Sabor y Tumbao - 2011. :)

Januárban két dolog is történt az SyT életében. Egyrészt nekiálltunk az új koreográfiánknak, ami reggaeton lesz. :) Eddig 26 másodperc van meg, nem haladunk túl gyorsan, mert a zene is gyors, és a koreo is nehéz. A lányok persze ügyesek, és jól veszik az akadályokat, meg nagyon tetszik, hogy mindenki nagyon lelkes, és ez engem is motivál. :) Nem akartam egyszerű, nem technikás, csak tekerünk, rázzuk magunkat, és lötyögünk koreográfiát, mert abban nem sok kihívás lett volna. Így lett a mostani, ami persze még alakul folyamatosan, de eddig nekem is tetszik, és a fiúk (Tomi, Bali) is láttak hétvégén, nekik is tetszett nagyon. Nekem az ő dicséretük nagyon fontos, nem gyakran van benne részem, tényleg ki kell érdemelnem. :)

A másik esemény ebben a hónapban, hogy nagyjából lezajlott az új válogatás is. Hogy miért nagyjából? Hát, most teljesen más volt, mint augusztusban. Akkor sokan még nem tudták, mire vállalkoznak azzal, hogy jelentkeznek a csoportba, most meg már sokan nem mertek jelentkezni, úgy elment az önbizalmuk. Aztán a kiválasztottak kb. fele meg sem érkezett a válogatásra, volt, aki nem is jelezte a távolmaradását. Pánik, elbizonytalanodás, meghátrálás volt a jellemző. Érdekes élmény ez is, pedig a lányaim nem harapnak. De sikerült egy olyan emberkét találni, aki beillik minden szinten a csapatba, ezért ő továbbjutott a próbahónapra, jövő héten már jön is órára. Még egy lány fog felvételizni, mert ő külföldön töltötte az elmúlt fél évet, és neki még van lehetősége bekerülni, ha úgy teljesít majd a "pótfelvételin". :)

Most szombaton pedig Veszprémben tartok ladies' style workshopot. Telt házas lesz, minden hely elkelt, ha jól tudom, 8 városból is érkeznek az óráimra. Elképesztő, és persze nagyon megtisztelő ez a bizalom, mindjárt megyek is, és még gyakorolok egy kicsit. :)

Bármekkora rutinom is van már a tanításban, és ezekben a workshopokban, mégis izgulok mindig egy kicsit. Nehéz magamnak megfelelnem. Általában már aznap, vagy rögtön másnap elemzem is a videóimat, és írom a javítandó listát magamnak. Mindig jobb és jobb szeretnék lenni, mert szeretnék minél többet adni a diákoknak, akik eljönnek, és velem töltik ezt a napot.

Nagyon fontos eszköz számomra a tánc ahhoz, hogy kifejezzem, amit gondolok, hogy formáljam az embereket, és nem csak a mozdulataikat, hanem akár az egész életüket. Szeretném, ha a nőiességüket minél intenzívebben tudnám fejleszteni a lányoknak, és aki bejön az órámra, az úgy távozzon, hogy jobb nőt faragtam belőle, elindítottam egy úton, amely folyamatnak remélhetőleg hosszú távon még több haszna lesz.

Sokan küzdenek önértékelési problémákkal, és nekem erre oda kell figyelnem, és át kell segítenem őket egy nagy akadályon, amit saját maguk építenek fel. A tánc segítségével igyekszem ledöntögetni a falakat, amiket felépítettek a lányok maguk köré, ami miatt nem merik vállalni a nőiességüket, a női energiáikat, ami miatt nem tudnak nők lenni.

A kezdőknek, azaz akik még nem voltak workshopomon, és csak pár hónapja táncolnak, mindig nehéz dolguk van, többen meg is szoktak zuhanni egy kicsit, vagy nagyon. Ez természetes. Amikor az ember először szembesül a korlátaival, az nagyon kemény tud lenni, nem könnyű feldolgozni. Évente 2-3 alkalmam van összesen az egész iskolánkat nézve, hogy ilyen "lökést" adjak a nőiesség fejlesztése érdekében, ezért ilyenkor nem bánhatok kesztyűs kézzel velük. Azaz fontos, hogy nagyon sokat kapjanak tőlem.

