Igenember :)

Jim Carrey-nek van egy filmje ezzel a címmel. Sajnos még egyszer sem láttam az elejétől a végéig, de megfogott a gondolat, hogy milyen lehet mindenre igent mondani. A sztori azt hiszem, hogy úgy kezdődik, hogy Jim barátunk nagyon negatív, és magába forduló, és mindenre nemet mond, igyekszik minden alól kibújni, és nekem kicsit antiszociálisnak is tűnik. Aztán valami modern „guru” hatására fogadalmat tesz, hogy mindenre igent mond, és élvezi az életet, belevág új dolgokba, kockáztat, és hipp-hopp egy csomó jó dolog csöppen azonnal a mindennapjaiba. Majd persze jönnek a bonyodalmak is később, és a vége, hogy tud disztingválni, hogy mikor kell igent mondani, és mikor nemet.

Elgondolkoztam azon, hogy néha észre sem vesszük, és elveszítjük az élet-igenlő magatartásunkat, mert rutinokban gondolkozunk, és a biztonság illúzióját próbáljuk megteremteni magunk számára. Azt hisszük, hogy ha ezer felől bebiztosítjuk az életünket, akkor nem történhet semmi baj. Nos, az élet bármikor produkálhat érdekes dolgokat, a legváratlanabb időpontban jöhet jó és rossz is egyaránt. Mindig akkora feladatot kapunk a Sorstól, amit éppen elbírunk. A nehézség, betegség, probléma lehetőség a fejlődésre. Ha mindig minden rózsaszín lenne, akkor nem tudnánk értékelni sem. (előbb-utóbb hánynék tőle) A dualitás jellemző mindenre. Férfi-nő, jó-rossz, hideg-meleg, boldog-szomorú. Az egyik nélkül nem létezik a másik. Az egyik nélkül nincs értelme a másiknak. Honnan tudnám, hogy boldog vagyok, ha soha nem voltam még szomorú?

Vannak olyan emberek, akik első körben mindent visszautasítanak gondolkodás nélkül, vagy zárkózottan, szinte mogorván reagálnak egy-egy kérésre. Bár nem tagadom, hogy a bölcs megfontoltság nem hátrány, de a spontaneitás, és a szíved követése legalább annyira fontos. Nem lehetünk mindig racionálisak, igenis szükség van az intuíciónk használatára. Arra, hogy ha kérnek tőlünk valamit, akkor szeretettel és a legnagyobb segítő szándékkal nyitottan álljunk a kéréshez. Ki kell lépnünk a komfortos kis világunkból azért, hogy lássuk a többi csodát is, ami körülvesz minket, csak mi nem engedjük be őket. Nem beszélve arról, hogy ha eleve determinálunk egy helyzetet, akkor azt bizony meg is kapjuk. Pl. nem adom kölcsön a cuccomat, mert tönkreteszi. Persze, vannak emberek, akik valóban nem fordítanak kellő figyelmet a kölcsön kapott dolgokra, és elhiszem, hogy ha már többedszer előfordul, hogy rongálva kapod vissza, akkor nem szívesen adod oda, de mi lenne, ha egyszer bizalmat szavaznál? Szerintem még az is lehet, hogy az illető olyan hálás lenne, hogy jobban odafigyelne. Ez nem biztos, de honnan tudnád, amíg nem próbáltad? Másrészről, ha a kölcsönkérőt már eleve berakod a hanyag, nem törődöm kategóriába, az energetikailag rá is hat, és szinte belekényszeríted ebbe a szerepbe, nem segítesz neki kilépni belőle, és nem támogatod, hogy jobb legyen.

Nem véletlen, hogy nem szeretünk kérni semmit a másiktól, hiszen már mindenki paranoiás. Már úgy növünk fel, hogy ne kérjünk segítséget, a fiúknál ez még a gyengeség jele is, így lesznek szocializálva, és felnőtt korukban inkább némán szenvednek, mint kinyitnának egy kicsit, és kérnének. Így vagyunk ezzel, amikor az Élettől kérünk valamit. Pontosabban az a baj, hogy nem kérünk. Igazán nem. Hogy akarsz bármit is, ha még azt sem tudod, hogy mi az? Ha nem tudod, mire vágysz, nem is kérheted. Könnyű sopánkodni, hogy de rossz az élet, utálom, és nekem semmi nem jön össze. Ez a legegyszerűbb. De tudod valójában, hogy mit akarsz? Vannak céljaid? Hát legyenek! Majd ha megvannak, kérd Istent/Buddhát/Sorsot/Teremtőt, hogy segítsenek az utadon, légy hálás és fogadd el, amit kapsz, és élj becsületes, tisztességes életet!

Mosolygós hétvégét!

Szeretettel: Lili

Mahabharata :)

Ez a mindössze ezer párszáz oldalas "könyvecske" számomra nagyon fontos könyv. Eredete: India. Vannak a könyvben királyok, királyfik, hősök, gonosz cselszövők, erényes nők, félistenek, démonok, minden, amit India ősi eposzáról gondolunk. Az érdekessége számomra a könyvnek, hogy a lelki tanításai, amit egy jó hosszú történeten át mutat be, mind a mai napig érvényesek, és olyan jó lenne őket sokkal jobban követni, mint ahogyan ezt mi a mindennapjainkban tesszük. Írtam ugyan, hogy jó hosszú a történet, de egyáltalán nem unalmas. Van csata, összeesküvés, szerelem, és sok-sok tanulság.

Nem olyan könyv ez, amit leülsz, és elolvasol, mint a Harry Pottert. Engem legalábbis meg-megállít, akár napokra, hetekre, és elgondolkodtat, mielőtt továbbolvasnám. A magyar fordítás egyébként nemrég jelent meg. Aki nem ismeri az indiai kultúrának ezen részét, a védákat, és tanításaikat, azoknak nem könnyű olvasmány a rengeteg, számunkra ismeretlen név miatt. Azonban megéri, ahogy megéri legalább egyszer elolvasni felnőtt fejjel is a Bibliát és Buddha tanításait is. Az indiaiak "Bibliája" egyébként a Bhagavad Gita, ami egy részlet a Mahabharata-ból. A Bhagavad Gita a kuruksétrai csatán keresztül elég velősen összefoglalja az élet értelmét, és az erkölcsi normákat.

Kb. egy évtizede érdeklődőm az ezotéria, a vallások, kultúrák, egyházak iránt. Hiszek Istenben, egy Istenben, és hiszem, hogy nincsenek véletlenek, mindennek megvan az oka az életünkben, és azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, fejlődjünk lelkileg. Kicsi porszemek vagyunk a világegyetemhez képest, bár az egónk néha ez ellen erőteljesen küzd, az is igaz, és a mindennapjainkban megfeledkezünk a valóban fontos, valóban értékes dolgokról. Azokról az egyszerű dolgokról, amik még csak pénzbe sem kerülnek, és a forrásuk is kifogyhatatlan, sőt, ha adsz belőle, még sokkal többet is kapsz vissza. Ezek az értékek: a szeretet, a becsületesség, a hűség, a szerénység, a szolgálat és az alázat. Persze még egy csomó alap értéket fel lehetne sorolni, de ezt az írásomat is csak egy kis gondolatindítónak szánom, nem mennék bele a részletekbe most.

Az idei fogadalmi listámra felvettem pár napja a következőt: Minden nap tenni valami jót magammal, és tenni valami jót másokkal.

Működik. :)

Szeretettel:

Lili

Degas-tól Picassóig :)

Ma csodás élményben volt részem. :) A Szépművészeti Múzeumban van egy új kiállítás: Degas-tól Picassóig. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert fantasztikus, legalábbis számomra az volt. Szeretem a festészetet, különösen ezt a korszakot, ezen belül is az impresszionistákat.

A kiállítás Daubigny, Corot, Diaz de la Pena, Courbet képeivel indul, majd látható egy balerina Degas-tól, a mi nekem nagyon tetszett, bár szakmai szemmel sem a mozdulat, sem az anatómia nem túl pontos. :):):) Na de viccet félretéve, ez az egyik eddig látott kedvenc képen Degas-tól.

Volt egy szép Renoir is, aminek az volt számomra a plusz érdekessége, hogy ha jól sejtem, akkor Monet volt az egyik férfi a képen.

Sisley, Pissarro, Monet szokás szerint lenyűgöztek, csodálatosak a képeik, nagy rajongójuk vagyok. :):):) Ők azok, akiktől egy képért is képes lennék belépőt venni egy kiállításra... Itt most két Monet kép is látható volt, az egyiket különösen szeretem: Fehér vizililiomok.

Ami azonban új hatással volt rám: Cézanne és Raffaelli. Élőben (korábban) még nem láttam egyikőjüktől sem semmit, vagy legalábbis nem emlékszem, nem fogott meg ennyire, mint most. De ezen a kiállításon csak ámultam tátott szájjal, lenyűgözött mindkét festő.

Van Gogh-tól egy képet láttam most, a Börtönudvart. Ez nem tartozik a kedvenceim közé. Elmegyógyintézetben festette, érezhető is a tébolyultság a képen. Emlékszem, mikor Amszterdamban voltam életem első Van Gogh kiállításán, teljesen sokkolva voltam. Nagyon hatnak rám az impresszionisták, és mivel Van Gogh életútját mutatta be a kiállítás, a végén nagyon zizinek éreztem magam, teljesen felborult a lelki egyensúlyom, és zavart feszültség lett úrrá rajtam.

Gauguin-t is nagyon szeretem, mert a tahiti táj színei és az emberek ábrázolása, valamint az a maori mítosz, ami körüllengi a képeit, nagyon izgalmasak, főleg élőben. ( Oro Isten és Vairaumati szerelmének a története )

Vuillard-nak volt még egy érdekes képe, a Szobabelső. Nagyon színes, mégis harmonikus a kép. Tetszett ez is. :)

Matisse-szal kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Vagy nagyon tetszik egy-egy képe, vagy nagyon nem. Még értelmezés alatt van a fejecskémben pár dolog vele kapcsolatban. :)

A kubizmus már nem az én stílusom, ezért most önző módon erről nem is írnék. :)

Aki tudja, nézze meg ezt a kiállítást, és hagyja, hogy hassanak a képek, hogy kikapcsoljanak, feltöltsenek szépséggel.

Szép estét!

Lili

Olvasás :)

Nagyon-nagyon szeretek olvasni, és próbálok erre minden nap időt is szakítani. Persze azt nagyon ritkán tehetem meg, hogy ha olvasni akarok, fogom a könyvet, és órákra belefeledkezem, de lefekvés előtt gyakran ez ringat álomba. Kell, hogy valami kikapcsoljon mielőtt lefekszem, mert hajlamos vagyok a napi dolgokon pörögni még álmomban is.

Nem szerettem mindig olvasni. Volt gimiben egy elég rossz élményem, egy irodalom óra, ami után dacból gyakran csak a rövidített változatát olvastam el a kötelező olvasmányoknak... Mennyire számít a tanár! Így utólag nem adok magamnak igazat, nekem nem sikerült akkor őt megértenem, és a tanítási módszerét, de úgy gondolom, hogy jó ember, és jót akart. Na de az akkori önmagam más volt, és ha nem is vette el a kedvemet teljesen, mert az ajánlott irodalmat elolvastam, csak a kötelezőt nem. Aztán érettségi után nyáron elkezdtem falni a könyveket, és mivel kezdtem, hát persze, hogy a kötelező olvasmányokkal. :) Sok közülük nagyon tetszik, de persze olyan is volt, ami nem nagyon nyerte el az akkori ízlésem. Azért írom itt is, hogy az akkori ízlésem, mert lehet, hogy most már tetszene, vagy máshogy értékelném. Biztosan volt veletek is már ilyen, hogy ami tíz éve tetszett nagyon, például egy film, azt ha most megnézed, lehet, hogy nem is érted, miért voltál úgy oda érte régen.

Szóval gimi után rákaptam az olvasásra. Apukámat kértem meg mindig, hogy ajánljon könyveket. Lenyűgöztek azok, amiket adott, és nagyon megszerettette velem az olvasást. Hemingway, Dreiser, Steinbeck, Maupassant, Jókai, csak hogy a sor elejét, a kezdeteket idézzem.

Ma is nagy Jókai rajongó vagyok. A magyar irodalomból ő a kedvencem. :)

Általában 3-4 könyvet olvasok egyszerre, ha nem többet, mert mindig a hangulatomtól függ, hogy melyikhez nyúlok. Többnyire van egy szép, klasszikus mű, egy szórakoztató irodalom, valami ezoterikus, motiváló, esetleg egy életrajzi regény stb. Jelenleg Fejős Évától olvasom a Bangkok, tranzit című könyvet, és a Mahabharata új magyar kiadását, valamint néha belenézek a Motiváció minden reggelre című könyvecskébe, vagy a Mars és Vénusz abba a példányába, amit Csilikétől kaptam nemrég. Klasszikus irodalom most nincs a repertoárban, de talán majd ma, vagy a héten bővül a sor. :)

Hogy mit ajánlanék? Nagyon szeretem a Jane Austen, Brontee könyveket, de ha azt akarom, hogy izgalmas, fordulatokkal teli szórakozás legyen, és ne romantikus, mint az előbb említettek, akkor Dan Brown-hoz nyúlok, vagy megkérdezem Balit, hogy mit ajánl, mert ő is rengeteget olvas. Tomi most Popper Péter Indiáról szóló könyvét ajánlotta nekem, azt is kíváncsian várom már, hogy elolvassam. Természetesen ajánlom Jókait, tőle bármit. Dreisertől az Amerikai tragédiát, Steinbecktől az Édentől Keletre című könyvet, és nagyon szeretem még Balzac-ot is. Nem mindig van hangulatom hozzá, de Zolát is érdemes olvasni, de még nagyon sokáig sorolhatnám az irodalmi műveket.

Amit még kiemelnék, az két könyv, ami az én életemben meghatározó volt jó pár évvel ezelőtt. Az egyik, James Redfield: Mennyei Prófécia, a másik Paulo Coelho: Az alkimista. Mindkettő formálta a gondolkodásom, és elindítottak egy kicsit más világnézet felé.

Nagyon jó dolog olvasni, és egy kicsit kizökkenni a mi világunkból, és belecsöppenni egy másikba.

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Magazinok :)

Ritkán van időm magazinokat olvasni, pontosabban ritkán szánok erre időt, de amikor elutazunk valahová hosszabb időre, akkor Tomival mindig bevásárolunk egy jó adagot, és "kiművelődünk". :) Most sem volt ez másképp a karácsonyi időszakban. Vettünk egy halom női magazint (Marie Claire, Elle, Cosmo), természetesen férfit is (FHM, Playboy, autós újságok), és azért néhány egyéb lapot is, mint a GEO, IPM stb.

Jómagam a Marie Claire-t és az Elle-t szoktam évközben is olvasgatni, bár nem rendszeresen ez is igaz. A kettő nekem stílusban nagyjából hasonló, néha az egyik hoz érdekesebb, színvonalasabb cikkeket, néha a másik, de olyan is előfordul, hogy egyik sem köti le a figyelmemet. Na de a Cosmo nyaraláskor kihagyhatatlan, mert rendkívül szórakoztató. :))) Szórakoztató, mivel annyira mókásak a cikkek felnőtt fejjel. Emlékszem még a gimis éveimre, akkori önmagam biztosan nagy lendülettel olvasta volna a férfifogó praktikákat, szextippeket és a sztárpletykákat, de a mostani énem már csak mosolyog, és jól szórakozik rajtuk, hiszen annyira nem ezen múlik egy kapcsolat. Ráadásul megnézném, hogy kik írják ezeket a cikkeket, és vajon van-e egyáltalán barátjuk, szerelmük, férjük, mert nagyon, de nagyon felszínesek gyakran a tanácsaik. A legelgondolkodtatóbb, hogy arra buzdítanak, legyél másmilyen, mint amilyen vagy, vess be mindenféle eszközt, hogy megszerezd a kiszemelt "áldozatot". Lehet, hogy idős vagyok már ezekhez a játszmákhoz, de távol áll tőlem, hogy megjátsszam magam, hiszen az nem én vagyok, és nem akarom, hogy valaki azért szeressen, mert másnak lát. Tőlem azt kapja mindenki, amit lát. Csomagolatlanul, hogy finoman fogalmazzak. Persze látom, hogy ez még barátságban sem szokás, nemhogy párkeresés során, de tartós kapcsolatot nem is tudok elképzelni, csak úgy, hogy önmagam lehetek benne.

Átugorva a férfi magazinokra. Az FHM számomra nagyon sekélyes és unalmas. Kb. Cosmo kategória férfiaknak, csak raknak még bele néhány cicit meg kocsit, és kész is a lap. Ami nagyon gáz volt számomra az a cikkek stílusa. Hol marad a kultúra? De hagyjuk a kultúrát, hol marad a stilisztika? Jah, és talán nem lenne baj, ha úgy írnának filmkritikát, hogy látták is a filmet. Bocsánat, hogy keményen fogalmazok, de aki az Avatar-ról írt kritikát, az vagy nem látta, vagy nem sikerült megértenie a filmet. Nem tudom melyik a rosszabb...

Playboy. Nekem semmi gondom azzal, hogy a férfiakban van egy természetes kíváncsiság az ilyen újságok iránt. Nem veszünk havonta Playboy-t, talán eddig 3-szor vettünk, de engem legalább annyira érdekelt, mint Tomit, ha nem jobban. Én vettem az elsőt a nászútunkon, nem egy szokványos hozzáállás azt hiszem. :))) Hogy miért érdekel? Hát hogyne érdekelne, hogy mivel "hülyítik" mostanában a férfiakat, mi a divat, a trend ezen a fronton, és hogyan is látnak a férfiak bizonyos dolgokat. Naná, hogy érdekel! :) Attól, hogy elutasítunk ezt-azt, attól az még létezik. Egyáltalán nem vagyok féltékeny a lapban szerepelt nőkre, nem is értem, hogy miért kellene annak lennem, vagy sok nő miért féltékeny egy képre, fotóra. Kíváncsi is vagyok a férjem ízlésére, és átlalában egyezik az enyémmel. Ami feltűnt a mostani számban, bár Tomi szerint ezt csak én látom így, hogy szinte minden modellnek egyforma melle van. Nekem annyira szembetűnő a plasztikai műtét, és abból bizony sokféle nincs, csak méretkülönbség, hogy azon kezdtem el gondokozni, hogy néhány évtized múlva minden nőnek egyforma melle lesz? Az miért lesz jó? Mi lesz abban az izgalmas? Nincs problémám a plasztikai műtétekkel, akinek arra van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, hát csinálja. Azt sem mondom, hogy nekem nem lesz soha semmilyen műtétem, mert ki tudja. Azt nehezen képzelem el, hogy a mellembe egy idegen anyagot tegyenek, de az élet még sok mindent hozhat, ezért kategórikusan nem utasítom el a lehetőségét. Ami azonban nekem fontos, hogy én maradjak, és ne akarjak más lenni, mit aki vagyok.

Ma már sajnos nem kapható magyarul a Men's Health. Ez az újság kifejezetten tetszett nekem, leszámítva a néha nagyon brutális címlapjait. Az általam ismert férfimagazinok között számomra ez volt érdekes. Biztos nem volt benne elég cici, így nem vették a férfiak, és ezért már nem érte meg kiadni... :)

A magazinok jók, ha egy kis kikapcsolódásra vágysz, és nem akarsz belekezdeni egy könyvbe, de azért én mégis inkább a könyvekkel tudok igazán kikapcsolódni, mert nagyon szeretek olvasni.

Szép vasárnapot!

Lili

Színház :)

Tegnap este Tomival színházban voltunk. A Mikroszkóp Színpadon volt egy Bajor kabaré, "Az élet lapos oldala".

10-12 évvel ezelőtt még lelkes színházba járó voltam, de az utóbbi években ez jelentősen csökkent, elsősorban azért, mert a színvonal, amit többször tapasztaltam, nekem nem ütötte meg azt a szintet, amit elvárok egy színházi előadástól.

Régebben nagy Madách Színház rajongó voltam, de a Vígszínházban és az Operett Színházban is gyakran megfordultam. A tegnap esti előadás előtt a Madách Színházban láttam pár hónapja a Chicago című előadást, ami annyira nem tetszett, hogy az első felvonás után el is jöttünk Tomival. Nekem nagyon nem jön be, hogy egy darabra 3-4 teljesen más szereposztás is van, és amikor megveszed a jegyet hetekkel, hónapokkal korábban (egyébként nem kapsz), akkor még nem tudják megmondani, hogy kik játszanak. Ezen oknál fogva nem néztem meg a Producerek-et sem, mert engem Gálvölgyivel érdekelt volna, nem mással. Visszatérve a Chicago-ra, hát nagyon enervált volt, Gergely Robi sem tartozik a kedvenceim közé, bár kétségkívül még ő volt az erős láncszem azon az estén az előadásmódjával... A darabot már ismertem, láttam is, de ez a feldolgozás nagyon nem tetszett. Szó szerint unalmas volt, és kifejezetten vártam a szünetet, hogy utána hazajöhessek. Még szerencse, hogy két percre lakom a Madách-tól, egyébként mérgelődtem volna az utazás miatt egy picit...

Na de térjünk rá a tegnap estére. Alapvetően a kabaré nem az én műfajom, ezt rögtön el is kell mondanom. Inkább musical -párti vagyok, szeretem a zenés, táncos darabokat. Megérkeztünk Tomival, és rögtön kicsit frusztrált minket, hogy az átlag életkor erősen a 60-hoz konvergált... Az is kiderült, hogy tévé felvétel lesz, ami az első két sort érinti, mi persze a második sor közepén ültünk... Előttünk lévő sorban főleg 70 év körüli Bajor rajongó hölgyek, akik annyira de annyira élvezték, hogy nem egyszer azon nevettem, hogy ők milyen aranyosak, és nevetnek folyamatosan.

Alapvetően szeretem Bajort, de nagyon unalmas volt, hogy szinte egész végig a következők domináltak: Bajor részeget játszik, Kiszel Tündét cikizik, régen ismert, már unt poénok, de a legdurvább számomra a következő, maximum 2-3 percenkét ismétlődő frázisok voltak: "Mondjon le! Mondjon le!" "Rohadt komcsi pribék!" Na ez nálam kiverte a biztosítékot. Lehet, sőt, kell is a kabaréban politika, de ez már annyira túl lőtt a célon szerintem, hogy nehezen viseltem, pláne nem nevettem... Kicsit ciki volt, hogy rendezzem a felvétel miatt az arcom, és tapsoljak is, mikor "kell". Tomit is néha megböktem, mert ő is elfelejtett tapsolni, annyira nem voltunk motiváltak.

A legjobb, de tényleg legjobb rész az volt, mikor Bajor elfelejtette, hogy mi jön, mi a szövege, és ezt nagyon mókásan fel is vállalta az előadás közepén, jó poénokkal magára és a társára nézve, aki megpróbált súgni neki. Na akkor spontán taps volt, mindenki díjazta.

Volt 4 táncos lányka is a műsorban, ez rögtön lekötötte a figyelmemet, a szakmámból nem tudok kibújni. Nagyon kedves, bájos, csinos lányok voltak, egy lány kivételével mind mosolyogtak. Annak az egynek én egész végig külön drukkoltam, mert olyan volt, mint egy rémült kisegér. :) Szerintem még nagyon fiatal lehet, és új is a csapatban, mert úgy izgult, hogy a második sorból szinte a feszültségét tapintani lehetett. A tartására is néha elfelejtett figyelni, és nem élt az arca tánc közben. A másik három lány nagyon dinamikus és ügyes volt, tetszett a hangulat, amit teremtettek.

A többi szereplőre nem térnék ki, volt jobb is, gyengébb is, bár alapvetően a darab volt gyenge, nem a szereplők...

Hát most ennyit a színházi élményeimről, szerintem a következő pár hónapban kihagyom ezt a mulatságot. :)

Szép estét!

Lili

Lucien del Mar :)

Még mindig nem a salsáról írok, pedig szinte minden írásom után elhatározom, hogy a követekező most már tényleg arról fog szólni. Sebaj, előbb-utóbb arról is olvashattok, csak türelem. :)

Tegnap estémet egy nagyon kedves barátommal, Luciennel, töltöttem. ( http://www.luciendelmar.com/ )
Már nagyon régóta ismerjük egymást, és nagyon fontos szerepe van az életemben, bár elég ritkán találkozunk, ami elsősorban rajtam múlik. Töprengtem azon, hogy miért nem találkozunk gyakrabban. Jó-jó, persze, nagyon elfoglalt vagyok, meg ő is, de néha több hónap is eltelik, mire összehozunk egy randit. Arra jöttem rá, hogy ez azért van, mert Lucien az a típus, akinél az ember meztelennek érzi magát, mert a szépen felépítgetett, gondosan táplált illúziókat, amikben élünk, kb. 2 perc alatt zúzza szét egy-egy jól irányzott kérdéssel. Az illúzió összeomlik, és te ott állsz a csupasz valódban, ami nem biztos, hogy olyan kedvező, mint ahogy azt elképzelted. Érdekes, hogy már a gondolat, hogy ő van nekem, megnyugtat, amikor hezitálok valamin. Ha vele beszélgetek, minden olyan egyszerűvé válik, és természetessé. A legapróbb részletekig őszinte lehetek vele, mert tudom, hogy nem értékel le, nem ítél el, nem akar megváltoztatni, és soha nem élne vissza a bizalmammal. Ritkák az ennyire tiszta kapcsolatok manapság, nagyon meg kell becsülni. Annál nagyobb érték egy barátságban, hogy önmagad lehetsz, és nemcsak elfogadnak, de szeretnek is minden hibáddal együtt, nekem nem létezik.

Ahogy az eddigi írásaimból is kiderült, a fiúkkal valahogy jobban megértem magam, lány közeli ismerősöm, vagy az egyszerűség kedvéért nevezzük barátnőmnek, nem túl sok van. Talán 2-3. Van valami a lányokban, amit nehezen tudok hosszútávon elviselni, de nem tudom mi az. Valószínű, hogy nem velük van a gond, sőt, biztos, hanem velem, de még nem jöttem rá, hogy mi. Talán az, hogy a fiúk, ha kialakul a barátság, sokkal ragaszkodóbbak, bármilyen hihetetlen is ez így első hallásra. Egy lánynál, ha megváltozik az élete, például lesz egy pasija, akkor a barátok néha nem csak a második helyre kerülnek, hanem meg is szűnnek létezni, annyira minden az új pasiról szól. A srácok nem így működnek, legalábbis nem ilyen drasztikusan.

Egy barátságban nekem borzasztóan fontos, hogy tudjunk kommunikálni egymással. Milyen egyszerűen hangzik, de ez gyakran nem az. Hogy mi kell hozzá? Nem sok, leglalábbis első ránézésre, csak őszinteség és kapcsolat. Jah, és egy nagy adag érzelmi intelligencia, vagy nevezhetjük érettségnek is, ami számomra azt jelenti, hogy képes vagyok a jó és rossz dolgokat is megélni, kimutatni, kimondani, és vállalni a felelősséget értük. Ehelyett általában mi van a kapcsolatokban? Lapítás, halogatás, sodródás. A legdurvább, amikor valaki úgy old meg egy élethelyzetet, hogy egyszerűen elvágja a kommunikációt a másikkal, pl. lecsapja a telefont, vagy elrohan stb. Ezzel persze nincs megoldva semmi. Az egyiknek valami baja van, de nem mondja el, hanem elmenekül, a másik meg áll hülyén, mert nem érti a helyzetet. Hány ilyen (pár)kapcsolatot látok! Nagyon durva! Tomival szerencsére mi nem így oldjuk meg a problémákat. :)

Ami engem illet, inkább mondják meg nekem, hogy milyen hülye vagyok, mint célozzanak, utaljanak rá, és hezitáljak napokig azon, hogy most ki és mit is gondol. Az egóm gyorsan túllép az ilyen sérelmeken, az esetek többségében annak ellenére, hogy nehezen viselem a kritikát, jól kezelem ezeket az észrevételeket, és elgondolkodom rajtuk. Ami a legfontosabb, hogy a kapcsolatom ilyenkor a kritikussal nem szokott megromlani, mert mindig becsülöm az őszinteséget, és sokra értékelem az egyenes beszédet. Azok az emberek vannak mellettem hosszú ideig, akik képesek így kommunikálni. Akik nem, azokkal futok pár kört, lejátszunk néhány játszmát, majd szép lassan, vagy akár hirtelen, de megszakad a kapcsolatom.

Nem vagyok az a típus, aki majomszeretettel csüng a másikon se barátságban, se párkapcsolatban. Nagyon is szükségem van térre, és szabadságra, azaz nem igénylem a barátaimmal sem a napi szintű aktív kapcsolatot, de a kommunikációt igen. Első ránézésre ez most ellentmondásnak tűnik, ezért inkább kifejtem. Nem igénylem, hogy naponta beszéljünk, cseteljünk, sms-ezzünk, de azt igen, hogy tudjam, hogy ott van, szeret, számíthatok rá, és ha úgy érzem, hogy felhívnám, akkor megtehessem hezitálás nélkül. Tomival sem igénylem, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor sms-ek és hívások tömkelege érkezzen. Mindkettőnknek vannak bizonyos igényei, amikről tud a másik, és arra odafigyelünk. Pl. én szeretem, ha Tomi felhív, mikor megérkezik egy vidéki városba, hogy tudjam, hogy minden rendben volt az úton. Szeretem vagy elvárom? Az utóbbi nagyon pejoratív, pedig nincs túl sok különbség. Tomi szeret engem, ezért természetes, hogy bizonyos igényeimre odafigyel. Szeritnem ez a normális.

Visszatérve a (pár)kapcsolatokra, azt látom, hogy a legnagyobb probléma a kommunikáció. A védikus filozófiák szerint a Kaliyuga korban vagyunk, ami a félreértések kora. Ezt szerintem mindenki tapasztalja nap, mint nap. Sajnos én is, de dolgozom rajta, hogy ne így legyen. :)

Amire mindenkit buzdítanék, hogy legyen őszinte, ha már ráéreztek az ízére, meg fogjátok tapasztalni, hogy mennyire felelmelő érzés, milyen megkönnyebbülést ad, és megnyitja a kapukat a feltétel nélküli szeretet előtt. Ez csodás érzés, és ha sikerül több olyan emberrel is ilyen kapcsolatba kerülni, ahogy nekem, akkor az élet már megadott mindent, amire vágyhatunk.

Jane Austen

Elég sokat olvasok, gyakorlatilag nem fekszem le úgy, hogy ne ez legyen az a kikapcsolódásom, ami eltereli a gondolataimat a napi dolgokról. A tévézés nem nekem való, inkább megnézek egy-egy dvd-t, vagy elmegyek moziba, mint bámuljam a bénábbnál bénább műsorokat. A blogomban szeretnék megosztani veletek néhány érdekesebb könyvet, hátha kedvet kaptok ti is, hogy elolvassátok őket.

Nagyon szeretem a Jane Austen könyveket, mert kedvelem a stílusát és szeretem azt a kort, amiben ő élt (1775-1817) és írt. Le tud kötni, ki tud kapcsolni, el tud varázsolni, bár nem egészen úgy, mint Harry Potter, de azért mégis. :)


Most olvastam Carol Shields-től egy életrajzi könyvet Jane Austenről. Érdekes volt többet megtudni magáról az íróról, a családjáról, a szomszédairól, az otthonáról, és persze a korról, amiben élt. Rég volt már töri óra, és hiába voltam ötös, nem egészen olyan megközelítésből néztük a dolgokat, hogy mi mit jelentett a kor hétköznapi embere számára.

Jane Austen már nagyon fiatalon kezdett írni (12-13 éves korában már novellákat írt), és még 20 éves is alig volt, mikor megírta a Büszkeség és balítélet című regényt, ami nekem a nagy kedvencem, bár magyarul még nem olvastam, csak angolul. Erről jut eszembe, hogy be kell szereznem, mert az anyanyelvi olvasás mégis más. :) Maga a regény műfaj még nagyon bébi cípőben járt akkoriban, mondhatjuk, hogy az egyik megteremtője ennek a műfajnak maga az írónő, vagy ha ezt túlzásnak tartják az irodalmárok, akkor mondjuk azt, hogy jelentős szerepe volt benne. :)


Austen soha nem ment férjhez. Fiatalon szerelmes volt, de a srác egy másik, vagyonosabb lányt vett el... Ezek a férfiak! :):):) Kapott egyszer egy házassági ajánlatot ugyan egy másik férfitól, de állítólag Mr. Collins (Büszkeség és balítélet) nagyon is hasonlított a férj-jelöltre... Ezek után azt hiszem, érthető, miért nem ment hozzá, még akkor sem, ha ezzel azt kockáztatta, hogy vénlány marad, ami akkoriban elég ciki volt. Később nem kapott több ajánlatot, nem alapított családot, a nővérével, Cassandrával éldegéltek, aki szintén pártában maradt, mert a vőlegénye meghalt.


Minden könyvét olvastam, és a már említetten kívül a többi is tetszett, bár vannak különbségek. (Emma, Meggyőző érvek, A klastrom titka, Értelem és érzelem, A mansfieldi kastély, Lady Susan) Számomra még kiemelkedő, bár néha kicsit idegesítő az elején, az Emma, és szerintem a Lady Susan nem ütötte meg az Austen szintet.

Életében Austen nem kapta meg azt az elismerést, amire vágyott, a könyveit csak halála előtt 1-2 évvel kezdték kiadni, pedig két évtizeddel korábban írta egyiket-másikat. (Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, A klastrom titka) 42 évesen, valószínűleg rákban halt meg. (nincsenek pontos, egyértelmű orvosi feljegyzések a betegségéről)