggodalommal indultunk neki a szülővé, családdá válásnak, de mindezzel együtt is leírhatatlan, hogy milyen boldogság egy kisbaba, hogy mennyire lehet szeretni, hogy mennyire átértékel az ember mindent. :)

Kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg ezt az érzést! :)

Mosolygós napokat!
Lili :)




2012. március 25., vasárnap

Instabil emberek


Érdekes dolgokkal találkozom, meg is lep gyakran, hogy mennyire sok a lelkileg bizonytalan, ingatag, instabil ember. Jól érzékelem, ha valaki nem rendelkezik  lelki stabilitással, meg is találnak, mert kiválóan tudok hallgatni, és támaszt, kapaszkodót nyújtani. Igen ám, csak ezeknek a kapcsolatoknak túl gyakran az a vége, hogy én leszek a rossz. Vajon hogy lehet az, hogy hónapokig vagy akár több évig is „pátyolgatom” a lelkét valakinek, és utána köszönet vagy hála helyett kifordul magából, és jön  a sárdobálás?

Azt veszem észre, hogy ezek az emberek észre sem veszik, hogy létezem, és csak ontják és ontják a problémáikat, én meg csak hallgatom, próbálok a saját életemben hasonlókra példát keresni, és azt megosztom velük, mert tanácsokat nem szeretek adni, csak véleményt, ha kérdezik. De van, aki nem is kérdez, és hosszas monológokat olvasok, hallgatok. Persze, ez is egy kiváló módszer problémák kezelésére, hogy kiírja magából az ember, vagy kibeszélje, sőt, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ossza meg a problémáit közeli barátaival. Ahogy én is. :) Vagy írjon blogot :D :D :D Ahogy én is. :)

Csakhogy ezek az emberek nekem nem a barátaim, szinte idegenek, akik a bizalmukba fogadnak, és én is őket. Aztán történik valami, amit sokszor nem is tudok, hogy mi, és hirtelen óriási változások lesznek, én meg csak nézek bambán, hogy akkor most mi van? Egy hete még szeretett, most meg gyűlöl? Hogy lehetséges ez?

Általában szépen működnek ezek a lelki támogatós kapcsolataim addig, amíg nekem nem nincs szükségem empátiára és támaszra. 12 éve nem volt ilyen nehéz időszakom, akkor vesztettem el édesapámat, most pedig a kisfiam életéért ment a harc. Szóval sz@r időszak volt, ez tény. (boccssss)

Ilyen állapotban én sem voltam jó támasz, én sem tudtam mindig stabilan ott állni, és észrevenni azokat a jeleket, amiket máskor egy pillanat alatt levettem, és tudtam segíteni. Így azok az emberek, akiknek eddig jó voltam, eldobtak, sőt, még belém is rúgtak. Nagyon meglep, hogy ki tudnak emberek magukból fordulni, mert én még arra sem voltam soha képes, hogy ha szakítottunk egy kapcsolatban, a srácra akkor sem akartam rosszat mondani, hiszen az megint csak engem minősített volna, hogy valakivel vagyok akár évekig, és utána meg mocskolom, mert tele vagyok indulattal. 
 
Persze ez megint csak egy jó dolog, ami történhetett velem, bármennyire is furcsán hangozhat, de kifejezetten örülök neki, mert nagyon sokat tanultam most, és ez engem nagyon sokat visz előre, úgyhogy ha úgy vesszük, még hálás is vagyok ezeknek az embereknek. :)

Hogy mit tanultam? Felsorolni nehéz lenne mindent, de azért néhányat, hátha másnak is hasznos lesz. :)

Figyelnem kell, mert a támogatásommal gyakran azt érem el, hogy az egójuk növekszik az embereknek, nem az önbizalmuk, pedig ez utóbbi a célom.

A tánccsoportba táncosokat kell felvennem, és nem komplexusokkal küzdő lelki roggyantakat. Nem negatívan értem, de egy tánccsoport nem lelki terápiás csoport, bár kétség kívül maga a tánc hat a lélekre is, de a jövőben, ha folytatom, figyelnem kell arra is jobban, hogy ez egy kompenzáció az önbizalomhiányára valakinek, vagy valóban a tánc érdekli, és abban fejlődne, nem csak egót növelne tánc mögé bújtatva.

Tudnom kell határt húzni, és nem pátyolgatni mindenkit, és erre ennyi energiát pazarolni. Nekem is megvan a kisfiammal, családommal, barátaimmal az életem, és bizony nem egyszer azért nem jut rájuk elég idő, mert hosszas leveleket írogatok, vagy olvasok, vagy akár éjfélkor is találkozom várandósan is valakivel, mert szüksége van rám. Valójában persze nem rám van szüksége, csak valakire, aki meghallgatja, és megerősíti. 

Észre kell vennem, hogy mikor van tényleg rám szükség, és azokhoz az emberekhez odaállni támasznak, nem azokhoz, akiknek csak kell valaki, de tök mindegy ki.

Nem szabad hinnem a szép szavaknak, mert ezeknél az embereknél könnyen átcsaphat az ellenkezőjébe a történet, ahogy írtam korábban is. 

