Érdekes, furi, de mégis jó hetem volt. Egy nagyon régi kb. 5-6 éves konfliktust sikerült a héten tisztáznunk valakivel. Elég érdekes élmény volt.
Ahogy írtam, kb. 5 évvel ezelőtt volt egy nagyon komoly szakmai és emberi konfliktusom valakivel. (Igazából valakikkel, azaz többesszám, de most csak az egyikőjükről szeretnék írni, akivel a héten találkoztam.) Szóval, kemény balhé volt, sok dolog egymás fejéhez vagdosásával, sok vélt és valós sérelemmel mindkét oldalról. Engem később sem az zavart, hogy nem sikerült az együttműködésünk, mert ma is úgy gondolom, hogy hosszú távon akkoriban biztosan nem voltunk alkalmasak rá, hogy közösen építsünk fel valamit, mert túl sok érzelem, és érzelmi instabilitás volt az üzleti részben, ahol tudni kell a határokat tartani, és szétválasztani bizonyos érzelmektől.
Én nagyon megszerettem akkor a lányt, és barátnőmnek is tekintettem, bizalmasom volt, ezért amikor kitört a balhé, és meg lett tagadva a barátságunk, akkor nekem az nagyon fájt. Az emberi oldal. Az, hogy ekkora fordulatot tudott egy nap alatt venni egy baráti kapcsolat. Persze ma már ezen sem lepődnék meg, és biztosan máshogy kezelnék egy ilyen érzékeny és vitás helyzetet, de ez akkor volt, nem most.
Alapvetően azt hiszem, hogy anno a konfliktust ezzel a lánnyal, és az együttműködéssel kommunikációs hibák okozták mindkét oldalról. Emellett persze nem is voltunk alkalmasak együtt erre a projektre, de egy jobb kommunikációval ezt fájdalommentesen be tudtuk volna látni, nem úgy, ahogy tettük.
A lényeg, hogy évekig hallottam ilyen-olyan pletykákat arról, hogy én milyen szemét vagyok, és ennél még sokkal csúnyább dolgokat is, amiket nem is értettem. Persze kiderült, hogy jó részük nem is tőlük eredt, csak hát az emberek szeretik kiszínezni a dolgokat, vagy szeretnek beleavatkozni mások életébe...
Múlt hétig úgy láttam, azt érzékeltem, hogy irányomban ennyi idő után is teljes az elutasítás. Se köszönés, semmilyen kommunikáció. Aztán találkoztunk egy rendezvényen, ahol én is, és ő is úgy értékeltük (ezt utólag tudom), hogy nem köszöntünk egymásnak, pedig csak egyikünk sem vette észre, amikor a másik köszönt. Nem csodálkozom, hogy a keleti filozófiákban azt mondják, hogy a félreértések korát éljük...
Az évek során bennem sok érzelem játszódott le. Először egoból, sértettségből nem tudtam engedni, majd maradt az egom, az elég sokáig, aztán érdekes módon jött a félelem a visszautasítástól. Nagyon sokszor ragadtam billentyűzetet, hogy írjak a lánynak, de végül nem tettem, nem egy levelem landolt a kukában az évek során.
A rendezvényen aztán sikerült pár mondatot váltanunk, ami mögött én sokkal többet érzékeltem, mint amiről szólt. Felszínesen beszélgettünk, de a lényeg, hogy kommunikáltunk, és az az érzésem volt, hogy ez mindkettőnknek sokkal többet jelent a szavaknál. Ezért másnap tényleg billentyűzetet ragadtam, és megírtam az érzéseimet, azt, hogy éltem meg ezt a néhány évet. Nem vádaskodva írtam, hanem a saját hibáimra koncentrálva, és a saját érzéseimet megmutatva teljesen őszintén, meztelenül. Most jött el ugyanis az a pont, hogy nem féltem a visszautasítástól. Nem vártam ugyanis semmit. Az is rendben lett volna, ha nem érkezik válasz a levelemre.
De jött válasz, és találkoztunk, hogy tisztázzuk a múltat. Nagyon érdekes volt, szó szerint izgultam a találkozó előtt. Nem tudtam, hogy viselkedjek, vegyes vívódások voltak bennem. Nem tudtam, hogy adjak-e puszit, vagy ne, hogy mennyire kell magamra vigyázni, és legyek távolságtartóbb, vagy nyithatok bátran, hogy mire számítsak, lesz-e esetleg egy vita megint stb. Ez utóbbi csak átfutott a fejemen, ettől annyira nem tartottam.
Aztán amikor megérkeztem, minden annyira természetes lett. Már zavarba-ejtően az, és pár percig küzdöttem is ellene. Nagyon durva volt ugyanis azt érezni, hogy úgy létezem ott az egykori barátnőmmel, mintha nem történt volna köztünk semmi, mintha múlt héten találkoztunk volna utoljára, és minden rendben lenne köztünk. Én bevallom, még ragaszkodni akartam egy kicsit a felépített váramhoz, ahol ő a kapun kívül volt, de nem sikerült. A várat tudatosan akartam, de az érzelmeim rég túlléptek ezen. Fura érzés volt, hogy akarok olyan, számomra sem jó érzésekhez ragaszkodni, amik már nincsenek is meg bennem, nincs már töltése, már feloldódott. Szerencsére azért ezt elég gyorsan észrevettem, és túl tudtam lépni.
Persze az is sokat segített, hogy szeretettel fogadtak, hogy tényleg maximálisan azzal a szándékkal vártak, hogy oldjuk fel a korábbi negatív dolgokat az életünkben.
Sok mindent sikerült nagyon őszintén megbeszélnünk, ami számomra nagyon fontos volt. A másik oldalról is azt éreztem, hogy teljes nyitottság és őszinteség van még a kínosabb dolgokban is, és ez nagyon jó. Ritka az ilyen, azt gondolom. Az ember nehezen lép túl saját magán. De mi megtettük, ami most nagyon jó nekem, nem is gondoltam korábban, hogy még ilyen mélyen meg vagyok sebezve, mert igyekeztem eltemetni ezeket a dolgokat. Évekkel ezelőtt megbocsátottam már, de elengednem nem sikerült, csak most.
Megint csak megerősödött bennem, hogy mennyire fontos, hogy megbocsássunk azoknak, akikről úgy véljük, hogy bántottak minket, és az is fontos, hogy nekünk megbocsássanak. Csak így lehet elengedni negatív energiákat.
Az első lépés megtétele nagyon nehéz, de annyi energia szabadul fel, olyan jó érzés, ha megtörténik ez a lépés, és fogadják, hogy megéri vállalni azt a kockázatot is, hogy visszautasítás lesz belőle, mert ez utóbbi esetben legalább azt tudjuk, hogy mi megpróbáltuk. Aztán majd egy idő, talán pár év múlva megpróbáljuk megint, hátha. :)
Ahhoz, hogy a lelkünk felszabaduljon, és boldogok lehessünk, fel kell tudnunk dolgozni ezeket a vélt vagy valós sérelmeket, amihez alapvető dolgok a megbocsátás, kommunikáció, elengedés.
Ideje listát írni, hogy kit is kell elengednünk ilyen szinten, és nem árt lépni. :)
Szeretettel:
Lili
Ahogy írtam, kb. 5 évvel ezelőtt volt egy nagyon komoly szakmai és emberi konfliktusom valakivel. (Igazából valakikkel, azaz többesszám, de most csak az egyikőjükről szeretnék írni, akivel a héten találkoztam.) Szóval, kemény balhé volt, sok dolog egymás fejéhez vagdosásával, sok vélt és valós sérelemmel mindkét oldalról. Engem később sem az zavart, hogy nem sikerült az együttműködésünk, mert ma is úgy gondolom, hogy hosszú távon akkoriban biztosan nem voltunk alkalmasak rá, hogy közösen építsünk fel valamit, mert túl sok érzelem, és érzelmi instabilitás volt az üzleti részben, ahol tudni kell a határokat tartani, és szétválasztani bizonyos érzelmektől.
Én nagyon megszerettem akkor a lányt, és barátnőmnek is tekintettem, bizalmasom volt, ezért amikor kitört a balhé, és meg lett tagadva a barátságunk, akkor nekem az nagyon fájt. Az emberi oldal. Az, hogy ekkora fordulatot tudott egy nap alatt venni egy baráti kapcsolat. Persze ma már ezen sem lepődnék meg, és biztosan máshogy kezelnék egy ilyen érzékeny és vitás helyzetet, de ez akkor volt, nem most.
Alapvetően azt hiszem, hogy anno a konfliktust ezzel a lánnyal, és az együttműködéssel kommunikációs hibák okozták mindkét oldalról. Emellett persze nem is voltunk alkalmasak együtt erre a projektre, de egy jobb kommunikációval ezt fájdalommentesen be tudtuk volna látni, nem úgy, ahogy tettük.
A lényeg, hogy évekig hallottam ilyen-olyan pletykákat arról, hogy én milyen szemét vagyok, és ennél még sokkal csúnyább dolgokat is, amiket nem is értettem. Persze kiderült, hogy jó részük nem is tőlük eredt, csak hát az emberek szeretik kiszínezni a dolgokat, vagy szeretnek beleavatkozni mások életébe...
Múlt hétig úgy láttam, azt érzékeltem, hogy irányomban ennyi idő után is teljes az elutasítás. Se köszönés, semmilyen kommunikáció. Aztán találkoztunk egy rendezvényen, ahol én is, és ő is úgy értékeltük (ezt utólag tudom), hogy nem köszöntünk egymásnak, pedig csak egyikünk sem vette észre, amikor a másik köszönt. Nem csodálkozom, hogy a keleti filozófiákban azt mondják, hogy a félreértések korát éljük...
Az évek során bennem sok érzelem játszódott le. Először egoból, sértettségből nem tudtam engedni, majd maradt az egom, az elég sokáig, aztán érdekes módon jött a félelem a visszautasítástól. Nagyon sokszor ragadtam billentyűzetet, hogy írjak a lánynak, de végül nem tettem, nem egy levelem landolt a kukában az évek során.
A rendezvényen aztán sikerült pár mondatot váltanunk, ami mögött én sokkal többet érzékeltem, mint amiről szólt. Felszínesen beszélgettünk, de a lényeg, hogy kommunikáltunk, és az az érzésem volt, hogy ez mindkettőnknek sokkal többet jelent a szavaknál. Ezért másnap tényleg billentyűzetet ragadtam, és megírtam az érzéseimet, azt, hogy éltem meg ezt a néhány évet. Nem vádaskodva írtam, hanem a saját hibáimra koncentrálva, és a saját érzéseimet megmutatva teljesen őszintén, meztelenül. Most jött el ugyanis az a pont, hogy nem féltem a visszautasítástól. Nem vártam ugyanis semmit. Az is rendben lett volna, ha nem érkezik válasz a levelemre.
De jött válasz, és találkoztunk, hogy tisztázzuk a múltat. Nagyon érdekes volt, szó szerint izgultam a találkozó előtt. Nem tudtam, hogy viselkedjek, vegyes vívódások voltak bennem. Nem tudtam, hogy adjak-e puszit, vagy ne, hogy mennyire kell magamra vigyázni, és legyek távolságtartóbb, vagy nyithatok bátran, hogy mire számítsak, lesz-e esetleg egy vita megint stb. Ez utóbbi csak átfutott a fejemen, ettől annyira nem tartottam.
Aztán amikor megérkeztem, minden annyira természetes lett. Már zavarba-ejtően az, és pár percig küzdöttem is ellene. Nagyon durva volt ugyanis azt érezni, hogy úgy létezem ott az egykori barátnőmmel, mintha nem történt volna köztünk semmi, mintha múlt héten találkoztunk volna utoljára, és minden rendben lenne köztünk. Én bevallom, még ragaszkodni akartam egy kicsit a felépített váramhoz, ahol ő a kapun kívül volt, de nem sikerült. A várat tudatosan akartam, de az érzelmeim rég túlléptek ezen. Fura érzés volt, hogy akarok olyan, számomra sem jó érzésekhez ragaszkodni, amik már nincsenek is meg bennem, nincs már töltése, már feloldódott. Szerencsére azért ezt elég gyorsan észrevettem, és túl tudtam lépni.
Persze az is sokat segített, hogy szeretettel fogadtak, hogy tényleg maximálisan azzal a szándékkal vártak, hogy oldjuk fel a korábbi negatív dolgokat az életünkben.
Sok mindent sikerült nagyon őszintén megbeszélnünk, ami számomra nagyon fontos volt. A másik oldalról is azt éreztem, hogy teljes nyitottság és őszinteség van még a kínosabb dolgokban is, és ez nagyon jó. Ritka az ilyen, azt gondolom. Az ember nehezen lép túl saját magán. De mi megtettük, ami most nagyon jó nekem, nem is gondoltam korábban, hogy még ilyen mélyen meg vagyok sebezve, mert igyekeztem eltemetni ezeket a dolgokat. Évekkel ezelőtt megbocsátottam már, de elengednem nem sikerült, csak most.
Megint csak megerősödött bennem, hogy mennyire fontos, hogy megbocsássunk azoknak, akikről úgy véljük, hogy bántottak minket, és az is fontos, hogy nekünk megbocsássanak. Csak így lehet elengedni negatív energiákat.
Az első lépés megtétele nagyon nehéz, de annyi energia szabadul fel, olyan jó érzés, ha megtörténik ez a lépés, és fogadják, hogy megéri vállalni azt a kockázatot is, hogy visszautasítás lesz belőle, mert ez utóbbi esetben legalább azt tudjuk, hogy mi megpróbáltuk. Aztán majd egy idő, talán pár év múlva megpróbáljuk megint, hátha. :)
Ahhoz, hogy a lelkünk felszabaduljon, és boldogok lehessünk, fel kell tudnunk dolgozni ezeket a vélt vagy valós sérelmeket, amihez alapvető dolgok a megbocsátás, kommunikáció, elengedés.
Ideje listát írni, hogy kit is kell elengednünk ilyen szinten, és nem árt lépni. :)
Szeretettel:
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése