Babalátogatás :)

Nem könnyű kérdés szerintem ez az új szülőknek, hogy mikor és kinek mutassa meg a kis jövevényt. Nálunk ugye az is bonyolította a helyzetet, hogy a kicsit a széltől is óvni kell, mert ha műtétre kerül sor, akkor nem lehet beteg, pl. egy tüdőgyuszival, vagy valami vírusos nyavalyával meg sem tudnák műteni, mert túl nagy a kockázat. A SOTE-n azt tanácsolták, hogy az első hónapban ne is fogadjunk látogatókat, illetve ha nagyon közeli egy-egy hozzátartozó jönne, akkor annak maszk és műtős köpeny legyen, nehogy behozzon valami nyavalyát. De szerintem a látogatás kérdése nem csak nálunk merült fel, hanem sok friss anyukát, apukát érdekel, valamint természetesen a hozzátartozókat, barátokat stb. is. Ezért gondoltam, megosztom az ezzel kapcsolatos gondolataimat, hátha segít mindkét oldalon lévőknek.

Először is azt gondolom, hogy a kórházba csak és kizárólag a legközelebbi hozzátartozók menjenek be, de jobb, ha ők sem, csak az apuka. Egyrészt azért, mert ki tudja, hogy az anyuka hogy érzi magát, mennyire van olyan állapotban, hogy szívesen fogad látogatókat, belőlem pl. napokig csövek lógtak itt-ott, és amikor egy hét után végre moshattam hajat, az maga volt az ünnepnap. Na de ennél komolyabb okát is látom, hogy nem kell száz látogatót fogadni: meg kell születnie az új családnak is. Azaz a csöppség és anya, apa. Ez nagyon új mindenkinek, mindenféle érzések kavarognak a szülőkben. Egyik pillanatban fognánk a picikét, és mint az Oroszlánkirályban a majom a kis Szimbát a sziklán, mi is úgy mutogatnánk fűnek-fának, és túlcsordulunk a boldogságtól, büszkeségtől stb., másik pillanatban meg még számunkra is felfoghatatlan, hogy szülők lettünk, netán aggódunk dolgokért stb. Szóval szerintem kell idő, és nem csak a kórházban, hanem az első 2-3 hét legalább kell az új családnak, hogy összeszokjanak.

Persze főleg a nagyszülők, és a család ezt nehezen bírja ki, és nekem is lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem nézhették meg azonnal a picit és engem se látogathattak. Ez utóbbit persze anyukám megszegte, és a császármetszést végigizgulta a folyosón, majd utána a szigorú kórházi szabályok ellenére is bejött az intenzívre hozzám. Örültem neki így utólag, őt azért akartam távol tartani, hogy ne aggódjon, az utolsó pillanatig nem is mondtam meg, hogy mikor lesz a császár, mert ismerem, és tudom, hogy hetekig nem aludt volna, így csak egy napot aggódhatott ilyen intenzíven. Egyszerűen meg akartam kímélni, hogy lásson műtét után, mert sejtettem, hogy nem leszek valami szuper látvány. Mozogni nem tudtam, csak a kezeim mozogtak, folyt belém az infúzió, és reszkettem, alig bírtam beszélni is. Egy anyukának ez borzasztó látvány lehet, még ha felnőtt is már a gyermeke.

Benke most 7 hetes, és eddig a nagyszülők, és Bali, meg Andi barátnőm látták csak 6 hetes kora előtt. Na meg az orvosok, nyílván. Az első „mutogatás” kiknek is történt volna, mint a lányaimnak vasárnap, azaz a Sabor y Tumbao tánccsoportom táncosainak bevittük Tomival a picikét pár percre. Aztán hogy Tomitól vagy a csajoktól kapott el egy jó kis náthát a drágám, azt nem tudom, a lényeg, hogy vasárnap éjjel óta, azaz öt napja nem alszunk, ő meg csak sír és sír, mert nem kap levegőt, és még nem tudja, hogy a száján is tud venni, azt csak végső esetben próbálják, alapvetően az orrukon próbálkoznak, így elég szenvedés szegénykémnek, mert sem aludni nem tud, sem enni stb.

Na de a lényeg, amiért írok, hogy szeretném pontokba foglalni mindkét félnek, hogy mire figyeljenek.

A látogatóknak néhány tanács:

1   Ne sértődj meg, ha csak több hét elteltével, netán több heti egyeztetés után tudod megnézni a kicsit.

2

     Készülj fel, hogy a figyelem nem rád fog irányulni, hanem a kicsire az anyuka részéről biztosan. Nem tudtok egy igazán nagyot beszélgetni, mert az anyuka a kicsi minden rezdülésére figyel még az elején, és lehet, hogy életed legnagyobb drámáját ecsetelnéd, majd megsértődsz, amiért nem figyelnek rád. Ez most nem ezeknek a beszélgetéseknek az ideje, legalábbis én nem tudok 100%-ig figyelni, ha alszik a pici, akkor is csak kb. 70%-ig vagyok jelen. Nekem mindig fontos, hogy a beszélgetőpartneremre maximálisan figyeljek, ezért én pl. emiatt kellemetlenül érzem magam. Nem azt jelenti, hogy ne mondj el dolgokat, hanem azt, hogy fogadd el azt, hogy most nem egyedül vagytok egy kávézóban  időkorlátok nélkül.

3. 

       Apropó időkorlát. Szerintem nem túl illendő egy fiatal családban hosszú órás látogatásokat tenni. 1-2 óra a babának és mamának is általában bőven elég. 

4.       Ne várd azt, hogy ha megérkezel, akkor minden körülötted forog, és felébresztitek a kicsit csak azért, hogy lásd az édes kis szemét, vagy játszani lehessen vele, meg dajkálni stb.

5.       Érdemes megvárni, míg az anyuka felajánlja azt, hogy megfogd a kicsit, nem kell nyomulni. Ha pedig az anyuka kér valamit, hogy így vagy úgy csináld a kicsivel, legyen az bármekkora baromság is szerinted, vagy akár tényleg hülyeség, akkor is csináld úgy, ahogy az anyuka kéri, ez az ő döntése, neked el kell fogadnod. 

6.       Ha fényképet akarsz csinálni, felejtsd el a vakut, a kicsiknek nem jó. 

7.       Ne kritizálj, ne példálózz, ne szólj bele a babás dolgokba. Ha kérik a véleményed, akkor mond el, de ne bírálj, mindenki máshogy gondolja a dolgokat, nem biztos, hogy nálad van a bölcsek köve, ha meg igen, akkor úgyis tudod, hogy mindenkinek magától kell sok dologra rájönnie, erőltetés nem vezet messzire. 

8.       Ha megérkezel egy kisbabás családhoz, első lépésként moss kezet. A kézmosásról csak annyit, hogy a csap alatt meglötykölöm egy kis vízzel a kezem, az nem kézmosás… 

9.       Ha beteg vagy, ne menj semmi esetre sem látogatóba! A nátha is vírusos fertőzés, azt is továbbadhatod, és nem vagy te orvos, hogy eldöntsd, hogy most megfázással küzdesz-e vagy éppen hideget ittál és csak attól fáj a torkod stb. Ha a legkisebb esélye is van, hogy megfertőzheted a kicsit, akkor maradj otthon! Nekik még nincs olyan immunrendszerük, ami meg tudná védeni őket, ne legyél annyira önző, hogy azért, mert látni akarod, kockáztatod az egészségét. 

1.   Szeretnél valami ajándékot vinni? Szerintem két dolog mindig jól jön ilyenkor: 1. kaja minden mennyiségben, mert ilyenkor a pizzafutár a leggyakoribb látogató, valamint babaruha. Ez utóbbiból inkább nagyobbat vegyél, mint kisebbet. Egy újszülöttnek 56-os jó méret, de pl. mi már 62-eset hordunk, gyorsan kinőtte az 56-osat a pici. Ha tudod, hogy mennyi idős, és husi vagy vékonyka, akkor az eladók úgyis megmondják, hogy mekkora méret az ideális.

A szülőknek is pár tanács, ahogy én látom:

1   Döntsétek el, hogy kit akartok a kórházba beengedni, és utána mennyi ideig nem fogadtok senkit. Aztán ehhez a gyenge pillanataitokban is tartsátok magatokat, mert megéri, és később nem lesz belőle gond. Én két hetet legalább javaslok, és jó lenne, ha erre az időre az apuka is szabin lenne. Hangolódjatok mindhárman egymásra.

2

.       A gyerek napirendjét ne borítsátok fel a látogatók miatt. Ne keltsd fel azért a picit, mert megmutatnád, hogy milyen gyönyörű. Nem bazári majom, tartsd tiszteletben a bioritmusát!

3

SSokan csak a 9 hónap várandósságban gondolkoznak, majd ott állnak szinte felkészületlenül a szülői feladatokra. Nem biztos, hogy kell 10 könyvet elolvasni a várandósságról, válassz egy jót, meg egyet inkább a szoptatásról, és legalább egyet arról, hogy kell nevelni, altatni, gondozni a kicsit. 

4.       Nem árt belegondolni, hogy Bali szavaival élve nem minden méznyalás a szülés után. Azt látom, hogy mindenki csak odáig gondolkozik, aztán jön a pofára esés, és csalódás, mikor kiderül, hogy nem minden rózsaszín. Hirtelen rájövünk, hogy ez mekkora felelősség, és egy kicsi emberke tőlünk függ, nélkülünk nem tud létezni. 

5.       Bizony az apuka-anyuka sem lesz már úgy együtt, mint korábban, nekik is más szerepeket kell megtanulniuk, ami szerintem kizárt, hogy zökkenőmentesen menjen bárhol is. Nálunk pl. nekem nem volt egyszerű a hirtelen 24 órás anyaság, nehéz lelassulni, ugyanakkor eszméletlen szervezést igényel kezdetben még az is, hogy le tudjon az ember zuhanyozni. Én nagyon jó szervezőnek tartom magam, na de a baba mellett a rugalmasság szóval kell nagyon barátkoznom, ami a kocka természetemnek nem kicsi kihívás. 

6.       Olyan látogatókat fogadjon szerintem mindenki az elején, azaz csak olyan emberkéket, aki előtt nem érzi kellemetlenül magát akkor sem, ha nincs frissen mosva a haja, ha a lakás egy hurrikán utáni állapotra hasonlít stb. Ez pl. nekem fontos nagyon, nem véletlen, hogy ennyire kevés embert engedtem eddig hozzánk. Egyszerűen nem akarok, és nem is tudok megfelelni, és jó háziasszony lenni stb. Mivel azonban én eléggé ilyen típus vagyok, és sürgök-forgok az emberek körül, ha jönnek hozzánk, ezért kellemetlenül éreztem volna magam, ha ezt nem tudom megtenni, és esetleg még pizsiben fogadnám őket, vagy összetejezett, lebukott ruhában. Pl. múltkor két órát voltam úgy, hogy a tündérkém lepisilt, mert most beteg, és úgy sírt, hogy nem volt szívem letenni, így inkább maradtam pisis… 

SSzokj hozzá, hogy mindenről millió-féle vélemény van, még a védőnő és a gyermekorvos is mondhat teljesen ellentétes dolgokat, sőt két orvos is, ezért nehéz kiigazodni, neked kell mindig döntened, de ha döntöttél, akkor ne kísérletezz minden nap mással a kicsin, hanem hagyj időt neki, hogy megszokja az új dolgokat, felfogja, hogy mit is akarsz. 

8.       Sokat hangsúlyozzák rengeteg helyen, és valóban működik: hallgass az ösztöneidre, az a legjobb tanácsadó. Csak fontos, hogy ne téveszd össze az ösztönt az egóddal…

9.       Amellett, hogy alkalmazkodsz a kicsihez, próbálj meg nem megszűnni létezni. Nem vagy robot, ne add fel a személyiségedet, csak helyezd át a prioritásokat, de maradj ugyanaz az ember, aki voltál.

1   Anyukának türelem az apukához, mert ő nem abban a tempóban fogja fel a dolgokat, mint mi, általában több idő kell szerintem, hiszen náluk nem dúlnak a hormonok, amik az anyukának segítenek. Apukák pedig legyenek türelmesek és segítőkészek, de egyik fél se szűnjön meg férfi és nő lenni, és egymásra is figyelni, nem csak a kicsi körül létezni testileg és lelkileg egyaránt. 

Nem vagyok egy szakértő, hiszen most csöppentem bele az anyaságba én is, de ennek ellenére van véleményem, elgondolásom, sőt, még elveim is, amik aztán lehet, hogy majd megdőlnek, mert Benike szépen felrugdossa őket. :D:D:D

Mosolygós napokat!

Szeretettel:

Lili

Nem kellesz eléggé 2.

Korábban már írtam erről a témáról, jó nagy port is kavart, persze inkább pozitív oldalról, sokan örültek, hogy leírtam ezeket a gondolataimat. Voltak, akik magukra véltek ismerni, persze ennek a töredéke volt valódi gondolatindító, hiszen én nem konkrét személyekről írok, kivéve, ha rólam van szó, hanem ők csak az ihletet adják, hogy írjak erről a témáról. Aztán a gondolataim úgy elkalandoznak, hogy maga a gondolat-indító már hangyányi a nagy hegyhez képest, mindenesetre felismerhetetlen. De ami a lényeg, és üzenem most mindenkinek, aki magára vél ismerni a következő sorokban: nem biztos, hogy engem kell utálni azért, mert rájössz, hogy milyen gáz, ahogy viselkedsz! Ha pedig nem így viselkedsz, akkor miért vagy ideges?

Az előző írásom arról szólt, hogyan hitegetjük magunkat, hogy kellünk a másiknak, mikor valójában nem, de ezt nehéz felfognunk, elfogadnunk, mert fájdalmas lenne a szembenézés. Fájdalmas belátni, ha egy kapcsolatnak vége van, mert úgy érezzük, kudarcot vallottunk, és foggal-körömmel ragaszkodunk olyan dologhoz, aminek semmi értelme, és ami a legjobb, ha két pillanatra megállnánk, és belegondolnánk, mi is tisztában lennénk vele, de a makacsságunk, konokságunk, és önzőségünk nem hagyja, hogy ezt megtegyük.

Csak egy kis rövid összefoglaló még mindig a korábbi írásomból:

1. Ha tetszel a srácnak, akkor el fog hívni randira, fel fog hívni utána, de a lényeg, hogy fog tenni lépéseket. Vannak olyan pipogya pasik, akik képtelenek erre, de azért ez elég ritka. Ha valóban kellesz, jelentkezni fog.

2. Ha a kapcsolatotok komoly, és ezt ő is így gondolja, akkor el fog venni feleségül. Ha azonban csak elvan, mert kényelmes neki, meg amúgy sincs más, akkor hiába vársz erre.

3. Ha vége egy kapcsolatnak, fogadd el, és lépj tovább. Ne alkalmazz mindenféle trükköt, hogy minél tovább benne maradhass egy olyan dologban, ami megaláz téged, elveszíted a tartásod, mert olyan dolgokat teszel meg, hogy ne veszítsd el, ami már túllép a normális keretin belül. Ha nem kellesz, ne fuss utána. Mégis mi jó sülhet ki belőle?

Mindhárom ponthoz írnék most némi kiegészítést.

Hogyan indul egy kapcsolat? Megismerkedtek, vonzódtok egymáshoz, és kialakul. Ha azonban már kételyekkel indul, akkor vajon milyen hosszú távra lehet tervezni? Ha már a legelején sem vagy biztos benne, hogy jó dolog belemenni, vagy érezhetően ő hezitál, vagy akár el is mondja neked, hogy milyen aggályai vannak, akkor mire számítasz a jövőben? Ha most nem tudja, hogy kellesz-e neki, vagy sem, akkor hogyan tovább? Lehet, hogy lesz olyan kegyes, és ad egy esélyt a dolognak? Huhh, de megalázó. Már bocsánat. Ennyire értékeled magad? Ennyit érsz? Majd meglátjuk mi lesz kategória vagy? Nem érdemled meg, hogy egy férfi igazán akarjon téged? Csak téged, senki mást? Hogy te legyél az, akire várt, aki boldoggá tudja tenni, és akit ő is boldoggá tud és akar tenni? Szerintem megérdemled, és ne is érd be kevesebbel!

Házasság. Már 5 éve együtt vagytok, de ő még mindig nem tudja, hogy veled akarja-e leélni az életét? Nem volt elég ideje átgondolni? Nem volt elég idő, hogy megismerjétek egymást? Persze, hogy volt, és persze, hogy el tudja dönteni, csakhogy nem akarja, mert minek, jól elvan. Annyira nem szerelmes már beléd, hogy ezt meglépje, lehet, hogy már csak a megszokás miatt vagytok együtt, lehet, hogy belesodródik ugyan a házasságba, mert kihisztized, de annak sincs sok értelme. Egyszer, évek múlva, ha erre rájön, lépni fog. Félre vagy le. De ami még ennél is rosszabb, ha benne marad mégis a kapcsolatban, és a közöny veszi át az uralmat, vagy akár a napi csaták, és mind a két felet lelkileg megnyomorítják, az jó?

Az pedig, hogy ma már nem divat a házasság azért van, mert annyit mondogatjátok, hogy önigazolást keressetek, amiért nem jött össze. Az a férfi, aki szeret, veled képzeli az életét, az meg fogja kérni a kezed. Nem a papír számít, sokan mondják ezt is, de az szerintem számít, hogy a szerelemetek ezen megünneplését kihagyjátok-e vagy sem. Hogy el mertek-e köteleződni, felelősséget tudtok-e vállalni egymás iránt, vagy sem. Minden kapcsolatnak megvan a dinamikája, de amint megakad egy szinten, és nincs tovább fejlődés, akkor jön a stagnálás, majd a hanyatlás.

A harmadik ponthoz pedig: ne áltasd magad! Ha nem kellesz, elhagyott, akkor miről beszélünk? Miért jó az, ha koslatsz utána, ha addig mesterkedsz, míg végül beadja egy újabb körre a derekát? Tényleg kell neked az a férfi, aki már annyi csalódást, fájdalmat okozott? Ráadásul továbbra sem tudja, hogy mit akar? Van értelme felmelegíteni azt, ami már rég kihűlt? Aztán újra melegíteni? Majd megint csak újra?

Ne áltassuk magunkat, hogy létezik se veled, se nélküled kapcsolat, mert ez nagy félrevezetése önmagatoknak. Ha nem tudod, hogy vele akarsz-e lenni, akkor egyértelmű, hogy nem, csak ezt nem mered vállalni. Talán hezitálsz, hogy mi van, ha nincs jobb, vagy már csalódtál eleget, hogy azt gondolod, nem akarsz már ismerkedni, inkább beéred ezzel. De ez nemhogy a nincs ló a szamár is jó esete, hanem ha nincs ló, akkor bármi más jó esete. Itt újra feltenném a kérdést: ennyire értékeled magad? Szerinted ezt érdemled?

Az egész témához: Neked megfelel az olyan kapcsolat, ami már úgy indul, hogy bizonytalan vagy ugyan, de elég önző is ahhoz, hogy kihasználd az alkalmat? Ha férfi vagy, a válaszod biztosan igen. J Már bocs. De ha nő? Egy nőnek kell olyan kapcsolat, ahol azt látja, hogy a férfi nem igazán akarja őt?

Ha nem kellesz eléggé, tehetsz bármit, lehet, hogy hosszabb-rövidebb ideig eléred, amit akarsz, de a boldogságod esélye a nullához konvergál. Olyan társat keress, aki valóban a társad lehet, akit valóban akarsz, és ő is akar téged!

Remélem, nem kavartam fel senkit túlságosan, nem ez volt a cél.

További szép hetet!

Lili

Szakítás

Csak nyugi, a témának semmi köze Tomihoz, és hozzám, mi jól vagyunk, köszönjük. :)

Erről a témáról már jó ideje szerettem volna írni, még néhány hónapja jött az "ihlet", de nem ragadtam billentyűzetet, mindig volt más, amiről írni akartam.

Milyen jó lenne, ha az emberek kulturáltan tudnák kezelni ezt az olykor igencsak kényes kérdést is! Pont ebben szeretnék segíteni, bár sajnos kétlem, hogy fogok tudni. Hogy miért nem? Mert egy ilyen helyzetben a legtávolabb állnak az emberek a racionalitástól, és az egójuk pedig a magasban... Mindenkinek az a fontos, hogy a saját elképzeléseit igazolja. Ilyenkor azok a jó barátok, barátnők, akik egyetértenek veled, és könnyen megmérgeződik egy barátság, ha a másik meg meri mondani azt is, amit te nem akarsz látni.

Először is fel kell ismerni, hogy szakíttatok éppen. Hogy furi ez a mondat? Pedig a szakítás szerintem nem ott kezdődik, hogy kimondjátok, hanem nálam már az a folyamat is az, amikor az egyik fél már kilépne, de nem biztos, hogy ezt fel meri vállalni, és inkább provokáció, és egyéb "trükkök" útján próbálja eltávolítani a másikat. Vagy már látják, hogy nem lesz ennek hosszú távú jövője, de valamelyik fél ezt mégsem képes felvállalni, inkább küzd foggal-körömmel, taktikákkal, hogy "megmentse" az amúgy is rossz kapcsolatot. Erről írtam már, most nem is részletezném.

Szóval a felismerés után szerintem azt kell megértened, hogy azért, mert nem jött össze ez a kapcsolat, te egyáltalán nem vallottál kudarcot, egyszerűen nem vagytok egymáshoz valók, és kész. Van élet a kapcsolat, és XY után, sőt, valószínűleg egy sokkal boldogabb élet vár rád...

Fogadd el, hogy vége, gyászold meg, de ne ragadj bele az önsajnálatba! Persze az sem jó, ha elfojtod az érzelmeidet. Inkább add át magad nekik, és sírj, ha az esik jól, de vedd észre, ha már 200-adszor meséled ugyanazt a barátnődnek, és 200-adszor akarsz megerősítést arról, hogy nem a te hibád!

Van egy rossz hírem: a te hibád is, hogy így alakult! Bármennyire jó lenne azt gondolni, hogy csak és kizárólag a másik a felelős mindenért, bizony ez nem így van. Ugyan a mérleg jelentősen eltolódhat egyik vagy másik irányba, azaz nem ugyanakkora a felelősség mértéke, de mind a két félnek köze van ahhoz, hogy mi lett a végkifejlet.

Ne utáld a másikat! Ez számomra elképzelhetetlen, hogy miért gyűlölik az emberek azt, akit egykor szerettek. Lehet, hogy csalódást okoz, mert mást gondoltunk róla, vagy másnak szerettük volna látni, de azért nagyon a szélsőségekben tombolni megint más. A gyűlölet, harag sehová nem vezet.

Hogyan kezdj új életet? Van akinek az segít, ha lefoglalja magát, van, akinek az, ha rögtön valaki mással vigasztaltatja meg magát (bár ez nem szokott tartós lenni, ergó értelme nem sok van), van aki új frizurát, külsőt csinál magának stb.

Egy nagyon fontos dolog van szerintem. Önállóan, egyedül is egész embernek kell lenned, és a társad ehhez hozzáadni tudjon némi pluszt, de ne tudjon annyit elvenni, hogy te összeomolj. Nem azt mondom, hogy ne szomorkodj, ha elveszíted azt, akit szerettél, vagy legalábbis ragaszkodtál hozzá, hanem azt mondom, hogy ha nem vagy önállóan is stabil egész, akkor nagyon nagy pofára esések várnak rád. (bocs a keménységért)

Bocsásd meg magadnak, és a másiknak is a hibáit, és a hab a tortán az lesz, mikor már szeretettel tudsz rá gondolni. Akkor zárult le a kapcsolatod, akkor állsz készen egy újabb kapcsolatra. Amíg sérelmeket cipelsz, addig annak valaki, te vagy az új társad kárát fogja látni, mert nem fogod tudni átadni magad úgy, ahogy kellene. Taktikázni fogsz, manipulálni, zárkózott, görcsös leszel, vagy még millió negatív dolog kerülhet a képbe.

Fogadd el a történteket, és lépj tovább! Értékes, egyedi, megismételhetetlen ember vagy!

Szeretettel:
Lili

Bizalom :)

Bármennyire közhely is, de a bizalom valóban egy törékeny dolog. Ha egyszer eltört, nagyon nehéz helyreállítani, és már soha nem lesz ugyanaz. A megbocsátás az más ilyen szempontból, de sajnos nem állítja helyre tökéletesen a bizalmat. Hiába érted meg a másikat, hiába nem haragszol rá, hiába tiszta szívből még jót is kívánsz neki, nem elég. Valami apró kis heg marad, ami idővel nem lesz már olyan kicsi, és ha hasonló helyzet jön, akkor robban.

Azért vannak ebben is számomra kategóriák, és eddig a bizalmam csak egy embernek sikerült "eljátszania". Sajnálatos módon ez az ember nagyon közel állt hozzám, ezért ez eléggé meg is viselt. Nem kell rögtön túlkombinálni, nem történt semmi extra, mint cselekvés. Csak hittem , pontosabban bíztam valamiben, hogy bizonyos dologban mennyire egy hullámhosszon vagyunk, majd kiderült, hogy nem, és ez a teljes képet megváltoztatta bennem az adott emberkéről. Hirtelen más színben kezdtem el látni, és mivel ez a szín az enyémhez nem illett, így a kapcsolatunk is nagyon megváltozott. Szerettem volna összetársítani a két színt, de nem ment. Nem volt azonos az út, amin járnunk kellett, és mire ezt észrevettem, már nagyon közel került hozzám, fontossá vált, így nehéz volt elengedni.

Persze az sokszor előfordult már velem, hogy megingott a bizalmam valakiben, vagy visszaéltek vele, de a kettő nem ugyanaz. A megingáson túl lehet lépni, de ha eltörik, ha valamit összetör benned, azon nekem nem sikerült, de bízom azért még mindig abban, hogy talán egyszer így lesz, és én tévedek. :)

Egy picit sem haragudtam az illetőre. Bosszúságot éreztem inkább, és csalódást, hogy nem úgy alakult a mi kapcsolatunk, ahogy én azt terveztem. A mai napig nagyon szeretem, mint embert, és jó embernek, sőt csodás embernek tartom, de engem zavar még mindig az, hogy tudom, nem tudnék benne megbízni 100%-ig, mert egy automatikus védelmi reakció kapcsolna be nálam, így csak egy szeletet tudnék magamból adni, nem az egészet.

Egy kapcsolatnál (mindegy, hogy barátság, vagy szerelem) egyébként pont azt érzem fontosnak, attól lesz tartós szerintem, ha az alapértékek megingathatatlanul egyeznek. Minden más változik. Minden nappal más emberek leszünk. Ezért is van, hogy ha két kiforratlan, fiatal személyiség kerül össze, ők pár év múlva már két teljesen különböző felnőtté "cseperednek". Lehet, hogy szeretik egymást, de érzik, hogy ez kevés, nagyon megváltoztak. A fiú már nem az a fiú, akibe beleszeretett a lány, és a lány sem ugyanaz már.

Az nagyon ritka barátságban, és szerelemben is, hogy az ember 100%-ig önmaga lehet, mert annyira bízik a másikban, hogy nincsenek kérdések, feltétel nélküli szeretet és elfogadás van csak. Lucien mondta nekem egyszer: "Ha sorozatgyilkos lennél, nem érteném a motivációdat, és nem értenék egyet vele, de akkor is szeretnélek." Ez bennem nagyon megragadt, és valahogy így jellemezném a feltétel nélküli szeretetet. Semmi nem számít, a szeretet és elfogadás mégis megvan.

Sajnos ez ritka, ahogy már írtam is, és néha van, hogy azt hiszed, mindent el tudsz fogadni a másiknak, és tényleg feltétel nélküli ez a szeretet, majd kiderül, hogy mégsem, és összeomlik az elképzelésed, eltörik a bizalmad. Utána ez még lehet egy nagyon jó barátság, vagy akár párkapcsolat is, de nem lesz ugyanaz, és mindig arra az állapotra fogsz vágyni, ami már nem tud visszaállni. Hiba lett a mátrixban. :)

Én persze kicsit kocka vagyok, ez is igaz. :)

Kívánom, hogy mindenkinek legyen egy olyan barátja, akit feltétel nélkül szeret és elfogad, és persze egy ugyanilyen társa is. Én szerencsés vagyok, mert nekem mind a kettő megadatott, és még van néhány nagyon jó barátom is, akik közel járnak ehhez. :)

Namaste!
Lili

Nem kellesz eléggé :)

Ez egy romantikus vígjáték címe, amit nemrég láttam újra, és írásra ösztönzött. A film arról szól, hogy mi nők, mennyire nem akarjuk látni a nyilvánvalót, azaz azt, ha nem kellünk. Kapaszkodunk minden apró szálba, ami igazolja a nézetünket, és mindig van rá példánk is, mert a barátnőnk ismerősének az egyik barátjának az unokatestvérének a barátnőjével pontosan ez történt. :) Abban akarjuk ringatni magunkat, hogy kellünk, és a barátnőink is ezt erősítik bennünk, mert ők is elvárják, hogy fordított esetben mi is ugyanezt tegyünk.

Pedig lányok, nem kellünk minden pasinak, bármilyen jó nők, csodálatos emberek is vagyunk, és ez ennyire egyszerű. Ezt kellene elfogadni. Egy pasi nem azért nem hív fel, mert elhagyta a számod, mert taktikázik, mert az egész világegyetem összeesküdött ellenetek, hanem azért nem, mert nem érdekled. Lehet, hogy elég ügyes játékos vagy, és idővel be tudod valamilyen taktikával rángatni az ágyadba, de tényleg erre van szükséged? Fogadd el, ha nem vagy az esete, és lépj tovább, és ne olyanra pazarold az idődet, akinek nem kellesz!

Érdekes kérdés ez egy már meglévő párkapcsolatnál. Hány olyan példát látunk, amikor már több éve együtt vannak a párok, de a férfinak esze ágában sincs összeköltözni, vagy feleségül venni a lányt. Vajon miért? Azért, mert ő még nem tart ott. Ez persze nem zárja ki, hogy nem is fog ott tartani pár év múlva, de sajnos a nők nagy része ezt elrontja, elveszi a lehetőséget, hogy a férfi lépjen, és kezdődik a fejmosás. A nők egy idő után belekezdenek a taktikáikba, hogy megvalósuljanak a terveik. Van, aki érzelmi zsarolást használ, és rágja a partnere fülét, mondogatja, hogy ez a normális, ennek most már így kell lennie ennyi idő után, tovább kell lépniük, mert a kapcsolatnak fejlődnie kell.

Ez általában kétféleképpen végződhet: 1. a férfi egy idő után meggyőzi saját magát is, és beadja a derekát, mert kerüli a konfliktust, és nem tud, nem akar fájdalmat okozni, gyáva ahhoz, hogy szakítson, és nagyon jól elvan, minek váltana. A másik, amikor hosszú, akár 6-8 éves kapcsolatok is szakítással végződnek.

Persze van kivétel, ebben igazatok van, de azt ne felejtsük el, hogy mi nem a kivétel vagyunk, hanem a szabály. Hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mintha a szabályok csak másokra vonatkoznának, ránk nem, mi mindig a kivétel vagyunk, akik várják a szőke herceget fehér lovon, és tutira el is jön.

Sajnos a társadalmi nyomás óriási, és ez a nőket általában nagyon is frusztrálja. Érthető ez, és nem mondom, hogy rám soha nem hat vagy hatott. Azt sem, hogy a fentieket csak külső szemlélőként éltem át, mert nem, nekem is voltak időszakaim, amikor nagyon rosszul ítéltem meg dolgokat, de remélem, hogy tanultam belőle. :)

Én azt gondolom, akkor kell egy kapcsolatot szorosabbra fűzni, ha mind a két félben közel hasonló erősséggel van meg erre a vágy. Azért költözz össze, mert vele akarod megosztani életed minden pillanatát, vele akarsz esténként nyugovóra térni, és reggel mellette akarsz ébredni. Azért házasodj, mert tényleg vele akarod leélni ezt az életedet.

Ez nem idő kérdése, van, aki már az első hónapok után a házasság mellett dönt, és van, akinek több év sem elegendő, hogy elkötelezze magát, mert nem kellesz eléggé. Ettől te nem vagy kevesebb, vagy rosszabb, és bármennyire nehéz is elfogadni, de ő sem. A probléma, hogy ezt nem akarjátok látni, és a kudarctól, konfliktustól való félelem miatt, amit egy jó adag bizonytalanság fűszerez, gondolok itt az önbizalomhiányra, inkább együtt maradtok, bevállalva ekkora kompromisszumot.

Senkit nem állt szándékomban megbántani az írásommal, elnézést, ha felkavartam érzéseket.

Szeretettel:
Lili

Egy kapcsolat vége :)

Hogy honnan tudjuk, hogy egy kapcsolatnak már vége van, és ideje lenne továbblépni? Jó kérdés. Gyakran látom, hogy egy-egy kapcsolatnak már rég vége szakadt, de még mindig együtt vannak a párok. Az elengedés valóban sokszor nagyon nehéz.

A férfiak sokszor kényelmesek, és konfliktuskerülők, ezért inkább benne maradnak egy nem túl jó kapcsolatban is, minthogy lépjenek. Aztán náluk a következő lépcső, hogy megcsalják a párjukat, vagy akár nem csak egy éjszakás kalandokba bocsátkoznak, hanem viszonyt kezdenek, majd ha már biztosra mehetnek, azaz „üzleti” szellemben átgondolták, hogy melyik kapcsolattal nyernek többet, akkor döntenek, és vagy elhagyják a párjukat, vagy nem.

A nők máshogy működnek. Velük kapcsolatban azt látom, hogy gyakran az a megtartás ki nem mondott indoka, hogy nincs elég önbizalmuk a továbblépéshez. Nem tartják elég értékesnek, és érdemesnek magukat arra, hogy rájuk köszöntsön egy boldogabb kapcsolat. Félnek, hogy mi lesz, ha elhagyja őket a férfi, vagy egyedül kellene maradniuk, ezért sokszor olyan kompromisszumokba is belemennek, amibe talán már nem kellene. Nem azt mondom, kellenek egy kapcsolatban a kompromisszumok, de az nem egyenlő azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, mi folyik.

