2011. október 16., vasárnap

Magánklinika vagy állami kórház?

A várandósságom alatt volt alkalmam belekóstolni a magánklinikák és az állami kórházak világába is, és gondoltam, megosztom a tapasztalataimat.

Még a babatervezés előtt, azaz inkább annak első lépéseként orvost és kórházat kezdtem keresni, jó előre gondolva a jövőre. Megjártam a Dr. Rose magánklinikát, ami nagyon durván drága, igaz, luxus körülmények is vannak. Velük az volt a gondom, hogy úgy éreztem, hogy a pénz túl erőteljes motiváció, és előbb nyúlnak a késhez, mint feltétlenül szükséges lenne, ha azért többet kaszálnak.

Ezután hosszas keresgélés következett, részben azért is, mert nem igazán tudtam, hogy mit is keresek. Jó orvost, vagy jó klinikát? Melyik a fontosabb? Mitől jó valaki vagy mitől jó egy klinika? Sokat hezitáltam, gondolkoztam, érdeklődtem.

Aztán a barátnőm tanácsára utánanéztem a Tétényi kórháznak, mert ma már vannak bababarát állami kórházak is, ez is az. Ott találtam egy nagyon jó dokit, Dr. Bálint Balázst. 6 hetet kellett várnom, míg először fogadott a magánpraxisán, hogy konzultáljunk. Nagyon nehéz bekerülni hozzá. Szimpatikus volt, de nem tudta ígérni, hogy elvállal, bár akkor még ugye nem voltam állapotos sem. Voltam nála egy-két alkalommal, majd amikor kiderült, hogy babát várok, akkor is hozzá mentem. 23 napot kellett várnom az első pozitív teszt után, hogy megvizsgáljon, mert nem kaptam korábban időpontot. Aki várt már babát, az tudhatja, hogy ilyenkor az ember tűkön ül, és én legalábbis mindent beképzeltem magamnak, mi van, ha méhen kívüli terhesség, vagy egyszerűen csak az endometriózisom okozza stb. Szinte naponta csináltam újabb és újabb tesztet, hogy biztosra menjek, jól járt velem a tesztcsík gyártó cég. :D A vizsgálat jól ment, a doki is korrekt volt, de mondta, hogy majd csak kb. néhány hónap múlva tudja megmondani, hogy tud-e vállalni. Nekem nagyon nagy a biztonság igényem, így ez nem volt túl kielégítő válasz, de próbáltam elfogadni ezt a helyzetet.

Aztán jött egy kis komplikáció. Egyik nap elkezdtem vérezni. Nem volt sok, de mint rutintalan kismama, természetesen jött a pánik. A legközelebbi éjjel-nappali ügyelettel rendelkező nőgyógyászat a Róbert Károly Magánklinika volt, ahol nagyon jól el is láttak, abszolút elégedett voltam. Annyira azért nem fogadtam szót, hogy beszedjem a hormonkészítményt, amit felírt az orvos, mert talán túl jól is sikerült megnyugtatnia, hogy minden rendben van. Na ennek meglett a böjtje, alig egy héttel később erős vérzés, görcsök, és óriási pánik, hogy elveszítem az alig 8 hetes csöppséget. Újra a Róbert Károly Klinikán kötöttem ki, és megismertem Dr. Nyéky Boldizsárt, akit ezután orvosomnak is választottam, és a Tétényit, ahol egyébként még nem voltam, így nem ismertem, csak hallomásból, lecseréltem a magánklinikára.

