Nagyon sikerközpontú, sikerorientált világban élünk. Nemrég olvastam egy érdekes írást arról, hogy miért olyanok a huszonévesek, amilyenek most. Azaz sokan még 25 évesen is a bulizásnak élnek, és az egyéjszakás kalandok is a normális, elfogadott kategóriába tartoznak, a családalapítás pedig még csak meg sem fordul a fejükben. Persze itt most a fiúkra gondolok, de sok lánynál is biztosan megvan ez, csak talán kicsit fiatalabban, nem 25 évesen. Statisztikáim nincsenek persze, csak tapasztalatom. J Azt olvastam, hogy ez az "éljünk a mának, ne törődjünk a holnappal és hedonistán élvezzünk ki mindent" hozzáállás ebben a korban onnan ered, hogy nem volt igazi gyermekkoruk, és most élik meg azt, amit akkor nem lehetett. Valóban mennyire igaz ez, ha belegondolunk, hogy már az oviban sokan angolra és egyéb órákra járatják a csemetéjüket, nem beszélve arról, hogy az általános iskolában már normális, hogy ugyan kettőkor vége a sulinak, de a gyerek hetente akár többször is csak ötkor ér haza a különórák miatt. A szülők félnek nem beíratni őket, mert félnek, hogy lemaradnak a gyermekeik a többiektől, hogy ők nem adtak meg nekik minden lehetőséget a későbbi boldogulásra, és ebben részben igazuk is van sajnos. Már az oviban elkezdődik a verseny. Így gyakorlatilag mire a gyermek eléri a kamaszkort, azt lehet észrevenni, hogy nem is volt gyerekkora. Erről szólt az az írás is, amit olvastam nemrég. Sajnos már a címére és a szerzőjére nem emlékszem, de most eszembe jutott, mert nagyon döbbenetes szerintem, hogy a gyermekek már 10 éves korukra kifáradnak, és nem élhetik meg a mostani rendszerben a „felhőtlen gyermekkort”. Már kicsiként teljesítmény-kényszert nevelünk beléjük, nem is értem, min csodálkozunk, ha majd azt látjuk, hogy milyen emberekké válnak. Nem azt mondom, hogy rossz emberek lesznek, de az értékrendben elég erőteljes eltolódást érzek a teljesítmény felé, és ez nekem annyira nem tetszik.
Nagyon sokat változott a világ, nagyon felgyorsult minden, és egyre nehezebb megfelelni az egyre magasabb elvárásoknak. Nem beszélve arról, hogy valójában nem a sikereinkből tanuljuk a legtöbbet, hanem a kudarcainkból. Gondoljunk csak bele, mekkora különbség! Ha sikerül valami, annak nagyon örülünk, de ritkán sarkall igazán olyan változtatásokra, amik lényegesen befolyásolnák a fejlődésünket. Hiszen elértük, megkaptuk, megszereztük, itt a sikerélmény, és ebben nagyon jó sütkérezni. Más dolog, hogy egy idő után az embernek hiányérzete támad, és vagy újabb és újabb sikerekért küzd, amik aztán egyre kevesebb ideig és egyre kisebb mértékű örömöt okoznak, vagy elgondolkozik egy picit, és rendet rak a fejében abban a témakörben, hogy mi is az igazán fontos az életben.
Ha kudarc ér, nem úgy sikerül valami, ahogy szeretted volna, és nem próbálod áthárítani valakire a felelősséget, hanem úgy állsz hozzá, hogy tanulni akarsz belőle, akkor abból nagyobb „profitot” kaphatsz, mint amennyit a sikerrel valaha szerezhetsz.
Nem azt mondom, hogy a sikertelenség a cél, hanem azt, hogy a kudarcok nélküli világ nem létezik. Lehet ezt is azonban pozitívan szemlélni, egy szükséges dolognak, ami a fejlődésünket szolgálja.
Namaste :)
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése