Vezetés :)

Néhány hete megint vezetek. Közel 11 év telt el, mióta vezettem. Ez idő alatt Gyuszitól vettem kb. 3 éve, meg idén egy-két órát, de ez is nagyon kevés volt. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy meglepem a férjecskémet, aki már elég ideje rágta a fülemet, hogy kezdjek már el vezetni, ott áll az autóm fél éve (mert Tomi most másikat vezet, így én megörököltem), és ha továbbra sem használom, akkor eladjuk.

Összeszedtem magam, és elmentem a Szecskába, a salsa partynkba. Nagyon izgultam, kipirulva érkeztem az étterembe, pedig csak kb. 3 km, vagy még annyi sem tőlünk. Ráadásul este vezettem, semmi forgalom nem volt. Hazafelé persze zuhogott az eső, úgyhogy meg kellett kérdeznem, hogy működik az ablaktörlő. :D Utána meg égve hagytam a belső világítást, miután leparkoltam, így legközelebb be kellett bikázni az autót. :D

Azóta kb. 50 km-t vezettem, ami nem sok, de legalább valami. Már kiigazodom a parkolóházakban, el tudok ugrani anyához, bevásárolni, táncpróbára stb.

Két dologtól tartottam nagyon, a parkolástól, és a sáv-váltástól. Az előbbinél rájöttem, hogy hely mindig van, ha az ember türelmes. Jó, nekem még akkora hely kell, mint egy platós kocsinak, ahogy Bali fogalmazott :D , de így is találok. :) Amiktől még mindig izgulok kicsit, azok a plázák parkolóházai, mert tegnap is a Westendben egyetlen hely volt a P2-n, oda persze betuszkoltam a Yarist, de utána azon izgultam, hogy fogok kitolatni, mert a legforgalmasabb helyen álltam meg, és tömött sorok voltak. A parám az volt, hogy nem érek ki 15 percen belül, ameddig a lekezelt jegyem érvényes. :) Persze simán kiértem, és a kitolatással sem volt gond. :)
Sávot váltani pedig szintén nem olyan vészes, bár még sokat kell gyakorolnom ezt is.

Egyelőre még nem ülhet mellém senki, mert nem akarom, hogy elvonják a figyelmemet, vagy hülye módon meg akarjak nekik felelni. Úgyhogy egyedül járom az utakat.

Ami nagyon jó, hogy elképesztően nyugodt vagyok, és maradok is, bármi történik. Ha valaki hülye, nem húzom fel magam, nem morgok. Évekkel ezelőtt, mikor vezettem, ez nem volt rám jellemző, néha úgy káromkodtam, mint egy kocsis, és az is egy oka volt a vezetés abbahagyásának, hogy itt Pesten stresszt okozott az a kevés is, amit vezettem. Nem akartam stresszt. Most meg azt tapasztalom, hogy egyelőre, és maradjon is így, teljes a nyugalom. Ráadásul, talán pont emiatt az energia miatt, mindig beengednek, kiengednek, hagynak átsorolni stb.

Érdekes módon, már most hatott rám a vezetés. Mozgékonyabb lettem, pedig télen hajlamos vagyok, mint a medvék, bezárkózni a barlangomba, és keveset kimozdulni. Kicsit úgy érzem, hogy felszabadított rég elfelejtett energiákat a vezetés, és persze megint leküzdöttem néhány félelmemet, és folyamatban van még néhány leküzdése. Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de a vezetés kifejezetten jó hatással van rám. :)

Az egyedüli negatív hatása most még, legalábbis ahogy én látom, hogy ha kocsival megyek egy találkozóra, akkor az elején még rá vagyok pörögve a vezetés élményre, és csak arról tudok beszélni, majd a találkozó vége felé már átkapcsol egy kicsit a figyelmem, és bekapcsol a fejemben az "útvonaltervezés". Emiatt a találkozó vége felé elvesztem azt, ami egyébként nagyon fontos nekem, hogy maximálisan figyeljek a másikra, és ne kalandozzon el a gondolatom. Emiatt elnézést mindenkitől, remélem, hamar túllépek ezen a szakaszon, és nem fog gondot okozni a jövőben.

Egy történet a végére. :) Jövök haza egyik este az Árkádból, és valami nagyon furi volt. Nem tudtam mi. A biztonság kedvéért többször ellenőriztem, hogy bekapcsoltam-e a világítást, sőt, még az ablakot is lemostam kétszer, de még mindig furi volt. A Kertész utcában, azaz egy utcányira tőlünk jöttem rá, hogy mi a szokatlan: nincs rajtam szemüveg. :D:D:D

Mosolygós napot, és vigyázzatok rám az utakon! :)

Szeretettel:
Lili

Téli szünet :)

Három hétig szabadságon vagyunk, mert a Fuerte-ben téli szünet van. Ilyenkor és nyáron van egy kis szabadságunk, ami első hangzásra nem is kevés, de ha belegondoltok, hogy pl. legközelebb majd július végén leszek szabadságon, és rengeteg hétvégém is foglalt, akkor azért elég durva. Általában a nyári táborban még kinyírjuk magunkat, és az utolsó csepp energiáinkat is belefacsarjuk, aztán KO-k leszünk a fiúkkal teljesen, úgyhogy ideje is a nyári szünetnek.

Nagyon gyorsan repülnek a napok, egy hét már el is telt a szabiból, és pihenni még túl sokat nem pihentem. Nekem mit jelent a pihenés? Mivel én állandóan pörgök, ilyenkor arra vágyom, hogy ne csináljak semmit. Csak elmotyogok itthon, gyakran még kimozdulni sincs kedvem, inkább olvasok, és visszavonulok az emberektől is. Kell egy kis magány, ami igazából nem is magány, csak egyedüllét, nagyobb tér magamnak, és több idő magamra. Nagyon szeretem, hogy ilyenkor erre is van időm.

De az is igaz, hogy sokáig nem tudok nyugton sem maradni, és pár nap múlva már csinálnom kell valamit, hogy ne érezzem haszontalannak magam. Úgy látszik cselekvéskényszerben szenvedek, :) és a lustálkodás nehezen jön. Ha pl. elmegyünk nyaralni, az első pár nap azzal telik, hogy átállok nyugis üzemmódra, majd egy pár nap után már nagyon vágyom valami pörgésre, ezért ilyenkor jól jönnek a vízi sportok, amik növelik az adrenalint, és kihívást jelentenek. :) Csak feküdni a tengerparton egy magazinnal, nem az én stílusom. 1-2 napig elvagyok vele, ilyenkor "művelődöm", és elolvasok néhány női magazint, de aztán inkább könyvre váltok, ha már olvasásról van szó. Szeretem a szórakoztató és a klasszikus irodalmat is, de a leginkább az elgondolkodtató könyvek állnak hozzám most közel, amik valamilyen értéket is tartalmaznak, vagy a lelkemet is építő gondolatokkal vannak fűszerezve.

A mostani téli szünet a lányaimmal (Sabor y Tumbao) való karácsonyozással kezdődött, majd a tanárainknak és asszisztenseinknek főztem 15 főre vacsit, és azzal folytatódott. Nagyon jó volt mind a kettő. Persze más volt, hiszen a csajokkal Briginél voltunk, így a háziasszony szerep ott rá hárult, és nagyon jól is csinálta. Szeretem nagyon a humorát, mert nagyon jó helyzetkomikum érzékkel rendelkezik. Az a típus, akik keveset szól, de akkor nagyon nagyot. :) Szóval jól éreztem magam nagyon. :) A tanári csapatnak pedig szívvel-lélekkel főztem, és jó volt látni, hogy ízlik. Nekem nagy öröm az ilyen jellegű gondoskodás. :)

24-én itthon főztem, és ez már a 7. közös Karácsonyunk Tomival. Alig fél éve voltunk együtt,, amikor az első közös karink volt, de olyan természetes volt., hogy együtt legyünk, hogy fel sem merült, hogy ez máshogy is lehetne. Vele annyira sok minden természetes, és egyszerű, és ez nagyon jó. Pláne, hogy én szeretem bonyolítani a dolgokat, de ő ezeknek jól ellenáll. :)

Tegnap úgy volt, hogy Tomi tesójáékkal és szüleivel töltjük a napot, de az időjárás közbeszólt, így el lett napolva a dolog. Nem volt túl jó napom, a kezem elég sokat fájt, és a hangulatom sem volt a top-on, de ilyen is van. :)

Ma anyukámmal ünnepelünk, már nagyon várom, mert hiányzik mindig, pedig azért hetente 1-2 alkalommal tudunk találkozni.

Mosolygós napot mindenkinek! :)
Szeretettel:
Lili

Ünnepek és én :)

Nem sok ünnep áll hozzám közel, de a Karácsony gyermekkorom óta az egyik legfontosabb nekem. A többi ünnep kicsit eltörpül emellett. Néha nem is értem, hogy miért ilyen fontos ez az ünnep nekem, hiszen az elmúlt egy évtizedben kifejezetten nehéz nekem ilyenkor.

Ennek oka, hogy édesapám 11 éve ment el, és nekem nagyon hiányzik, ilyenkor mindig szomorú leszek, hogy nincs már velünk. Sok dolog fut végig a fejecskémben, hogy mi mindenről lemaradt velem kapcsolatban. Nem látta, hogy lediplomázom, hogy férjhez megyek, még csak nem is ismerte Tomit, és majd a leendő unokáit sem fogja ismerni. Mivel kiskorom óta a Karácsonyok nagyon megmaradtak bennem, ezért ilyenkor ez erőteljesebben felkavar, bár amúgy sincs nap, hogy ne gondolnék rá, függetlenül attól, milyen nap van, ünnep, vagy hétköznap.

De nem akarok rossz-kedvet okozni senkinek, ezért inkább az ajándékozásról írnék pár szót. Bár ez sem lesz mókás, legalábbis, ha leírom a véleményem, márpedig ezt tervezem. :)

Kicsit már-már rémisztő időszak is ez, mert amit az emberek művelnek itt a városban, az ajándék vásárlási-roham, amikor szinte tülekednek, lökdösődnek, nekem kicsit felfoghatatlan. Mindenki inkább maradna otthon, és töltené a szabadságát azokkal, akiket szeret, minthogy végigrohanja a várost, hogy felhalmozza a szeretete "bizonyítékait", azaz az ajándékokat.

Aztán itt van a sütés-főzés, vég nélküli zabálás időszaka, hogy aztán majd az új évben elkezdhessünk egy új szuperdiétát, amivel leadjuk a most felszedett kilókat. Elég sokszor előfordult már, hogy én ilyenkor tüntetőleg fogyok akár 4-5 kilót is, mert nem nézem jó szemmel a mértéktelen habzsolást. Nem azt jelenti, hogy én nem szeretek főzni vagy enni ilyenkor, dehogynem! Gondoskodni csodálatos, és enni is szeretek, de biztosan tudjátok, hogy miről beszélek. Nem kell 6 édességet készíteni, ha kettő is elég, és nem kell negyedszer is repetázni, ha már az elsővel jóllaktál. Nem kell meghülyülni, hogy aztán később rosszul érezzük magunkat tőle. Mert ilyenkor itt ám a kifogás: Karácsony van. OK, ne is diétázz, de mértéket lehet tartani. Nem mindegy, hogy eszel két szelet bejglit, vagy megeszel egy egész rudat...

Töltsétek az értékes időtöket inkább azokkal, akik közel állnak hozzátok, mint a plázák eladóival, és egyetek mértékkel, és lehetőleg minőségi, tiszta ételeket.

