2011. december 9., péntek

Babalátogatás :)


Nem könnyű kérdés szerintem ez az új szülőknek, hogy mikor és kinek mutassa meg a kis jövevényt. Nálunk ugye az is bonyolította a helyzetet, hogy a kicsit a széltől is óvni kell, mert ha műtétre kerül sor, akkor nem lehet beteg, pl. egy tüdőgyuszival, vagy valami vírusos nyavalyával meg sem tudnák műteni, mert túl nagy a kockázat. A SOTE-n azt tanácsolták, hogy az első hónapban ne is fogadjunk látogatókat, illetve ha nagyon közeli egy-egy hozzátartozó jönne, akkor annak maszk és műtős köpeny legyen, nehogy behozzon valami nyavalyát. De szerintem a látogatás kérdése nem csak nálunk merült fel, hanem sok friss anyukát, apukát érdekel, valamint természetesen a hozzátartozókat, barátokat stb. is. Ezért gondoltam, megosztom az ezzel kapcsolatos gondolataimat, hátha segít mindkét oldalon lévőknek.

Először is azt gondolom, hogy a kórházba csak és kizárólag a legközelebbi hozzátartozók menjenek be, de jobb, ha ők sem, csak az apuka. Egyrészt azért, mert ki tudja, hogy az anyuka hogy érzi magát, mennyire van olyan állapotban, hogy szívesen fogad látogatókat, belőlem pl. napokig csövek lógtak itt-ott, és amikor egy hét után végre moshattam hajat, az maga volt az ünnepnap. Na de ennél komolyabb okát is látom, hogy nem kell száz látogatót fogadni: meg kell születnie az új családnak is. Azaz a csöppség és anya, apa. Ez nagyon új mindenkinek, mindenféle érzések kavarognak a szülőkben. Egyik pillanatban fognánk a picikét, és mint az Oroszlánkirályban a majom a kis Szimbát a sziklán, mi is úgy mutogatnánk fűnek-fának, és túlcsordulunk a boldogságtól, büszkeségtől stb., másik pillanatban meg még számunkra is felfoghatatlan, hogy szülők lettünk, netán aggódunk dolgokért stb. Szóval szerintem kell idő, és nem csak a kórházban, hanem az első 2-3 hét legalább kell az új családnak, hogy összeszokjanak.

Persze főleg a nagyszülők, és a család ezt nehezen bírja ki, és nekem is lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem nézhették meg azonnal a picit és engem se látogathattak. Ez utóbbit persze anyukám megszegte, és a császármetszést végigizgulta a folyosón, majd utána a szigorú kórházi szabályok ellenére is bejött az intenzívre hozzám. Örültem neki így utólag, őt azért akartam távol tartani, hogy ne aggódjon, az utolsó pillanatig nem is mondtam meg, hogy mikor lesz a császár, mert ismerem, és tudom, hogy hetekig nem aludt volna, így csak egy napot aggódhatott ilyen intenzíven. Egyszerűen meg akartam kímélni, hogy lásson műtét után, mert sejtettem, hogy nem leszek valami szuper látvány. Mozogni nem tudtam, csak a kezeim mozogtak, folyt belém az infúzió, és reszkettem, alig bírtam beszélni is. Egy anyukának ez borzasztó látvány lehet, még ha felnőtt is már a gyermeke.

Benke most 7 hetes, és eddig a nagyszülők, és Bali, meg Andi barátnőm látták csak 6 hetes kora előtt. Na meg az orvosok, nyílván. Az első „mutogatás” kiknek is történt volna, mint a lányaimnak vasárnap, azaz a Sabor y Tumbao tánccsoportom táncosainak bevittük Tomival a picikét pár percre. Aztán hogy Tomitól vagy a csajoktól kapott el egy jó kis náthát a drágám, azt nem tudom, a lényeg, hogy vasárnap éjjel óta, azaz öt napja nem alszunk, ő meg csak sír és sír, mert nem kap levegőt, és még nem tudja, hogy a száján is tud venni, azt csak végső esetben próbálják, alapvetően az orrukon próbálkoznak, így elég szenvedés szegénykémnek, mert sem aludni nem tud, sem enni stb.

Na de a lényeg, amiért írok, hogy szeretném pontokba foglalni mindkét félnek, hogy mire figyeljenek.

A látogatóknak néhány tanács:

1   Ne sértődj meg, ha csak több hét elteltével, netán több heti egyeztetés után tudod megnézni a kicsit.
2
     Készülj fel, hogy a figyelem nem rád fog irányulni, hanem a kicsire az anyuka részéről biztosan. Nem tudtok egy igazán nagyot beszélgetni, mert az anyuka a kicsi minden rezdülésére figyel még az elején, és lehet, hogy életed legnagyobb drámáját ecsetelnéd, majd megsértődsz, amiért nem figyelnek rád. Ez most nem ezeknek a beszélgetéseknek az ideje, legalábbis én nem tudok 100%-ig figyelni, ha alszik a pici, akkor is csak kb. 70%-ig vagyok jelen. Nekem mindig fontos, hogy a beszélgetőpartneremre maximálisan figyeljek, ezért én pl. emiatt kellemetlenül érzem magam. Nem azt jelenti, hogy ne mondj el dolgokat, hanem azt, hogy fogadd el azt, hogy most nem egyedül vagytok egy kávézóban  időkorlátok nélkül.
3. 
       Apropó időkorlát. Szerintem nem túl illendő egy fiatal családban hosszú órás látogatásokat tenni. 1-2 óra a babának és mamának is általában bőven elég. 

4.       Ne várd azt, hogy ha megérkezel, akkor minden körülötted forog, és felébresztitek a kicsit csak azért, hogy lásd az édes kis szemét, vagy játszani lehessen vele, meg dajkálni stb.

5.       Érdemes megvárni, míg az anyuka felajánlja azt, hogy megfogd a kicsit, nem kell nyomulni. Ha pedig az anyuka kér valamit, hogy így vagy úgy csináld a kicsivel, legyen az bármekkora baromság is szerinted, vagy akár tényleg hülyeség, akkor is csináld úgy, ahogy az anyuka kéri, ez az ő döntése, neked el kell fogadnod. 

6.       Ha fényképet akarsz csinálni, felejtsd el a vakut, a kicsiknek nem jó. 

7.       Ne kritizálj, ne példálózz, ne szólj bele a babás dolgokba. Ha kérik a véleményed, akkor mond el, de ne bírálj, mindenki máshogy gondolja a dolgokat, nem biztos, hogy nálad van a bölcsek köve, ha meg igen, akkor úgyis tudod, hogy mindenkinek magától kell sok dologra rájönnie, erőltetés nem vezet messzire. 

8.       Ha megérkezel egy kisbabás családhoz, első lépésként moss kezet. A kézmosásról csak annyit, hogy a csap alatt meglötykölöm egy kis vízzel a kezem, az nem kézmosás… 

9.       Ha beteg vagy, ne menj semmi esetre sem látogatóba! A nátha is vírusos fertőzés, azt is továbbadhatod, és nem vagy te orvos, hogy eldöntsd, hogy most megfázással küzdesz-e vagy éppen hideget ittál és csak attól fáj a torkod stb. Ha a legkisebb esélye is van, hogy megfertőzheted a kicsit, akkor maradj otthon! Nekik még nincs olyan immunrendszerük, ami meg tudná védeni őket, ne legyél annyira önző, hogy azért, mert látni akarod, kockáztatod az egészségét. 

1.   Szeretnél valami ajándékot vinni? Szerintem két dolog mindig jól jön ilyenkor: 1. kaja minden mennyiségben, mert ilyenkor a pizzafutár a leggyakoribb látogató, valamint babaruha. Ez utóbbiból inkább nagyobbat vegyél, mint kisebbet. Egy újszülöttnek 56-os jó méret, de pl. mi már 62-eset hordunk, gyorsan kinőtte az 56-osat a pici. Ha tudod, hogy mennyi idős, és husi vagy vékonyka, akkor az eladók úgyis megmondják, hogy mekkora méret az ideális.

A szülőknek is pár tanács, ahogy én látom:

1   Döntsétek el, hogy kit akartok a kórházba beengedni, és utána mennyi ideig nem fogadtok senkit. Aztán ehhez a gyenge pillanataitokban is tartsátok magatokat, mert megéri, és később nem lesz belőle gond. Én két hetet legalább javaslok, és jó lenne, ha erre az időre az apuka is szabin lenne. Hangolódjatok mindhárman egymásra.
2
.       A gyerek napirendjét ne borítsátok fel a látogatók miatt. Ne keltsd fel azért a picit, mert megmutatnád, hogy milyen gyönyörű. Nem bazári majom, tartsd tiszteletben a bioritmusát!
3
SSokan csak a 9 hónap várandósságban gondolkoznak, majd ott állnak szinte felkészületlenül a szülői feladatokra. Nem biztos, hogy kell 10 könyvet elolvasni a várandósságról, válassz egy jót, meg egyet inkább a szoptatásról, és legalább egyet arról, hogy kell nevelni, altatni, gondozni a kicsit. 

4.       Nem árt belegondolni, hogy Bali szavaival élve nem minden méznyalás a szülés után. Azt látom, hogy mindenki csak odáig gondolkozik, aztán jön a pofára esés, és csalódás, mikor kiderül, hogy nem minden rózsaszín. Hirtelen rájövünk, hogy ez mekkora felelősség, és egy kicsi emberke tőlünk függ, nélkülünk nem tud létezni. 

5.       Bizony az apuka-anyuka sem lesz már úgy együtt, mint korábban, nekik is más szerepeket kell megtanulniuk, ami szerintem kizárt, hogy zökkenőmentesen menjen bárhol is. Nálunk pl. nekem nem volt egyszerű a hirtelen 24 órás anyaság, nehéz lelassulni, ugyanakkor eszméletlen szervezést igényel kezdetben még az is, hogy le tudjon az ember zuhanyozni. Én nagyon jó szervezőnek tartom magam, na de a baba mellett a rugalmasság szóval kell nagyon barátkoznom, ami a kocka természetemnek nem kicsi kihívás. 

6.       Olyan látogatókat fogadjon szerintem mindenki az elején, azaz csak olyan emberkéket, aki előtt nem érzi kellemetlenül magát akkor sem, ha nincs frissen mosva a haja, ha a lakás egy hurrikán utáni állapotra hasonlít stb. Ez pl. nekem fontos nagyon, nem véletlen, hogy ennyire kevés embert engedtem eddig hozzánk. Egyszerűen nem akarok, és nem is tudok megfelelni, és jó háziasszony lenni stb. Mivel azonban én eléggé ilyen típus vagyok, és sürgök-forgok az emberek körül, ha jönnek hozzánk, ezért kellemetlenül éreztem volna magam, ha ezt nem tudom megtenni, és esetleg még pizsiben fogadnám őket, vagy összetejezett, lebukott ruhában. Pl. múltkor két órát voltam úgy, hogy a tündérkém lepisilt, mert most beteg, és úgy sírt, hogy nem volt szívem letenni, így inkább maradtam pisis… 

SSzokj hozzá, hogy mindenről millió-féle vélemény van, még a védőnő és a gyermekorvos is mondhat teljesen ellentétes dolgokat, sőt két orvos is, ezért nehéz kiigazodni, neked kell mindig döntened, de ha döntöttél, akkor ne kísérletezz minden nap mással a kicsin, hanem hagyj időt neki, hogy megszokja az új dolgokat, felfogja, hogy mit is akarsz. 

8.       Sokat hangsúlyozzák rengeteg helyen, és valóban működik: hallgass az ösztöneidre, az a legjobb tanácsadó. Csak fontos, hogy ne téveszd össze az ösztönt az egóddal…

9.       Amellett, hogy alkalmazkodsz a kicsihez, próbálj meg nem megszűnni létezni. Nem vagy robot, ne add fel a személyiségedet, csak helyezd át a prioritásokat, de maradj ugyanaz az ember, aki voltál.

1   Anyukának türelem az apukához, mert ő nem abban a tempóban fogja fel a dolgokat, mint mi, általában több idő kell szerintem, hiszen náluk nem dúlnak a hormonok, amik az anyukának segítenek. Apukák pedig legyenek türelmesek és segítőkészek, de egyik fél se szűnjön meg férfi és nő lenni, és egymásra is figyelni, nem csak a kicsi körül létezni testileg és lelkileg egyaránt. 

Nem vagyok egy szakértő, hiszen most csöppentem bele az anyaságba én is, de ennek ellenére van véleményem, elgondolásom, sőt, még elveim is, amik aztán lehet, hogy majd megdőlnek, mert Benike szépen felrugdossa őket. :D:D:D

Mosolygós napokat!

Szeretettel:
Lili

2011. november 25., péntek

Természetes szülés vagy császár?

Vegetáriánus vagyok, nem iszom alkoholt, nem dohányzom, kerülöm a junk food-ot, úgyhogy gondolom nem kérdés, hogyan is képzeltem el én a szülést. A lehető legtermészetesebben. Rengeteget olvastam róla, és amíg a Róbert Károly Klinikán voltam, addig elég jól sikerült is felkészülnöm lelkileg is, úgy érzem, mert már nem volt egyáltalán bennem félelem, sőt, kifejezetten pozitív izgalommal vártam a nagy eseményt. :)

Ehhez képest óriási változás történt, hiszen kórházat kellett váltanom, ahogy korábban már írtam, sőt, orvost is, és itt nem is volt még vége a sornak, ugyanis már az első találkozásunkkor a programozott császárt javasolta az új dokim, amitől elég padlót fogtam, hiszen korábban nem is gondoltam erre a megoldásra, nem is tudtam semmit róla stb. De ez nem is csak ennyiről szólt. Míg szépen felkészültem a természetes szülésre, annyira meggyőződésemmé is vált, hogy ez a legjobb a babának és a mamának is, hogy hirtelen már csak a gondolatra, hogy lehet, hogy nem ez lesz, levert a víz. Pedig sokáig nem maradt nyitottan a kérdés, a kisfiúnk programozott császárral született.

Hogy milyen érzések voltak bennem először? Szégyen, bármilyen furán is hangozhat. Úgy éreztem, hogy anyaként, nőként is kudarcot vallottam. Annyira nagy divat most a természetes és bababarát szülés, hogy a császár szinte már bűn. Persze, én sem vagyok a kényelmi császár híve most sem, azaz ha nem feltétlenül szükséges, nem indokolt orvosilag, akkor én is azt gondolom, hogy egy nő ne hagyja ezt ki az életéből. De az én esetem most más, valójában nem volt választásom, mégis nehéz volt lelkileg megküzdenem ezekkel az érzésekkel.

A kisfiammal gond van, már ezt is személyes kudarcként éltem meg, pedig nem tehettem volna semmit azért, hogy ne legyen gond. A picit meg kellett kímélni a természetes szüléssel járó megterheléstől, mert benne volt a pakliban, hogy szülés után azonnal meg is kell operálni. Ezt megértettem, felfogtam. De ettől még a bűntudat, az aggodalom, a fájdalom mind bennem volt. Ugyan múlt időben írok, de sajnos ez nem múlt idő. Most is így érzem, bár vannak most már jobb pillanataim, amikor nem gyötröm magam, és próbálom elfogadni a helyzetet, és megtenni mindent, hogy minden jól alakuljon. Rohadt nehéz, hiszen a pici életéért megy most már több hónapja a küzdelem. Mondjuk ezek után most már eltörpül a császáros nyavalygásom...

Nagyon erős nőnek tartom magam, de nagyon kemény hónapokon vagyok túl. Azt kívánom, hogy senkinek ne kelljen megtapasztalnia, hogy 9 hónapig kihordja a kisbabáját, akiről a 7. hónapban megtudja, hogy elveszítheti a születés után, majd egyre rosszabb lesz még ennél is a helyzet, bár nehezen elképzelhető már a 7. hónapban is, hogy lehet ennél rosszabb. Az utolsó héten már azért küzdöttem, hogy a pici életben maradjon a császárig, mert pár nappal előtte már a méhen belüli elhalás veszélye is felmerült...

A hitemnek is egy nagyon erős próbája ez most, amin keresztül megyek, és bár tudom, hogy a karma ellen nem sokat tehetek, és azt is tudom, hogy mindazokat a dolgokat, amiken keresztül megyek, biztosan megérdemlem, és biztosan meg kell tanulnom dolgokat, de úgy érzem, hogy el-elbukok a leckéken, nem sikerül abszolválnom a feladatot, kiállnom a próbát.

Nem írtam, és nem is beszéltem ezekről a dolgokról korábban, mert nem volt elég erőm, és szégyelltem, ami történik. Magamat hibáztattam mindenért. Ahányszor valaki megkérdezte az utolsó várandós hónapokban, hogy vagyunk, az olyan volt nekem, mintha a gyomromban forgatnák a kést. Felkavaró, megrázó, kiborító. De nem akartam nyilvánosságra hozni vagy megosztani másokkal ezt korábban, mert nem voltam képes rá. Hogy most miért teszem mégis ezt, és írok a legbelsőbb vívódásaimról? Mert nekem az írás egy kiút, egy gyógyszer, ami segít feldolgozni a történteket. Nem sajnáltatni akarom magam, k-ra nem érdekel, hogy ki mit gondol, már bocsánat, és az sem, hogy ezen most lesz, aki csámcsogni fog. Akinek ez jó, az tegye, nem érdekel. Egyetlen dolog érdekel most, ami szerintem elég egyértelmű, hogy a kisfiam jól legyen, én pedig tudjam megadni neki a támogatást ehhez. Ez utóbbihoz nekem lelkileg meg kell erősödnöm, ki kell tartanom, bármennyire nehéz is, és néha bármennyire feladnám legszívesebben ezt a küzdelmet, de nem tehetem, mert nem magamról van szó, hanem egy kicsi emberkéről, akinek szüksége van rám.

Ezeket a sorokat még a császár előtt írtam, most már sokkal jobban vagyok lelkileg, és Benike már elmúlt egy hónapos, azaz egyre erősebb, és most arra "játsszunk", hogy minél később legyen beavatkozás, mert annál jobbak az esélyek. A császár egyébként számomra nagyon megterhelő volt, és még szerencse, hogy nincs időm nagyon belegondolni, mert akkor lehet, hogy elkelne egy pszichomókus, hogy segítsen feldolgozni azt az élményt... Mindenesetre itt a csodálatos kisfiam, akiért bármikor újra bevállalnám, és akit leírhatatlanul szeretek, és mindent megtennék érte, hogy ő egészséges, boldog baba legyen. :)

Szívből kívánom, hogy soha senki ne éljen át hasonlókat, mint amin én keresztülmentem az elmúlt hónapokban!

Namaste!

Lili


2011. október 16., vasárnap

Magánklinika vagy állami kórház?

A várandósságom alatt volt alkalmam belekóstolni a magánklinikák és az állami kórházak világába is, és gondoltam, megosztom a tapasztalataimat.

Még a babatervezés előtt, azaz inkább annak első lépéseként orvost és kórházat kezdtem keresni, jó előre gondolva a jövőre. Megjártam a Dr. Rose magánklinikát, ami nagyon durván drága, igaz, luxus körülmények is vannak. Velük az volt a gondom, hogy úgy éreztem, hogy a pénz túl erőteljes motiváció, és előbb nyúlnak a késhez, mint feltétlenül szükséges lenne, ha azért többet kaszálnak.

Ezután hosszas keresgélés következett, részben azért is, mert nem igazán tudtam, hogy mit is keresek. Jó orvost, vagy jó klinikát? Melyik a fontosabb? Mitől jó valaki vagy mitől jó egy klinika? Sokat hezitáltam, gondolkoztam, érdeklődtem.

Aztán a barátnőm tanácsára utánanéztem a Tétényi kórháznak, mert ma már vannak bababarát állami kórházak is, ez is az. Ott találtam egy nagyon jó dokit, Dr. Bálint Balázst. 6 hetet kellett várnom, míg először fogadott a magánpraxisán, hogy konzultáljunk. Nagyon nehéz bekerülni hozzá. Szimpatikus volt, de nem tudta ígérni, hogy elvállal, bár akkor még ugye nem voltam állapotos sem. Voltam nála egy-két alkalommal, majd amikor kiderült, hogy babát várok, akkor is hozzá mentem. 23 napot kellett várnom az első pozitív teszt után, hogy megvizsgáljon, mert nem kaptam korábban időpontot. Aki várt már babát, az tudhatja, hogy ilyenkor az ember tűkön ül, és én legalábbis mindent beképzeltem magamnak, mi van, ha méhen kívüli terhesség, vagy egyszerűen csak az endometriózisom okozza stb. Szinte naponta csináltam újabb és újabb tesztet, hogy biztosra menjek, jól járt velem a tesztcsík gyártó cég. :D A vizsgálat jól ment, a doki is korrekt volt, de mondta, hogy majd csak kb. néhány hónap múlva tudja megmondani, hogy tud-e vállalni. Nekem nagyon nagy a biztonság igényem, így ez nem volt túl kielégítő válasz, de próbáltam elfogadni ezt a helyzetet.

Aztán jött egy kis komplikáció. Egyik nap elkezdtem vérezni. Nem volt sok, de mint rutintalan kismama, természetesen jött a pánik. A legközelebbi éjjel-nappali ügyelettel rendelkező nőgyógyászat a Róbert Károly Magánklinika volt, ahol nagyon jól el is láttak, abszolút elégedett voltam. Annyira azért nem fogadtam szót, hogy beszedjem a hormonkészítményt, amit felírt az orvos, mert talán túl jól is sikerült megnyugtatnia, hogy minden rendben van. Na ennek meglett a böjtje, alig egy héttel később erős vérzés, görcsök, és óriási pánik, hogy elveszítem az alig 8 hetes csöppséget. Újra a Róbert Károly Klinikán kötöttem ki, és megismertem Dr. Nyéky Boldizsárt, akit ezután orvosomnak is választottam, és a Tétényit, ahol egyébként még nem voltam, így nem ismertem, csak hallomásból, lecseréltem a magánklinikára.

A döntésemnek a fő oka az volt, hogy a magánklinikán 24 órában elérhető volt mindig valaki, és az új dokim nagyon szimpatikus volt, és rögtön biztonságban éreztem magam vele kapcsolatban. A döntésem helyessége bebizonyosodott, nagyon elégedett voltam a klinikával és az orvosommal is. Most jöhet az, hogy na ja, de ki tudja ezt megfizetni? Hát azt kell mondanom, hogy a terhesgondozás kevesebbe került, mint amennyit az előző dokimnál a magánpraxisán otthagytam volna, pedig ő még nem is volt a legdrágább kategória. A másik nagyon kényelmes dolog az volt, hogy nem kellett azon gondolkozni, hogy kell-e hálapénzt adni, mert volt egy terhesgondozási csomagár, amiben minden benne volt, nem csak a kötelező vizsgálatok, hanem rengeteg extra, ami a baba és a mama biztonságát és alapos kivizsgálását volt hivatott szolgálni. Alapos, precíz ellátásban volt részem, és ugyan várni elég sokat kellett, ezen kívül semmi negatívat nem tudnék mondani. Kedvesek voltak velem, névről ismertek, a körülmények teljesen rendben voltak, igaz, nem olyan luxus, mint a Dr. Rose, de nem hiszem, hogy a szülőszobában a plazmatévé feltétlenül fontos és nélkülözhetetlen eszköz. Jah, a Dr. Rose lehet, hogy ezért kerül legalább 3x annyiba, mint a Róbert Károly Klinika...

Sajnos azonban úgy alakult, hogy a 32. héten el kellett hagynom a magánklinikát, és a SOTE 1-re kerültem. Új kórház, vagy inkább nevezhetném a SOTE 1-et egy gyárnak, és új orvos, Dr. Papp Csaba. Hát elég nagy váltás volt, nagyon meg is viselt, mert a biztonság-érzetem vagy illúzióm elszállt egy pillanat alatt. Az első alkalommal ráadásul egy pénteki reggel voltam a SOTE-n, amit azóta tudok, hogy a legdurvább időpont a pörgés szempontjából, és 3 óra ottlétem alatt kétszer akartam elbőgni magam, majd utána a kocsiban zokogtam órákon keresztül.

Most nehogy arra gondoljatok, hogy egy elkényeztetett kislány vagyok, bár simán lehet így értelmezni a viselkedésemet, megértem ezt is. Nem erről volt szó, én elég türelmes, és alkalmazkodó vagyok, de nagyon érzékeny állapotban mentem be a klinikára, ahol ha együttérzést vagy figyelmet nem is, de némi emberséget vártam volna, vagy mondjuk kevesebb bunkóságot. Természetesen nem mindenki ilyen, sőt. Nagyon kedves, és segítőkész emberek is vannak, de nekem az első alkalommal sikerült egy olyan hölgyet kifognom, aki láthatóan azonnal utált, ami nekem nagyon meglepő volt, hiszen nem értettem az indokát. Persze nem is kell ehhez indok, ma már tudom, meg már máshogy is látom, és élem meg ezeket a dolgokat. A SOTE-n eszméletlen nagyüzem van. Nagyon durván túl vannak terhelve az alkalmazottak, engem már az kiborított, hogy mekkora ott a pörgés, és a feszültség, így el sem tudom képzelni, hogy nap, mint nap ebben éljek, dolgozzak, álljak helyt, és mindezt úgy, hogy a fizetésem egy nagy nulla, elismerésem szintén efelé konvergál, és soha nem is hibázhatok, mert annak nagyon kemény következményei lehetnek... Ebbe belegondolva azt kell mondanom, hogy még a legudvariatlanabb nővérnek is elismerésem, hogy ezt a munkát elvégzi.

Szóval nekem maradt most a SOTE így az utolsó pár hétre, ahol egyébként az orvosok nagyon-nagyon jók, szakmailag szerintem senkinek egy szava nem lehet, a körülmények meg olyanok, amilyenek, a lényeg úgysem az. A kiszolgáltatottság érzése nagyon meg tudja viselni az embert, pláne, ha nem ehhez van hozzászokva, ahogy én sem voltam, de a kezdeti nehézségek után most a végére próbálom ezt is elfogadni, és úgy tekinteni, hogy a célunk közös, hogy minden jól alakuljon, és csak ez a fontos. Próbálok bízni, elfogadni, még ha nem is mindig egyszerű, sőt, kifejezetten nehéz, de most ezt a leckét kaptam az élettől, ezzel kell megbirkóznom.

Pár nap, és megérkezik a kicsi fiúnk, kérek mindenkit, hogy drukkoljatok, és küldjetek sok pozitív energiát nekünk. :)

Köszönjük! :)
Lili és Benke, na meg a Papi :)



2011. október 8., szombat

Változó kapcsolatok :)

A várandóssággal sok minden megváltozott az életemben, ugyanakkor vannak dolgok, amik változatlanok maradtak. Ez utóbbiak főleg azokra az értékekre vonatkoznak, amiket eddig is képviseltem, vagy legalábbis képviselni próbálok. Ami jelentős változás volt az elmúlt 9 hónapban, az főleg a kapcsolataimban történt.

Egy idézet, mely nagyon jellemző az elmúlt hónapjaimra, és nagyon tanulságosnak is tartom:

"Eljön egy pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít, hogy ki az, aki sosem számított, ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog. Ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek."

Én nagyon ragaszkodó típus vagyok, bár kétség kívül nem engedek könnyen közel sem magamhoz embereket, bármennyire ennek az ellenkezője látható akár a blogom alapján. Nyitott vagyok, és őszinte, de ez nem jelenti azt, hogy érzelmileg közel tudok könnyedén engedni magamhoz embereket. Nekem egy barátság kialakulásához idő kell, még akkor is, ha az első pillanattól érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Van, akivel ez rögtön megvan, van, akivel csak évek alatt alakul ki. Ez utóbbihoz jó példa, hogy ma a két legjobb barátnőm egyike egy olyan lány, akivel pár éve utáltuk egymást kölcsönösen, elég rosszul indult a kapcsolatunk, ma azonban maximálisan megbízom benne, és nagyon közel áll hozzám.

A kapcsolatok tehát változnak. Ez azonban nemhogy nem tragédia, még csak nem is baj. Miis változunk, ahogy minden körülöttünk. Nekem a várandósság sok kapcsolatomon alakított, bár bevallom, nem erre számítottam, azt hittem, hogy minden nagyjából változatlan marad.Több olyan ember került közelebb hozzám, akik szintén babát várnak, vagy kisbabájuk van. Ezeknek az új régi kapcsolatoknak nagyon örülök. :) Nyilván a közös érdeklődés az összekötő kapocs. Azokkal a barátaimmal, vagy inkább nevezzük jó ismerősöknek, akik azonban nem élték még át a várandósság szépségeit, és nehézségeit, vagy a szülővé válást stb., több esetben meglazult a kapcsolatom, bár úgy érzem, hogy ez elsősorban nem rajtam múlt. A szakmai kapcsolataim egy része is lazult, hiszen főleg így a vége felé mások lettek a prioritások, ez azonban rajtam múlt, úgy érzem.

Sajnos olyan eset is történt az elmúlt hónapokban, hogy valakiben nagyot kellett csalódnom. Számítottam rá, meg sem fordult a fejemben, hogy pont ő fog cserben hagyni, de megtörtént. Így nagyon sok dolog felborult az életemben, és elég jó kis kalamajkába kerültem a hozzáállása miatt, amit nehezen dolgozok fel. Hónapokat vett el az életemből, ami így a várandósság alatt azért nagyon bosszantó, mert ez az időszak úgy érzem, pótolhatatlan. De a hab a tortán még az, hogy én mindig támogattam nem csak szakmailag, de emberileg, lelkileg is, és most, hogy már szakmailag nem vagyunk napi kapcsolatban, ő emberileg sem úgy áll a dolgokhoz, ahogy én gondoltam, hogy fog. Pl. több, mint egy hete beteg vagyok, fekszem, lázas voltam stb., és ő ezt tudta, de mégsem kérdezte meg egyszer sem, hogy vagyok... Én ezt fordított esetben el sem tudnám képzelni. Na de nem akarok ebben benne ragadni, el kell engednem mind a rossz érzést, mind az ismerősömet, mert úgy tűnik, nem tehetek mást.

Szerencsére csak egy ilyen "dráma" ért az elmúlt évben, és rengeteg jó dologgal ellensúlyozza ezt az életem, csak az én természetem olyan hülye, hogy egy-egy negatív dologgal kapcsolatban túl sokat agyalok, és ilyenkor hajlamos vagyok megfeledkezni a rengeteg jóról, ami körülvesz.

Visszatérve az idézethez. Nem kell, hogy mindenki az életünk minden szakaszában jelen legyen. Tudni kell elválni, elengedni, továbblépni, ha kell. Nem azért kell ezt megtennünk, mert már nincs szükségünk a másikra, vagy nem remélhetünk valamiféle hasznot az ismeretségtől, nem erről van szó, még ha sajnos nagyon sok kapcsolatban ez egy erőteljes mozgatórugó is, ahogy látom. Ez mondjuk kicsit illúzió romboló, hogy hány "barátság" működik valójában csak azért, mert valamilyen érdek áll mögötte. Lehet érdek az is, hogy az illető pont abban erősít meg, amiben visszaigazolásra van szükséged. Vajon akkor is olyan jóban lennétek, ha nem "támogatná" meg az egódat, nem adna neked igazat, hanem azt mondaná, hogy bocs, de nagyon hülye voltál?

Én eszméletlen mázlista vagyok, hogy van egy-két olyan ember a környezetemben, akire számíthatok, akik igazán, érdektől mentesen szeretnek engem, és jól fenéken is billentenek, ha hülye vagyok, vagy rosszul látok dolgokat. Ezeket a kapcsolatokat nagyon meg kell becsülnünk, és én szinte minden nap hálát is adok a Sorsomnak, hogy ők vannak nekem, de még így sem vagyok elég hálás úgy érzem. Pedig nagyon jó dolgom van, most, hogy írok róla, még jobban meg is erősödik bennem ez az érzés, és még tisztábban látom, hogy mennyire fontos, hogy legyenek ilyen emberek az életünkben.

Az anyagi dolgok nem pótolhatják az emberi figyelmet, szeretetet, támogatást, ezért azt javaslom, hogy ahelyett, hogy a karrier/pénz után futkosnánk, elhanyagolva a kapcsolatainkat, jobb lenne, ha mindig tudnánk, mi a valóban fontos az életünkben. Az "egyperces örömök", ahogy én nevezem pl. a shoppingolást, vásárlást, nem érnek fel egy jó és őszinte beszélgetéssel, és azt ugye mondanom sem kell, hogy melyik mennyi értéket képvisel, legalábbis az én szememben. Volt olyan időszak az életemben, amikor nagyon sokat kerestem, de még arra sem volt időm, hogy elköltsem, nemhogy arra, hogy mélyebb kapcsolatokat tartsak fenn. Hát mit mondjak, kemény lecke volt szembesülni azzal, hogy milyen szánalmasan egyedül vagyok... Nem kívánom senkinek. Elméletileg sok "barátom" volt, sokan szerettek, de gyakorlatilag olyan, akire valóban számítani is lehetett, alig akadt.

A megfelelési kényszerünk nagyon sokat árt nekünk, mert elveszítjük azt, ami igazán lényeges az életünkben, és amitől valóban boldogok lehetünk. Felépíthetjük státusz szimbólumokból az illúzióval teli kis világunkat. Lehet jó kocsink, szép házunk, tökéletes életünk, már ami a látszatot illeti, de nem éreztétek pl. azt, hogy mennyivel jobb akár adni másoknak, mint kapni? Örömet okozni, vagy segíteni másnak valamiben? Nekem ezek az érzések sokkal többet adnak, mint az, hogy megvegyek egy ikszedik ruhát, technikai kütyüt, bútort stb.

Tudatosabb életet kell élnünk, és a prioritásokkal mindig tisztában kell lennünk. Ezt magamnak is írom, mert nálam is néha elborulnak a dolgok, mint ahogy most a munka kontra várandósság kapcsán sem voltam túl okos, be kell látnom. De majd a következő babánál! :)

Mosolygós hétvégét mindenkinek!

Szeretettel:

Lili


2011. szeptember 25., vasárnap

Bátorság :)

Ez a téma nagyon elgondolkoztatott, mert múltkor Tomi bátornak nevezett, és ezen kissé meghökkentem. Olyan dologért nevezett bátornak, ami másnak természetes lenne, nekem azonban problémát okoz, de sikerült felülemelkednem rajta, és továbblépnem, legalábbis abban az esetben, azt ugyanis nem tudom, hogy ez tartós lesz-e. Remélem, hogy igen. :)

A bátorság valóban nagyon relatív, ebben igaza van Tominak. Nem az a bátorság, hogy valaki meg tud tenni valamit, hanem az, ha olyan dolgot tud megtenni, ami benne félelmet kelt, vagy nem érzi elég erősnek magát, vagy komoly gondjai vannak az adott dologgal kapcsolatban, mégis összeszedi magát, és lép. Lehet, hogy kívülről nem is tűnik fel, hogy ez az ember mekkora vívódáson ment keresztül, hogy megtegye ezt a lépést.

De nézzünk néhány példát is, hogy jobban értsétek. Nekem van egy-két nehézségem, ilyen a tű fóbiám, valamint ilyen volt (legalábbis remélem, hogy múlt idő) a vezetés. Az előbbi, azaz a tűvel kapcsolatos rossz érzésem 17 éves koromra vezethető vissza, mikor egyszer intenzívre kerültem, és szétment a vénám, és elég durva élmény maradt meg belőle. Sajnos ez a mai nap kísért, és még a Vészhelyzetet sem bírtam sokáig megnézni, azaz most is eltakarom a szemem, meg a Doctor House-nál is. Szóval tűt még képernyőn sem bírok látni, élőben meg… A várandósság előtti másfél évtized alatt általában 10-ből 8x elájultam, volt, hogy lefejeltem az asztalt, volt, hogy akkorát estem, hogy felrepedt a szám stb. Szóval nem volt eseménytelen. Azonban a várandósságom alatt már 9x vettek vért, és már ülve is jól bírom, bár nem kevés önszuggesztió eredménye, és kell hozzá nem kicsi lélekjelenlét. Az előzményeket tekintve, nálam ehhez bátorság kell, másnak pedig semmi az egész.

A másik dolog a vezetés. Volt egy balesetem már jó néhány éve, amit én okoztam, majd kb. 10 évig nem is vezettem egyáltalán, és nagyon nehéz volt leküzdenem az izgalmamat, félelmemet, még most sem egyszerű, pedig már lassan egy éve megint vezetek. Szó szerint előfordul, hogy lever a víz, ha már csak arra gondolok, hogy vezetnem kell… De teszek ellene, próbálom leküzdeni ezt a félelmemet is, összeszedve minden bátorságomat, ami ehhez kell. Pedig hány embernek nem okoz semmilyen problémát a vezetés! Sőt, szeretnek vezetni! Nekem viszont probléma, és a leküzdendő félelmek listáján elég elől szerepel.

Szóval én bátorság alatt nem a hőstetteket gondolom, hanem a mindennapi életünkben megvívott kis harcainkat, amikhez kell, hogy erőt, bátorságot merítsünk, még ha másnak banális is lehet az, ami nekünk problémát okoz. A középkori hőskorszak ideje már rég lejárt. Nekem, a modern korban azok az emberek a „hősök”, vagy azokat tekintem bátornak, akik mások, vagy önmaguk érdekében meg tudják vívni a csatákat. Persze, hogy miért teszik ez, az sem mindegy. Ideális az lenne, hogy jót tegyenek, jobbá tegyék mások, vagy a saját életüket.

A vérvétellel kapcsolatban például féltettem a kisfiúnkat, hogy ha én elájulok, fog-e elég oxigént kapni, vagy ha elesek, nem ütöm-e meg. Ezért volt nagyon fontos, hogy tudjam kezelni. ez már másfél évtizedes fóbiámat. A vezetés szintén nem kényelmi szempont, azaz nyilván kényelmes, már aki élvezi, és nem stresszel rajta, de a fő cél az volt, hogy szintén a kisfiamnak tudjam biztosítani azt, hogy ha bármi történik, el tudom majd vinni kocsival az orvoshoz. Ehhez rutin kell, nem várhattam meg, míg megszületik, hanem jó előre elkezdtem gyakorolni, és még most sem nevezném magam rutinosnak, sőt, a GPS nélkül nem tudom, hol lennék, még azzal is eltévedek elég gyakran…

Visszatérve az elméletekhez. Bátorság számomra az is, ami képessé tesz minket nehéz döntések meghozatalában. Amikor nem a kényelmes mellett döntünk, hanem amellett, ami szerintünk a helyes, még ha oly nehéz is megvalósítani. A szembenézés a dolgokkal szintén a bátorság kategória nálam. Azaz láthatjátok, hogy én úgy gondolom, hogy a bátorság egy elég alap mozgatóeleme az életünknek, vagyis azokénak, aki nem futamodik meg a dolgok elől, aki oda mer állni, szembe mer nézni akár a félelmeivel, és túl tud lépni a korlátain.

Bele lehet süppedni a kényelmes kis világunkba, amiről még azt is gondoljuk, hogy biztonságos, de szerintem nem éri meg, mert nem hoz fejlődést. Én úgy szeretek élni, hogy tudom, haladok valamerre, hogy minden nappal jobb emberré válok, és minden nappal hasznosabb vagyok mások számára. Hogy ez nagyon idealista kép? Lehet, de legalább egy kép. :)

Namaste! :)

Lili

2011. szeptember 20., kedd

Kötelesség-tudat

Kötelesség-, vagy felelősség-tudat, nem is tudom, melyik a jobb szó rá. A lényeg, hogy az én életemet ez a két szó rendkívüli mértékben meghatározza. Nagyon erőteljes mozgató rugóm, és ugyan rengeteg előnye van, mostanában megtapasztaltam a negatív oldalát is. Ahogy Monk nyomozó mondaná: áldás és átok egyszerre. :D Most valahogy így érzem magam. Az elmúlt hetek, elég sok lelki vívódást okoztak emiatt.

A pozitív oldalát nyilván nem nagyon kell ragoznom, hogy miért jó, hogy ilyen vagyok, hogy maximálisan próbálok mindent felelősségteljesen, a legjobb tudásom szerint végezni, és úgy érzem, hogy minden emberért, akikkel együtt dolgozom, legyen szó a Fuerte-ről, vagy a Sabor y Tumbao tánccsoportról, felelősséggel tartozom, és ez a feladatom, kötelességem, hogy jól csináljam, amit csinálok.

Ennek a hozzáállásnak eddig inkább a hozadékát éreztem én is a várandósságom előtt, tettem a dolgom, és úgy érzem, hogy jól is csinálom, amit csinálok, megvan az eredménye, az emberek számíthatnak rám, bízhatnak abban, hogy amit én mondok, az úgy is lesz, nem ködösítek, nem hárítok dolgokat, és rengeteg energiát teszek abba, hogy működjenek körülöttem a dolgok. A munkám pedig nem az én egóm növeléséről szól, mert pl. a tánccsoportunk pontosan arról szól, hogy én a háttérben létezem, míg a lányokból csillogó királynőket varázsolok, és a sikert, a tapsot, a pozitív feadback-ek nagy részét ők kapják, nem a koreográfus, vagy vezetőjük. De ez mindig így volt, nincs is ezzel probléma, nekem nem ez a része a fontos. Az persze fontos, hogy a lányaim megbecsüljenek, tiszteljenek, szakmailag elismerjenek, és bevallom, az is, hogy szeressenek. A Fuerte-nél ugyanez a helyzet. Hátamon viszem az iskolát évek óta, és megteremtem a tanárainknak, és a diákjainknak azokat a körülményeket, amitől a tanár jól tud dolgozni, a diák pedig remekül érzi magát, és a cél mindig, hogy mindenki elégedett legyen. Rólam, a létezésemről sokan nem is tudnak, pedig évek óta ez a munkám.

Azt hiszem, hogy én alapvetően így vagyok teremtve, hogy nem az a fontos, hogy én legyek a középpontban, sőt, kifejezetten nem szeretek ott lenni, hanem az, hogy másokat "menedzseljek", másokat juttassak el a céljaikhoz, álmaikhoz.

