Bátorság :)

Ez a téma nagyon elgondolkoztatott, mert múltkor Tomi bátornak nevezett, és ezen kissé meghökkentem. Olyan dologért nevezett bátornak, ami másnak természetes lenne, nekem azonban problémát okoz, de sikerült felülemelkednem rajta, és továbblépnem, legalábbis abban az esetben, azt ugyanis nem tudom, hogy ez tartós lesz-e. Remélem, hogy igen. :)

A bátorság valóban nagyon relatív, ebben igaza van Tominak. Nem az a bátorság, hogy valaki meg tud tenni valamit, hanem az, ha olyan dolgot tud megtenni, ami benne félelmet kelt, vagy nem érzi elég erősnek magát, vagy komoly gondjai vannak az adott dologgal kapcsolatban, mégis összeszedi magát, és lép. Lehet, hogy kívülről nem is tűnik fel, hogy ez az ember mekkora vívódáson ment keresztül, hogy megtegye ezt a lépést.

De nézzünk néhány példát is, hogy jobban értsétek. Nekem van egy-két nehézségem, ilyen a tű fóbiám, valamint ilyen volt (legalábbis remélem, hogy múlt idő) a vezetés. Az előbbi, azaz a tűvel kapcsolatos rossz érzésem 17 éves koromra vezethető vissza, mikor egyszer intenzívre kerültem, és szétment a vénám, és elég durva élmény maradt meg belőle. Sajnos ez a mai nap kísért, és még a Vészhelyzetet sem bírtam sokáig megnézni, azaz most is eltakarom a szemem, meg a Doctor House-nál is. Szóval tűt még képernyőn sem bírok látni, élőben meg… A várandósság előtti másfél évtized alatt általában 10-ből 8x elájultam, volt, hogy lefejeltem az asztalt, volt, hogy akkorát estem, hogy felrepedt a szám stb. Szóval nem volt eseménytelen. Azonban a várandósságom alatt már 9x vettek vért, és már ülve is jól bírom, bár nem kevés önszuggesztió eredménye, és kell hozzá nem kicsi lélekjelenlét. Az előzményeket tekintve, nálam ehhez bátorság kell, másnak pedig semmi az egész.

A másik dolog a vezetés. Volt egy balesetem már jó néhány éve, amit én okoztam, majd kb. 10 évig nem is vezettem egyáltalán, és nagyon nehéz volt leküzdenem az izgalmamat, félelmemet, még most sem egyszerű, pedig már lassan egy éve megint vezetek. Szó szerint előfordul, hogy lever a víz, ha már csak arra gondolok, hogy vezetnem kell… De teszek ellene, próbálom leküzdeni ezt a félelmemet is, összeszedve minden bátorságomat, ami ehhez kell. Pedig hány embernek nem okoz semmilyen problémát a vezetés! Sőt, szeretnek vezetni! Nekem viszont probléma, és a leküzdendő félelmek listáján elég elől szerepel.

Szóval én bátorság alatt nem a hőstetteket gondolom, hanem a mindennapi életünkben megvívott kis harcainkat, amikhez kell, hogy erőt, bátorságot merítsünk, még ha másnak banális is lehet az, ami nekünk problémát okoz. A középkori hőskorszak ideje már rég lejárt. Nekem, a modern korban azok az emberek a „hősök”, vagy azokat tekintem bátornak, akik mások, vagy önmaguk érdekében meg tudják vívni a csatákat. Persze, hogy miért teszik ez, az sem mindegy. Ideális az lenne, hogy jót tegyenek, jobbá tegyék mások, vagy a saját életüket.

A vérvétellel kapcsolatban például féltettem a kisfiúnkat, hogy ha én elájulok, fog-e elég oxigént kapni, vagy ha elesek, nem ütöm-e meg. Ezért volt nagyon fontos, hogy tudjam kezelni. ez már másfél évtizedes fóbiámat. A vezetés szintén nem kényelmi szempont, azaz nyilván kényelmes, már aki élvezi, és nem stresszel rajta, de a fő cél az volt, hogy szintén a kisfiamnak tudjam biztosítani azt, hogy ha bármi történik, el tudom majd vinni kocsival az orvoshoz. Ehhez rutin kell, nem várhattam meg, míg megszületik, hanem jó előre elkezdtem gyakorolni, és még most sem nevezném magam rutinosnak, sőt, a GPS nélkül nem tudom, hol lennék, még azzal is eltévedek elég gyakran…

Visszatérve az elméletekhez. Bátorság számomra az is, ami képessé tesz minket nehéz döntések meghozatalában. Amikor nem a kényelmes mellett döntünk, hanem amellett, ami szerintünk a helyes, még ha oly nehéz is megvalósítani. A szembenézés a dolgokkal szintén a bátorság kategória nálam. Azaz láthatjátok, hogy én úgy gondolom, hogy a bátorság egy elég alap mozgatóeleme az életünknek, vagyis azokénak, aki nem futamodik meg a dolgok elől, aki oda mer állni, szembe mer nézni akár a félelmeivel, és túl tud lépni a korlátain.

Bele lehet süppedni a kényelmes kis világunkba, amiről még azt is gondoljuk, hogy biztonságos, de szerintem nem éri meg, mert nem hoz fejlődést. Én úgy szeretek élni, hogy tudom, haladok valamerre, hogy minden nappal jobb emberré válok, és minden nappal hasznosabb vagyok mások számára. Hogy ez nagyon idealista kép? Lehet, de legalább egy kép. :)

Namaste! :)

Lili