Szeretettel-teli Ünnepeket kívánok!
Lili

Jónak lenni rossz? :)

Tegnap volt egy beszélgetésem Balival, amit gondoltam, most írással feldolgozok. Mielőtt félreértés lenne, rögtön az elején tisztáznám, hogy nem gondolom, hogy egy jóságos tündérke lennék, aki mindig csupa csupa jó döntéseket hoz, mindig úgy viselkedik, ahogy kell, és mindig tiszta gondolkodású, nem borítja el némi indulat, harag. Nem vagyok tündér, bár rossz embernek sem tartom magam. Egyszerűen olyan ember vagyok, akinek az őszinteség nagyon fontos, és ezt nyíltan fel is vállalom.

Felvállalom, hogy nem vagyok tökéletes, hogy vannak hibáim, bizonyos szituációkban, emberi kapcsolatokban követek el hibákat, és még sokáig sorolhatnám. Azonban az is biztos, hogy arra törekszem, hogy egyre jobb legyek. Minden nap ez a célom: jobb emberré válni, másokat segíteni, nem ártani senkinek.

Sokat változtam az elmúlt években, és én úgy érzem, hogy jó úton haladok, nem is szeretnék letérni róla.

Bali azt mondta, hogy az embereknek már-már kezdem a furi kategóriát súrolni, mert annyira hihetetlen, hogy én ilyen jó vagyok. Azt mondta, hogy ő tudja, hogy én ilyen jó ember vagyok, és nagyon nagyra becsüli, hogy képes vagyok megvalósítani ezt, és fejlődni, túllépni a saját korlátaimon, olykor makacsságomon, büszkeségemen, önfejűségemen, de szerinte az emberek számára ez már a hihetetlen kategória, és pont ellenkezőleg sülhet el.

Hogy megint csak őszinte legyen, engem nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek rólam. Pontosabban ezzel kapcsolatban nem. Vannak dolgok, amivel kapcsolatban túlzottan is, de már ezen is dolgozom. :) Aki rosszindulatú, az bármit teszek, mondok, írok, úgy fog hozzám állni, mert ő így akar látni. Nem szándékozom változtatni a nyitottságomon, és egyenességemen azért, mert lehet, hogy vannak, akik szerint ez nem normális. Szomorú, ha ma az az értékrend az elfogadott, hogy abnormalitás az őszinteség, a szeretet, és ezeknek a kimutatása, kifejezése, normális és elfogadott viszont a manipuláció, önzőség, makacsság, irigység és a rosszindulat.

Nekem nagyon jó dolgom van, ugyanis én úgy gondolom, hogy nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve. A férjem, Bali, anyukám, Sanya, Timi, a tanáraink és asszisztenseink, a Sabor y Tumbao-s lányaim, Lucien és Gábor barátaim, Andika, Csilike és Edike barátnőim, rengeteg tanítványunk, hogy csak néhányukat soroljam, mert hirtelen annyira sok jó ember jut eszembe, hogy az egész írásom lehetne egy jó hosszú lista, és még akkor sem érnék a végére. A lényeg, hogy én úgy látom, hogy mind-mind csodálatos emberek.

Persze, vannak emberek, akikben csalódtam, mert mást vártam el tőlük, bár ez is lehet, hogy az én hibám, de róluk sem gondolom, hogy rossz emberek lennének. Biztosan vannak olyan emberek is, akiknek nem vagyok szimpatikus, nem kedvelnek, de ők sem rossz emberek ettől, egyáltalán nem is haragszom rájuk ezért, hiszen nem lehet, és hála Istennek ma már nem is akarok mindenkinek megfelelni.

Nem tagadom, erőteljes bennem néha a megfelelési kényszer, de ez inkább a táncomra vonatkozik, ott megy el könnyedén az önbizalmam, ott kell jobban odafigyelnem magamra, hogy ne essek át néha bizonyos határokon. De ez valamilyen szinten érthető is. A tánchoz érzékenység kell, legalábbis én így gondolom. Aki pedig érzékeny, az vagy nem nyílik meg, vagy könnyen sebezhető. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. Ráadásul fenemód maximalista vagyok, így saját magammal vívom a csatáimat, nem is a külső környezettel.

Az írás nekem rengeteget ad. Úgy érzem, hogy ilyenkor fedezem fel még jobban magam. Nem változtatok az őszinteségemen, nem fogom továbbra sem cenzúrázni a mondandómat, sem átfogalmazni azért, hogy jobban megfeleljen az elvárásoknak. Akinek nem tetszik, annak nem kötelező olvasnia a soraimat. :)

A mai tanácsom a következő: Ne próbálj meg jó lenni, egyszerűen csak legyél az!

Namaste!
Lili

Sabor y Tumbao új casting :)

Januárban újabb válogatást tervezek a ladies' style csoportunkba.

Hogy miért? Jelenleg 12-en vagyunk, ez egy nagyon jó szám, nem is akarok most sok új emberkét. Akkor meg minek a válogatás? Azért, mert mindig kell a megújulás. Voltak, akik lemaradtak múltkor, mert későn értesültek róla, vagy nem tudtak suli, költözés stb. miatt jelentkezni. Egyrészt miattuk.

Másrészt pedig nekem, mint tánccsoport vezetőnek mindig nyitott szemmel kell járnom, és ki tudja mikor találok új tehetséget, akivel aztán hosszú távon együtt tudunk működni. Ezért kb. fél évente, évente tervezek egy-egy válogatást. Lehet, hogy senki nem kerül be, ez is előfordulhat. A csapat ugyanis megvan, és jól működik, csak olyan kerülhet be, aki véleményem szerint erőteljesen építené a meglévő csoportot. Az első válogatáson vettem fel pár olyan lánykát is, akikben hosszú távon látok fantáziát, most azonban csak olyanok kerülhetnek a csapatba, akik minden szempontnak megfelelnek már most.

Lesznek-e kiesők a mostani csoportból? Nem, ilyet egyelőre nem tervezek. Arról sem tudok, hogy valaki el akarná hagyni a csoportot, szerintem jól megvagyunk, és szuperül dolgozunk együtt. :)

Az előfordulhat, hogy ha valaki a jelenlegi csoportból mondjuk egy év után sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és sok új, és nagyon jó emberke várakozik a helyére, akkor lehet, hogy meg fogok válni, néhány embertől, de nem szívesen tenném. Azonban a csapat érdek mindig megelőzi az egyéni érdekeket, ezért ki tudja, milyen döntéseket kell meghoznom majd a jövőben. Most nincs ilyen helyzet, aminek örülök nagyon. :)

De visszatérve a válogatásra:
Első lépés, hogy egy motivációs levéllel megkeressenek engem az érdeklők minél előbb: polgar.lili@salsafuerte.hu
Ezek után én eldöntöm, hogy ki jöhet a válogatásra: január 23. vasárnap Budapest
Aki a válogatáson megfelelt, az egy próbahónapon vesz részt, ez a harmadik kör. Utána dől csak el, hogy ki maradhat.

Hajrá lányok!
Mosolygós napokat!
Lili

Párhuzamos valóságok :)

Mindig elgondolkozom azon, ha olyat tapasztalok, hogy két ember, mondjuk én, meg valaki más, mennyire elbeszélünk egymás mellett. Én mindig hiszem, hogy sikerült megértenem, amit a másik mond, de előfordul, hogy a másik csak akkor hiszi ezt el, ha egyetértek vele. Szerintem ez két különböző dolog.