Akkor miért vívódok most mégis? Nem azért, mert másra vágynék, ugyanezt a munkát szeretném a jövőben is. A vívódásomnak több oka is van. A túlzott kötelesség-tudatom ugyanis nem enged el a munkából. Nézzük a mai, sajnos elég átlagos napomat. Kb. 3-4 óra alvás után hajnali háromkor arra ébredtem, hogy mennyi mindent kell ma elintéznem. Fél óráig próbáltam "visszaaltatni" magam, majd inkább felkeltem, és 4-kor már bőven a Fuerte-s ügyeket intéztem. 7 órakor eszembe jutott, hogy jah, a diabétesz miatt ideje lenne enni is valamit, meg megmérni a vércukromat stb. Gyorsan bekaptam valamit, majd vissza a teendőkhöz. Ezután 3 és fél órát készültem a Sabor y Tumbao-s próbára. Soha nem megyek felkészületlenül, mindig tudom, hogy mit akarok venni, átnézni a lányokkal, mit akarok tanítani, milyen hibákat kell korrigálni stb. Ebéd után sikerült egy kicsit lepihennem, de ne gondoljatok túl hosszú sziesztára, nem vagyok én kubai. :) Utána már csak arra volt időm, hogy összepakoljak, és induljak be a városba, hogy megtartsam a 3 órás próbát a lányoknak. 70 perc alatt értem oda a teremhez, mert nagyon nagy forgalom volt. Még beugrottam a szomszéd bababoltba, ahol vettem pár dolgot, hogy haladjak a babakelengyével, mivel éppen ideje így pár héttel a szülés előtt, aztán kezdődhetett is a próba. Majd jó 3 órával később elindultam haza, ami kb. 40 perc volt. Most mindjárt éjfél van, és még gép előtt ülök. De nem csetelni, meg fészbúkozni, meg blogolni szoktam ilyenkor, csak most ez úgy kikívánkozik belőlem, úgyhogy megírom.

De még mindig nem írtam, hogy mi az, ami gáz velem. Az, hogy a kötelesség-tudatom miatt nem tudok határokat szabni, és mivel ezt én nem tudom megtenni, mindenki annak rendje módja szerint természetesnek veszi, hogy én így működöm, sőt, legtöbbször még el is várják. Alig akad egy-két ember a környezetemben, aki megáll egy picit, és elgondolkodik. Hogy min? Hát például azon, hogy 9 hónapos várandósan (nem mellesleg veszélyeztetett terhesen) nem egészen normális ennyit foglalkozni a Fuerte-vel még mindig, vagy minden kedden (vagy akár még szombatonként is) két órát vezetni, hogy megtartsam a 3 órás táncpróbát ekkora pocakkal.

Az elmúlt hetekben sok dolog változott, kezdtem elfáradni, amit kudarcként éltem meg, mert én elég jól szoktam bírni a gyűrődést, de hát eljött a 7. majd a 8. hónap, most meg már a 9. is, és bizony ezzel beköszöntött a nehézségek kora is nálam. Tény, hogy nem tudom jól kezelni ezeket a dolgokat, mindig azt várom, hogy majd valaki észreveszi, hogy ez így nem OK, de sajnos ilyen nem nagyon történik, mert érthető módon az emberek azt gondolják, hogy csak van annyi eszem, hogy tudom, hol a határ. Nos, nekem nincs ennyi eszem sajnos, a végletekig elmegyek, ameddig csak bírom testileg-lelkileg egyaránt.

A Fuerte-t már hónapokkal ezelőtt át kellett volna adnom, több segítséget kérnem, és már 9 hónaposan nem kellene vezetnem sem, (főleg, hogy a pocimtól alig fér el a kormány :D ) és próbákra járnom, ezt is már le kellett volna adnom, de nem tudtam megtenni. Miért nem? Hát pont azért, mert úgy érzem, hogy amiért olyan vagyok, amilyen, azaz mindent beleteszek, nem panaszkodom napi szinten, igyekszem végezni a dolgom még a határaimat feszegetve is, ezért az emberek nem gondolják végig, és természetesnek veszik, hogy csinálom, hogy ott vagyok, hogy megoldom, amit kell, hogy számíthatnak rám. Szerintem még a szülőszobába is telefonon a fülemen megyek. Legalábbis nemrég még így gondolkoztam.

Azonban láttam, hogy mások hogy élik meg ezeket a hónapokat, és szinte irigy lettem. Én ugyanis sok dolgot nem tudok megélni, néha még most sem fogom fel, hogy kisbabám lesz, mert repülnek a napok, fel sem eszmélek, és eltelik egy-egy hét, hónap stb. Lehet, hogy nekem elefántnak kellett volna születnem, hogy 24 hónap legyen a várandósságom, mert akkor sikerült volna többet megélnem belőle. :) Most eszméltem ugyanis rá, hogy mindjárt vége, de ugyan hova tűnt az elmúlt két-három hónap?

A dilemma itt kezdődött, és most ott tart, hogy néha eléggé zavar, ha úgy érzem, hogy azért van lelkiismeret-furdalásom, azért nem tudom leadni ezeket a dolgokat, mert úgy érzem, hogy ezt várják el tőlem, hogy végezzem el, legyenek meg a dolgok, és létezzek úgy, mint egy "robot", merthogy ezt már megszokták tőlem. Csakhogy nem vagyok robot, vannak nekem is szükségleteim, és ezek főleg lelkiek, a fizikaiakat könnyedebben kezelem. De ha pl. azt érzem, hogy nincs eléggé megbecsülve az, amit teszek, vagy tudom, hogy megvan, de azért néha jól esne, ha ezt érezhetném is, nem csak tudnám, akkor nem vagyok túl elégedett a helyzettel.

Nem hibáztatok senkit, ez egyedül az én felelősségem, és hogyan is várhatnám el másoktól, hogy figyeljenek oda rám, ha saját magam nem vagyok képes erre.

Lassan fél egy van, már Tomi is megjött Szegedről, úgyhogy most zárom a soraimat, bár még bőven lenne miről írnom, de már így is elég lesz. :)

A lényeg, hogy rájöttem, hogy nagyon gáz vagyok, és újabb dolgot látok, amiben van mit fejlődnöm. Nem akarok kevésbé lelkiismeretes munkaerő vagy koreográfus lenni, de ma már máshogy csinálnám, ha megtehetném. Vissza azonban nem tudom csinálni a dolgokat, nem bánom, hogy így történtek, mert ezt úgy tűnik meg kell nagyon tanulnom, hogyan engedjek ki a kezemből feladatokat, és képes legyek lazítani a gyeplőn. Ezen a leckén most megbuktam, ezt is tudomásul veszem, de nagyon szeretnék majd tanulni belőle a jövőre nézve.

Szép álmokat! :)
Lili