2010. június 18., péntek

Megbocsátás :)

Azt hiszem, ez egy elég kemény téma. Hiszek abban, hogy nem szabad hosszasan hordoznunk a sérelmeinket, de valóban nagyon nehéz elengedni őket. Szinte ragaszkodunk hozzá, kapaszkodunk belé. Mindezt miért? Hogy igazunk legyen. De kérdezem én, mi a jobb, ha igazad van, vagy ha boldog vagy? Az igazság mit sem ér, ha boldogtalanná tesz, és súlyos teherként nehezedik rád, felzaklat, kiborít, kiábrándít.

Van egy barátom, akivel tavaly nyáron megszakadt a kapcsolatom. Erről írtam valamikor decemberben már egy bejegyzést. Nemrég összefutottunk, mert van egy közös barátunk, és így alakult, de nagyon rosszul sült el. Én nem gondoltam, hogy ekkora még mindig benne a feszültség, pláne, hogy úgy vélem, nekem lenne okom haragudni azok után a sértések után, amiket a fejemhez vágott, és engem meg sem hallgatott. Nem beszélve arról, hogy az esküvőmre sem jött el két évvel ezelőtt, és nagyon rosszul kezelte azt a helyzetet is. Valójában a kapcsolatunkban ott lett egy nagyon komoly törés, mert egy szűk családi esemény volt Tomival az esküvőnk, összesen 30-an voltunk, és a családon kívül csak a legközelebbi 4-5 barátunkat hívtuk meg. Ráadásul egy nappal az esküvőnk előtt szólt, hogy nem jön, és ez Tominak is, nekem is nagyon rosszul esett... Tavaly nyáron egy röhejes vitánk volt, nem is értem, hogy fújhatta fel ennyire, és hogy ragaszkodhat egy évvel később még mindig ezekhez az érzésekhez.

Erről jutott eszembe, hogy milyen makacsok az emberek, és mennyire maguknak okoznak kárt ezzel. Elsősorban maguknak. Bennem nem volt sem harag, sem gyűlölet irányába. Csalódottság az volt, de legfőképpen szomorúság. Azonban a negatív érzelmeket igyekeztem minél előbb lepakolni, mert tudom, hogy ez nekem árt, nincs semmi értelme.

Gondoljatok csak bele, hogy ha haragszotok valakire, az vajon kinek rossz? Biztos, hogy nem annak, aki a "tárgya" a rossz érzéseteknek, hanem nektek rossz. Tőletek szívja el az energiát, és titeket rombolnak ezek az érzések, mert bennetek vannak ezek, és nem benne.

Bánt, ahogy a barátom viselkedett, utána fél órát sírtam, meg még másnap is el-elpityeredtem, mert én ilyen érzékeny vagyok, és igazságtalannak tartottam ezt a viselkedést, mert én egy vadidegen emberrel nem tudnék így viselkedni, nemhogy olyannal, aki egykor állítólag fontos volt nekem, és szerettem. De magamnak is tükröt mutatva rá kellett jönnöm, hogy nem fontos, kinek van igaza, nem cipelhetem ezeket az érzéseket.

Az egész pont azért esett rosszul, mert én már oly régen leraktam ezeket a rossz érzéseket, és csak szeretet maradt a szívemben irányában, és nagyon rossz volt szembesülni, hogy a másik nagyon messze van még ettől, de egy normális emberi kommunikációtól is.

Félre ne értsétek, nem azt gondolom, hogy ha valaki árt neked, akkor azzal bratyizzál. Nem, szó sincs erről, de meg kell tanulni elengedni a haragot, dühöt, és nem kell önigazolást keresni magunknak, ami alátámasztja az igazunkat. Ha ő hülye, miért te vagy dühös? Miért okozol kárt magadnak? Bár még nem tökéletes nálam sem ez, de rengeteget fejlődtem az évek során ebben, aminek nagyon örülök. Hagyom, hogy az érzés jöjjön, de hagyom menni is. Igyekszem elengedni, amint lehet. Ez kisebb konfliktusoknál jobban működik nálam, de a nagyobbakat, amik szerencsére elég ritkák, is jobban kezelem már. Ha ő nem szeret, hát nem szeret. Ehhez joga van, ahogy nekem is jogom van ahhoz, hogy továbbra se utáljam, hanem szeretetet érezzek iránta. Persze az ember megtanulja néhány pofon után, hogy ha valakinek nem kell a szereteted, akkor azt hagyni kell, így teszek én is.

Egy idézettel zárom ezt az írást:
Ne kívánd senki szeretetét, ne utasítsd el senki szeretetét!

Mosolygós napot!
Lili




3 megjegyzés:

  1. Szerintem a másik iránt érzett düh önmagában hamar elszáll. 1-2 nap, max. hét alatt. A gond szerintem az, hogy ilyenkor magunkra is dühösek vagyunk, mert a barátunkat rosszul ítéltük/ismertük meg és ez az egész baráti kapcsolatról alkotott képet módosítja. Ezt feldolgozni pedig hosszabb ideig tart.

    Én is hozzáfűznék egy idézetet:
    "A barátság egy selyemfonál, mely könnyen elszakad. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad."

    Judit

    VálaszTörlés
  2. Érdekes, amit írsz, el is gondolkodtam rajta :) Valóban, bennem is az okozta a problémát, hogy azt hittem, hogy ennél azért jóval több van köztünk, többről szól a barátságunk, és nehéz volt belátni, és elfogadni, hogy sajnos nem állta ki a "próbát".

    Azért örülök, hogy van olyan barátom is, mint Bali és Lucien, akik egy évtizede minden próbát kiállnak. :)

    Köszönöm, hogy írtál! :)
    Szeretettel:
    Lili

    VálaszTörlés
  3. Tudom miről írsz... minden porcikámban átérzem...! És megdöbbent az érzés, amit a bejegyzésed olvasása kiváltott belőlem... Olyan érzés, mint mikor a vihartól háborgó tenger megszelídül és csendes békében fodrozódik a napfényben... Mint mikor az ember haza talál. Jó érzés! :) Köszönöm ezt az élményt Neked!
    Ez a szeretet érzése a szívben! És hidd el a szíveket összekötő arany selyemfonálon nem marad csomó, mert megtisztul és regenerálódik, ha itt az ideje... Mosolygós szép napot Neked!:)
    Szeretettel: Zsuzsi

    VálaszTörlés