Észre kell azt is vennem, ha csak azért keresnek meg, hogy önigazolást találjanak nálam, mert ha mégsem értek egyet, akkor megint borul a bili. Ilyenkor mókás módon képesek emberek pont akár olyanokkal „összeállni”, akikről alig 1-2 hete még negatív véleménnyel voltak. Erre írtam a facebookon: Az önigazolási kényszer azokat a "barátságokat" erősíti, ahol azt mondják, amit hallani akarsz. Ahol segítenek, hogy minél több önigazolási pontot találj, és beleláthass olyan dolgokat mindenbe, ami támogatja az elképzelésedet. A végén a "segítségükkel" képes leszel elhinni bármit, ami a te "igazadat" támogatja. De ne feledd, csak addig tart ez is, amíg egyetértetek, mert ha nem, akkor egy pillanat alatt " barátból " ellenség lesz. A bölcs ember látja a folyamatot, nem függ az egójától, és tisztában van az értékeivel, nincs szüksége ilyen érdek-kötődésekre. ( ez is megérne egy külön blogtémát)

Csalódni csak akkor lehet, ha vannak elvárások. Ha nincsenek, csalódás sincs. 

Természetesen nem minden ilyen jellegű kapcsolatom végződik így, sokszor csak simán ellaposodnak és megszűnnek ezek az ismeretségek, amikor már nincs rám szükség, és bízom benne, hogy azért többeknek sikerült valódi segítséget nyújtanom, és olyan emberek is vannak, akikkel azt hiszem, mondhatom, hogy úgy érezzük kölcsönösen, hogy valóban megszerettük egymást. 

Az, hogy nekem miért van ilyen már-már kényszeres segíteni akarásom, miért ennyire fontos nekem, hogy támogassak másokat, megint csak egy jó kérdés, válasz majd talán egy másik bejegyzésben. :)

Tiszta, őszinte, lelkileg építő kapcsolatokat kívánok mindenkinek! :)

Namaste!
Lili

P.S. Akinek nem inge, ne vegye magára... Akinek meg inge, az miért olvassa még mindig a blogomat??? :D :D :D 

2012. március 17., szombat

Tanulni nem szégyen :)

Tolnai Beus ihlette ezt a bejegyzésemet. :) Ő a nemrég bezárt tánccsoportom oszlopos tagja volt, és alig 20 éves kora ellenére engem mindig sikerült megdöbbentenie az érettségével, tisztánlátásával, korrekt hozzáállásával. Ezt én nem is rejtettem soha véka alá, hogy bár ő még fiatal, és én vagyok az edző, de én nagyon tisztelem ezért, és felnézek rá. Ő ezt nem igazán tudja kezelni, mert valahogy egy kicsit vaskalaposabb edzőt várt volna el a személyemben, de ahogy egyszer mondta: "ezt már elszúrtad" :) Ez is egy érdekes dolog, hogy vajon szükséges-e a tisztelethez az, hogy az ember távolságot tartson, vagy tökéletesnek próbálja magát láttatni. Én nem vagyok a személyi kultusz híve, ha az lennék, nem írnék blogot, hiszen ez pont a tökéletlenségemet és hibáimat taglalja sokszor. :)

Szerintem nagyon fontos, hogy nem vagyunk kevesebbek attól, hogy ha valaki jó valamiben, sőt, attól sem, ha jobb. Nem szégyen tanulni, sőt! Ha elég nyitottak vagyunk, akkor tudunk nagyon sokat tanulni, és fejlődni, és ezáltal nemhogy nem kevesebbek leszünk, hanem sokkal, de sokkal többek.

A másik dolog pedig, hogy nem ciki elismerni azt, ha valakire felnézünk. Az a nagyon gáz szerintem, hogy sokan féltékenységből, egóból, irigységből inkább megpróbálják ezeket az embereket lehúzni, és nem elismerni az értéküket. Pedig attól sem leszünk ám többek, ha ócsárolunk másokat azért, hogy a magunk igazát vagy pozícióját védjük... Sőt, ez minket minősít, nem őt... 

Amikor itthon az első Cubamemucho-n voltam, kicsit feszengve érkeztem, hogy be kell állnom a saját tanítványaimmal ugyanazon órára. Na nem azért, mert ez degradáló lenne, csak tudom magamról, hogy nagyon lassan tanulok, elég bicebócán tudom néha levenni elsőre a dolgokat, legalábbis akkor ez még így volt, azóta kétségkívül javult, de még mindig kell nekem idő. Szóval kellemetlenül éreztem magam, hogy mit fognak szólni, ha béna leszek... Persze rájöttem, hogy ez csak a saját elvárásom, és sokkal nagyobb tiszteletet ébreszt az, hogy ott állok, és küzdök, ha kell. De erre később jöttem rá. A fiúknak persze ez nem okozott egyáltalán problémát. :) Ami nagyon meghatározó volt azonban számomra, ezen a workshopon Lili Garces, (Salsa la Cubana) akit mikor beléptem a teremben, már ott találtam az első sorban, és bizony nem törődve semmivel, látszott, hogy ha ilyen lehetőség van, hogy itt vannak ezek a tanárok, ő is szívesen tanul. Ezt egyébként azóta is sokszor tapasztaltam tőle. Ha egyetlen tanár állt csak be táncolni és tanulni, az biztosan Lili volt ezeken a workshopokon. Na meg mi a fiúkkal. :) Sokan csak eljöttek tanárok nézelődni, bratyizni, de nem álltak be táncolni. Jó nekik, hogy nincs rá szükségük! :D :D :D Nekem van. :)

