Ez a blogom 100. bejegyzése. :) Nem a mennyiségre hajtok, nem írok azért többet, hogy nagy számokat produkáljak, ez a 100 is eléggé meglepett most. Bár lehetne valami különlegeset kitalálni a 100. írásomnak, de hűen magamhoz most sem tervezek, csak írok, ami éppen a fejecskémben motoszkál.
Ebben a pillanatban azon tűnődöm, hogy az indiaiaknál a köszöntés milyen csodálatos dolog. Namaszté mondják ők (Északon azt hiszem, Namaszkár), ami nem mást jelent, mint: Leborulok előtted, mert tisztelem benned Istent.
Egy szimpla hazai Jó reggelt! -hez képest ez mekkora különbség! Gondoljunk csak bele, hogy a tisztelet hogy áthatja ezt az egyetlen szót: Namaszté. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de rám hat. Nagyon erősen hat. A tisztelet, alázat, szolgálat mind benne van ebben az egyetlen szóban.
Nem voltam még Indiában, és nem is érzek egyelőre óriási késztetést arra, hogy menjek, bár maga az indiai kultúra, a lelkiség, a jóga nagyon közel áll hozzám. Valahogy mégsem éreztem eddig késztetést, hogy menjek. Talán Kuba miatt, amit először nagyon nagy kultúrsokk-ként éltem meg. Tartok Indiától, mégis vágyom oda a lelkem legmélyén.
Nem gondolom azonban, hogy az embernek máshol kellene élnie, mint ahová született. Ezt is a karmánk egy részének tartom, azaz nem véletlenül születtem én itt Magyarországon, és nem Indiában. Itt van feladatom. Tanulni lehet máshol, vagy erőt, inspirációt gyűjteni, az más kérdés, de a feladat itt van. Amúgy is azt gondolom, hogy minden országban megvannak a jó és rossz dolgok is, az csak egy illúzió, hogy máshol minden szép és jó. Persze, lehet, hogy egy másik országban könnyebben boldogul pl. anyagi szempontból az ember, de nem mindig a könnyebb út a jobb.
Nagyon szeretem Terentius ezen mondatát: Csak égboltot vált, és nem lelket, aki áthajózik a tengeren.
Visszatérve a Namaszté gondolatához. Milyen jó lenne, ha minden emberre így tudnék tekinteni! Milyen jó lenne, ha minden pillanatban így tudnám tisztelni a másikat! Ismét kiderült, van még mit tanulnom. :)
Namaste! :)
Lili
Ebben a pillanatban azon tűnődöm, hogy az indiaiaknál a köszöntés milyen csodálatos dolog. Namaszté mondják ők (Északon azt hiszem, Namaszkár), ami nem mást jelent, mint: Leborulok előtted, mert tisztelem benned Istent.
Egy szimpla hazai Jó reggelt! -hez képest ez mekkora különbség! Gondoljunk csak bele, hogy a tisztelet hogy áthatja ezt az egyetlen szót: Namaszté. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de rám hat. Nagyon erősen hat. A tisztelet, alázat, szolgálat mind benne van ebben az egyetlen szóban.
Nem voltam még Indiában, és nem is érzek egyelőre óriási késztetést arra, hogy menjek, bár maga az indiai kultúra, a lelkiség, a jóga nagyon közel áll hozzám. Valahogy mégsem éreztem eddig késztetést, hogy menjek. Talán Kuba miatt, amit először nagyon nagy kultúrsokk-ként éltem meg. Tartok Indiától, mégis vágyom oda a lelkem legmélyén.
Nem gondolom azonban, hogy az embernek máshol kellene élnie, mint ahová született. Ezt is a karmánk egy részének tartom, azaz nem véletlenül születtem én itt Magyarországon, és nem Indiában. Itt van feladatom. Tanulni lehet máshol, vagy erőt, inspirációt gyűjteni, az más kérdés, de a feladat itt van. Amúgy is azt gondolom, hogy minden országban megvannak a jó és rossz dolgok is, az csak egy illúzió, hogy máshol minden szép és jó. Persze, lehet, hogy egy másik országban könnyebben boldogul pl. anyagi szempontból az ember, de nem mindig a könnyebb út a jobb.
Nagyon szeretem Terentius ezen mondatát: Csak égboltot vált, és nem lelket, aki áthajózik a tengeren.
Visszatérve a Namaszté gondolatához. Milyen jó lenne, ha minden emberre így tudnék tekinteni! Milyen jó lenne, ha minden pillanatban így tudnám tisztelni a másikat! Ismét kiderült, van még mit tanulnom. :)
Namaste! :)
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése