Ma szembetalálkoztam egy olyan idézettel, aminek ez volt a
lényege: élj elvárások nélkül, és nem érzed becsapva magad. Ezen
elgondolkoztam, hogy vajon lehet-e, sőt, kell-e elvárások nélkül élni? Persze,
egy ideális világban, ideális körülmények között, biztosan megvalósítható ez,
de vajon a mi világunkban? Valóban egyetértek azzal a mondandóval azonban, hogy
ha nem vársz el dolgokat, nem is ér csalódás, és nem is érzed becsapva magad,
nem fordulhat elő, hogy morcos leszel, mert úgy érzed, hogy csak adsz, de ezt
nem viszonozzák.
Mit lehet elvárni szerintem, és mit nem? Úgy gondolom, hogy
pl. a munka nem működik elvárások nélkül. Azaz micsoda káosz lenne a
Fuerte-ben, ha nem várnám el az asszisztensemtől, hogy időben elvégezze a
feladatokat, és ne csak akkor dolgozzon, amikor kedve van hozzá, és ne csak azt
végezze el, ami neki éppen tetszik. Azaz munka fronton kell az elvárás. Vagy mi
lett volna a tánccsoporttal, ha nem várom el, hogy minden héten ott legyenek a
próbákon, és gyakoroljanak, komolyan vegyék a közös célokat stb.? Hát biztosan
nem értünk volna el ennyi mindent, amit sikerült másfél év alatt…
Azonban az is fontos, hogy kitől mit lehet elvárni, és mit
nem. Nem magunkból kell kiindulni, hanem a másik személyiségéből és
képességeiből. Erre szokták mondani, hogy mindenkit arra kell használni, amire
alkalmas, és valóban. Megszakadhatok, hogy olyan dolgot bízzak valakire, aki
erre nem alkalmas, más meg vidáman, pillanatok alatt kész van vele. Nem érdemes
görcsölni, és energiát pazarolni ilyen dolgokra. Tudni kell, hogy ki mire
képes, mire alkalmas, és mire nem.
Mit nem lehet azonban elvárni? Szeretetet, tiszteletet,
megbecsülést, megértést, azt, hogy értékeljenek, támogassanak stb. A baj csak az, hogy
sokszor pont ezekért a dolgokért dolgozunk, vagy máshogy fogalmazva, tesszük a
dolgunkat. Nehéz úgy létezni, hogy ha ez a motiváció, és nem a pénz. Sajnos én
pont ilyen vagyok. A pénz nem tud motiválni, örülök, ha van, nem erről van szó,
nem vagyok álszent, de borzasztó konfliktusba tudok magammal keveredni, ha úgy
érzem, hogy nem csinálnám, ha nem fizetnének érte.
Tudom, hogy ez idealista hozzáállás, hogy olyan dolgokat
szeretnék csinálni az életben, amit akkor is szívesen csinálnék, ha nem kapnék
pénzt érte, de ezt hála a kiváltságos Sorsomnak, az életem nagy részében
sikerült megvalósítanom.
Azonban pont ebből adódnak problémáim, és ezért esek időről
időre pofára, ezért szembesülök azzal, hogy az emberek mennyire hálátlanok
tudnak lenni, mennyire önzők sokszor, és milyen baromi egoisták. Ha nem pénzért
dolgozom, sokszor ingyen csinálok dolgokat, vagy pl. a tánccsoport még nekem
került pénzbe, hogy tanítsam őket, és havi minimum 40, de inkább 60 órámba,
szóval ha nem anyagi jellegű a viszonzás, akkor is azt gondolom, hogy kell
lennie energiacserének, egyébként hosszabb távon nem működnek a dolgok. Azaz
egy jó dolog úgy lesz hosszú távon jó dolog, és úgy lesz mindenki boldog, ha
létrejön az energiacsere, azaz adunk, de kapunk is. Mit kaphat az az ember,
jelen esetben én, akit nem érdekel a pénz? Megbecsülést, figyelmességet,
tapintatot, támogatást a nehezebb időkben, emberi hozzáállást.
Ennek ellenére én sajnos gyakran belefarolok abba, hogy
robotnak érzem magam. Adok, adok, adok, és ahelyett, hogy ezt egyre inkább
értékelnék, egyre többet várnak el tőlem. Még-még-még! Ez egészen addig tud
menni, amíg én, mellesleg idióta, meg is akarok ennek az egyre több elvárásnak
felelni. Mivel nem húzok határokat, és mániám, hogy mindenkinek jó legyen
minden, ezért elég rendesen ki tudják ezt használni az emberek, aztán ha mondjuk
azt mondom, hogy ok, ennyi fért bele, eldobnak, mint egy használt pelenkát, és bele is kakilnak még egy jókorát előtte, hogy büdös is legyen. (micsoda jó hasonlataim vannak, mióta van gyerekem, hihi :) )
Ezt a
viselkedést nem tudom megérteni, de biztosan azért kapom az élettől az ilyen
helyzeteket, hogy megtanuljam végre, amit meg kell, de vajon mit? Azt, hogy ne
csináljak semmit ingyen? Ez nem fog menni. Vagy azt, hogy ne várjak el
semmit? Akkor hogyan és miért csináljam?
A legnagyobb elvárások egyébként pont magammal szemben
vannak, nehéz saját magamnak a maximalizmusom miatt megfelelni. Nem tudom lazán
kezelni a dolgokat, és teljesen képes vagyok kifacsarni magam, utána meg
rájövök, hogy komolyan ezért csináltam? Ezért adtam ennyit, hogy ha már nem
bírom, akkor szembeköpjenek? Bocsánat a kemény szavakért, de ha nem is sűrűn,
volt már rá példa az életemben. Az is érdekes egyébként, hogy mindig a nagyon
lelkesek tudnak extrém fordulatokat venni. Most már az ilyen emberekkel elég
nagy távolságot tartok, mert rájöttem, hogy nagyon kompenzálnak dolgokat, és az
egyik nap még én vagyok a fantasztikus salsa királynő, másik nap meg már csak
egy hülye picsa (bocccsss), mert nem voltunk esetleg egy véleményen.
Úgy érzem, hogy meg kell tanulnom, hol vannak a határok.
Meddig tudok valamit mindenféle elvárás nélkül csinálni, hol vannak az én
határaim. Valamint azt is meg kell tanulnom, hogy reagálok ezekre a helyzetekre,
ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én elképzeltem. Sajnos nagyon a szívemre
veszem az ilyen helyzeteket, de legalább tudom, hogy ezen kell dolgoznom. :)
Szóval jó, hogy szembejött ez az idézet, bizonyára nem
véletlen. :)
Mosolygós hosszú hétvégét! :)
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése