Kismamás napok :)

18 hetes vagyok, azaz bőven van még hátra a babavárásból, de már most elég sok minden változott az életemben.

Az első trimeszter elég izgalmas volt. Nagyon sokat aggódtam, állandóan a neten lógtam, hogy most akkor ez és ez így jó-e, normális-e stb. Az orvosomat is mindig egy hosszú listával vártam, és "kvíz kérdéseket" tettem fel neki. Az elején a legegyszerűbb dolgokról sem volt fogalmam, nem tudtam, mit szabad, mit nem, és ez eléggé bizonytalanságban tartott.

Ehhez hozzájöttek a testi változások, babás tünetek is. Bár voltak nehéz napok, de jól viseltem, annak ellenére is, hogy 6 hetet végig kellett feküdnöm a 7-8. héttől. Igazából a fizikai dolgok kevésbé viseltek meg, mint a lelkiek. A fizikai dolgokat, bármilyen kellemetlen is volt, jobban el tudtam fogadni, hogy ezzel jár a várandósság, mint az érzelmi hullámvasutat. Hányingerem volt pár hétig, de nem hánytam. Volt, hogy átaludtam volna az egész napot, olyan fáradt voltam, és hát a szilikon cica nevet is felvehettem volna, majd szétdurrantak a melleim. :D :D :D

Érzelmekkel az volt a gondom, hogy évek alatt felépítettem egy elég stabil, kiegyensúlyozott állapotot, erre most úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok ura magamnak, a kontroll ki-kicsúszott a kezeim közül, szinte irányíthatatlanná váltam önmagam számára. Egyik nap vigyorogtam, mint egy félkegyelmű, másik nap türelmetlen voltam, harmadik nap még a tévé reklámokon is bőgtem. Így utólag elég mókás erről írni, akkor nem mindig volt az. Szerencsére csodás társam van, aki ezeket teljesen jól viselte, és nagyon sokat segített, hogy túljussak ezen a pár héten.

Ma már elég kiegyensúlyozott vagyok újra, szerencsére ez a sírós időszak rövid volt. Most néha türelmetlenebb vagyok, mint szoktam lenni, de ez inkább azzal függ össze, hogy keveset sikerül aludnom.

Nagyjából a 10-12 hét között megszűntek az erőteljes tüneteim. Néha előfordul egy kis hányinger, de csak pár pillanatra, és jó is, hogy van, mert ilyenkor mindig az az oka, hogy figyelmeztet a testem, ideje enni valamit. Két falat után már minden rendben is van.

Kb. a 12. héttől alacsony lett a vérnyomásom, meg-megszédülök, de ma már ez sem vészes, megszoktam, tudom már, hogy kezeljem. Ez is normális kismamás fiziológiai tünet, semmi extra, sokaknál előfordul.

A fogyásom is megállt hét kilónál, és azóta kb. 2-2,5 kilót híztam is, azaz emiatt sem kell már aggódnom. Ami pedig extrán jó, hogy most már határozottan látszik, hogy nem csak besütiztem :), hanem babát várok, attól gömbölyödik a pocakom. :) Lassan kezd feljebb tolódni a pocim, ahogy a méhem kiemelkedik hétről hétre egyre jobban a medencéből.

A héten megtudtunk, hogy Minike kisfiú lesz, így át is keresztelte Tomikám Kukac-mukacnak. :D Remélem, hogy azért majd találunk neki rendes nevet is, amiért tini korában nem fog majd minket utálni. :D :D :D

Most már határozottan érzem, hogy mocorog odabent, de még elég gyenge érzés ez. Csak ritkán érzem, kell hozzá a nyugi, hogy rá tudjak hangolódni. Tegnap azonban nagyon vicces volt, mert a kisfiúnk a bal oldalamat kiszemelte magának, és átköltözött oda, így a pocim aszimmetrikus lett. :) Úgy néztem ki, mint aki lenyelt egy kisebb almát, és az bal oldalt dudorodik. :)

Hihetetlenül csodás dolog a babavárás, nagyon élvezem, és leírhatatlanul boldoggá tesz! :)

Mosolygós hétvégét mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Nem kellesz eléggé 2.

Korábban már írtam erről a témáról, jó nagy port is kavart, persze inkább pozitív oldalról, sokan örültek, hogy leírtam ezeket a gondolataimat. Voltak, akik magukra véltek ismerni, persze ennek a töredéke volt valódi gondolatindító, hiszen én nem konkrét személyekről írok, kivéve, ha rólam van szó, hanem ők csak az ihletet adják, hogy írjak erről a témáról. Aztán a gondolataim úgy elkalandoznak, hogy maga a gondolat-indító már hangyányi a nagy hegyhez képest, mindenesetre felismerhetetlen. De ami a lényeg, és üzenem most mindenkinek, aki magára vél ismerni a következő sorokban: nem biztos, hogy engem kell utálni azért, mert rájössz, hogy milyen gáz, ahogy viselkedsz! Ha pedig nem így viselkedsz, akkor miért vagy ideges?

Az előző írásom arról szólt, hogyan hitegetjük magunkat, hogy kellünk a másiknak, mikor valójában nem, de ezt nehéz felfognunk, elfogadnunk, mert fájdalmas lenne a szembenézés. Fájdalmas belátni, ha egy kapcsolatnak vége van, mert úgy érezzük, kudarcot vallottunk, és foggal-körömmel ragaszkodunk olyan dologhoz, aminek semmi értelme, és ami a legjobb, ha két pillanatra megállnánk, és belegondolnánk, mi is tisztában lennénk vele, de a makacsságunk, konokságunk, és önzőségünk nem hagyja, hogy ezt megtegyük.

Csak egy kis rövid összefoglaló még mindig a korábbi írásomból:

1. Ha tetszel a srácnak, akkor el fog hívni randira, fel fog hívni utána, de a lényeg, hogy fog tenni lépéseket. Vannak olyan pipogya pasik, akik képtelenek erre, de azért ez elég ritka. Ha valóban kellesz, jelentkezni fog.

2. Ha a kapcsolatotok komoly, és ezt ő is így gondolja, akkor el fog venni feleségül. Ha azonban csak elvan, mert kényelmes neki, meg amúgy sincs más, akkor hiába vársz erre.

3. Ha vége egy kapcsolatnak, fogadd el, és lépj tovább. Ne alkalmazz mindenféle trükköt, hogy minél tovább benne maradhass egy olyan dologban, ami megaláz téged, elveszíted a tartásod, mert olyan dolgokat teszel meg, hogy ne veszítsd el, ami már túllép a normális keretin belül. Ha nem kellesz, ne fuss utána. Mégis mi jó sülhet ki belőle?

Mindhárom ponthoz írnék most némi kiegészítést.

Hogyan indul egy kapcsolat? Megismerkedtek, vonzódtok egymáshoz, és kialakul. Ha azonban már kételyekkel indul, akkor vajon milyen hosszú távra lehet tervezni? Ha már a legelején sem vagy biztos benne, hogy jó dolog belemenni, vagy érezhetően ő hezitál, vagy akár el is mondja neked, hogy milyen aggályai vannak, akkor mire számítasz a jövőben? Ha most nem tudja, hogy kellesz-e neki, vagy sem, akkor hogyan tovább? Lehet, hogy lesz olyan kegyes, és ad egy esélyt a dolognak? Huhh, de megalázó. Már bocsánat. Ennyire értékeled magad? Ennyit érsz? Majd meglátjuk mi lesz kategória vagy? Nem érdemled meg, hogy egy férfi igazán akarjon téged? Csak téged, senki mást? Hogy te legyél az, akire várt, aki boldoggá tudja tenni, és akit ő is boldoggá tud és akar tenni? Szerintem megérdemled, és ne is érd be kevesebbel!

Házasság. Már 5 éve együtt vagytok, de ő még mindig nem tudja, hogy veled akarja-e leélni az életét? Nem volt elég ideje átgondolni? Nem volt elég idő, hogy megismerjétek egymást? Persze, hogy volt, és persze, hogy el tudja dönteni, csakhogy nem akarja, mert minek, jól elvan. Annyira nem szerelmes már beléd, hogy ezt meglépje, lehet, hogy már csak a megszokás miatt vagytok együtt, lehet, hogy belesodródik ugyan a házasságba, mert kihisztized, de annak sincs sok értelme. Egyszer, évek múlva, ha erre rájön, lépni fog. Félre vagy le. De ami még ennél is rosszabb, ha benne marad mégis a kapcsolatban, és a közöny veszi át az uralmat, vagy akár a napi csaták, és mind a két felet lelkileg megnyomorítják, az jó?

Az pedig, hogy ma már nem divat a házasság azért van, mert annyit mondogatjátok, hogy önigazolást keressetek, amiért nem jött össze. Az a férfi, aki szeret, veled képzeli az életét, az meg fogja kérni a kezed. Nem a papír számít, sokan mondják ezt is, de az szerintem számít, hogy a szerelemetek ezen megünneplését kihagyjátok-e vagy sem. Hogy el mertek-e köteleződni, felelősséget tudtok-e vállalni egymás iránt, vagy sem. Minden kapcsolatnak megvan a dinamikája, de amint megakad egy szinten, és nincs tovább fejlődés, akkor jön a stagnálás, majd a hanyatlás.

A harmadik ponthoz pedig: ne áltasd magad! Ha nem kellesz, elhagyott, akkor miről beszélünk? Miért jó az, ha koslatsz utána, ha addig mesterkedsz, míg végül beadja egy újabb körre a derekát? Tényleg kell neked az a férfi, aki már annyi csalódást, fájdalmat okozott? Ráadásul továbbra sem tudja, hogy mit akar? Van értelme felmelegíteni azt, ami már rég kihűlt? Aztán újra melegíteni? Majd megint csak újra?

Ne áltassuk magunkat, hogy létezik se veled, se nélküled kapcsolat, mert ez nagy félrevezetése önmagatoknak. Ha nem tudod, hogy vele akarsz-e lenni, akkor egyértelmű, hogy nem, csak ezt nem mered vállalni. Talán hezitálsz, hogy mi van, ha nincs jobb, vagy már csalódtál eleget, hogy azt gondolod, nem akarsz már ismerkedni, inkább beéred ezzel. De ez nemhogy a nincs ló a szamár is jó esete, hanem ha nincs ló, akkor bármi más jó esete. Itt újra feltenném a kérdést: ennyire értékeled magad? Szerinted ezt érdemled?

Az egész témához: Neked megfelel az olyan kapcsolat, ami már úgy indul, hogy bizonytalan vagy ugyan, de elég önző is ahhoz, hogy kihasználd az alkalmat? Ha férfi vagy, a válaszod biztosan igen. J Már bocs. De ha nő? Egy nőnek kell olyan kapcsolat, ahol azt látja, hogy a férfi nem igazán akarja őt?

Ha nem kellesz eléggé, tehetsz bármit, lehet, hogy hosszabb-rövidebb ideig eléred, amit akarsz, de a boldogságod esélye a nullához konvergál. Olyan társat keress, aki valóban a társad lehet, akit valóban akarsz, és ő is akar téged!

Remélem, nem kavartam fel senkit túlságosan, nem ez volt a cél.

További szép hetet!

Lili

Baba projekt - a kezdetek :)

Az idő hihetetlenül rohan, tavaly azt vettük észre a férjecskémmel, hogy már több, mint két éve vagyunk házasok, és ez szinte hihetetlen volt. Ma már 7 éve vagyunk együtt, és júliusban lesz a 3. házassági évfordulónk. :) Két év házasság után, úgy döntöttünk, hogy lassan fontolóra kell majd vennünk a baba témát. Nagyon szeretjük egymást, jól élünk, nincs miért várni sokáig. Azért még vártunk egy kicsit, majd miután jól átgondoltuk, megfontoltuk, megbeszéltük, belevágtunk.

Én persze azt gondoltam, ahogy sokan mások, hogy azonnal összejön a dolog, de nem így történt. Az első hónap után, mikor megjött a mensim, eléggé pofára estem, a második hónap után meg már a női önbizalmam is jelentősen megcsappant. Majd jött a frusztráció , a "kudarctól" felszedtem pár kilót, és a végén eléggé kifakadtam, nagyon nem bírtam ezt a "projektet". Nem gondoltam, hogy ilyen dilis leszek, és ennyire rágörcsölök, de sajnos így volt, pedig alig pár hónapról beszélünk. Elég nevetségesen kezeltem, és éltem meg dolgokat, és ezt noha akkor is tudtam, mégsem tudtam kilépni ebből az alaphangulatból. El sem tudom képzelni, hogy mit élnek át azok, akik mondjuk hosszú hónapokig, egy évig, vagy akár több évig is próbálkoznak eredménytelenül. Minden elismerésem az övék a kitartásukért...

A kifakadásom után abban maradtunk Drágámmal, aki végtelen türelemmel és odaadással viselte a hülyeségeimet, hogy várunk még, és ha nyárig, vagy nyáron nem jön össze a baba, akkor elgondolkozunk az inszemináción. Aki nem járatos a témában, annak írom, hogy ez nem egyenlő a lombik programmal, csupán egy kis orvosi rásegítés, hogy "minden" jókor legyen jó helyen. :)

Azonban nem kellett várnunk sokáig, pontosabban semeddig, mert amint abbahagytam a görcsölést, azonnal megérkezett a várva várt kis jövevény a pocakomba. :)

Hát így indult a történetünk. :)

Hogy mi ebből a tanulság? Bizony-bizony kaptam az élettől egy újabb leckét arról, hogy nem irányíthatom mindig az eseményeket, vannak dolgok, amiket nem tervezhetek meg előre, nem tarthatok kézben. A babavárás rendkívül jó tanító lesz most nekem, hogy ezt a leckét jól elmélyítsem. Nagyon örülök neki, hogy a Sorsom ilyen kegyes velem, és megadja a lehetőséget a tanulásra, fejlődésre, és ráadásul ezt egy ilyen csodálatos dolog során sajátíthatom el, mint a babavárás. :)

Fantasztikus, leírhatatlan élményekben van részem, nagyon boldog vagyok. :)

Kívánom minden nőnek, hogy életében legalább egyszer tapasztalja meg ezt a csodát! :)

Mosolygós hétvégét!
Lili

Üzleti etika :)

Emlékszem, hogy megmosolyogtam az egyetemen ezt a tantárgyat, hiszen ez olyan evidens, gondoltam én. Azóta sok dolgot tapasztaltam, és sajnos úgy érzem, hogy olyan országban élünk, ahol nagyon kemény hiányosságai vannak az üzleti etikának. A mindenkin keresztülgázolás, egymás átverése, kihasználása, a szellemi tulajdon lopása nálunk elfogadott. Ugyanúgy, mint az adók be nem fizetése.

Bármilyen hihetetlen, de vannak országok, ahol azért sincs szükség a szigorú szabályokra, mert kifejezetten ciki pl. adót csalni, mert az kb. egyenértékű a bolti lopással… Nálunk meg aki nem csal, azt hülyének nézik, és elég sok hátrány éri. Elsősorban azért, mert nekünk kell megfizetnünk azt, amit mások nem fizetnek. Másodsorban azért, mert komoly tőkétől esünk el a befizetések által, ami a konkurenciának megmarad, és mondjuk hirdetésre fordíthatja.

De nem csak az adókról van szó. Az élni és élni hagyni elv is nevetségesen alacsony szinten van, legalábbis én ezt tapasztalom. Sokáig tudatosan izolálódtunk a többi iskolától, mert nem akartunk részt venni ezekben a játszmákban, a kavarásokban, rosszindulatú dolgokban. Ma is próbálunk minél inkább távol maradni. Ami azonban nehéz, az a reakció nélküliség. Amikor az elején rátapostak párszor a lábunkra, hagytuk, nem foglalkoztunk vele, mentünk tovább, a saját céljainkra, dolgunkra koncentrálva. Azonban a piac nagyon sokat változott az utóbbi években, és néhány nagyobb iskola is a túlélésért küzd, és ennek elkerülése érdekében nemcsak nem etikus, de kifejezetten mocskos dolgokra is képesek. Néha ma már azt érzem, hogy véres fejjel, betörött orral megyünk tovább az utunkon, és még mindig nem ütünk vissza.

Miért nem? Jó kérdés. 20 évesen más lelkülettel rendelkeztem, agresszívabb voltam, biztosan odacsaptam volna a szó képletes értelmében néhányszor a konkurenciának. Ma már nagyon lenyugodtam, kerülöm az agressziót mind a magánéletben, mind az üzletben. Egyszerűen nem vagyok képes belépni ezekbe a mocskos játszmákba, és ezáltal sajnos hagyom, hogy üssenek, még csak nem is védekezem. A fiúk, főleg Bali, már visszacsapott volna párszor, de én őket is visszafogom, talán túlságosan is. Bevallom, megkérdőjeleződött bennem, hogy alkalmas vagyok-e továbbra is vezetni a Fuerte-t. Belül nagyon jól működünk, szuper szervezettek vagyunk, a diákjaink igényeit maximálisan kiszolgáljuk, és egyre jobban szeretnénk ezt csinálni, de úgy érzem, nem vagyok alkalmas a piaci szereplőkkel vívni az etikus egymás mellett élésért, és pláne nem a nagyobb tortaszeletért.

20 évesen a korábbi vállalkozásunkban tűzön-vízen keresztülvittem az akaratomat, és a Fuerte alapításakor, és első éveiben is erőteljesen megvolt ez bennem, persze akkor is az etika nem csorbulhatott, de nem is hagytam magam, azaz a cégünket. Aztán ahogy a 30. évemhez közeledtem, egyre nyugodtabb lettem, és talán túlságosan is megértő és elfogadó másokkal szemben.

Még mindig hiszek abban, hogy akárhányan is vagyunk a piacon, élhetnénk békében egymással úgy, hogy mindenkinek jutna a tortából. Én nem sajnálom senkitől, sőt, örülök neki, ha valaki jót csinál, és javul a piac egyébként most nagyon alacsony minőségi színvonala. Nekünk is újra és újra meg kell újulnunk, ezzel is tisztában vagyok, de a megújulás a régi értékeket nem módosíthatja.

Amit látok, hogy két nagy csoportra osztódtunk. Vagyunk mi, és hozzánk hasonló nagyobb, illetve régóta működő iskolák, akik megéreztük a válságot, és azt is, hogy a piac nagyon felhígult, és ma már boldog boldogtalan is salsa-t tanít, holott a kereslet valamennyire visszaesett. Mi, ahogy írtam is, nem teszünk ez ellen, mert próbálunk a saját dolgunkra koncentrálni. Más iskolák sajnos nem így teszenk, van, aki még kb. a saját anyját is eladná némi profitért. Elnézést az erős sorokért, de sajnos csúnya dolgok vannak a háttérben.

Aztán van a gagyi kis iskolák piaca. Persze attól, hogy egy iskola kicsi, még nem feltétlenül gagyi, és attól, hogy egy iskola nagy, még nem feltétlenül folyik ott minőségi oktatás. De a tény, hogy sok az olyan iskola, akik szakmai hozzá nem értése nagyon sokat rontott a hazai piacon. Pl. ha én bemennék kezdőként egy-egy ilyen órára, és azt hinném, hogy valóban ez a salsa, akkor azért nem folytatnám a táncot, mert nekem ez nem tetszik, és biztosan nem néznék meg másik iskolát, vagy akár egy harmadikat, negyediket. Ehhez már fanatikusnak kell lenni, és elkötelezettnek az iránt, hogy táncot akar tanulni az ember, mégpedig salsa-t. Így a minőségi iskolák elesnek potenciális diákoktól, akiknek elvették már az elején a kedvüket azok, akiknek bárhogy szépítem, nincs keresni valójuk ebben a szakmában.

Hogy mi a megoldás? Fogalmam sincs. Mi úgy tűnik maradunk olyanok, amilyenek voltunk, akkor is, ha ez nem kifizetődő, és nem úgy van, mint a mesékben, hogy a jó elnyeri jutalmát. Azonban a mentalitásunkat nem tudjuk, és nem is akarjuk megtagadni, megváltoztatni.

Én csak azt tanácsolom mindenkinek, hogy nem éri meg a nagyobb tortaszelet, ha az ember nem tud jól aludni, és a pénz oly kevés dolog az életben, hogy nem éri meg lemondani a lelki nyugalmunkról érte, sem a kiegyensúlyozottságunkról, sem a barátainkról stb. Látom, hogy sokan csak futnak a munkájuk, pénzük után, és eltelnek hetek, hónapok, évek, és nem is élnek, ráadásul olyan dolgokat követnek el mások ellen, ami biztosan bántja legalább jó mélyen őket. Ezek pedig felőrlik az embert, és az út végén vajon mi marad? Fel lehet majd tenni a kérdést, hogy érdemes volt így élni?

Az én életemben alapelv az AHIMSÁ, ami azt jelenti, hogy NE ÁRTS! E szerint próbálok élni, és cselekedni, a döntéseimben mindig meghatározó elv. Javaslom másnak is...

Namaste!

Lili

Felkavaró érzelmek :)

A hétvégén workshopunk volt, és persze én sem maradhattam távol. :) Ugyan tanítani nem tudtam a pocaklakó miatt, de teljesen nyugodt voltam ilyen téren, mert Timike vette át a haladó óráimat, és szuper volt, nagyon-nagyon büszke voltam rá. Az első nap meg is hatódtam, és úgy drukkoltam neki, hogy egyszer-egyszer könnybe is lábadt a szemem. Hiába, ezek a hormonok! :D :D :D

Balira és Tomira is nagyon büszke voltam, és vagyok, ott is éreztem néha lepkéket a gyomromban. :))) Mindent nagyon intenzíven élek meg most, mióta babát várok. :)
A többi tanárunk óráján nem voltam, így is nagyon kifárasztott ez a két nap, de biztosan ők is nagyon jól megállták a helyüket. :) A buli meg egyszerűen fantacsudi volt! :):):) Két órát voltam, persze nem táncoltam, de nagyon jó érzés volt olyan igazi Fuerte-s bulit látni, ahol ilyen sok jó ember van, ennyire jó energiája a közösségnek, és a bulinak. Nagyon nehéz volt tánc nélkül megállnom.

Az a sok szeretet, amit a két nap alatt a diákjainktól is kaptam, meg persze a csapatunktól, leírhatatlan. A gratulációk, kedves szavak, de leginkább az érezhető szeretet nagyon jó érzés volt.

Tegnap délutánra már nagyon elfáradtam. Testileg, lelkileg is. Előbbi nyilván azért, mert az utóbbi 7-8 hétben nem nagyon voltam fent ennyit. Az utóbbi pedig a sok pozitív élmény miatt. Érzelmileg telítődtem, túl is csordultam, persze ez mind a pozitív értelemben értendő, és már nem tudtam hova pakolni a szívemben azt a sok jót, amit kaptam. Jártam már így egyszer, mikor az esküvői party-nk volt Tomival Fehérváron a diájainkkal. Ott eljött az a pont, amikor a sok szeretettől úgy meg voltam már hatva, hogy elbújtam a DJ pult alá (szó szerint), és ott pityeregtem egy keveset, majd össze kellett szednem magam, hogy újból ki tudjak menni az emberek elé. Na akkor a mostani hétvégét képzeljétek el, ahol még az érzelmeim a szervezetem "hormontámadása" miatt enyhén fogalmazva is túlzottak. :))))

A workshop végén ért egy kisebb lelki megrázkódtatás. Meséltem már itt a blogomban, hogy volt egy barátom, akivel sajnos 3 éve megromlott, majd 2 éve megszakadt a kapcsolatom. Nem tudtuk rendezni a dolgainkat azóta sem. Nos, most ő megkoronázta a workshopos érzelmi kavalkádomat, ugyanis a rendezvény végén odajött hozzám, és gratulált a babához. Hát ott tört el a mécses, elpityeredtem, és ezt még utána órákig nem tudtam itthon abbahagyni, és ahogy most írok róla, megint jönnek a könnyeim, annyira felkavar. Abban maradtunk, hogy továbblépünk, és bár nem beszéltük meg a dolgainkat, amire szerintem azért előbb-utóbb sort kellene keríteni, mert én a mai napig nem tudom, hogy miért is haragudott rám meg konkrétan, csak tippjeim vannak azok alapján, amiket mástól hallottam, de valahogy a kép soha nem állt össze, hogy mi volt az, ami miatt így kitaszított az életéből egyik pillanatról a másikra, és ami miatt a kezdeti közeledésemet nem fogadta. Később pedig már én is elzárkóztam egy jó időre a probléma rendezése felé, főleg sértődöttségből, majd amikor megint próbálkoztam, akkor elutasításra találtam. Itt tartott a mi történetünk egészen tegnap estig, amikor odajött hozzám. Persze, lehet, hogy csak simán tovább kell tényleg lépni, de szerintem amíg kérdések vannak, vagy rossz érzések, tisztázatlan dolgok maradnak benne, addig ez bennem bizonytalanságot fog okozni, és nem lehet teljes a kapcsolatunk, pedig én nagyon szeretném, ha visszatérne az a barátság köztünk, ami volt.

Kicsit össze vagyok zavarodva, mert féltem magam még egy picit, és csak bízni tudok benne, hogy szépen fog alakulni, rendeződni a kapcsolatunk. Nem akarom erőltetni, siettetni, hagynék neki teret, de jó lenne, ha nem kellene tovább az érzéseimmel ellentétesen viselkednem. Hogy mire gondolok? Nagyon szeretem őt, mindig is szerettem, ugyan próbáltam utálni is, és sértődöttségem miatt is voltak bennem negatív érzések, de ezek mindig hirtelen feltóduló érzelmek voltak, soha még annyira sem tartósak, hogy napokig kitartsanak. Ezért aztán amikor megláttam, mindig rögtön nagy vigyor terült szét az arcomon, és nagy lelkesen köszöntem, indultam, léptem felé, majd hirtelen jött mindig a hideg zuhany, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk már ilyen viszonyban, és vissza kell fognom magam. Azaz el kellett a természetes, valós érzéseimet fojtanom, felvenni egy visszafogott maszkot, és ez borzasztó volt, hiszen a spontán reakcióm miatt mindig hülyén, sőt, megalázva éreztem magam, mivel annál borzasztóbb érzés szerintem nincs, mikor tudod, hogy nem fogadják, elutasítják a szeretetedet.

Szóval nem mondom, hogy ma reggel a kiegyensúlyozottság lenne a legjellemzőbb rám, mert még mindig fel vagyok kavarva az egész hétvégétől, a sok élménytől, szeretettől, ettől a fordulattól a végén, de azt sem mondanám, hogy rosszul lennék, sőt, ellenkezőleg, jól vagyok, csak érzelmileg kissé felkavart, megbolygatott.

Vicces, pont tegnap meséltem egyik kedves diákunknak, hogy a hosszú évek alatt felépített kiegyensúlyozottságomat a várandósság jól átírta. :) Az érzelmeim tombolnak, és ez az intenzitás néha kizökkent a lelki egyensúlyomból. Szerencsére azért gyorsan visszatalálok, néhány pillanat elég hozzá, a mostani azért kicsit nagyobb adag volt, így kell egy kis idő, míg feldolgozom ezt a sok élményt. :)

A lényeg, hogy jól vagyunk Minikével, és köszönjük ezt a rengeteg szeretetet, amit tőletek kapunk! :)

Már nagyon várom a pénteket, mert akkor lesz a következő vizsgálat, és reményeim szerint lesz ultrahang is, azaz újra láthatom. :)

Mosolygós hetet mindenkinek!
Szeretettel:
Lili