Igenember :)

Jim Carrey-nek van egy filmje ezzel a címmel. Sajnos még egyszer sem láttam az elejétől a végéig, de megfogott a gondolat, hogy milyen lehet mindenre igent mondani. A sztori azt hiszem, hogy úgy kezdődik, hogy Jim barátunk nagyon negatív, és magába forduló, és mindenre nemet mond, igyekszik minden alól kibújni, és nekem kicsit antiszociálisnak is tűnik. Aztán valami modern „guru” hatására fogadalmat tesz, hogy mindenre igent mond, és élvezi az életet, belevág új dolgokba, kockáztat, és hipp-hopp egy csomó jó dolog csöppen azonnal a mindennapjaiba. Majd persze jönnek a bonyodalmak is később, és a vége, hogy tud disztingválni, hogy mikor kell igent mondani, és mikor nemet.

Elgondolkoztam azon, hogy néha észre sem vesszük, és elveszítjük az élet-igenlő magatartásunkat, mert rutinokban gondolkozunk, és a biztonság illúzióját próbáljuk megteremteni magunk számára. Azt hisszük, hogy ha ezer felől bebiztosítjuk az életünket, akkor nem történhet semmi baj. Nos, az élet bármikor produkálhat érdekes dolgokat, a legváratlanabb időpontban jöhet jó és rossz is egyaránt. Mindig akkora feladatot kapunk a Sorstól, amit éppen elbírunk. A nehézség, betegség, probléma lehetőség a fejlődésre. Ha mindig minden rózsaszín lenne, akkor nem tudnánk értékelni sem. (előbb-utóbb hánynék tőle) A dualitás jellemző mindenre. Férfi-nő, jó-rossz, hideg-meleg, boldog-szomorú. Az egyik nélkül nem létezik a másik. Az egyik nélkül nincs értelme a másiknak. Honnan tudnám, hogy boldog vagyok, ha soha nem voltam még szomorú?

Vannak olyan emberek, akik első körben mindent visszautasítanak gondolkodás nélkül, vagy zárkózottan, szinte mogorván reagálnak egy-egy kérésre. Bár nem tagadom, hogy a bölcs megfontoltság nem hátrány, de a spontaneitás, és a szíved követése legalább annyira fontos. Nem lehetünk mindig racionálisak, igenis szükség van az intuíciónk használatára. Arra, hogy ha kérnek tőlünk valamit, akkor szeretettel és a legnagyobb segítő szándékkal nyitottan álljunk a kéréshez. Ki kell lépnünk a komfortos kis világunkból azért, hogy lássuk a többi csodát is, ami körülvesz minket, csak mi nem engedjük be őket. Nem beszélve arról, hogy ha eleve determinálunk egy helyzetet, akkor azt bizony meg is kapjuk. Pl. nem adom kölcsön a cuccomat, mert tönkreteszi. Persze, vannak emberek, akik valóban nem fordítanak kellő figyelmet a kölcsön kapott dolgokra, és elhiszem, hogy ha már többedszer előfordul, hogy rongálva kapod vissza, akkor nem szívesen adod oda, de mi lenne, ha egyszer bizalmat szavaznál? Szerintem még az is lehet, hogy az illető olyan hálás lenne, hogy jobban odafigyelne. Ez nem biztos, de honnan tudnád, amíg nem próbáltad? Másrészről, ha a kölcsönkérőt már eleve berakod a hanyag, nem törődöm kategóriába, az energetikailag rá is hat, és szinte belekényszeríted ebbe a szerepbe, nem segítesz neki kilépni belőle, és nem támogatod, hogy jobb legyen.

Nem véletlen, hogy nem szeretünk kérni semmit a másiktól, hiszen már mindenki paranoiás. Már úgy növünk fel, hogy ne kérjünk segítséget, a fiúknál ez még a gyengeség jele is, így lesznek szocializálva, és felnőtt korukban inkább némán szenvednek, mint kinyitnának egy kicsit, és kérnének. Így vagyunk ezzel, amikor az Élettől kérünk valamit. Pontosabban az a baj, hogy nem kérünk. Igazán nem. Hogy akarsz bármit is, ha még azt sem tudod, hogy mi az? Ha nem tudod, mire vágysz, nem is kérheted. Könnyű sopánkodni, hogy de rossz az élet, utálom, és nekem semmi nem jön össze. Ez a legegyszerűbb. De tudod valójában, hogy mit akarsz? Vannak céljaid? Hát legyenek! Majd ha megvannak, kérd Istent/Buddhát/Sorsot/Teremtőt, hogy segítsenek az utadon, légy hálás és fogadd el, amit kapsz, és élj becsületes, tisztességes életet!

Mosolygós hétvégét!

Szeretettel: Lili