A döntésemnek a fő oka az volt, hogy a magánklinikán 24 órában elérhető volt mindig valaki, és az új dokim nagyon szimpatikus volt, és rögtön biztonságban éreztem magam vele kapcsolatban. A döntésem helyessége bebizonyosodott, nagyon elégedett voltam a klinikával és az orvosommal is. Most jöhet az, hogy na ja, de ki tudja ezt megfizetni? Hát azt kell mondanom, hogy a terhesgondozás kevesebbe került, mint amennyit az előző dokimnál a magánpraxisán otthagytam volna, pedig ő még nem is volt a legdrágább kategória. A másik nagyon kényelmes dolog az volt, hogy nem kellett azon gondolkozni, hogy kell-e hálapénzt adni, mert volt egy terhesgondozási csomagár, amiben minden benne volt, nem csak a kötelező vizsgálatok, hanem rengeteg extra, ami a baba és a mama biztonságát és alapos kivizsgálását volt hivatott szolgálni. Alapos, precíz ellátásban volt részem, és ugyan várni elég sokat kellett, ezen kívül semmi negatívat nem tudnék mondani. Kedvesek voltak velem, névről ismertek, a körülmények teljesen rendben voltak, igaz, nem olyan luxus, mint a Dr. Rose, de nem hiszem, hogy a szülőszobában a plazmatévé feltétlenül fontos és nélkülözhetetlen eszköz. Jah, a Dr. Rose lehet, hogy ezért kerül legalább 3x annyiba, mint a Róbert Károly Klinika...

Sajnos azonban úgy alakult, hogy a 32. héten el kellett hagynom a magánklinikát, és a SOTE 1-re kerültem. Új kórház, vagy inkább nevezhetném a SOTE 1-et egy gyárnak, és új orvos, Dr. Papp Csaba. Hát elég nagy váltás volt, nagyon meg is viselt, mert a biztonság-érzetem vagy illúzióm elszállt egy pillanat alatt. Az első alkalommal ráadásul egy pénteki reggel voltam a SOTE-n, amit azóta tudok, hogy a legdurvább időpont a pörgés szempontjából, és 3 óra ottlétem alatt kétszer akartam elbőgni magam, majd utána a kocsiban zokogtam órákon keresztül.

Most nehogy arra gondoljatok, hogy egy elkényeztetett kislány vagyok, bár simán lehet így értelmezni a viselkedésemet, megértem ezt is. Nem erről volt szó, én elég türelmes, és alkalmazkodó vagyok, de nagyon érzékeny állapotban mentem be a klinikára, ahol ha együttérzést vagy figyelmet nem is, de némi emberséget vártam volna, vagy mondjuk kevesebb bunkóságot. Természetesen nem mindenki ilyen, sőt. Nagyon kedves, és segítőkész emberek is vannak, de nekem az első alkalommal sikerült egy olyan hölgyet kifognom, aki láthatóan azonnal utált, ami nekem nagyon meglepő volt, hiszen nem értettem az indokát. Persze nem is kell ehhez indok, ma már tudom, meg már máshogy is látom, és élem meg ezeket a dolgokat. A SOTE-n eszméletlen nagyüzem van. Nagyon durván túl vannak terhelve az alkalmazottak, engem már az kiborított, hogy mekkora ott a pörgés, és a feszültség, így el sem tudom képzelni, hogy nap, mint nap ebben éljek, dolgozzak, álljak helyt, és mindezt úgy, hogy a fizetésem egy nagy nulla, elismerésem szintén efelé konvergál, és soha nem is hibázhatok, mert annak nagyon kemény következményei lehetnek... Ebbe belegondolva azt kell mondanom, hogy még a legudvariatlanabb nővérnek is elismerésem, hogy ezt a munkát elvégzi.

Szóval nekem maradt most a SOTE így az utolsó pár hétre, ahol egyébként az orvosok nagyon-nagyon jók, szakmailag szerintem senkinek egy szava nem lehet, a körülmények meg olyanok, amilyenek, a lényeg úgysem az. A kiszolgáltatottság érzése nagyon meg tudja viselni az embert, pláne, ha nem ehhez van hozzászokva, ahogy én sem voltam, de a kezdeti nehézségek után most a végére próbálom ezt is elfogadni, és úgy tekinteni, hogy a célunk közös, hogy minden jól alakuljon, és csak ez a fontos. Próbálok bízni, elfogadni, még ha nem is mindig egyszerű, sőt, kifejezetten nehéz, de most ezt a leckét kaptam az élettől, ezzel kell megbirkóznom.

