Változás :)

Mindannyian változunk. Van, aki szép lassan, van, aki hirtelen, van, aki azt gondolja, hogy szeretne, de mégsem tesz érte. Amikor azt érzed, hogy nem haladsz semerre, azt rosszul érzékeled, hiszen ez is haladás, mert lehet, hogy pont ez kellett ahhoz, hogy később nagyobbat lépj előre.

Egy példa erre: táncban néha úgy érzem akár hetekig, hónapokig, hogy hiába gyakorlok rengeteget, nem fejlődök, vagy nem annyit, mint szeretnék. Az elején, amikor elkezdtem táncolni, csak úgy repültem felfelé a lépcsőfokokon, ma pedig már egyre nehezebb egy-egy újabb lépcsőfok meghódítása a hétköznapokban. Aztán jön valami, ami megadja azt a plusz lökést, és ugrásszerűen előre lépek, akár egyszerre 2-3 lépcsővel is magasabbra. Ezért is írtam, hogy ha úgy is érzed, hogy hiába teszel érte, semerre nem haladsz, egy helyben toporogsz, valójában az is hozzáad valamit az életedhez. Ha nem gyakorolnék nap, mint nap, akkor nem tudnék fejlődni, hiába jönne az a "lökés".

Tegyél a dolgokért, és változni fognak. Ha csak vársz tétlenül, akkor is változnak, de vajon abba az irányba, amelyikbe te szeretnéd?

"Semmi sem állandó ebben a komisz világban - még a problémáink sem." (Charlie Chaplin)

Chaplinnek igaza van, még a problémáink is mások, és nem csak arra gondolok, hogy 20 évesen más problémáim voltak, mint 30 évesen, hanem akár a mindennapokra is ki lehet ezt terjeszteni.

Alapvetően a változást jó dolognak értékelem. A tudatosság az életünkben nagyon fontos, és segít, hogy haladjunk az utunkon, és fejlődjünk nap, mint nap.

Vannak olyan esetek is, amikor a változás nem kellemes. Az iskolánkban időről-időre előfordul, hogy egy-egy diákunk nagy, inkább úgy fogalmaznék, hogy túlzott lelkesedéssel fordul felénk. Addig, amíg ez "normális" szinten van, nem is baj, örülünk, ha tetszik neki, amit csinálunk stb. Vannak azonban olyanok, akik ezt túlzásba viszik. Nehezen fogalmazom meg, mert nyílván nehéz belőni a határt, hogy mi a sok, vagy akár sokk :) , de szerintem mindenki találkozott már ilyen "túlbuzgó" emberkével.

Itt most azokról írok, akik valójában nem irántunk érdeklődnek, hanem egy erőteljes kompenzáció vagyunk számukra. Valami nagyon hiányzik az életükből, és azt velünk próbálják pótolni. Ezzel sem lenne semmi gond, hiszen a tánc rajtam is sokat változtatott, sőt formált, én is sokat kompenzáltam vele, míg helyre került a lelki egyensúlyom. De! Ezek az emberek 1-2 alkalmom után már mély barátságokat feltételeznek közöttünk, és eszerint viselkednek, próbálnak nekünk minden jót megtenni, napi kapcsolatot ápolni, gyakran tényleg mindenben segíteni, támogatni minket, és szinte már fanatikus rajongókká válnak.

A probléma ott kezdődik, hogy mi nem tudjuk ezt viszonozni oly mértékben, amit ők elvárnának. Idővel egyre többet és többet akarnak, és hiába próbálod finoman terelgetni, és értésére adni, hogy kicsit gyors a tempó, megfojt téged, nem veszi a lapot. Aztán elérkezik az a pont, amikor akár egy mondatod, vagy hogy nem válaszoltál elég gyorsan az email-jére, vagy nem vetted fel este tízkor a telefont, szóval bármi, aminek nincs igazán fajsúlya, és jelentőssége, ha valódi barátság lenne, és ekkor megszületik a döntés a másik félben: te vagy a leggonoszabb ember a világon. Vagy ha nem is ilyen drasztikusan, de sokszor sajnos igen, teljesen átcsap a másik irányba a dolog. A korábbi véleményének a tökéletes ellentétét kezdi kommunikálni, és keresi az önigazolást. Egykor mi voltunk a legjobb iskola, a zseniális tanárok, táncosok, most pedig hirtelen változik a szemlélet, és megkapjuk a legkülönbözőbb, legrosszindulatúbb jelzőket is.

Az elején, mikor megalakult az iskolánk, többször belefutottunk ilyen helyzetekbe. Talán több bizonytalanság volt még bennünk, és így az egónknak jól esett ez a különös figyelem, rajongás. Persze ki ne szeretné, ha dícsérik... Ma már máshogy állunk ezekhez a dolgokhoz, és az ilyen nagyon gyors tempóra igyekszünk odafigyelni, és távolságot tartani jobban, mint azt korábban tettük. Sajnos így is akadnak emberek, akik ezt nem veszik észre, és ahogy egy reménytelen szerelemes, minden tettében a másiknak a jeleket véli felfedezni, és nem a valóságot látja, szóval így is vannak olyan emberek, akik megdöbbentő dolgokban tudják magukat ringatni. Le sem írom, hogy Balázst hány ilyen kellemetlen történet érinti a lányokkal kapcsolatban, de velem is nem egy és nem kettő fordult elő azért, mert kedves és közvetlen vagyok.

Bár tudom az okát, mégis rossz, mikor egykori diák, aki szerint mi voltunk a top, később nagyon rosszindulatúan nyilatkozik rólunk. Persze ezt úgy is felfoghatnám, hogy nem minket minősít ez a viselkedés, és ezt egy értelmes, ember, ha ilyet mondanak neki, így is látja. Amiért néha mégis zavar, az az, hogy az emberek nem a realitást, hanem a pletykákat szeretik, és nem a jóról pletykálnak, az sajnos a mai világban nem olyan "hír érték". Izgalmasabb a rosszindulat.

Ez kb. olyan, mint amikor egy pár szakít, és az egyik fél utána mindenféle rosszat mond arról az emberről, akit egykor nagyon is szeretett. Az ilyet sem szeretem. Ha én valakit szerettem, akkor biztosan azért volt, mert volt sok olyan pozitív tulajdonsága, ami számomra vonzó volt.

Mivel az iskolánk nagy, ezért a nagy számok törvénye alapján volt, van és lesz is ilyen eset biztosan. Azért annak örülök, hogy a 99%-a a diákjainknak nem ilyen. :)

Mosolygós hétvégét!

Lili