Pedig lányok, van élet egy-egy kapcsolat után is. Én is ragaszkodó típus vagyok, de ennek ellenére azt gondolom, hogy ha vége van valaminek, azt el kell fogadni. Ha nem kellünk, akkor az ellen bármit kitalálhatunk, millióképpen megpróbálhatjuk megmenteni a kapcsolatunkat, akár nevetségesen megalázva magunkat a kis taktikákkal, akkor sem fogunk kelleni. Lehet, hogy rafinált vagy ügyeskedő módon elérjük, hogy még húzzuk-halasszuk a szakítást, de az bizony az esetek többségében el fog jönni. Ha meg nem, akkor nektek tényleg kell egy olyan kapcsolat, amiben tudjátok, hogy már egyszer nem kellettetek, és csak azért vagytok együtt, mert kellő erőszakossággal rendelkeztek? Nyílván nem a fizikai erőszakra gondolok, hanem a manipulációra, érzelmi zsarolásra, taktikázásokra.

Én is voltam fiatalabb koromban olyan helyzetben, hogy mindent megtettem volna, hogy megmentsem a kapcsoltunkat, mert hittem, hogy összetartozunk. Én is ringattam magam illúziókba, úgyhogy pontosan tudom, miről beszélek. :) Ma azonban már látom, hogy jobb akkor elválni, amikor még nincs túl nagy esélye a mélyebb sebeknek, ugyanis minél tovább húzzuk a dolgot, annál jobban felerősödik az az érzés is, hogy kudarcot vallottunk. Pedig az, hogy egy kapcsolatban nincs több, az nem kudarc. Egyik oldalról sem. Egyszerűen ennyi volt benne, és kész.

Először az emberek kifejezetten tagadják, hogy bármi gond lenne, és bár érzik, hogy valami nem stimmel, próbálnak egy illúziót felépíteni, és abban élni. Aztán jön a harag, veszekedés, egymás hibáztatása dolgokért. Majd ilyenkor szokott az egyik fél mondjuk a férfi kilépni, és továbbállni, vagy legalábbis megpróbál, de a nő eljut a „mentsük meg a kapcsolatunkat” szakaszba, és nem hagyja elmenni. Ez bizonyos esetekben persze jó, mert a férfiak néha a könnyebb utat választják, nem nagyon szeretnek melózni egy kapcsolaton, pedig semmit nem adnak ingyen. Meg kell dolgozni a harmonikus kapcsolatért is. De azért van egy határ itt is, hogy a nő mennyire próbálja megmenteni. Ha a másik nem akarja, akkor nincs mit tenni. Egyedül nem oldhatja meg a nő a problémát. Partner, társ kell hozzá.

Ha már házas vagy, akkor ezzel a kötelékkel azt is vállaltad, legyél férfi vagy nő, hogy megteszel mindent azért, hogy működjön a dolog. Sajnos gyakran előfordul, hogy ez nem így van, és valamelyik fél nem érzi a különbséget az „együtt járás” és a házasság között. Ez utóbbinál én úgy gondolom, hogy egy felvállalt kötelessége is a párnak, hogy jól működtessék a kapcsolatukat. Ha pedig Isten előtt is megígérték ezt, azaz volt ilyen fogadalmuk/szertartásuk, akkor ezt sem árt figyelembe venni. Persze tudom, hogy sajnos az egyházi esküvő ma már inkább divat, mint valódi fogadalom. Nekünk Tomival védikus (indiai) szertartásunk volt, és ott Isten előtt megfogadtuk, hogy kitartunk szeretetben egymás mellett ebben az életben, és támogatjuk egymást minden téren. (Pontosabban 7 életben, azaz a következő 6-ban is, de ez mellékes most.) Nekünk ez a fogadalom jelentőséggel bír, van súlya, nem csak divat. Azaz nem szeretném, ha Istennek tett ígéretemet nem tudnám betartani.

Visszatérve hozzánk lányok. Ha a pasi el akar hagyni, mert keményen fogalmazva nem kellesz neki, akkor engedd el! Tartsd meg a méltóságodat, és ne fuss utána kiskutyaként, ne add fel a személyiségedet azért, hogy olyanná válj, amiért talán veled maradna, hanem lásd be, ha tovább kell lépni. Nekem is volt egy-két nehéz szakításom, de utána mindig jött valami csodálatos, amit kár lett volna kihagyni, és ha az első kapcsolatomban megmaradok, ami 6 évig tartott, akkor nagyon sok jó dologról mondtam volna le az életemben, és nagyon sok szenvedéssel kellett volna fizetnem a rossz döntésemért.

Szeretettel elválni nem könnyű, de nem lehetetlen. Gyűlöletben elválni sokkal rosszabb szerintem, és sokkal több fájdalmat okoz, sebet ejt. Jobb nem megvárni ezt a fázist.

Remélem, nem kavartam fel túl sok mindenkit ezzel az írásommal…

Namaste! J

Lili

Villámcsapás :)

Létezik szerelem első látásra? Volt már benne részed? Én elég romantikus típus vagyok, ezért nem kérdés, hogy hiszek-e benne, vagy sem. :) Hogy mire gondolok pontosan? Két ember tekintete találkozik, egybeolvad, és minden megszűnik, ami eddig fontos volt, minden értéktelenné válik, ami eddig értékesnek tűnt. Egyszerre érzi a vonzást, a szenvedélyt, az nyugalmat, a biztonságot, az összetartozást, és mindezt olyan természetes formában, mintha ezer éve ismernék egymást. Olyan lehet ez, mint a villámcsapás.

Nem mindenkinek adatik meg ez, sőt, szerintem nagyon keveseknek, hogy így érezzenek, és utána be is teljesüljön ez a sorsszerű találkozás, és egy boldog család alakuljon belőle.

Az is igaz, hogy van hasonló érzés szerintem, ami csupán illúzió, könnyű neki bedőlni, de valójában amilyen gyorsan jön ez a fellángolás, várhatóan olyan gyorsan is megy.

A baj ott kezdődik, szerintem, hogy sokan erre vágynak, és csak és kizárólag ezt akarják, ezt hajszolják egész életen át, és ezáltal nagyon magasra teszik a lécet, vagy éppen nagyon alacsonyra, ez nézőpont kérdése.

Én voltam már úgy szerelmes, hogy nem volt viszonozva, és fordítva is volt ilyen. A biztonsági zónám védelme miatt alapvetően is hajlamos vagyok a plátói szerelemre, de persze ennek nem sok valóság alapja van, mert általában köze nem volt ahhoz az emberhez, aki iránt éreztem. Mivel plátói volt, így volt lehetőségem felruházni minden olyan tulajdonsággal, ami nekem fontos, és elhitetni magammal, hogy olyan, amilyennek képzelem. Így biztonságosan szerethettem, hiszen nem volt aki kilyukassza a lufimat, mivel általában az illető nem is tudott az érzéseimről. Jó érzés volt, hogy szerelmes voltam a szerelembe, ez az illúzió világ is boldoggá tudott tenni. Alapvetően pont erre vágyunk, hogy megtaláljuk azt, akit szerethetünk, akivel megélhetjük mindezt. De ezt feltétlenül tudnunk kellene az első pillanatban? Szerintem korántsem. Ahogy írtam, én ugyan hiszek ebben a szerelem első látásra dologban, és félelmetes erejében, de nem vágyom rá. Szerintem nagyon boldog lehet az ember enélkül is.

Persze, nekem is megvolt a szikra, mikor megláttam Tomit. A vonzalom nálam is létrejött, de valószínűleg az erkölcsi tartás visszafogott, ugyanis éppen a barátjával randiztam. Aztán annak a kapcsolatnak elég gyorsan vége szakadt, mert beláttam, hogy nincs értelme, és miután szabadságom visszatért (na meg a Tomié is, mert ő sem volt egyedül akkoriban), akkor az ismerkedésünk útjába már nem állhatott semmi. Direkt írom, hogy ismerkedés, mert még hónapokig nem jöttünk össze, csak naponta órákat telefonáltunk, „álomba nevettetett” Tomi minden este, sokat sétáltunk, akár éjfélkor elindultunk egy jókora sétára a Várban, és szépen alakult a dolog érzelmileg, fizikailag csak jóval később, mert egyikünk sem az a típus, aki az egyik ágyból a másikba ugrana.

Bár nem csapott az első pillanatban belém a villám, és nem vesztette el minden más a jelentőségét, nem olvadt, vagy inkább forrt úgy össze a tekintetünk, mint amiről az elején írtam, én el sem tudnék képzelni ennél boldogabb kapcsolatot, ami most már 6 és fél éve ilyen szépen működik, mint a miénk. Nem azt mondom, hogy nem voltak nehezebb időszakok, vagy hogy mindig rózsaszínű ködben lebegünk, de újra és újra azt érzem, hogy ezt az embert én annyira nagyon szeretem, hogy már lehetetlen jobban, aztán megint kiderül, hogy mégis lehet, és még jobban beleszeretek. Igen, ennyi idő után is használom a szerelem, és nem csak a szeretet szót, mert ugyan az utóbbi nagyon fontos, és egy mély szeretet is nagyon fontos alapja a kapcsolatnak, de én szerelmes vagyok a férjembe, nem „csak” szeretem.

Hogy mitől működik ilyen jól a kapcsolatunk, és hogyan tudjuk így megőrizni ezt a varázst? Nagyon egyszerű, bár lehet, hogy nem mesébe illő: tudatosan. Odafigyelünk egymásra, nap, mint nap. Teszünk a kapcsolatunkért, még mindig ismerkedünk, hogy minél jobban értsük a másikat, és boldoggá akarjuk tenni egymást. Apróságokkal jelezzük, hogy a másik fontos. Reggelente, esténként apró szerelmes üzeneteket hagyunk egymás notebook-ján, minden reggel elkészítem Tomi kedvenc teáját, hogy gondoskodjak róla, és örömet szerezzek vele stb. Tudatosan tervezzük azt is, hogy időt tudjunk egymásra szánni, minőségi időt, azaz hiába dolgozunk együtt, ez nem ugyanaz. Olyan időt, amikor csak ketten vagyunk, és egymásra figyelünk. A mentalitásunk nagyon más, Tomi elég nyugodt típus, én meg a pörgök ezerrel kategóriába tartozom. A különbség nem állítom, hogy néha nem idegesítő mindkét félnek, de a kapcsolatunkat ezek a felszínes apróságok egyáltalán meg sem karcolják. Mindenkinek lehet rossz napja, nekünk is van, és olyankor arra próbálunk figyelni, hogy legalább az egyik legyen „normális” :). Amikor mindketten morcosak vagyunk (bár ez elég ritka), akkor van egy kisebb-nagyobb szóváltás, ami főleg az én türelmetlenségemből fakad, de ezek is pillanatok alatt oldódnak. Ezeket azért írtam le, mert szerintem ezek a dolgok is formálnak, és még jót is tehetnek egy kapcsolatnak. Nem kell mindenben egyetérteni, hiszen az nem alakít minket. Az nem mindegy, hogyan kezeljük, mennyire vagdalkozik az egónk, és milyen makacsul ragaszkodunk butaságokhoz, ahelyett, hogy szeretnénk egymást. Néha az emberek nem tudnak a valóság és az illúzió között különbséget tenni, ezért ha a rózsaszín köd oszlani kezd, nem marad semmi, csak a kiábrándulás, csalódás.

Na de mit tegyen az ember, ha akkor éri a villámcsapás, amikor már elkötelezte magát? Kényes kérdés, az biztos. Nekem a házasság szent, és ezért úgy gondolom, hogy le tudnék mondani akár több villámcsapásról is. :) Egyedüli oka a házasság felbontására nálam a fizikai és érzelmi károkozás lenne, azaz a verés, és az olyan rossz kapcsolat, ami szinte megöli a lelket, és érzelmi nyomorékká teszi a másikat. Egyébként jöhet a villám, vagy a csábítás, vagy bármi vonzó, és lehet, hogy nem könnyen, de úgy érzem, ellenállnék, mert szeretem, és tisztelem a férjem, és vele akarom leélni az életem, nem mással. :)

De ez én vagyok, nekem ez így jó, elfogadom azt is, ha másnak meg máshogy jó. :)

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Változás :)

Mindannyian változunk. Van, aki szép lassan, van, aki hirtelen, van, aki azt gondolja, hogy szeretne, de mégsem tesz érte. Amikor azt érzed, hogy nem haladsz semerre, azt rosszul érzékeled, hiszen ez is haladás, mert lehet, hogy pont ez kellett ahhoz, hogy később nagyobbat lépj előre.

Egy példa erre: táncban néha úgy érzem akár hetekig, hónapokig, hogy hiába gyakorlok rengeteget, nem fejlődök, vagy nem annyit, mint szeretnék. Az elején, amikor elkezdtem táncolni, csak úgy repültem felfelé a lépcsőfokokon, ma pedig már egyre nehezebb egy-egy újabb lépcsőfok meghódítása a hétköznapokban. Aztán jön valami, ami megadja azt a plusz lökést, és ugrásszerűen előre lépek, akár egyszerre 2-3 lépcsővel is magasabbra. Ezért is írtam, hogy ha úgy is érzed, hogy hiába teszel érte, semerre nem haladsz, egy helyben toporogsz, valójában az is hozzáad valamit az életedhez. Ha nem gyakorolnék nap, mint nap, akkor nem tudnék fejlődni, hiába jönne az a "lökés".

Tegyél a dolgokért, és változni fognak. Ha csak vársz tétlenül, akkor is változnak, de vajon abba az irányba, amelyikbe te szeretnéd?

"Semmi sem állandó ebben a komisz világban - még a problémáink sem." (Charlie Chaplin)

Chaplinnek igaza van, még a problémáink is mások, és nem csak arra gondolok, hogy 20 évesen más problémáim voltak, mint 30 évesen, hanem akár a mindennapokra is ki lehet ezt terjeszteni.

Alapvetően a változást jó dolognak értékelem. A tudatosság az életünkben nagyon fontos, és segít, hogy haladjunk az utunkon, és fejlődjünk nap, mint nap.

Vannak olyan esetek is, amikor a változás nem kellemes. Az iskolánkban időről-időre előfordul, hogy egy-egy diákunk nagy, inkább úgy fogalmaznék, hogy túlzott lelkesedéssel fordul felénk. Addig, amíg ez "normális" szinten van, nem is baj, örülünk, ha tetszik neki, amit csinálunk stb. Vannak azonban olyanok, akik ezt túlzásba viszik. Nehezen fogalmazom meg, mert nyílván nehéz belőni a határt, hogy mi a sok, vagy akár sokk :) , de szerintem mindenki találkozott már ilyen "túlbuzgó" emberkével.

Itt most azokról írok, akik valójában nem irántunk érdeklődnek, hanem egy erőteljes kompenzáció vagyunk számukra. Valami nagyon hiányzik az életükből, és azt velünk próbálják pótolni. Ezzel sem lenne semmi gond, hiszen a tánc rajtam is sokat változtatott, sőt formált, én is sokat kompenzáltam vele, míg helyre került a lelki egyensúlyom. De! Ezek az emberek 1-2 alkalmom után már mély barátságokat feltételeznek közöttünk, és eszerint viselkednek, próbálnak nekünk minden jót megtenni, napi kapcsolatot ápolni, gyakran tényleg mindenben segíteni, támogatni minket, és szinte már fanatikus rajongókká válnak.

A probléma ott kezdődik, hogy mi nem tudjuk ezt viszonozni oly mértékben, amit ők elvárnának. Idővel egyre többet és többet akarnak, és hiába próbálod finoman terelgetni, és értésére adni, hogy kicsit gyors a tempó, megfojt téged, nem veszi a lapot. Aztán elérkezik az a pont, amikor akár egy mondatod, vagy hogy nem válaszoltál elég gyorsan az email-jére, vagy nem vetted fel este tízkor a telefont, szóval bármi, aminek nincs igazán fajsúlya, és jelentőssége, ha valódi barátság lenne, és ekkor megszületik a döntés a másik félben: te vagy a leggonoszabb ember a világon. Vagy ha nem is ilyen drasztikusan, de sokszor sajnos igen, teljesen átcsap a másik irányba a dolog. A korábbi véleményének a tökéletes ellentétét kezdi kommunikálni, és keresi az önigazolást. Egykor mi voltunk a legjobb iskola, a zseniális tanárok, táncosok, most pedig hirtelen változik a szemlélet, és megkapjuk a legkülönbözőbb, legrosszindulatúbb jelzőket is.

Az elején, mikor megalakult az iskolánk, többször belefutottunk ilyen helyzetekbe. Talán több bizonytalanság volt még bennünk, és így az egónknak jól esett ez a különös figyelem, rajongás. Persze ki ne szeretné, ha dícsérik... Ma már máshogy állunk ezekhez a dolgokhoz, és az ilyen nagyon gyors tempóra igyekszünk odafigyelni, és távolságot tartani jobban, mint azt korábban tettük. Sajnos így is akadnak emberek, akik ezt nem veszik észre, és ahogy egy reménytelen szerelemes, minden tettében a másiknak a jeleket véli felfedezni, és nem a valóságot látja, szóval így is vannak olyan emberek, akik megdöbbentő dolgokban tudják magukat ringatni. Le sem írom, hogy Balázst hány ilyen kellemetlen történet érinti a lányokkal kapcsolatban, de velem is nem egy és nem kettő fordult elő azért, mert kedves és közvetlen vagyok.

Bár tudom az okát, mégis rossz, mikor egykori diák, aki szerint mi voltunk a top, később nagyon rosszindulatúan nyilatkozik rólunk. Persze ezt úgy is felfoghatnám, hogy nem minket minősít ez a viselkedés, és ezt egy értelmes, ember, ha ilyet mondanak neki, így is látja. Amiért néha mégis zavar, az az, hogy az emberek nem a realitást, hanem a pletykákat szeretik, és nem a jóról pletykálnak, az sajnos a mai világban nem olyan "hír érték". Izgalmasabb a rosszindulat.

Ez kb. olyan, mint amikor egy pár szakít, és az egyik fél utána mindenféle rosszat mond arról az emberről, akit egykor nagyon is szeretett. Az ilyet sem szeretem. Ha én valakit szerettem, akkor biztosan azért volt, mert volt sok olyan pozitív tulajdonsága, ami számomra vonzó volt.

Mivel az iskolánk nagy, ezért a nagy számok törvénye alapján volt, van és lesz is ilyen eset biztosan. Azért annak örülök, hogy a 99%-a a diákjainknak nem ilyen. :)

Mosolygós hétvégét!

Lili

Mi kell a nőnek? :)

Kedves Uraim, gondolom most ti kaptátok fel a fejeteket. :) Beszélgettem a héten egy nagyon kedves tanítványunkkal, és innen az ihlet az új témához. :)

Sok férfi teljesen meg van arról győződve, hogy minél elérhetetlenebb, annál jobban kell a nőnek. Valóban igaz, hogy a "kész", tálcán kínált dolgokat sajnos kevésbé értékeljük, becsüljük, de a fenti állítás szerintem erős túlzás, legalábbis akkor, ha a nő kiegyensúlyozott.

Persze megint csak a magam véleményét tudom leírni e témával kapcsolatban, mert nincsenek empirikus adataim, de mivel ez az én blogom, és nem a nemzetközi nőegyleté, ezért miért ne írnám le. :)

Ahogy a férfiak is, mi is szeretünk vadászni. Egy kicsit. Ez utóbbi mondatom a hangsúlyos. Vannak persze olyan nők, és gimis éveimben én is ilyen voltam, hogy kifejezetten szerettem a plátói szerelmeket. Minél elérhetetlenebb volt, annál jobb. Erről ma már azt gondolom, hogy az a jó benne, hogy biztonságos, nem érhet csalódás, de egy felnőtt nőnél nem hiszem, hogy az ilyen "szerelem" tartós boldogsággal kecsegtetne. Nekünk már hús-vér férfi kell... :) Persze a plátói és a "vadászat" nem ugyanaz, mégis van hasonlóság.

Szerintem fontos egymás megismerése, talán a mai világhoz már kicsit konzervatív ez a nézet, de én ilyen vagyok. A komoly kapcsolataimat hosszas ismerkedés előzte meg. Akár több hónap. Természetesen már az elején vonzódtam hozzájuk, de idő kellett. Soha nem bántam meg! Nem arról volt szó, hogy kérettem magam és hülyítettem a fiút hónapokig. Szó sincs erről!

Na de ennyi bevezető után megpróbálom összefoglalni, hogy nekem mi fontos, ha egy férfi udvarol nekem:

1. Legyen domináns, érezzem, hogy ő a férfi, és nem én hordom a gatyát. Szeretek, sőt, hajlamos vagyok kézbe venni a dolgokat, de ez egy alakuló párkapcsolatnál nagyon rossz. Fel kell néznem rá ahhoz, hogy vonzódjam hozzá. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenféle iskola bizonyítványt, fizetési csekket, autót kell bemutatnia. Ezek soha nem érdekeltek.

A legegyszerűbb dolgok: tudja eldönteni, hova menjünk, legyen ötlete a randira. Ha megkérem, válasszon nekem valami ételt, akkor válasszon. Ha kikérem a véleményét bármiről, akkor legyen véleménye, és ne azt kérdezze: "te mit gondolsz?", hiszen azt tudom, hogy mit gondolok, de arra lennék kíváncsi, hogy ő hogy látja ezt és ezt. Nagyon finom, apróságok ezek, amiket nehéz is leírni.

2. Legyen udvarias. Én hiszek az udvariassági gesztusokban, ahogy korábban is írtam, szerintem jobban nőnek érezzük magunkat, ha a férfi alkalmazza ezeket. Ha pedig én nőnek érzem magam, akkor a férfit is "férfibbnak" látom. Alap dolgok ezek is: nyisd ki az ajtót, segítsd le és fel a kabátját stb. Van egy új is nálam! :) Ha lépcsőn lefelé megyek, nekem fontos, hogy a férfi nyújtsa a karját, mert nem szeretem a lépcsőket, pláne magassarkú cipellőben nem. Nagyon figyelmesnek tartom, ha ilyenkor a korlát, vagy fal helyett a férfi a kezét nyújtja, és segít. Uraim, ahol korlát van, ott az nem véletlen, és ha a nő a korlát felé nyúl, akkor szüksége van segítségre. De ha nincs, akkor is mindig jobbak az ilyen "látszat ürügyek" is, mint az önállóság. :)

3. Bók. Nekem ez fontos. Szeretem a bókokat. :) Ez általában nem erőssége a férfiaknak, bár nekem egy szavam nem lehet e téren. Nem kell tömjénezni, de egy-egy kedves megjegyzés sokat számít. Elég ennyi, mikor találkozunk: "csinos vagy".

4. Flört. Egy-egy játékosan elejtett megjegyzés, cívódás, viccelődés jó érzéseket indít el mindkét félben, de ennek is vannak határai szerintem az ismerkedési fázisban. Egy tekintet, vagy "véletlen" éritnés is lehet sokatmondó, érti a másik, nem hülye, nem kell mindig túl sok oldalról megerősíteni, hogy tetszik nekünk. Visszajelzés kell, de nem kell nyomulni, érezni kell, hogy mennyi az elég. Ennek legegyszerűbb módja, ha figyelünk a másikra, arra, hogy reagál a gesztusainkra.

5. Figyelj rá! Sok férfi annyira el tud lenni azzal, hogy csak mesél és mesél, és ezzel próbálja bebizonyítani a nőnek, hogy ő az igazi, hogy észre sem veszi, hogy talán a nőnek is lenne mit mondania. Nem kell lenyűgözni minket történetekkel, nyűgözz le azzal, hogy tudsz figyelni, és meghallgatni mást is.

6. Tapintat, odafigyelés. Érezd, hogy bizonyos témák tabuk még. Tudd, mik azok. Ez megint csak figyelem kérdése. Ha odafigyelsz a lányra, akkor nem követhetsz el nagy hibákat.

Milyen fura, hogy amit leírtam, az annyira egyszerű, olyan kevés, mégis úgy hiányzik sok pasiból...

Visszatérve az elejére. Nem véletlenül kezdtem azzal, hogy a kiegyensúlyozott nőknél gondolom, hogy ez így van, mert ha valaki nem biztos magában, akkor hajlamos máshogy viselkedni. Erről azonban még mindig azt gondolom, amit a Párkapcsolati matematika című írásomban megfogalmaztam: két fél emberből nem lesz egy egész. Két felnőtt, kiegyensúlyozott ember egymásra találása teljesen más szint, mint két többé kevésbé önbizalomhiányos, akár kicsit sérült, zakkant ember egymásra akaszkodása, függősége. Persze ki milyen kapcsolatra vágyik...

Most már ideje dolgoznom, de szerintem még vissszatérek ehhez a témához. Lányok, írjátok meg, hogy még mit gondoltok, mit vegyünk bele az "útmutatónkba"! :)

Mosolygós pénteket! :)

Lili

Barátság férfi és nő között :)

Nekem nagyon sok fiú ismerősöm van, akiket kedvelek, sőt, szeretem is őket, de a barátság számomra egy nagyon mély, intim, különleges kapcsolat, ezért lassan alakul ki bennem, és csak néhány embert nevezek barátomnak.

A legjobb barátom szerintem nem kérdés, hogy kicsoda: Balázs. Ő már 10 éve mellettem van, és annyi mindenen átmentünk már együtt, hogy elképzelhetetlen, hogy bármi is megtörje, összezúzza ezt a barátságot közöttünk. Már százféleképpen bizonyítottuk egymásnak, hogy milyen fontos részei vagyunk a másik életének, és bízom benne, hogy majd 70 évesen is együtt áztatjuk a lottyad fenekünket a Széchenyi Fürdőben. :):):)

Engem egy barát elvesztése szinte úgy megvisel, mint egy komoly párkapcsolat véget érte. Nyáron sajnos elvesztettem egy barátomat, nagyon komolyan összevesztünk, és azóta sem tudtuk rendezni ezt a konfliktust. Sajnos rá nem igaz, amit arról írtam, hogy azért szeretem a fiú barátokat, mert nem tesznek lapátra, ha jön egy új lány/barátnő. (A lányok hajlamosak mindent az új srác alá rendelni, és ebbe a barátok is beletartoznak.) A barátnője úgy érzem, nem nagyon kedvel engem, talán féltékeny is rám, és a barátom természetes módon gyakran elvakult vele kapcsolatban. Az elmúlt egy év alatt két nagy vitánk is volt, mélyen bántott mind a kettő, és a második után, bár nagyon szeretem a mai napig, most nem tudunk sajnos ezen továbblépni. Úgy érzem, ha megint túllépnék a dolgon, akkor sem változna meg az alap probléma: amíg ők együtt vannak, addig bármikor lehetnek ilyen mértékű vitáink.

Érdekes dolog, hogy a nők (talán a férfiak is, ezt nem tudom) mennyire rosszul viselik, ha a kedvesüknek nő barátja van, pláne, ha az a nő nem csúnya... A legtöbben féltékenyek, de nem is akármennyire. Vajon van alapjuk? Lehet férfi és nő között „szimpla” barátság? Ezen sokat gondolkoztam már én is. Minden férfi –női kapcsolatban szerintem benne van A Férfi és A Nő is, nem két nemtelen ember találkozásáról van szó. Azaz, ha így van, akkor a kapcsolatban van férfi-női energia is, talán egy kis flört is, függetlenül attól, hogy a barátok nem akarnak egymással párkapcsolatot, hiszen akkor nem barátok lennének.

Egy haverság, jó ismeretség (de utálom a címkéket!) inkább felszínes kapcsolat. A mély barátságoknál azért van valami plusz, de ez baj lenne? Hogy mi ez a plusz? Talán az intimitás. Ha egy barátság elmélyül, akkor a szeretetünket a másik iránt sokféleképpen ki tudjuk fejezni, ilyen lehet az érintés, ölelés, vagy érzelmi szinten a ragaszkodás, gondoskodás stb. Volt már az életemben rá példa, hogy a „barátság” címkémbe a csókolózás is belefért, de akkor nem volt egyikünknek sem párkapcsolata. Érdekes, különleges élmény volt, amit egyáltalán nem bánok. A barátságunk, szeretetünk egymás iránt eljutott arra a szintre, hogy e módon, csókokkal is szeretgetni akartuk egymást. Nem volt mögötte semmi olyan tartalom, hogy párkapcsolatot akarunk, de nagyon intim és bensőséges volt, és boldoggá tett mindkettőnket. Nem voltak elvárások, nem voltak kötöttségek, csak mi voltunk egymásnak és a szeretetünk egymás iránt. Nagyon természetes volt, és utána sem okozott kínos perceket, pillanatokat.

Az is igaz, hogy többször láttam olyan férfi-nő barátságot, ahol az egyik többet akart, de beérte egy ideig barátsággal is, csak azért, hogy a másik közelében lehessen. Ezek a kapcsolatok vagy megszakadnak, vagy tényleg átlépnek egy másik szintre. Nekem minden komolyabb kapcsolatom barátsággal kezdődött. Balázzsal és Tomival is 4-6 hónapig „csak” barátok voltunk, hosszan ismerkedtünk egymással, mielőtt kapcsolat lett volna belőle.
Balázzsal a mi kapcsolatunk valószínűleg azért is működik a mai napig ilyen jól, mert mi már túlvagyunk az intimitás azon szintjén, ami zavart okozhatna, azaz „már megvolt”, és ezért ez nem tud bekavarni nekünk.

Egy barátságba valóban bekerülhet a fizikai vonzalom egymás iránt, vagy egy kis flört, de nem hiszem, hogy ez akkora gond lenne, hiszen ez továbbra is barátság, azaz nem arról szól, hogy legyen párkapcsolati jövőnk, hanem arról, hogy jó együtt, szeretjük egymást. Határok természetesen vannak, ha az ember nem független. Ha pedig úgy érezzük, hogy a barátunk jóval többet érez, mint mi, akkor jobb, ha mielőbb tisztázzuk a dolgokat.

Visszatérve a féltékenységre. Azt hiszem, hogy azért féltékenyek az emberek ezekre a barátságokra, mert azt érzik, hogy valami olyat kap meg a másik a barátjától, amit ő nem tud esetleg megadni. Ha ez így is van, az miért probléma? Ugye nem gondoljuk, hogy egy ember képes nekünk mindent megadni? Sőt, ugye nem gondoljuk, hogy neki KELL mindent megadnia? Nagyon-nagyon nem jó szerintem, ha egy kapcsolat annyira beszűkül, hogy csak ketten léteznek, és mindenki más kívülálló. Nincsenek barátok, akár azonos, akár ellentétes neműek, kevés a jó ismerős is. Ez nagyon gyorsan izolálja a párt, és egy idő után azt veszik észre, hogy egyedül maradtak, csak ketten vannak, a világ valahol nagyon távol van tőlük. Élik a megszokott hétköznapjaikat, de nem érik őket olyan impulzusok, amik a fejlődésüket is előbbre mozdítaná.

Hoppá! Fejlődés. Nekem evidens, de nyílván nem mindenkinek az. Én hiszem, hogy senkit nem véletlenül ismerünk meg, és tanulnunk kell egymástól, valamint támogatnunk egymás fejlődését. Ezt elsősorban lelki értelemben gondolom, vagy nevezhetjük személyiség-fejlődésnek is.

Ha egy párkapcsolat nagyon beszűkül, az azért is van, mert megáll a fejlődés. Ha azonban a két fél nem rabláncon tartja egymást, hanem a kapcsolatukon belül is megmarad a szabadságuk, akkor szerintem sokkal tartósabb is ez a kapcsolat, hiszen a plusz szükséges impulzusok megérkeznek a külvilágtól.

Azt, hogy ki iránt vonzódunk, kibe szeretünk bele, nem tudjuk irányítani, azonban azt igen, hogy mit kezdünk ezekkel az érzésekkel. Lehet féltékenykedni, és érzelmi zsarolásokat folytatni, hogy a másikban rossz érzéseket keltsünk, de értelme nem sok van. Aki akar, ahogy korábban is írtam már, az el fog menni, ez ellen nem tudunk mit tenni.

Intim torna :)

Nos, ez pontosan az, amire gondoltok. Na jó, talán mégsem teljesen. :) Remélem, hogy férfi és nő társaim ugyanolyan izgalommal falják most eme szavakat, és szeretnék már látni, hogy miről is írok, ezért húzom még egy picit. :)

Kriston Andrea egy kedves, vidám, szókimondó NŐ, akit kb. három hónappal ezelőtt ismertem meg személyesen, mikor beiratkoztam a 6 hetes intim torna tanfolyamára. Már évek óta szerettem volna elvégezni, de nagyon nehezen volt összeegyeztethető a munkámmal, hiszen a képzése esténként van, amikor én gyakran táncórán vagyok, de legalábbis 6 hétig nem szoktam hiányozni egyik városból sem. Hogy mi motivált? A kíváncsiság.

A nőiességünkhöz szerintem hozzátartozik a szexualitás és a szexuális kíváncsiság, hiszen hogyan lehetnénk szexik, ha szégyelljük a szexet? Tudjátok, hogy nem a közönséges vulgaritásról írok, még soha nem viselkedtem közönségesen, és nem is szeretném, ha ez valaha is megtörténne. Azonban azt gondolom, hogy egy nő nem lehet vonzó, ha ez a terület nincs rendben nála.

Ha a még alig 15-20 éves törékeny gyermeklányokra gondolunk, hogy óóó, ők milyen szépek és kecsesek, akkor ugye nem gondoljuk komolyan, hogy nőként gondolunk rájuk? Ők még nem nők. Szerintem. Mondjon nekem bárki bármit, meggyőződésem, hogy a nőiesség korral is jár. A nőnek öltözött gyermekek, akik még nem is nagykorúak, számomra eléggé furik. Egy kislány legyen kislány, egy tini legyen tini, egy nő legyen nő. Aztán jön az anyaság. Egy anya legyen anya és nő is! Itt már két szerepe is lesz a nőnek, de gyakran csak az anyaság marad meg.

Miért kell sürgetni a nővé válást? Miért akarunk fiatalabbak lenni egy bizonyos kor után? Miért nem éljük meg azt a szerepet, amiben éppen vagyunk? Ha testileg már „érettek” is vagyunk, nem jelenti azt, hogy lelkileg felkészültünk már rá. Én 11 éves korom óta menstruálok, mégsem gondolom, hogy 11 évesen nő lettem volna… Nézem az utcán a 14-16 éves tini lányokat, és a vastag smink, festett haj, színesre lakkozott körmök tényleg nővé varázsolják őket, de a tekintetük gyermeki marad, hiába a sok festék. A szem nem hazudik…

Én 31 éves vagyok, bár eddig pasik max. 26-nak néztek. :) Keveset sminkelek, mert nem hiszem, hogy az erős smink tesz nővé, inkább vagyok a szép bőr és a természetesség híve. Hiszem, hogy minden női kornak megvan a maga szépsége, és el nem cserélném semmi pénzért a mostani koromat 10 évvel fiatalabbért. Szerettem 20 éves lenni, de imádok 30 évesként élni. :) Ezerszer inkább érzem magam most nőnek, mint 10 évvel ezelőtt. Megértem ahhoz, hogy nővé válljak, és most élvezem, hogy nő vagyok, nő lehetek. :) Egyelőre ezért sem lépek tovább az anya szerepbe, noha a korom indokolttá tenné ezt a lépést. Én még szeretnék egy darabig „csak” nő lenni, és majd ha jön az érzés, hogy anyuka szeretnék lenni, akkor majd az leszek. :) Ha a pocakos vagy kisgyermekes barátnőimmel beszélgetek, akkor mindig erősödik az anyaság érzése nálam is, de ez csak percekig tart egyelőre. Majd eljön ennek is az ideje. :)

Nos, jól elkanyarodtam az intim tornától… :)

Első tévhit: csak nőknek való… Kedves férfiak! Jelentem, ma már tart Andrea férfi tréninget is. Megtanulhatjátok többek között, hogyan tartson tovább... :)))

A női intim tornát minden nőnek csak ajánlani tudom. Nem mondom, hogy naponta gyakorlok, mert egyelőre elfelejtem, még nem épült be ennyire az életembe, de hetente párszor edzem, és edzeni is fogom „azt” a területet. „Az” a terület = alhas izmai, kötőszövetei, gátizomzat, hüvely.
Miről is van szó? www.intimtorna.hu

Második tévhit: akkor kell elvégezni egy ilyen tanfolyamot, ha gond van. Szerintem a megelőzés itt is épp olyan fontos, mint az egészségünk bármelyik területén. Ezért mentem én is el, na meg persze ahogy már írtam is: kíváncsiságból. :)

Andrea tanfolyama nem csak fizikailag hasznos, már 1-2 alkalom után érezhetően erősebb a hüvely és gátizomzat, ami nekünk és a partnerünknek is jó :))) , hanem lelkileg is. Segít megértetni, hogy nem kell tabuk között élnünk, ezek természetes dolgok, nincs mit szégyelnünk.

Nekem ez a téma eddig sem volt tabu, ezután sem lesz, ezért is írok ilyen bátran még a blogomban is róla, és valószínűleg nem ez lesz az egyetlen írásom a szex témában... :)))

De mára most ennyi, mert mennem kell.

Mosolygós napot!

Lili

Féltékenység :)

Ezt az írásomat mindenkinek ajánlom. Annak is, aki féltékeny típus, és annak is, aki azon ritka példány, hogy ő nem az. Rögtön rá is jöttem, hogy nem jól fogalmaztam, hiszen nincs definiálva, hogy ki a féltékeny típus. Egyszerűség kedvéért azt neveztem, aki volt már valaha féltékeny, tudja miről írok, a másik csoport pedig, aki nem volt. Fel kell arra is hívnom már most az elején a figyelmet, hogy senkit nem szeretnék megbántani, ezért csak az olvassa el, aki nem riad vissza a szókimondásomtól... Fontos, hogy ez az én véleményem, de nincs nálam a bölcsek köve most sem... :)

Szóval. Féltékenység. Ma már nem vagyok féltékeny típus, nem is tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy éreztem ezt az érzést. Ez azonban nem volt mindig így. Az első kapcsolatom bruttó 6 évig tartott. 14 voltam, mikor megismertem, és 20, mikor vége lett. Hogy miért írtam, hogy bruttó 6 év? Hát azért, mert a szakításokkal együtt tartott ki eddig, egyébként talán 5 év lehetett, ha a "szüneteket" leszámítjuk. Itt meg is állnék: szünet. A legkíválóbb szó arra, hogy: valójában nem akarok veled lenni, de nem merem ezt felvállalni, félek, hogy nem találok jobbat, és azt sem akarom, hogy te mással legyél stb. stb. A szünet, a fel nem vállalt szakítás...

Vissza a féltékenységhez. Ebben az első kapcsolatomban még nagyon kiforratlan személyiség voltam, bizonytalan önmagamban, nem tudtam, mit akarok, olykor sodródtam is, hagytam, hogy arra menjek, amerre löknek, és azt sem tudtam, mit várok el magamtól és amásiktól. Féltem a jövőtől, mi lesz, ha elhagy, ha megcsal, ha ... stb. Ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna, ezek a gondolatok néha beborították az eget. Ez persze vitákhoz vezetett, később pedig már nagyon elmérgesedett a dolog. Volt olyan időszak is, hogy már szinte mindenre és mindenkire féltékeny voltam.

Szerintem a féltékenység okai a következők:

Önbizalomhiány. A féltékeny fél nem hisz magában, nem tartja magát elég értékesnek ahhoz, hogy méltó társa legyen a másiknak. Esetleg fél, hogy majd a másik talál egy nála jobbat, és továbbáll. Mindig van jobb, szebb, tökéletesebb, okosabb, ezt fogadd el. A lényeg az, hogy ti mit jelentetek egymásnak.

Ragaszkodás. Nem merik egymást elengedni, mert félnek, hogy mi lesz ezután. Már megszokták egymást, van sok jó dolog is még mindig a kapcsolatban, amihez görcsösen próbálnak kapaszkodni, de már nagyon sok olyan dolog is van, amiről tudják, hogy hiányzik. Tudják, hogy nem fog működni hosszú távon, mégsem mernek lépni, inkább szenvednek a kötöttség alatt, de próbálják úgy beállítani, mintha ez valójában jó lenne. Ilyen körülmények között a féltékenység nagyon durva határokat súrolhat szerintem, hiszen a kapcsolat bizonytalansága talán még az önbizalomhiánynál is rosszabb lehet, bár ritkán fordul elő külön szerintem, a kettő inkább együtt jár kéz a kézben.

Az említett első kapcsolatomban nekem is nagy szerepe volt a kialakult helyzetben az önbizalomhiánynak, a túlzott ragaszkodásnak, és a kapcsolat bizonytalanságának. Hogy is lehetett volna biztos a kapcsolatom, ha többször is szakítottunk, szünetet tartottunk stb.? Én ma már nem hiszek abban, hogy ez működhet a későbbiekben. Azok, akik ki-be lépkednek a kapcsolatukba, csak elengedni nem tudják a másikat, nem pedig vele akarnak lenni... Ezek a kapcsolatok is tele vannak féltékenységgel. Miért ne lennének, kérdem én újra, hiszen az egyik fél, aki ki-be lépked, nem tudja elkötelezni magát a másik mellett, nem tudja, mit akar, bizonytalan stb. Ettől a másik fél bezakkan, és féltékeny lesz. Pláne, ha a ki-be lépkedő fél nem őszinte... Részleges őszinteség nincs. Az nem őszinteség, hogy: majdnem mindent elmondok... Másik biztos féltékenység forrás, ha a "szünetekben" mással is együtt volt... Ezt lehet, hogy a másik fél nem tudja, de biztosan érzi...

Van-e kiút a féltékenységből? Ha egy kapcsolatban már benne van, és elmérgesedett a helyzet, akkor nem hiszem, hogy létezik kiút. A féltékeny fél, lehet, hogy rendelkezik akkora akaraterővel, hogy el tudja fojtani az érzéseit, meg tudja tenni, hogy a másik előtt ne mutassa ki, hogy valójában mennyire szenved, de nem hiszem, hogy ez hosszú távon jóra vezet. Először is azért nem, mert az érzés nem fog csökkenni, hanem a belső őrlődés egyre erősebb lesz. A másik fél érezni fogja, hogy valami nem stimmel, még szavak nélkül is. Egy-egy árnyék, ami átfut az arcon, tekintet stb. Másodszor azért sem hiszem, mert akinek ilyen belső vívódásai vannak, az nem tud felszabadultan szeretni, inkább görcsös kapaszkodás ez az állapot, nem szerelem, és ilyen energiákban nem hiszem, hogy bármelyik fél boldogságra találna. Az a már-már beteges öröm és ragaszkodás, hogy igen, az enyém maradt, velem van, kerül, amibe kerül, mindegy, hogy én hogy vagyok, de őt akarom, és megpróbálom boldoggá tenni, ha belerokkanok is... Ez azonban nagyon messze van a boldogságtól... Harmadszor azért sem hiszem, mert az elfojtások előbb-utóbb felszínre törnek valamilyen formában.

Azonban abban hiszek, hogy ha az ember tanul a hibáiból, felnő a feladathoz, és megoldja, akkor változhatnak a dolgok. Egy új kapcsolatban... A régiben ahogy írtam, nem hiszek, ott már túl sok fájdalmat kellene feldolgozni. Persze van kivétel, le a kalappal az előtt, akinek ez sikerül. Értem én, hogy egy-egy szakítás után milyen szuper érzés újra egymásra találni. Ez kb. olyan, mint a veszekedés utáni szenvedélyes szex. Azonban nem több. A problémák maradnak, és amint eltűnik ez a kezdeti lelkesedés, ismét visszakerülnek a terítékre...

Mi kell a változáshoz?

Először is, hidd el, értékes vagy! Minden ember egyedi, és különleges. Te is az vagy, és jogod van a boldogságra.

Ne félj a jövőtől! Félsz attól, hogy mi lesz ezután? Lesz-e még valaki, aki ilyen lesz? Ilyen nem lesz még egy, de lehet, hogy lesz sokkal jobb. Minden kapcsolat más és más, nem ugyanazt kell keresni, hanem azt, akivel igazán önmagad lehetsz, szabadságban, nem pedig rabságban, és ezáltal boldog lehetsz. Arról pedig, hogy mennyire sok a defektes, milyen nehéz találni valakit: valóban, ha csukott szemmel jársz, és rossz helyen keresgélsz. Szerintem, ha valaki tisztában van azzal, hogy mit akar, mit keres, akkor azt be fogja azt vonzani. Amíg azonban fogalma sincs, addig hogy adhatná meg neki az élet azt, amire vágyik, ha még ő sem tudja, hogy mi az? Nem hiszek abban, hogy egy embert teremtett a Sors számunkra. Szerintem nagyon sok emberrel lehetne kifejezetten jó párkapcsolatban élni. Döntés kérdése csupán, hogy kit választunk erre az életre társnak.

Ha már említettem a szabadságot. Szerintem egy kapcsolat akkor működik jól, ha a két fél szabad és önálló marad. Alkalmazkodni kell, de az alkalmazkodás és a kompromisszum nem egyenlő a szabadság megszűnésével. Erről írtam már a "Párkapcsolati matematika" című írásomban, ezért most nem térnék ki rá, de ajánlom újraolvasásra. :)

Néhány idézet a mai írásom végére:

A féltékenység egy kapcsolatban olyan, mint a csípős paprika az ételben. Egy kevés jót tesz, de ha túl sok van belőle az elrontja az egészet. (Ayala M. Pines)

Féltékenységed forrása nem szereteted, hanem önzőséged. Ha őt magát szeretnéd és nem a kizárólagos figyelmet, amit elvársz tőle, akkor öröme a te örömöd lenne. (Lucien del Mar)

Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad. (Buddha)

Színház :)

Tegnap este Tomival színházban voltunk. A Mikroszkóp Színpadon volt egy Bajor kabaré, "Az élet lapos oldala".

10-12 évvel ezelőtt még lelkes színházba járó voltam, de az utóbbi években ez jelentősen csökkent, elsősorban azért, mert a színvonal, amit többször tapasztaltam, nekem nem ütötte meg azt a szintet, amit elvárok egy színházi előadástól.

Régebben nagy Madách Színház rajongó voltam, de a Vígszínházban és az Operett Színházban is gyakran megfordultam. A tegnap esti előadás előtt a Madách Színházban láttam pár hónapja a Chicago című előadást, ami annyira nem tetszett, hogy az első felvonás után el is jöttünk Tomival. Nekem nagyon nem jön be, hogy egy darabra 3-4 teljesen más szereposztás is van, és amikor megveszed a jegyet hetekkel, hónapokkal korábban (egyébként nem kapsz), akkor még nem tudják megmondani, hogy kik játszanak. Ezen oknál fogva nem néztem meg a Producerek-et sem, mert engem Gálvölgyivel érdekelt volna, nem mással. Visszatérve a Chicago-ra, hát nagyon enervált volt, Gergely Robi sem tartozik a kedvenceim közé, bár kétségkívül még ő volt az erős láncszem azon az estén az előadásmódjával... A darabot már ismertem, láttam is, de ez a feldolgozás nagyon nem tetszett. Szó szerint unalmas volt, és kifejezetten vártam a szünetet, hogy utána hazajöhessek. Még szerencse, hogy két percre lakom a Madách-tól, egyébként mérgelődtem volna az utazás miatt egy picit...

Na de térjünk rá a tegnap estére. Alapvetően a kabaré nem az én műfajom, ezt rögtön el is kell mondanom. Inkább musical -párti vagyok, szeretem a zenés, táncos darabokat. Megérkeztünk Tomival, és rögtön kicsit frusztrált minket, hogy az átlag életkor erősen a 60-hoz konvergált... Az is kiderült, hogy tévé felvétel lesz, ami az első két sort érinti, mi persze a második sor közepén ültünk... Előttünk lévő sorban főleg 70 év körüli Bajor rajongó hölgyek, akik annyira de annyira élvezték, hogy nem egyszer azon nevettem, hogy ők milyen aranyosak, és nevetnek folyamatosan.

Alapvetően szeretem Bajort, de nagyon unalmas volt, hogy szinte egész végig a következők domináltak: Bajor részeget játszik, Kiszel Tündét cikizik, régen ismert, már unt poénok, de a legdurvább számomra a következő, maximum 2-3 percenkét ismétlődő frázisok voltak: "Mondjon le! Mondjon le!" "Rohadt komcsi pribék!" Na ez nálam kiverte a biztosítékot. Lehet, sőt, kell is a kabaréban politika, de ez már annyira túl lőtt a célon szerintem, hogy nehezen viseltem, pláne nem nevettem... Kicsit ciki volt, hogy rendezzem a felvétel miatt az arcom, és tapsoljak is, mikor "kell". Tomit is néha megböktem, mert ő is elfelejtett tapsolni, annyira nem voltunk motiváltak.

A legjobb, de tényleg legjobb rész az volt, mikor Bajor elfelejtette, hogy mi jön, mi a szövege, és ezt nagyon mókásan fel is vállalta az előadás közepén, jó poénokkal magára és a társára nézve, aki megpróbált súgni neki. Na akkor spontán taps volt, mindenki díjazta.

Volt 4 táncos lányka is a műsorban, ez rögtön lekötötte a figyelmemet, a szakmámból nem tudok kibújni. Nagyon kedves, bájos, csinos lányok voltak, egy lány kivételével mind mosolyogtak. Annak az egynek én egész végig külön drukkoltam, mert olyan volt, mint egy rémült kisegér. :) Szerintem még nagyon fiatal lehet, és új is a csapatban, mert úgy izgult, hogy a második sorból szinte a feszültségét tapintani lehetett. A tartására is néha elfelejtett figyelni, és nem élt az arca tánc közben. A másik három lány nagyon dinamikus és ügyes volt, tetszett a hangulat, amit teremtettek.

A többi szereplőre nem térnék ki, volt jobb is, gyengébb is, bár alapvetően a darab volt gyenge, nem a szereplők...

Hát most ennyit a színházi élményeimről, szerintem a következő pár hónapban kihagyom ezt a mulatságot. :)

Szép estét!

Lili

Férfiak és nők – illem, etikett

Sokszor szembesülök azzal, hogy ami nekem természetes, másnak nem biztos, hogy az. Sokan nem nagyon tudják, hogy kell viselkedni egymással. A mi generációnk azért erre sokkal inkább odafigyel, talán a szocializációnkban lényegesebb elem volt ez, mint a mai világban. Máshogy kommunikálunk, máshogy viselkedünk és mások az igényeink is, de egy kis odafigyeléssel sok örömet okozhatunk.

Figyelem! Nem manipulációról beszélek! Ha én megérzem, hogy valaki manipulálni próbál, lehet, hogy azt jó szándékkal teszi, azonnal bezárkózom, és jó messzire távolodom. Az őszinteség kulcskérdés mind a két oldalon, csak a forma nem mindegy, hogyan vagyunk őszinték. Ha az én női nyelvemen vagyok őszinte, akkor azt a férfi félreértheti, mert az ő nyelve más, és ez igaz fordítva is.

Kedves Uraim!
Néhány dolog, amivel vitatkozhattok, de igenis jár egy nőnek, hogy odafigyeljetek ezekre:
1. Pontosság. Nem szeretünk várni, nem illik késni. Gondolj bele, mit jelez ez a nőnek. „Még annyira sem vagyok fontos, hogy időben érkezzen…”
2. Udvariassági gesztusok. A nő a jobbodon megy, illik le- és felsegíteni a kabátját, kinyitni neki az ajtót stb. Ezek a gesztusok erősítik a nőben, hogy ő nő, és bizony a férfit is férfiasabbnak látjuk tőle…
3. Figyelmesség. Hallgasd meg a mondandóját, ne vágj közbe egy teljesen más témával, és pláne ne fejezd be minden második mondatát.
4. Bámulás. Bármennyire is vonzó, hogy a dekoltázsát bámuld, tedd diszkréten, ahogy a többi testrészével is… Egy tetsző pillantást nem baj, ha elkap a nő, sőt, ha már ennyire tetszik, hogy le sem bírod venni a szemedet róla, akkor nyugodtan meg is dicsérheted, hogy milyen csinos.
5. Tabuk. Jobb, ha figyelsz, mit és hogyan kommunikálsz a következő témákban: Súly, kor, más nők.
6. Kommunikáció. Ha jól érezted magad, akkor ezt mond is meg a találka végén, vagy utána egy kedves sms-ben, de ne ígérj olyat, amit nem tartanál be.
7. Folytonosság. Mi nők igényeljük, hogy érezzük, hogy gondoltok ránk, ezért ha eszetekbe jutunk, és ez jó érzés, akkor ezt közvetítsétek is felénk valamilyen módon. Egy telefonhívás, sms, email, bármi jó, csak az nem, ha nincs kapcsolat.
8. Kérdés. Ha kérdezel, várd is meg a választ! Többször tapasztaltam már, hogy a kérdés elhangzik, de még ki sem nyitom a számat, már más a téma.
9. Telefon. Illik visszahívni azt, aki keresett. Sőt, ha érdekel valaki, hívd fel spontán, minden ok nélkül, és kérdezd meg, hogy van. Nagyon keveset telefonálunk ok nélkül, mindig van valami mondandónk, intézendőnk, ezért az „ok nélküli” telefonálás különösen értékes lehet. Nem kell órákig dumcsizni, csak pár kedves, érdeklődő szó, és bearanyoztátok a lány napját.
10. Érintés. Szeretjük, ha hozzánk értek, de csak mértékkel. Egy kedves érintés, ölelés sokat jelent, de tudd, hol a határ.

Még órákig sorolhatnám, de most egyelőre ennyi elég. :)


Kedves Hölgyeim!
Nekünk is van pár dolog, amit be kell tartanunk:
1. Pontosság. Bizony, ez ránk is vonatkozik.
2. Dicséret fogadása. Ha kapunk egy bókot, akkor ne mentegetőzzünk, hanem fogadjuk kedvesen, és köszönjük meg. Elég béna szitu, hogy a fiú veszi a bátorságot, és megdicsér, te meg elkezded sorolni, hogy miért nincs igaza. Nem is értem, miért csinálják ezt a nők, hiszen szeretünk dicséretet kapni.
3. Ne üldözd! Ha jól érezted magad vele, küldhetsz rá egy sms-t, de csak egyet. Hagyd meg a szabadságát, a teret számára, ne akarj minden nap öt emailt és sms-t váltani vele. Ők nem így működnek.
4. Legyél nőies! Ne játszd a kőkemény üzletasszonyt, mert ugyan a határozottság lehet vonzó, de a túlzott dolgok rémisztőek is lehetnek egy férfi számára.
5. Ne akarj más lenni! Talán ez a leggyakoribb hiba, amit látok, hogy próbáljátok a legjobb lapjaitokat kiteregetni, még rá is játszani, és egy olyan idilli képet raktok össze, ami már gyanús. A férfiak nem hülyék... :) Ha nem is tudják megmagyarázni, mi a gáz, de érzik, hogy valami nem klappol.
6. Ne öltözz prostinak! Bár a férfiak „figyelmét” sok minden felkelti, azért a határokat jobb, ha betartod. A magas-sarkú cipőt, csizmát szeretik a férfiak, de csak akkor hord, ha tudsz benne járni. Ha jó lábad van, akkor hordj miniszoknyát is bátran. A franciáknál az úszógumi kifejezetten szexi, ha karcsú derékkal párosul, itthon a fiúk azonban nem nagyon kedvelik, ezért ha van, inkább „A” vonalú felsőt válassz. Ami azonban a legfontosabb, hogy mindig alkalomhoz megfelelően öltözz, és legyen harmonikus a megjelenésed.
7. Smink. Én a természetesség híve vagyok, ritkán sminkelem magam, általában egy kis szájfény, és szemspirál, amit hordok, vagy még azt sem. Ha sminkelek, én a szememet szoktam hangsúlyozni, a számra akkor is csak szájfényt teszek. Azonban ha csókot vársz, jobb, ha nem kell a fiúnak a ragacsos szájfényeddel találkoznia… :)
8. Mennyit engedj? Amennyit jónak érzel, de számolj a következményekkel. A pillanatot kár megölni álszerénységgel…
9. Jövő. A legtöbb nőnek átfut a fején már az első időszakban, hogy van-e jövője a kapcsolatnak. Ez nálunk természetes, nem szeretjük pazarolni az időnket. A férfiaknak azonban ez elég rémisztő lehet, nem kell jövőbeli (pár hónap múlva esedékes) közös programokat szervezni még. 10. Beszéd kontra tettek. Ha bizonytalan vagy, figyelj arra, hogy mit tesz, és ne arra, amit mond.
Ezt is sorolhatnám még tovább, de már elég lesz a gépelésből. :) Gondolatindítónak szerintem ennyi is elég, a lényeg úgyis az, hogy figyeljünk oda egymásra, és a másik érzéseire, igényeire.

Jó randizást!
Lili