Egyébként még egy kezdő táncostól is rengeteget lehet tanulni, csak elég nyitottnak kell lenni. Azonban az emberek többsége nem nyitott, pedig sokan ezt állítják magukról. Bezárkóznak, és elvannak a saját kis klikkjeikben. Persze, nekem is voltak/vannak kedvenc táncpartnereim, de szívesen ismertem meg mást is, pláne nem éreztem lealacsonyítónak kezdőkkel is táncolni. Azalatt fejlődtem a legtöbbet, ugyanis velük gyakoroltam ki szinte az összes ladies' style mozdulatot élőben. :) A mozdulataik ugyanis kiszámíthatók voltak, és nekem így volt elég időm, hogy megvalósítsak ezt-azt. :) OK, ez nem az az igazi felszabadult élvezet, de nagyon hasznos.

Röviden azt gondolom, hogy tanulni, fejlődni kell, és meg kell ragadnunk minden egyes alkalmat, hogy ezáltal jobb emberekké váljunk. Ehhez egyetlen dolog kell, azaz kettő: nyitottság és alázat. 

Mosolygós hétvégét!
Szeretettel:
Lili

2012. március 15., csütörtök

Elvárások nélkül


Ma szembetalálkoztam egy olyan idézettel, aminek ez volt a lényege: élj elvárások nélkül, és nem érzed becsapva magad. Ezen elgondolkoztam, hogy vajon lehet-e, sőt, kell-e elvárások nélkül élni? Persze, egy ideális világban, ideális körülmények között, biztosan megvalósítható ez, de vajon a mi világunkban? Valóban egyetértek azzal a mondandóval azonban, hogy ha nem vársz el dolgokat, nem is ér csalódás, és nem is érzed becsapva magad, nem fordulhat elő, hogy morcos leszel, mert úgy érzed, hogy csak adsz, de ezt nem viszonozzák. 

Mit lehet elvárni szerintem, és mit nem? Úgy gondolom, hogy pl. a munka nem működik elvárások nélkül. Azaz micsoda káosz lenne a Fuerte-ben, ha nem várnám el az asszisztensemtől, hogy időben elvégezze a feladatokat, és ne csak akkor dolgozzon, amikor kedve van hozzá, és ne csak azt végezze el, ami neki éppen tetszik. Azaz munka fronton kell az elvárás. Vagy mi lett volna a tánccsoporttal, ha nem várom el, hogy minden héten ott legyenek a próbákon, és gyakoroljanak, komolyan vegyék a közös célokat stb.? Hát biztosan nem értünk volna el ennyi mindent, amit sikerült másfél év alatt…

Azonban az is fontos, hogy kitől mit lehet elvárni, és mit nem. Nem magunkból kell kiindulni, hanem a másik személyiségéből és képességeiből. Erre szokták mondani, hogy mindenkit arra kell használni, amire alkalmas, és valóban. Megszakadhatok, hogy olyan dolgot bízzak valakire, aki erre nem alkalmas, más meg vidáman, pillanatok alatt kész van vele. Nem érdemes görcsölni, és energiát pazarolni ilyen dolgokra. Tudni kell, hogy ki mire képes, mire alkalmas, és mire nem.

Mit nem lehet azonban elvárni? Szeretetet, tiszteletet, megbecsülést, megértést, azt, hogy értékeljenek, támogassanak stb. A baj csak az, hogy sokszor pont ezekért a dolgokért dolgozunk, vagy máshogy fogalmazva, tesszük a dolgunkat. Nehéz úgy létezni, hogy ha ez a motiváció, és nem a pénz. Sajnos én pont ilyen vagyok. A pénz nem tud motiválni, örülök, ha van, nem erről van szó, nem vagyok álszent, de borzasztó konfliktusba tudok magammal keveredni, ha úgy érzem, hogy nem csinálnám, ha nem fizetnének érte.

Tudom, hogy ez idealista hozzáállás, hogy olyan dolgokat szeretnék csinálni az életben, amit akkor is szívesen csinálnék, ha nem kapnék pénzt érte, de ezt hála a kiváltságos Sorsomnak, az életem nagy részében sikerült megvalósítanom. 

Azonban pont ebből adódnak problémáim, és ezért esek időről időre pofára, ezért szembesülök azzal, hogy az emberek mennyire hálátlanok tudnak lenni, mennyire önzők sokszor, és milyen baromi egoisták. Ha nem pénzért dolgozom, sokszor ingyen csinálok dolgokat, vagy pl. a tánccsoport még nekem került pénzbe, hogy tanítsam őket, és havi minimum 40, de inkább 60 órámba, szóval ha nem anyagi jellegű a viszonzás, akkor is azt gondolom, hogy kell lennie energiacserének, egyébként hosszabb távon nem működnek a dolgok. Azaz egy jó dolog úgy lesz hosszú távon jó dolog, és úgy lesz mindenki boldog, ha létrejön az energiacsere, azaz adunk, de kapunk is. Mit kaphat az az ember, jelen esetben én, akit nem érdekel a pénz? Megbecsülést, figyelmességet, tapintatot, támogatást a nehezebb időkben, emberi hozzáállást. 

Ennek ellenére én sajnos gyakran belefarolok abba, hogy robotnak érzem magam. Adok, adok, adok, és ahelyett, hogy ezt egyre inkább értékelnék, egyre többet várnak el tőlem. Még-még-még! Ez egészen addig tud menni, amíg én, mellesleg idióta, meg is akarok ennek az egyre több elvárásnak felelni. Mivel nem húzok határokat, és mániám, hogy mindenkinek jó legyen minden, ezért elég rendesen ki tudják ezt használni az emberek, aztán ha mondjuk azt mondom, hogy ok, ennyi fért bele, eldobnak, mint egy használt pelenkát, és bele is kakilnak még egy jókorát előtte, hogy büdös is legyen. (micsoda jó hasonlataim vannak, mióta van gyerekem, hihi :) )

Ezt a viselkedést nem tudom megérteni, de biztosan azért kapom az élettől az ilyen helyzeteket, hogy megtanuljam végre, amit meg kell, de vajon mit? Azt, hogy ne csináljak semmit ingyen? Ez nem fog menni. Vagy azt, hogy ne várjak el semmit? Akkor hogyan és miért csináljam? 

A legnagyobb elvárások egyébként pont magammal szemben vannak, nehéz saját magamnak a maximalizmusom miatt megfelelni. Nem tudom lazán kezelni a dolgokat, és teljesen képes vagyok kifacsarni magam, utána meg rájövök, hogy komolyan ezért csináltam? Ezért adtam ennyit, hogy ha már nem bírom, akkor szembeköpjenek? Bocsánat a kemény szavakért, de ha nem is sűrűn, volt már rá példa az életemben. Az is érdekes egyébként, hogy mindig a nagyon lelkesek tudnak extrém fordulatokat venni. Most már az ilyen emberekkel elég nagy távolságot tartok, mert rájöttem, hogy nagyon kompenzálnak dolgokat, és az egyik nap még én vagyok a fantasztikus salsa királynő, másik nap meg már csak egy hülye picsa (bocccsss), mert nem voltunk esetleg egy véleményen.

Úgy érzem, hogy meg kell tanulnom, hol vannak a határok. Meddig tudok valamit mindenféle elvárás nélkül csinálni, hol vannak az én határaim. Valamint azt is meg kell tanulnom, hogy reagálok ezekre a helyzetekre, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én elképzeltem. Sajnos nagyon a szívemre veszem az ilyen helyzeteket, de legalább tudom, hogy ezen kell dolgoznom. :)

Szóval jó, hogy szembejött ez az idézet, bizonyára nem véletlen. :)

Mosolygós hosszú hétvégét! :)
Lili

2012. március 6., kedd

Idegen szavak

Már többször akartam erről a témáról írni, de valahogy soha nem maradt rá idő. Én szeretem az anyanyelvem, és bár beszélek másik négy idegen nyelvet, törekszem arra, hogy magyarul fejezzem ki magam. Nagyon sokszor tapasztalom, hogy rengeteg idegen szót használunk, a kelleténél jóval többet, és gyakran bizony hibásan... Ez engem zavar, vagy inkább nem helyeslem. Ha magyarul akarunk beszélni, akkor tegyünk így! 

Amikor a szociológia szakot kezdtem, el voltam képedve, hogy mennyi idegen szót használ ez a szakma. Természetesen nem azt mondom, hogy a szakmai beszéd is legyen tökéletesen magyarosítva, mert vicces lenne pl. egy orvosnál ezt bevetni, meg sem értenék egymást. Az azonban tény, hogy még a szakmai nyelveket is lehetne sokkal inkább magyarrá tenni, de nem is ez most a lényeg, én arra gondolok, amikor a köznapi beszédben használunk teljesen fölöslegesen idegen szavakat. Azt érzem, hogy sokan azt hiszik, hogy intelligensebbnek fognak tűnni, ha ilyeneket használnak. Hát az én szememben biztosan nem, mert nálam az IQ egyik fő összetevője, hogy tudjon az ember helyesen, a saját anyanyelvén beszélni. Az ilyen szavak pedig, mint pl. a beinvesztál, nálam nem nyerők. Nyelvtanilag is helytelen, hiszen így azt jelenti: bebefektet... 

Olyan jó lenne megőrizni amit lehet a nyelvünkből... 

Na mindegy, ezt csak úgy megjegyeztem. :)

Szép napokat!
Lili

2012. február 3., péntek

Inspiráció - motiváció


Olvastam egy cikket e témában, és nagyon megfogott benne egy mondat:

Motiváció az, amikor legyőzöd a benned lévő ellenállást. Inspiráció, mikor nincs ellenállás.

Nagyon érdekes, és szerintem nagyon igaz megközelítés. Néha az embernek össze kell szednie magát, hogy találjon motivációt, tudja végezni a dolgát, végrehajtsa a mindennapi feladatait, elvégezze a munkáját stb. De mennyivel másabb, amikor a munka nem csak motiváló, hanem inspiráló? Amikor minden reggel úgy ébredsz, hogy jaaaajjj, mikor dolgozhatok már??? Mikor észre sem veszed, hogy dolgozol, mert annyira szereted csinálni. Olyan ez, mint a szerelem, magasba emel, és rengeteg energiát ad, és úgy érzed, nincs lehetetlen. 

Már az fantasztikus, ha olyan munkád van, amiben újból és újból meg tudod találni azokat a célokat, amik adnak elegendő motivációt ahhoz, hogy akkor is kitarts, mikor fáradt vagy, és akkor is továbbmenj, mikor nem könnyű. De az inspiráció nagyon más, még ennél is jóval több szerintem. Inspirációnál nem is érzed meg a fáradtságot.

Fent lehet-e hosszú távon tartani ezt az érzést? Szerintem  csak akkor, ha soha nem térsz le az útról, és nem felejted el, hogy miért is kezdted el csinálni. De az útról mindannyian le-letérünk, sokszor észre sem vesszük, csak akkor derül fény rá, mikor azt érzed, hogy már nem olyan nagy öröm reggel felkelni, és dolgozni menni. Akkor még mindig ott van, hogy legyőzöd magadban az ellenállást, és bemész, és rendesen elvégzed a feladataidat. Ez azonban az a pont, ahol el kell gondolkozni, mert ha nem teszed, akkor még jobban eltévedsz, és nehezen találsz vissza az utadra, belefásulsz, belefáradsz a munkádba, később pedig nem hogy nem motivál, de már a legkevesebb örömöt sem adja, majd elkezdesz a túlélésre játszani, de nem érdekel már.

Hol romlott el a dolog? Szerintem  egyetlen helyen romolhat el, ahogy írtam is, ha nem vagy a megfelelő úton, nem azt járod, amit kell. Lehet, hogy az eredeti elképzelésedhez maximálisan ragaszkodsz, de talán pont ez a baj, mert nem látod, hol kellene rugalmasan kezelned bizonyos kérdéseket. Vagy éppen ellenkezőleg. Úgy eltávolodtál már az eredeti céljaidtól, úgy bekerültél a mókuskerékbe, hogy észre sem veszed, és rabszolgává váltál. Saját magad rabszolgájává.

Igazán boldog lehetek, hogy nekem megadatott, hogy megtapasztaljam, mi az az inspiráló munka. Nagyon sokat adott nekem a Fuerte és a Sabor y Tumbao Tánccsoport is minden szempontból, legfőképpen azonban emberileg. Jobb ember lettem, és ez nagyon sokat jelent nekem. 

Nagyon nehéz hónapok vannak mögöttem, de úgy érzem, most mintha újjászülettem volna, megint inspirál mindkét munka, lezárult egy nehezebb fejezet, és újra van teremtő energiám, újra képes vagyok szárnyalni, és örömöt lelni mindkét dologban. :) 
Remélem, hogy mind a tanárainknak és diákjainknak (Fuerte), mind a lányaimnak (Sabor y Tumbao) át tudom adni majd ezt a rengeteg örömöt és energiát. :)

Mosolygós napokat!
Lili

2012. január 4., szerda

Kritika 2.

Pár hónapja megint ért egy kritika a blogommal kapcsolatban. Ez a második a két és fél év alatt. Mivel az elsőt is megosztottam veletek, erről is írok. Sajnos az írója „megtiltotta”, hogy idézzek tőle itt, ezért csak összefoglalni tudom.  

A lényege annyi volt, hogy nagyon ellenszenves, hogy minden gondolatomat megosztom. Erre csak annyit reflektálnék a kedves Olvasómnak, hiszen nyílván olvassa a blogom, ha ilyen jól tájékozott, hogy azért akad még a blogomon és a facebook-on kívül is gondolatom. J

De ha már felmerült, hogy ilyen sokat megosztok magamból, akkor erről is írnék pár sort. Én pont ennek az ellenkezőjét érzem sajnos, annyi mindent megosztanék még veletek, de idő hiányában nem tudok túl sokat írni.

Hogy miért írok blogot? Hát az egész úgy indult, hogy gyerekkorom óta naplót írok, és ki akartam már próbálni ezt virtuális formában. A másik ok az volt, hogy nagyon központi szerepem van a Fuerte-ben, és az életem jelentős része a nyilvánosság előtt zajlik. A pletykák és találgatások elkerülésére pedig a legjobb mód, ha hagyok teret arra, hogy jobban megismerjen az, aki akar.

Bátran vállalom a sorokat, amiket megírok, ahogy a kimondott szavaimat is, mert úgy érzem, nincs mit takargatnom, becsülettel, őszintén élem a mindennapjaimat. Minden szavamat vállalom, és az összes hibámat, hiányosságomat is, hiszen ez vagyok én, így kerek a kép. Nem vagyok sem tökéletes, sem szent, csak egy kis lélek, aki szeretne jobb emberré válni minden nappal, és haladni az útján, amit a Sors kijelölt neki.

Mindig azt gondoltam, és most is az a véleményem, hogy a kritika nem rossz dolog, csak tudni kell formába önteni, hogy ne vagdalkozás, egó, féltékenység, vagy gyűlölködés szellemében szülessen, hanem építő, támogató szándékkal. Hihetetlenül nagyra becsülöm, ha valaki őszintén elmondja a véleményét.

Kell azonban ehhez egy adag jó szándék is, hogy jót akarj a másiknak, hiszen ha nem építeni akarod, akkor miért nem tartod inkább a szád? Vagy neked az jó, attól érzed magad többnek, hogy sértegetsz, vagy akár megalázol másokat?
Szóval röviden a kritika jó dolog, én mindig el is gondolkozom, még akkor is, ha nagyon szélsőségesen fejezi ki magát valaki, de azért azt tanácsolom mindenkinek, hogy mielőtt lerohan másokat, gondolkozzon el, hogy miért teszi. Féltékenységből? Irigységből? A rosszindulat, vagy akár gyűlölet két legfőbb táptalaja szerintem ez. De ne mást hibáztass a saját kudarcaidért, sikertelenségeidért, mert mindezért csak te magad vagy felelős. Minden, ami történik velünk, az még ha nagyon nehéz is, azért van, hogy tanuljunk, és mert ezt érdemeljük. A karmát vagy van, akik vonzás törvényének hívják, vagy Sorsnak, nehéz megkerülni, szerintem lehetetlen. Arra kell törekedni, hogy ne árts másoknak, nem csak tettel, de még gondolattal se. Ha így teszel, akkor bármi is történjék, legalább nyugodt lelkiismerettel alhatsz. Mindannyian hibázunk, de csak kevesen ismerjük ezt be, és kérünk bocsánatot.
Namaste! :)
Lili



 


2011. december 9., péntek

Babalátogatás :)


Nem könnyű kérdés szerintem ez az új szülőknek, hogy mikor és kinek mutassa meg a kis jövevényt. Nálunk ugye az is bonyolította a helyzetet, hogy a kicsit a széltől is óvni kell, mert ha műtétre kerül sor, akkor nem lehet beteg, pl. egy tüdőgyuszival, vagy valami vírusos nyavalyával meg sem tudnák műteni, mert túl nagy a kockázat. A SOTE-n azt tanácsolták, hogy az első hónapban ne is fogadjunk látogatókat, illetve ha nagyon közeli egy-egy hozzátartozó jönne, akkor annak maszk és műtős köpeny legyen, nehogy behozzon valami nyavalyát. De szerintem a látogatás kérdése nem csak nálunk merült fel, hanem sok friss anyukát, apukát érdekel, valamint természetesen a hozzátartozókat, barátokat stb. is. Ezért gondoltam, megosztom az ezzel kapcsolatos gondolataimat, hátha segít mindkét oldalon lévőknek.

Először is azt gondolom, hogy a kórházba csak és kizárólag a legközelebbi hozzátartozók menjenek be, de jobb, ha ők sem, csak az apuka. Egyrészt azért, mert ki tudja, hogy az anyuka hogy érzi magát, mennyire van olyan állapotban, hogy szívesen fogad látogatókat, belőlem pl. napokig csövek lógtak itt-ott, és amikor egy hét után végre moshattam hajat, az maga volt az ünnepnap. Na de ennél komolyabb okát is látom, hogy nem kell száz látogatót fogadni: meg kell születnie az új családnak is. Azaz a csöppség és anya, apa. Ez nagyon új mindenkinek, mindenféle érzések kavarognak a szülőkben. Egyik pillanatban fognánk a picikét, és mint az Oroszlánkirályban a majom a kis Szimbát a sziklán, mi is úgy mutogatnánk fűnek-fának, és túlcsordulunk a boldogságtól, büszkeségtől stb., másik pillanatban meg még számunkra is felfoghatatlan, hogy szülők lettünk, netán aggódunk dolgokért stb. Szóval szerintem kell idő, és nem csak a kórházban, hanem az első 2-3 hét legalább kell az új családnak, hogy összeszokjanak.

Persze főleg a nagyszülők, és a család ezt nehezen bírja ki, és nekem is lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem nézhették meg azonnal a picit és engem se látogathattak. Ez utóbbit persze anyukám megszegte, és a császármetszést végigizgulta a folyosón, majd utána a szigorú kórházi szabályok ellenére is bejött az intenzívre hozzám. Örültem neki így utólag, őt azért akartam távol tartani, hogy ne aggódjon, az utolsó pillanatig nem is mondtam meg, hogy mikor lesz a császár, mert ismerem, és tudom, hogy hetekig nem aludt volna, így csak egy napot aggódhatott ilyen intenzíven. Egyszerűen meg akartam kímélni, hogy lásson műtét után, mert sejtettem, hogy nem leszek valami szuper látvány. Mozogni nem tudtam, csak a kezeim mozogtak, folyt belém az infúzió, és reszkettem, alig bírtam beszélni is. Egy anyukának ez borzasztó látvány lehet, még ha felnőtt is már a gyermeke.

Benke most 7 hetes, és eddig a nagyszülők, és Bali, meg Andi barátnőm látták csak 6 hetes kora előtt. Na meg az orvosok, nyílván. Az első „mutogatás” kiknek is történt volna, mint a lányaimnak vasárnap, azaz a Sabor y Tumbao tánccsoportom táncosainak bevittük Tomival a picikét pár percre. Aztán hogy Tomitól vagy a csajoktól kapott el egy jó kis náthát a drágám, azt nem tudom, a lényeg, hogy vasárnap éjjel óta, azaz öt napja nem alszunk, ő meg csak sír és sír, mert nem kap levegőt, és még nem tudja, hogy a száján is tud venni, azt csak végső esetben próbálják, alapvetően az orrukon próbálkoznak, így elég szenvedés szegénykémnek, mert sem aludni nem tud, sem enni stb.

Na de a lényeg, amiért írok, hogy szeretném pontokba foglalni mindkét félnek, hogy mire figyeljenek.

A látogatóknak néhány tanács:

1   Ne sértődj meg, ha csak több hét elteltével, netán több heti egyeztetés után tudod megnézni a kicsit.
2
     Készülj fel, hogy a figyelem nem rád fog irányulni, hanem a kicsire az anyuka részéről biztosan. Nem tudtok egy igazán nagyot beszélgetni, mert az anyuka a kicsi minden rezdülésére figyel még az elején, és lehet, hogy életed legnagyobb drámáját ecsetelnéd, majd megsértődsz, amiért nem figyelnek rád. Ez most nem ezeknek a beszélgetéseknek az ideje, legalábbis én nem tudok 100%-ig figyelni, ha alszik a pici, akkor is csak kb. 70%-ig vagyok jelen. Nekem mindig fontos, hogy a beszélgetőpartneremre maximálisan figyeljek, ezért én pl. emiatt kellemetlenül érzem magam. Nem azt jelenti, hogy ne mondj el dolgokat, hanem azt, hogy fogadd el azt, hogy most nem egyedül vagytok egy kávézóban  időkorlátok nélkül.
3. 
       Apropó időkorlát. Szerintem nem túl illendő egy fiatal családban hosszú órás látogatásokat tenni. 1-2 óra a babának és mamának is általában bőven elég. 

4.       Ne várd azt, hogy ha megérkezel, akkor minden körülötted forog, és felébresztitek a kicsit csak azért, hogy lásd az édes kis szemét, vagy játszani lehessen vele, meg dajkálni stb.

5.       Érdemes megvárni, míg az anyuka felajánlja azt, hogy megfogd a kicsit, nem kell nyomulni. Ha pedig az anyuka kér valamit, hogy így vagy úgy csináld a kicsivel, legyen az bármekkora baromság is szerinted, vagy akár tényleg hülyeség, akkor is csináld úgy, ahogy az anyuka kéri, ez az ő döntése, neked el kell fogadnod. 

6.       Ha fényképet akarsz csinálni, felejtsd el a vakut, a kicsiknek nem jó. 

7.       Ne kritizálj, ne példálózz, ne szólj bele a babás dolgokba. Ha kérik a véleményed, akkor mond el, de ne bírálj, mindenki máshogy gondolja a dolgokat, nem biztos, hogy nálad van a bölcsek köve, ha meg igen, akkor úgyis tudod, hogy mindenkinek magától kell sok dologra rájönnie, erőltetés nem vezet messzire. 

8.       Ha megérkezel egy kisbabás családhoz, első lépésként moss kezet. A kézmosásról csak annyit, hogy a csap alatt meglötykölöm egy kis vízzel a kezem, az nem kézmosás… 

9.       Ha beteg vagy, ne menj semmi esetre sem látogatóba! A nátha is vírusos fertőzés, azt is továbbadhatod, és nem vagy te orvos, hogy eldöntsd, hogy most megfázással küzdesz-e vagy éppen hideget ittál és csak attól fáj a torkod stb. Ha a legkisebb esélye is van, hogy megfertőzheted a kicsit, akkor maradj otthon! Nekik még nincs olyan immunrendszerük, ami meg tudná védeni őket, ne legyél annyira önző, hogy azért, mert látni akarod, kockáztatod az egészségét. 

1.   Szeretnél valami ajándékot vinni? Szerintem két dolog mindig jól jön ilyenkor: 1. kaja minden mennyiségben, mert ilyenkor a pizzafutár a leggyakoribb látogató, valamint babaruha. Ez utóbbiból inkább nagyobbat vegyél, mint kisebbet. Egy újszülöttnek 56-os jó méret, de pl. mi már 62-eset hordunk, gyorsan kinőtte az 56-osat a pici. Ha tudod, hogy mennyi idős, és husi vagy vékonyka, akkor az eladók úgyis megmondják, hogy mekkora méret az ideális.

A szülőknek is pár tanács, ahogy én látom:

1   Döntsétek el, hogy kit akartok a kórházba beengedni, és utána mennyi ideig nem fogadtok senkit. Aztán ehhez a gyenge pillanataitokban is tartsátok magatokat, mert megéri, és később nem lesz belőle gond. Én két hetet legalább javaslok, és jó lenne, ha erre az időre az apuka is szabin lenne. Hangolódjatok mindhárman egymásra.
2
.       A gyerek napirendjét ne borítsátok fel a látogatók miatt. Ne keltsd fel azért a picit, mert megmutatnád, hogy milyen gyönyörű. Nem bazári majom, tartsd tiszteletben a bioritmusát!
3
SSokan csak a 9 hónap várandósságban gondolkoznak, majd ott állnak szinte felkészületlenül a szülői feladatokra. Nem biztos, hogy kell 10 könyvet elolvasni a várandósságról, válassz egy jót, meg egyet inkább a szoptatásról, és legalább egyet arról, hogy kell nevelni, altatni, gondozni a kicsit. 

4.       Nem árt belegondolni, hogy Bali szavaival élve nem minden méznyalás a szülés után. Azt látom, hogy mindenki csak odáig gondolkozik, aztán jön a pofára esés, és csalódás, mikor kiderül, hogy nem minden rózsaszín. Hirtelen rájövünk, hogy ez mekkora felelősség, és egy kicsi emberke tőlünk függ, nélkülünk nem tud létezni. 

5.       Bizony az apuka-anyuka sem lesz már úgy együtt, mint korábban, nekik is más szerepeket kell megtanulniuk, ami szerintem kizárt, hogy zökkenőmentesen menjen bárhol is. Nálunk pl. nekem nem volt egyszerű a hirtelen 24 órás anyaság, nehéz lelassulni, ugyanakkor eszméletlen szervezést igényel kezdetben még az is, hogy le tudjon az ember zuhanyozni. Én nagyon jó szervezőnek tartom magam, na de a baba mellett a rugalmasság szóval kell nagyon barátkoznom, ami a kocka természetemnek nem kicsi kihívás. 

6.       Olyan látogatókat fogadjon szerintem mindenki az elején, azaz csak olyan emberkéket, aki előtt nem érzi kellemetlenül magát akkor sem, ha nincs frissen mosva a haja, ha a lakás egy hurrikán utáni állapotra hasonlít stb. Ez pl. nekem fontos nagyon, nem véletlen, hogy ennyire kevés embert engedtem eddig hozzánk. Egyszerűen nem akarok, és nem is tudok megfelelni, és jó háziasszony lenni stb. Mivel azonban én eléggé ilyen típus vagyok, és sürgök-forgok az emberek körül, ha jönnek hozzánk, ezért kellemetlenül éreztem volna magam, ha ezt nem tudom megtenni, és esetleg még pizsiben fogadnám őket, vagy összetejezett, lebukott ruhában. Pl. múltkor két órát voltam úgy, hogy a tündérkém lepisilt, mert most beteg, és úgy sírt, hogy nem volt szívem letenni, így inkább maradtam pisis… 

SSzokj hozzá, hogy mindenről millió-féle vélemény van, még a védőnő és a gyermekorvos is mondhat teljesen ellentétes dolgokat, sőt két orvos is, ezért nehéz kiigazodni, neked kell mindig döntened, de ha döntöttél, akkor ne kísérletezz minden nap mással a kicsin, hanem hagyj időt neki, hogy megszokja az új dolgokat, felfogja, hogy mit is akarsz. 

8.       Sokat hangsúlyozzák rengeteg helyen, és valóban működik: hallgass az ösztöneidre, az a legjobb tanácsadó. Csak fontos, hogy ne téveszd össze az ösztönt az egóddal…

9.       Amellett, hogy alkalmazkodsz a kicsihez, próbálj meg nem megszűnni létezni. Nem vagy robot, ne add fel a személyiségedet, csak helyezd át a prioritásokat, de maradj ugyanaz az ember, aki voltál.

1   Anyukának türelem az apukához, mert ő nem abban a tempóban fogja fel a dolgokat, mint mi, általában több idő kell szerintem, hiszen náluk nem dúlnak a hormonok, amik az anyukának segítenek. Apukák pedig legyenek türelmesek és segítőkészek, de egyik fél se szűnjön meg férfi és nő lenni, és egymásra is figyelni, nem csak a kicsi körül létezni testileg és lelkileg egyaránt. 

Nem vagyok egy szakértő, hiszen most csöppentem bele az anyaságba én is, de ennek ellenére van véleményem, elgondolásom, sőt, még elveim is, amik aztán lehet, hogy majd megdőlnek, mert Benike szépen felrugdossa őket. :D:D:D

Mosolygós napokat!

Szeretettel:
Lili