Pár nap, és megérkezik a kicsi fiúnk, kérek mindenkit, hogy drukkoljatok, és küldjetek sok pozitív energiát nekünk. :)

Köszönjük! :)
Lili és Benke, na meg a Papi :)



2011. október 8., szombat

Változó kapcsolatok :)

A várandóssággal sok minden megváltozott az életemben, ugyanakkor vannak dolgok, amik változatlanok maradtak. Ez utóbbiak főleg azokra az értékekre vonatkoznak, amiket eddig is képviseltem, vagy legalábbis képviselni próbálok. Ami jelentős változás volt az elmúlt 9 hónapban, az főleg a kapcsolataimban történt.

Egy idézet, mely nagyon jellemző az elmúlt hónapjaimra, és nagyon tanulságosnak is tartom:

"Eljön egy pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít, hogy ki az, aki sosem számított, ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog. Ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek."

Én nagyon ragaszkodó típus vagyok, bár kétség kívül nem engedek könnyen közel sem magamhoz embereket, bármennyire ennek az ellenkezője látható akár a blogom alapján. Nyitott vagyok, és őszinte, de ez nem jelenti azt, hogy érzelmileg közel tudok könnyedén engedni magamhoz embereket. Nekem egy barátság kialakulásához idő kell, még akkor is, ha az első pillanattól érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Van, akivel ez rögtön megvan, van, akivel csak évek alatt alakul ki. Ez utóbbihoz jó példa, hogy ma a két legjobb barátnőm egyike egy olyan lány, akivel pár éve utáltuk egymást kölcsönösen, elég rosszul indult a kapcsolatunk, ma azonban maximálisan megbízom benne, és nagyon közel áll hozzám.

A kapcsolatok tehát változnak. Ez azonban nemhogy nem tragédia, még csak nem is baj. Miis változunk, ahogy minden körülöttünk. Nekem a várandósság sok kapcsolatomon alakított, bár bevallom, nem erre számítottam, azt hittem, hogy minden nagyjából változatlan marad.Több olyan ember került közelebb hozzám, akik szintén babát várnak, vagy kisbabájuk van. Ezeknek az új régi kapcsolatoknak nagyon örülök. :) Nyilván a közös érdeklődés az összekötő kapocs. Azokkal a barátaimmal, vagy inkább nevezzük jó ismerősöknek, akik azonban nem élték még át a várandósság szépségeit, és nehézségeit, vagy a szülővé válást stb., több esetben meglazult a kapcsolatom, bár úgy érzem, hogy ez elsősorban nem rajtam múlt. A szakmai kapcsolataim egy része is lazult, hiszen főleg így a vége felé mások lettek a prioritások, ez azonban rajtam múlt, úgy érzem.

Sajnos olyan eset is történt az elmúlt hónapokban, hogy valakiben nagyot kellett csalódnom. Számítottam rá, meg sem fordult a fejemben, hogy pont ő fog cserben hagyni, de megtörtént. Így nagyon sok dolog felborult az életemben, és elég jó kis kalamajkába kerültem a hozzáállása miatt, amit nehezen dolgozok fel. Hónapokat vett el az életemből, ami így a várandósság alatt azért nagyon bosszantó, mert ez az időszak úgy érzem, pótolhatatlan. De a hab a tortán még az, hogy én mindig támogattam nem csak szakmailag, de emberileg, lelkileg is, és most, hogy már szakmailag nem vagyunk napi kapcsolatban, ő emberileg sem úgy áll a dolgokhoz, ahogy én gondoltam, hogy fog. Pl. több, mint egy hete beteg vagyok, fekszem, lázas voltam stb., és ő ezt tudta, de mégsem kérdezte meg egyszer sem, hogy vagyok... Én ezt fordított esetben el sem tudnám képzelni. Na de nem akarok ebben benne ragadni, el kell engednem mind a rossz érzést, mind az ismerősömet, mert úgy tűnik, nem tehetek mást.

Szerencsére csak egy ilyen "dráma" ért az elmúlt évben, és rengeteg jó dologgal ellensúlyozza ezt az életem, csak az én természetem olyan hülye, hogy egy-egy negatív dologgal kapcsolatban túl sokat agyalok, és ilyenkor hajlamos vagyok megfeledkezni a rengeteg jóról, ami körülvesz.

Visszatérve az idézethez. Nem kell, hogy mindenki az életünk minden szakaszában jelen legyen. Tudni kell elválni, elengedni, továbblépni, ha kell. Nem azért kell ezt megtennünk, mert már nincs szükségünk a másikra, vagy nem remélhetünk valamiféle hasznot az ismeretségtől, nem erről van szó, még ha sajnos nagyon sok kapcsolatban ez egy erőteljes mozgatórugó is, ahogy látom. Ez mondjuk kicsit illúzió romboló, hogy hány "barátság" működik valójában csak azért, mert valamilyen érdek áll mögötte. Lehet érdek az is, hogy az illető pont abban erősít meg, amiben visszaigazolásra van szükséged. Vajon akkor is olyan jóban lennétek, ha nem "támogatná" meg az egódat, nem adna neked igazat, hanem azt mondaná, hogy bocs, de nagyon hülye voltál?

Én eszméletlen mázlista vagyok, hogy van egy-két olyan ember a környezetemben, akire számíthatok, akik igazán, érdektől mentesen szeretnek engem, és jól fenéken is billentenek, ha hülye vagyok, vagy rosszul látok dolgokat. Ezeket a kapcsolatokat nagyon meg kell becsülnünk, és én szinte minden nap hálát is adok a Sorsomnak, hogy ők vannak nekem, de még így sem vagyok elég hálás úgy érzem. Pedig nagyon jó dolgom van, most, hogy írok róla, még jobban meg is erősödik bennem ez az érzés, és még tisztábban látom, hogy mennyire fontos, hogy legyenek ilyen emberek az életünkben.

Az anyagi dolgok nem pótolhatják az emberi figyelmet, szeretetet, támogatást, ezért azt javaslom, hogy ahelyett, hogy a karrier/pénz után futkosnánk, elhanyagolva a kapcsolatainkat, jobb lenne, ha mindig tudnánk, mi a valóban fontos az életünkben. Az "egyperces örömök", ahogy én nevezem pl. a shoppingolást, vásárlást, nem érnek fel egy jó és őszinte beszélgetéssel, és azt ugye mondanom sem kell, hogy melyik mennyi értéket képvisel, legalábbis az én szememben. Volt olyan időszak az életemben, amikor nagyon sokat kerestem, de még arra sem volt időm, hogy elköltsem, nemhogy arra, hogy mélyebb kapcsolatokat tartsak fenn. Hát mit mondjak, kemény lecke volt szembesülni azzal, hogy milyen szánalmasan egyedül vagyok... Nem kívánom senkinek. Elméletileg sok "barátom" volt, sokan szerettek, de gyakorlatilag olyan, akire valóban számítani is lehetett, alig akadt.

A megfelelési kényszerünk nagyon sokat árt nekünk, mert elveszítjük azt, ami igazán lényeges az életünkben, és amitől valóban boldogok lehetünk. Felépíthetjük státusz szimbólumokból az illúzióval teli kis világunkat. Lehet jó kocsink, szép házunk, tökéletes életünk, már ami a látszatot illeti, de nem éreztétek pl. azt, hogy mennyivel jobb akár adni másoknak, mint kapni? Örömet okozni, vagy segíteni másnak valamiben? Nekem ezek az érzések sokkal többet adnak, mint az, hogy megvegyek egy ikszedik ruhát, technikai kütyüt, bútort stb.

Tudatosabb életet kell élnünk, és a prioritásokkal mindig tisztában kell lennünk. Ezt magamnak is írom, mert nálam is néha elborulnak a dolgok, mint ahogy most a munka kontra várandósság kapcsán sem voltam túl okos, be kell látnom. De majd a következő babánál! :)

Mosolygós hétvégét mindenkinek!

Szeretettel:

Lili