2011. július 30., szombat

Mély pontok kezelése :)

Nemrég kérdezték tőlem, hogy mit tanácsolok, hogy lehet kimászni egy nehezbb időszakból, amikor az ember úgy érzi, hogy padlóra került. Hála Istennek, a Sorsomnak, Karmámnak, nekem nem volt túl sok komolyabb mélypont az életemben. Vagy az is lehet, hogy volt, csak máshogy kezelem őket? Persze, engem is megviselnek dolgok, de igyekszem gyorsan továbblépni, minél előbb összeszedni magam, ha valami olyan dolog ér, ami mélyen megbánt, lehúz, negatívan hat rám, vagy egyszerűen csak olyan időszak köszönt be az életembe, amikor minden sokkal, de sokkal nehezebbnek tűnik.



Először is hiszek abban, hogy a problémáink nagy részét saját magunk okozzuk. Hiszek abban is, hogy megérdemeljük, amit kapunk, és nem érdemes árral szemben úszni, el kell fogadni, hogy ez van, és elgondolkodni, hogy vajon mivel érdemeltük ki. Mert nem csak a jót, a rosszat is "kiérdemeljük", azaz inkább megérdemeljük, ahogy már írtam is. Harmadszor pedig nagyon fontos az előbbiek nyomán elfogadni, hogy az életünkért, és a benne zajló dolgokért mi vagyunk a felelősek. Nem a szomszéd, nem a párunk, nem a családunk, barátaink, ellenségeink stb., hanem mi.



Hogy kell kezelni az ilyen mély pontokat? Azt nem tudom, hogy kell, csak azt tudom, én hogy szoktam, ami persze nem biztos, hogy jó, de nem akarok úgy okoskodni, hogy én mást csinálok.



Az első sokknak engedni szoktam, mert nem lehet elfojtani, ezt is meg kell élni szerintem. Azaz kiakadok, és sajnálom egy kicsit magam. De nagyon fontos, hogy ezt is tudatosan csinálom, ami nagyon mókás így leírva, de tényleg így van. Ismerem a határaimat, és nem akarom átlépni őket. Amikor megzuhanok, jön ez az érzés, azonnal adok egy határidőt magamnak, mondjuk ha ez délelőtt 10-kor van, akkor beállítom az órát 14 órára, és addig elengedem magam. Sírok, panaszkodom, nyüszítek, vagy fuck everybody és elvonulok egy könyvvel, nem ritkán pedig ilyenkor egy jó bőgés után alszom egyet.



Aztán kettőkor, bármilyen nehéz, megmosom az arcom, vagy beállok a zuhany alá, és elképzelem, hogy minden rosszat lemosok magamról, erős vagyok, ez is csak egy feladat, bármi is az, legyen szó egészségről, annak hiányáról, munkáról, vagy bármiről, és feltuningolom magam. Ez átmeneti megoldás, csak arra jó, hogy ne ragadjak ebben a rossz energiában benne napokig, mert sajnos minél több időt adok magamnak, hogy szomorkodjak, kiboruljak, annál nehezebb kijönni belőle, és annál könnyebb visszacsúszni.



Aztán eltelik így 1-2 nap, hogy nem engedem magam bele újból, de nem is azt jelenti, hogy megfeledkezem róla, csak addig nem mélyülök el benne, amíg kicsit stabilabb nem leszek. Ha már érzem, hogy stabilabb vagyok, akkor apránként elkezdek foglalkozni a problémámmal. Készítek A, B, C stb. tervet. Felteszem a Mi a legrosszabb, ami történhet kérdést, és általában megnyugszom, hogy az sem akkora gond, pedig gyakran a válasz elsőre elég rémisztő is lehet.



Nagyon fontos, hogy át tudom feladatnak, kihívásnak konvertálni a legrosszabb dolgokat is, mert hiszem, hogy nem véletlenül kapom őket, megérdemlem, bármilyen rossz is, és azért van, hogy tanuljak belőle, és mert bocsánat, de olyan hülye vagyok, hogy másból úgy tűnik nem fogok, csak ha kapok néha nagyobb pofont is. Ha egyszerre jön sok dolog, vagy egymás után többször hasonló, akkor pláne nagyon fontos kérdés, hogy mi a fenét nem látok már megint, mit akar nekem az élet tanítani? A fizikai dolgoknak nem is olyan nehéz utána nézni, érdemes ráguglizni, hogy mi van X betegség lelki hátterében, és azt átgondolni, hogy vajon nálam ez igaz-e.



Szóval nekem konkrét „protokollom” van a mély pontok kezelésére, és nagyon igyekszem ehhez tartani magam. Ahogy írtam az elején, nekem is vannak rossz napjaim, de a tudatos kezeléssel nem lesznek belőlük rossz hetek, hónapok. Mindig meggyőződöm arról, az élet igazolja ezt számomra, hogy a tudatosság mennyire fontos. Persze az önsajnálat, panaszkodás sokkal egyszerűbb, és könnyebb mások szeretetét íly módon kicsikarni, sajnálatot, szánalmat ébreszteni, és begyűjteni azt a figyelmet, amire szükségünk van, de ezt nem tartom jó megoldásnak. Ezzel ugyanis a probléma nem oldódik meg, és vissza-visszaesik az ember, ráadásul még mélyebbre, mint volt. El kell engedni, aminek nincs már helye az életünkben, és tovább kell lépni. Vagy ha amellett döntünk, hogy legyen helye, akkor meg nem hezitálni kell tovább, hanem valóban megtartani.



Mosolygós, mélypontoktól mentes hétvégét kívánok!


Szeretettel:


Lili


2011. július 12., kedd

Szavak és tettek :)

"Ne a szavaknak higgy, hanem a tetteknek!" Ezt írtam ki tegnap a facebook oldalamra, de gondoltam, írok róla bővebben is.

Sajnos a szavak szerintem sokkal jobban befolyásolnak minket, mintha végiggondolnánk, hogy vajon van-e tartalom mögötte, lehet-e számítani arra, hogy a szavakból cselekedet lesz. Szeretjük azt hinni, amit hinni akarunk, és ezért engedékenyen, vagy mondjuk néha naivan, esetleg elnézően "bedőlni" a szavaknak. Nem is könnyű ellenállni, hiszen vannak, akik ezt tökélyre fejlesztették, és levesznek minket a lábunkról. Van, aki körbehízeleg, van, aki szánalmat, részvétet akar kelteni, és ezzel manipulál, van, aki a szeretetedre apellál, a skála nagyon sokszínű, de a lényeg ugyanaz: sajnos kevés esetben hihetünk ezeknek az embereknek.

Volt, hogy 4 hónapot dolgoztam ingyen egy cégnek, mert hittem abban, hogy jó az, amit csinálok, és bíztam a munkáltatóban is 3 hónapig, hogy majd megkapom a pénzt. Aztán a 4. hónapot már azért dolgoztam végig, mert arra gondoltam, hogy elveszítem az előző 3-at, ha most kilépek. Végül 4 hónap nem lett kifizetve, de ez is egy tanulság.

Aztán ismerek olyan embert is, aki állandóan ígérget, ez így lesz, úgy lesz, meglesz, amit kértem, aztán jönnek a csúsztatások, simlizések, sunyizások.
A szavak itt is megvannak, mindig van kifogás, indok, magyarázat, de a tettek nem követik, vagy csak hébe-hóba. Persze a hülye én vagyok, ha századszor is hiszek neki, mert úgy gondolom, hogy nem rossz szándék vezérli, egyszerűen csak ilyen, de hát ettől még nem vagyok előrébb, ettől még nekem okoz problémát, feszültséget stb.

Rengeteg esetet tudnék említeni, de ti is biztosan sok ilyennel találkoztatok, nem is szaporítanám a szót tovább példákkal.


Nekem a szavaknak komoly jelentése, és súlya van, gondosan ügyelek is arra, hogy ne mondjak vagy ígérjek olyat, amit később aztán nem tudok teljesíteni. A célom mindig az, hogy ne csak teljesítsem, hanem túlteljesítsem az ígérteket. Tudom, hogy ma már sajnos nem ez a normális hozzáállás, de szerintem ennek kellene lennie, és nem tetszik, hogy lassan az abnormális a normális, hogy mindent fenntartásokkal kell kezelnünk, hogy az ígéretekben nem hihetünk, hogy a másik szavát el kell osztanunk legalább kettővel.

Meg kell tanulnunk tényleg a szavak felszínes halmazán túljutva a cselekedeteket nézni, és nem ringatni magunkat olyan illúziókban, amiknek nincs, vagy oly kevés a valóság tartalmuk. Gyakori hibám, hogy az embereket sokkal jobb tulajdonsággal ruházom fel, mint amivel rendelkeznek, és hajlamos vagyok a jóra koncentrálni. Ez nagyon jó egy darabig, sőt, nagyon fontos is, hogy meglássuk a másikban a jót, de nem azt jelenti, hogy végtelenségig szemet kell hunynunk a rossz felett, és eltűrni dolgokat, mert nem akarjuk látni, nem akarunk szembenézni azzal az oldallal is.

Ezt a bejegyzést magamnak is írom, ahogy sok másikat is, mert megint ideje, hogy figyelmeztessem magam, hogy a naivitásom, és jó szándékom ne borítsa már el ennyire a fejecskémet, és képes legyen racionálisan gondolkozni, ha arra van szükség.

Várandósan az empátiám még nagyobb lett, azonban az érzékenységem is megsokszorozódott. Ez egy elég béna helyzet, mert egyszerre bánt sokkal jobban minden, ugyanakkor jobban együtt érzek másokkal, és még inkább próbálom megérteni az ő motivációjukat, helyzetüket. Ebből jó kis káosz születik a fejecskémben, hiszen nem lehetek ugyanazon személy vádlója és védője egyszerre. A megértés nagyon fontos, a fiúk segítségét elég sokszor ki is kérem mostanában, és segítenek meghúzni a határokat, hogy meddig látom jól, vagy honnan vezérel már nagyon az érzelem, és mellőzi a józan észt a gondolkodásom.