Én ilyenkor teljesen KO-ra teszem magam. Legutóbb Debrecenben már kétségeim voltak afelől, hogy végig bírom-e táncolni az egyik órát, és egy pillanatra meg is kellett állítanom a csapatot, mert rosszul lettem, majd egy kis szőlőcukor segített. Mindent kiadok magamból, testileg-lelkileg is átadom magam a diákjaimnak, és minden energiámmal azon vagyok, hogy a lehető legjobbat adjam.

Érdekesen dolgozom fel ezeket a workshopokat. Nagyon sokat kapok a diákoktól, ezt nem is tudom szavakba önteni, hogy milyen érzés. Felkavaró nagyon. Testileg, lelkileg olyan fáradt vagyok egy workshop után, hogy volt, hogy felállni nem bírtam még percekig, és csigalassúsággal sikerült csak felöltöznöm. Olyan is volt, persze ezt csak utólag vallom most be nektek, hogy sírógörcsöt kaptam a kimerültségtől, és a rengeteg szeretettől, amit a diákok adtak. Nagyon megható tud lenni az, hogy végigtáncolnak velem egy napot figyelve, küzdve, fáradtan, mégis lelkesen, és utána megtapsolnak, megölelnek, megköszönik a napot, írnak nekem emailt, bejegyzést a fórumon, a facebook-on, küldenek sms-t stb. Ezt érzelmileg nehéz feldolgozni, hiszen én csak teszem a dolgom, értük vagyok, és szeretnék nekik jót adni, velük jót tenni, szolgálni őket.

Nem, nem vagyok altruista, bár néha szeretném azt hinni magamról. :) De az is igaz, hogy a pénz nem tud motiválni. Ami motiválni tud, az pontosan a fent említett érzés, az, hogy szeretetet kapok a munkámért cserébe. Ez a legfontosabb motiváló tényező számomra. Ha az órámon a csapat jó, és támogató energiákkal van jelen, szárnyakat kapok én is, és sokkal többet tudok kihozni magamból. Félreértés ne essék, nem arra vágyom, hogy az egómat növeljék a diákok, és tömjénezzenek. Szó sincs róla. A tiszta szeretet az, ami csodálatos ajándék tud lenni, és igyekszem kiérdemelni.

Nem azt mondom persze, hogy nem esik jól a dicséret, hiszen kinek ne lenne fontos az ilyen jellegű feadback. Nem akarok ál-szerénynek tűnni, jól esik valóban, és ösztönző a folytatáshoz.

De visszatérve a csoportenergiára. Eddig egyetlen egyszer volt olyan csoportom, akikkel küzdenem kellett, és tudatosan arra figyelnem, hogy ne húzzon le engem is a passzivitásuk. Nagyon nehéz volt. Nem is mondom, hogy sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom. Az is egy tanulságos történet volt, és bár remélem, hogy nem lesz több ilyen, most már tudom, hogy máshogy kezelném a helyzetet, és többet ki tudnék hozni belőle, mint akkor.

A legutóbbi októberi (debreceni) workshop csodás volt, kiemelkedően jó emberek jöttek, és olyan figyelemmel, és lelkesedéssel vettek részt az óráimon, hogy ennél jobbat egy tanár nem is kívánhat. :) Nagyon jól éreztem magam velük, és már várom a veszprémi workshopot, mert ott még az is jó, hogy szinte mindenkit ismerek is a résztvevők közül. :)

Drukkoljatok nekem! :)
Előre is köszönöm! :)
Na most már tényleg ideje még egy kicsit gyakorolni! :)

Szép estét!
Szeretettel:
Lili

Tegnap a dokinál :)

Van Pesten egy nagyon jó csontkovácsunk, aki nem mellesleg reumatológus főorvos. Kárpáti dokit nagyon szeretem, már jó néhány éve járunk hozzá. Én évente 1-2 alkalommal, hogy megnézzen, minden rendbe van-e. Táncosként fokozottan vigyáznunk kell magunkra, hiszen a testünk munkaeszköz. Most már elég rég voltam nála, kb. egy jó fél éve. Eddig mindenkinek segített, 100%-os a rátája, pedig elég sok embert küldtünk már Tomival hozzá.

Tomi is szereti és jó szakembernek tartja Kárpáti dokit, de nemrég, gy kedves barátunk javasolt Pécsett egy másikat, akiről legendákat lehet hallani, hogy micsoda csodadoki. Felkeltette Tomi kíváncsiságát, mert a srác nagyon rossz állapotban volt, és most meg nagyon durva a változás. Tomi kért időpontot, kb. másfél hónapot kellett rá várni, és tegnap voltunk. Engem nem érdekelt a dolog, hiszen egyrészt van egy jó orvosom, másrészt semmi bajom, harmadrészt elég szkeptikus is vagyok az ilyen "húdenagyonzseniáliscsodatévő" dokikkal. Fél éve úgy búcsúztam a pesti dokimtól, hogy azt mondta 10 perc után, hogy ezen már csak rontani lehet, menjek szépen haza. :) Az is igaz, hogy akkor nagyon durván aktívan jógáztam, ami azóta abbamaradt megint. (17 éve játszom ezt, hol jógázok rendszeresen, hol hónapokig alig)

A lényeg, hogy elkísértem Tomit, de csak mint sofőr, mert úgy volt, hogy hazafelé én fogok vezetni. A váróban csücsültünk, mikor egy pillanatra kijött a doki, és megkérdezett minket, hogy ki lesz az első közülünk, mire Tomi is, én is mondtuk, hogy én csak kísérő vagyok. Erre a doki azt mondta nekem, hogy OK, de a nyakamat nem lenne rossz megnézni. Na persze nálam azonnal bekapcsolt a szkeptikus üzemmód, honnan tudhatná, hiszen a falnak támaszkodva féloldalasan ülök, a hajam le van engedve, semmi még csak nem is látszik a nyakamból, és persze, biztosan egy pillantással 3 méterről fel tudja mérni. Hahaha! Nem válaszoltam, de szerintem az arcomon az előbbi gondolatmenet látható lehetett, mire feltett két kérdést, amitől viszont lemerevedtem: Nem szoktak zsibbadni az ujjaid? Nem ébredsz fel hajnali fél négy-négy körül?

Alig tudtam megszólalni, hiszen hónapok óta problémám, hogy a bal kezemen a kicsi és a gyűrűsujjam lezsibbad, és szinte állandósult ez az állapot. Oh, persze, zsibbad egy kicsit a kezem, az nem egy nagy probléma, gondoltam én. Persze elég idegesítő, mikor úgy zsibbad le, hogy nem veszem észre, és kiesnek tárgyak a kezemből, vagy mikor gépelek, és nem mozog az a két ujjam, és azt veszem észre, hogy csupa értelmetlen szöveget írok stb. Szóval bosszantó tud lenni, de nem foglalkoztam különösebben vele.

Hogy négykor felébredek-e? Nem csak felébredek, gyakran fel is kelek, mivel olyan elven működök, hogy majd felébredek, mikor a szervezetem azt mondja, és nem az óra fog irányítani, hanem a testem. Azaz évek óta akkor kelek, amikor felébredek, de ez az utóbbi jó fél évben már néha nagyon kritikusan korán van. De honnan tudhatja ezt a doki?

A kíváncsiságom felébredt, ezért alávetettem én is magam egy vizsgálatnak, pontosabban kikönyörögtem, kimosolyogtam, persze csak viccesen, hogy ha már itt vagyok, nézzen meg engem is, mert nem voltam neki betáblázva, és minden perce ki volt számítva.

Kiderült, hogy Tominak hozzám képest semmi baja nincs. Nekem van egy szép kis nyaki gerincsérvem, és további 4 csigolyámat kellett visszatenni a helyére, az egyik lábam a kezelés előtt 2,5 cm-rel volt rövidebb, mint a másik, mert annyira szét volt gyilkolva a hátam/gerincem, és pár perc múlva teljesen egyforma volt. Tomi meg is nézte az előtte, utána állapotot is. Szóval a doki helyre rakott. Még kell majd mennem, kb. két hónap múlva, de a változás nagyon hihetetlen már most is.

Én úgy gondoltam, hogy jól vagyok. Elfogadtam, hogy 32 évesen már nem úgy mozdul a testem, főleg a felső háti szakaszom, ahogy 20 évesen. Jógánál is éreztem, hogy kötöttebb vagyok, táncnál meg az izolációm nem fejlődik már egy jó ideje. De úgy gondoltam, hogy nekem ezek a fizikai határaim.

Hogy mit érzek a kezelés után? Először, mikor helyrerakta a nyakam, olyan érzés volt, mintha egy zsilipet felhúztak volna, és elönti a tájat a víz. Hirtelen annyi vér indult el, hogy beleszédültem, hányingerem lett, és a fejemen nyomást éreztem. De azonnal úgy éreztem, hogy az egész testem fellélegzett, megkönnyebbült, kiszabadult egy börtönből., amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Több centivel tovább, és könnyedén fordítom el a fejem most már, nem érzem a feszültséget a nyakamban, vállaimban, lapocka szakaszban. A mellkas izolációm akkora lett, hogy vigyorogva próbálgatom a tükörben, hogy milyen gumiember lettem, és a doki azt mondja, hogy lesz ez még jobb is. :) Jah, és persze a kezem sem zsibbad, és ma 7-kor ébredtem... :)

Nagyon jó érzés ez most, el kellett mesélnem nektek! :) Persze, még eltart egy darabig, amíg újra minden a helyén lesz, de már ekkora változás nagyon jó, sőt, számomra hihetetlen, fel nem foghatom, hogy lehetséges ez, de persze örülök neki. :)

Ma sajnos nem megyek órára, meg Szecska buliba, mert a mai napot még pihenéssel töltöm, nem szeretném azonnal szétrángatni magam, de jövő héten már táncolni fogok újra. :)

Mosolygós napot mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Motiváció :)

Nemrég kérdezte tőlem egy kedves ismerősöm, hogy nem unom még a salsa-t? Nincsenek mély pontok, hogy a hátam közepére sem kívánom? Ő is táncol, de most éppen abban a korszakában van, hogy nem találja már meg azt az örömöt, ami korábban megvolt. Persze nála azért más, mert hobby táncos, nem tanár, nem a foglalkozása a tánc, hanem a szórakozása. Így nyilván más az is, ha a lelkesedése alábbhagy.

Más megélését nem tudom elmondani, csak ahogy mindig, a saját tapasztalatomat, és az abból leszűrt dolgokat.

Amikor elkezdtem táncolni, először nekem is hobby volt, heti egyszer, aztán egyre inkább szenvedéllyé vált, ami nem csak a tánc iránti szeretetemről szólt, hanem egy erőteljes kompenzálás is volt az életemben, mégpedig a "nem találom a helyem" korszakomé. Sokan kezdenek el emiatt táncolni, vagy nincs párkapcsolatuk, vagy éppen szakítás utáni lábadozásról van szó stb. Nekem is benne volt ez utóbbi is, de aztán tényleg beleszerettem, és ezért tart már ennyi ideje. Azok, akik csak kompenzálás, hovatartozás, párkeresés miatt jönnek, azok egy idő után el is maradoznak, ha nem alakul át ez az érzés, vagy nem egészül ki valódi tánc-szeretettel.

Az első mély pontom másfél év után volt, akkor majdnem abbahagytam a táncot. Én ugyanis már azt hittem magamról, hogy hű, de szuper vagyok, aztán Bali és Tomi, hogy visszarántsák kicsit az egómat, felvettek videóra. Na, volt is megzuhanás, és azt hiszem, a szerénység és alázat leckéjét rendesen meg is tanultam. Szinte el sem hittem, hogy ilyen béna vagyok másfél év után, pedig az voltam. :)

Ezt követte egy nagyon kemény időszak. Minden nap táncoltam, minden nap gyakoroltam nagyon hosszú ideig. Sikerült kijutnom külföldre kubai tanárokhoz, és Kubába is, ami nagy lökést adott nekem.

Nem lehet állandóan 100%-on égni, és bizony volt, hogy úgy éreztem, nem vagyok elég lelkes, ha órára kell mennem. Ilyenkor kell, hogy az ember motivációt találjon magának, célokat kell kitűzni, és el kell érni azokat lépésről lépésre. Létrejött a Sabor y Tumbao ladies' style workshop sorozat, melyre pillanatok alatt elkeltek a "jegyek", és a mai napig telt-házas minden workshopom. Az első ilyen workhopra két évet készültem, és a mai napig részben azért is tartok csak évi 2-3 workshopot, mert sokat készülök rá.

Egyre többet jártam külföldre is a tanáraimhoz magánórákra, és most már a ladies' style vonal, amit viszek a Fuerte-ben, páros órákra be-belátogattam asszisztálni a fiúknak, de saját csoportot nem vállaltam.

Tavaly a betegségem eléggé megakasztotta a lendületemet, mondhatni elvesztettem a lelkesedést a tánc iránt is, hónapokig nem is táncolhattam, de aztán összeraktam magam, és létrehoztam a Sabor y Tumbao ladies' style fellépő csoportunkat, akikkel két hónap munka után már 2. helyezést értünk el a hazai legrangosabb salsa versenyen.

A lányoktól nagyon sokat kaptam, és kapok, folyamatosan mozgásban tartják a pozitív energiáimat. :)

A táncomon folyamatosan dolgozom. Van, amikor többet sikerül gyakorolnom, és van, amikor sajnos nem annyit, amennyit szeretnék. Van bőven még mit fejlődnöm, nagyon sokat kell még tanulnom, de ez nem frusztrál, hanem motivál. 8. éve foglalkozom ezzel a tánccal, és sikerül mindig megújulnom, és mindig megtalálnom azokat a céljaimat, motivációmat, ami átsegít a nehezebb időszakon.

Nem állítom, hogy mindig könnyű, hiszen a sikerélmény egy nagyon fontos tényező, és nekem nagyon kevés feadback-em van. Nem tudok rendszeresen olyan órára sem járni, ahol tanulhatnék, és folyamatosan javítva lennék, mert ehhez külföldre kell mennem. A kezdeti gyors, és látványos fejlődés ma már másként működik, egy-egy újabb lépcsőfokért hónapokat kell dolgoznom nagyon keményen. De tovább kell mennem ezen az úton, mert kötelességem mindent megtenni azért, hogy a lehető legtöbbet adjam a diákjaimnak, ez pedig csak úgy lehetséges, ha én is egyre jobb és hitelesebb vagyok.

Szóval röviden szerintem a következők kellenek, ha bármit hosszú távon akarsz csinálni:
1. szeresd, amit csinálsz
2. legyenek céljaid
3. találd meg a kihívást
4. legyen motivációd, és tudj megújulni
5. nézz szembe a hiányosságaiddal, és dolgozz rajtuk
6. kitartóan, és alázattal végezd a feladataidat
7. teremts valami értékeset, amivel mások javát szolgálod

Mosolygós vasárnapot!
Szeretettel:
Lili

Bizalom :)

Bármennyire közhely is, de a bizalom valóban egy törékeny dolog. Ha egyszer eltört, nagyon nehéz helyreállítani, és már soha nem lesz ugyanaz. A megbocsátás az más ilyen szempontból, de sajnos nem állítja helyre tökéletesen a bizalmat. Hiába érted meg a másikat, hiába nem haragszol rá, hiába tiszta szívből még jót is kívánsz neki, nem elég. Valami apró kis heg marad, ami idővel nem lesz már olyan kicsi, és ha hasonló helyzet jön, akkor robban.

Azért vannak ebben is számomra kategóriák, és eddig a bizalmam csak egy embernek sikerült "eljátszania". Sajnálatos módon ez az ember nagyon közel állt hozzám, ezért ez eléggé meg is viselt. Nem kell rögtön túlkombinálni, nem történt semmi extra, mint cselekvés. Csak hittem , pontosabban bíztam valamiben, hogy bizonyos dologban mennyire egy hullámhosszon vagyunk, majd kiderült, hogy nem, és ez a teljes képet megváltoztatta bennem az adott emberkéről. Hirtelen más színben kezdtem el látni, és mivel ez a szín az enyémhez nem illett, így a kapcsolatunk is nagyon megváltozott. Szerettem volna összetársítani a két színt, de nem ment. Nem volt azonos az út, amin járnunk kellett, és mire ezt észrevettem, már nagyon közel került hozzám, fontossá vált, így nehéz volt elengedni.

Persze az sokszor előfordult már velem, hogy megingott a bizalmam valakiben, vagy visszaéltek vele, de a kettő nem ugyanaz. A megingáson túl lehet lépni, de ha eltörik, ha valamit összetör benned, azon nekem nem sikerült, de bízom azért még mindig abban, hogy talán egyszer így lesz, és én tévedek. :)

Egy picit sem haragudtam az illetőre. Bosszúságot éreztem inkább, és csalódást, hogy nem úgy alakult a mi kapcsolatunk, ahogy én azt terveztem. A mai napig nagyon szeretem, mint embert, és jó embernek, sőt csodás embernek tartom, de engem zavar még mindig az, hogy tudom, nem tudnék benne megbízni 100%-ig, mert egy automatikus védelmi reakció kapcsolna be nálam, így csak egy szeletet tudnék magamból adni, nem az egészet.

Egy kapcsolatnál (mindegy, hogy barátság, vagy szerelem) egyébként pont azt érzem fontosnak, attól lesz tartós szerintem, ha az alapértékek megingathatatlanul egyeznek. Minden más változik. Minden nappal más emberek leszünk. Ezért is van, hogy ha két kiforratlan, fiatal személyiség kerül össze, ők pár év múlva már két teljesen különböző felnőtté "cseperednek". Lehet, hogy szeretik egymást, de érzik, hogy ez kevés, nagyon megváltoztak. A fiú már nem az a fiú, akibe beleszeretett a lány, és a lány sem ugyanaz már.

Az nagyon ritka barátságban, és szerelemben is, hogy az ember 100%-ig önmaga lehet, mert annyira bízik a másikban, hogy nincsenek kérdések, feltétel nélküli szeretet és elfogadás van csak. Lucien mondta nekem egyszer: "Ha sorozatgyilkos lennél, nem érteném a motivációdat, és nem értenék egyet vele, de akkor is szeretnélek." Ez bennem nagyon megragadt, és valahogy így jellemezném a feltétel nélküli szeretetet. Semmi nem számít, a szeretet és elfogadás mégis megvan.

Sajnos ez ritka, ahogy már írtam is, és néha van, hogy azt hiszed, mindent el tudsz fogadni a másiknak, és tényleg feltétel nélküli ez a szeretet, majd kiderül, hogy mégsem, és összeomlik az elképzelésed, eltörik a bizalmad. Utána ez még lehet egy nagyon jó barátság, vagy akár párkapcsolat is, de nem lesz ugyanaz, és mindig arra az állapotra fogsz vágyni, ami már nem tud visszaállni. Hiba lett a mátrixban. :)

Én persze kicsit kocka vagyok, ez is igaz. :)

Kívánom, hogy mindenkinek legyen egy olyan barátja, akit feltétel nélkül szeret és elfogad, és persze egy ugyanilyen társa is. Én szerencsés vagyok, mert nekem mind a kettő megadatott, és még van néhány nagyon jó barátom is, akik közel járnak ehhez. :)

Namaste!
Lili

Nem kellesz eléggé :)

Ez egy romantikus vígjáték címe, amit nemrég láttam újra, és írásra ösztönzött. A film arról szól, hogy mi nők, mennyire nem akarjuk látni a nyilvánvalót, azaz azt, ha nem kellünk. Kapaszkodunk minden apró szálba, ami igazolja a nézetünket, és mindig van rá példánk is, mert a barátnőnk ismerősének az egyik barátjának az unokatestvérének a barátnőjével pontosan ez történt. :) Abban akarjuk ringatni magunkat, hogy kellünk, és a barátnőink is ezt erősítik bennünk, mert ők is elvárják, hogy fordított esetben mi is ugyanezt tegyünk.

Pedig lányok, nem kellünk minden pasinak, bármilyen jó nők, csodálatos emberek is vagyunk, és ez ennyire egyszerű. Ezt kellene elfogadni. Egy pasi nem azért nem hív fel, mert elhagyta a számod, mert taktikázik, mert az egész világegyetem összeesküdött ellenetek, hanem azért nem, mert nem érdekled. Lehet, hogy elég ügyes játékos vagy, és idővel be tudod valamilyen taktikával rángatni az ágyadba, de tényleg erre van szükséged? Fogadd el, ha nem vagy az esete, és lépj tovább, és ne olyanra pazarold az idődet, akinek nem kellesz!

Érdekes kérdés ez egy már meglévő párkapcsolatnál. Hány olyan példát látunk, amikor már több éve együtt vannak a párok, de a férfinak esze ágában sincs összeköltözni, vagy feleségül venni a lányt. Vajon miért? Azért, mert ő még nem tart ott. Ez persze nem zárja ki, hogy nem is fog ott tartani pár év múlva, de sajnos a nők nagy része ezt elrontja, elveszi a lehetőséget, hogy a férfi lépjen, és kezdődik a fejmosás. A nők egy idő után belekezdenek a taktikáikba, hogy megvalósuljanak a terveik. Van, aki érzelmi zsarolást használ, és rágja a partnere fülét, mondogatja, hogy ez a normális, ennek most már így kell lennie ennyi idő után, tovább kell lépniük, mert a kapcsolatnak fejlődnie kell.

Ez általában kétféleképpen végződhet: 1. a férfi egy idő után meggyőzi saját magát is, és beadja a derekát, mert kerüli a konfliktust, és nem tud, nem akar fájdalmat okozni, gyáva ahhoz, hogy szakítson, és nagyon jól elvan, minek váltana. A másik, amikor hosszú, akár 6-8 éves kapcsolatok is szakítással végződnek.

Persze van kivétel, ebben igazatok van, de azt ne felejtsük el, hogy mi nem a kivétel vagyunk, hanem a szabály. Hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mintha a szabályok csak másokra vonatkoznának, ránk nem, mi mindig a kivétel vagyunk, akik várják a szőke herceget fehér lovon, és tutira el is jön.

Sajnos a társadalmi nyomás óriási, és ez a nőket általában nagyon is frusztrálja. Érthető ez, és nem mondom, hogy rám soha nem hat vagy hatott. Azt sem, hogy a fentieket csak külső szemlélőként éltem át, mert nem, nekem is voltak időszakaim, amikor nagyon rosszul ítéltem meg dolgokat, de remélem, hogy tanultam belőle. :)

Én azt gondolom, akkor kell egy kapcsolatot szorosabbra fűzni, ha mind a két félben közel hasonló erősséggel van meg erre a vágy. Azért költözz össze, mert vele akarod megosztani életed minden pillanatát, vele akarsz esténként nyugovóra térni, és reggel mellette akarsz ébredni. Azért házasodj, mert tényleg vele akarod leélni ezt az életedet.

Ez nem idő kérdése, van, aki már az első hónapok után a házasság mellett dönt, és van, akinek több év sem elegendő, hogy elkötelezze magát, mert nem kellesz eléggé. Ettől te nem vagy kevesebb, vagy rosszabb, és bármennyire nehéz is elfogadni, de ő sem. A probléma, hogy ezt nem akarjátok látni, és a kudarctól, konfliktustól való félelem miatt, amit egy jó adag bizonytalanság fűszerez, gondolok itt az önbizalomhiányra, inkább együtt maradtok, bevállalva ekkora kompromisszumot.

Senkit nem állt szándékomban megbántani az írásommal, elnézést, ha felkavartam érzéseket.

Szeretettel:
Lili

BUÉK! :)

Gauranga Das, alias Szűcs Gábor írásával kívánok mindenkinek szeretettel-, boldogsággal-teli új évet!
http://hotashtanga.blogspot.com/2011/01/az-igazi-szeretet.html
Mosolygós napokat!
Lili