A következő időszakban megint oda fogok nagyon figyelni, hogy csak a cselekedetekre figyeljek, vagy legalábbis ne hagyjam figyelmen kívül. Pl. ha valaki azt mondja, hogy szóljak, ha segítségre van szükségem, egész nap elérhető lesz, aztán egy sms-re sem képes válaszolni, alig egy órával később, amikor kérek valamit, akkor ez is jelzés értékű.

Megváltoznom nehéz, mert nekem az ígéretek, ahogy korábban is mondtam, rendkívül fontosak, mert amit én ígérek, azt felelősséggel teszem. (most nem az előbbi banális példára gondolok, bár aki kis dolgokban nem korrekt, az nagyobbakban sem, ezt már egyszer kifejtettem) Nehéz nekem is úgy látni a világot, hogy ne higgyek az ígéreteknek, hogy kételkedjem bennük, hogy ne alapozzak rájuk. Pedig ebben sajnos változnom kell, ezt érzem, mert túl sok jelentőséget tulajdonítok ezeknek a szavaknak. Ha valaki mond valamit, én gondolkodás nélkül elhiszem, és bízom benne.

Persze nem azt mondom, hogy ne higgyünk senkinek, csak azt, hogy ne lépjünk századszor is bele ugyanannál az embernél ugyanabba a csapdába. Először mindenkinek szavazzunk bizalmat, de ha többedszer kiderül az, hogy a szavainak nincs súlya, hogy hiteltelen, akkor ne kapaszkodjunk abba a képbe, amit mi szeretnénk látni róla. Engedjük el ezt a képet, és fogadjuk el szeretettel, hogy ő ilyen, de a döntéseinket, pl. hogy kötünk-e vele üzletet, vagy alkalmazzuk-e, számítunk-e az ígéretére, azt már a tiszta kép tudatában hozzuk meg. Mi se boruljunk el, és sértettséggel reagáljunk, hanem maradjunk objektívek. Attól, hogy valakinek a kommunikációja nem illik bele a mi világnézetünkbe, nem rossz ember, csak más. Változni azonban csak mi tudunk, mást nem tudunk megváltoztatni, hiába is próbálkozunk.

Mosolygós napot!
Szeretettel:
Lili

2011. július 2., szombat

Jó érzések :)

Egy gyors kis bejegyzés, ez most nem egy mélyen szántó téma, bár erre nem is szoktam törekedni, csak ami jön, arról írok, hát most erről. :)

Tegnap beugrottunk Tomival pár percre az éppen zajló nyári intenzív tanfolyamunkra. :) Sanya és Timike tartják, meg persze a többi asszisztens is besegít nekik, ahogy szokták. :) Csak be akartunk kukkantani, aztán sikerült egy picit megakasztanunk az órát, úgyhogy bocsi a diákoktól. Hogy miért állt le az óra? Mert a jelen lévő tanáraink, és asszisztenseink olyan szeretettel fogadtak minket, mikor megláttak, hogy egyesével kifutkostak a körből, és adtak egy-egy puszit, ölelést stb. A diákok meg csak néztek, hogy mi folyik itt. Aztán Sanya mondta, hogy kik is vagyunk, azaz az iskola vezető tanárai.

Nagyon-nagyon jó érzés volt, és büszke vagyok erre, hogy ilyen csapatunk van, ahol ekkora a szeretet, és ezt nem is félnek kimutatni. Gondoljatok csak bele, hány munkahelyen van olyan, hogy a nyakába ugranak a főnöknek, ha megérkezik??? Persze nehéz a Fuerte-t munkahelynek, magamat meg főnöknek nevezni, valószínűleg itt is a kulcsa a dolognak, hogy szívvel-lélekkel, és szeretettel csináljuk a dolgunkat, nem törődve címkékkel, pozíciókkal, státuszokkal stb. Baráti szeretet, és mély tisztelet, megbecsülés van közöttünk, ez tart össze minket, ettől olyan jó a csapat, amilyen.

Szóval nagyon jó érzés volt ezt megtapasztalni, kicsit meg is hatódtam, és szeretném ezt az érzést is megőrizni az emlékeimben, mert az ilyen dolgok segítik át az embert a nehézségeken, az ilyen élmények után érzi, hogy igen, van értelme annak, amit csinál, és jó helyen van. :)

Az ilyen spontán szeretet megnyilvánulásokra szükségünk van az életünkben, és biztos vagyok abban is, hogy ha mi adjuk, az is nagyon jó érzés, úgyhogy ne féljetek szeretni, és ezt kimutatni, mert ez az a dolog, amiből minél többet adunk, annál több lesz belőle. Megfigyelted már, hogy ha te adsz szeretetet, te is mennyire jól érzed magad tőle? Ha még nem, akkor próbáld ki nagyon gyorsan! Ha pedig igen, akkor ne feledkezz meg erről a jó érzésről, és gyakorold! :)

Namaste!
Lili