Megértheted a másikat, el is fogadhatod, hogy ő úgy látja a dolgokat, de ettől neked még lehet egy saját valóságot, láthatod máshogy. Én nem kérem, hogy ezt a nézőpontot elfogadják, csak azt, hogy hagyják meg nekem, de sajnos néha nagyon erőszakosak az emberek, és nem értik, hogy megértettem, akár évekig is próbálnak rávezetni az ő valóságuk elfogadására. Van, aki sértésnek veszi, hogy nem értek egyet, van, aki meg „csakazértis” meggyőzöm, hogy milyen rosszul látja a dolgokat magatartást vesz fel.

Szerintem meg el kell fogadnunk, hogy mások vagyunk, ezért máshogy is látunk, élünk meg dolgokat. A legjobb az, amikor a megéléseimet, azaz az érzéseimet akarják leküzdeni. De az érzésekkel nem lehet nagyon vitatkozni. Ha én azt érzem, hogy ez nekem nem jó, rossz érzést kelt bennem, vagy éppen akár az ellenkezője, akkor az a bizonyos dolog bennem az adott pillanatban ezt váltotta ki. Persze most nem arról beszélek, hogy ha valaki felidegesít, később racionális érvekkel ne lehetnék meggyőzhető. Arról írok, amikor mondjuk van egy nézetkülönbség, és bár én tökéletesen úgy érzem, hogy értem, felfogtam, sőt, talán még el is fogadom, hogy a másiknak igaza van az ő szemszögéből, mégsem illik bele az én valóságomba.

Vagy olyan eset is ide tartozik, amikor valaki arról próbál meggyőzni, hogy neki volt igaza, amikor én nem is mondom azt, hogy ez nem így volt, mert szerintem akár mind a két félnek is igaza lehet, csak nem az egymás, hanem a saját valóságukban.

Azt azonban nehezen viselem, ha erőszakossággal rám akarják kényszeríteni a másik valóságot, ami nem az enyém, és megpróbálnak hosszú időn keresztül győzködni, olykor akár lenézően, hogy „majd te is eljutsz erre a szintre, és akkor belátod ezt és ezt” mondatokkal. Eleve nekem a lelki fejlődés alapköve az alázat és elfogadás, ezért akik fölényesen így nyilatkoznak, hogy "te még nem tartasz itt és itt", azokat eleve távolságtartóan kezelem.

Úgy gondolom, hogy mindenkinek megvan a fejlődési lehetősége, útja, dinamikája, azonban nem gondolom, hogy egy út létezik, csak egy cél. Az, hogy ezt a célt hogyan éri el az ember, az millió-féleképpen lehetséges, és nem tudhatjuk, hogy ki hányadik lépcsőn tart éppen, vagy hányadik létrafokot mássza. Ítélkeznünk amúgy sem kellene, de pláne ilyen felsőbbrendűen...

Szóval, amit mindig hangsúlyozok: tolerancia és elfogadás. Persze sokaknak kell az önigazolásukhoz, hogy az ő valóságukat rákényszerítsék a másikra, és addig nem nyugszanak, míg a másik meg nem adja magát. Hát én nem ez a típus vagyok, és ez nem makacsság, nagyon távol áll attól. Egyszerűen csak az erőszakot szeretem kizárni az életem minden területéről.

Ha például egy konfliktus rendezéséről van szó, lehet, hogy megszületik egy csodálatos megbocsátás érzés, és helyreáll egy teljes bizalom, és szeretet, ami nagyon jó, de nem kell mindig ennek történnie, nem csak így záródhat egy konfliktus. Végződhet úgy is, hogy megérted, és elfogadod, hogy neki akkor azok a döntései voltak a számára helyesnek tűnők, ami nem illett bele a te elképzeléseidben, és megbocsátasz neki, valamint kéred, hogy ő is bocsásson meg, ha te olyat tettél, ami neki vélt vagy valós okokból rossz volt. De ez nem jelenti azt, hogy innentől bratyiznotok kellene, csak annyit, hogy az energiát elengeditek, és kész.

Nekem most két ilyen eset is volt nemrég az életemben. Az egyik a felszabadítóan csodás energiákkal végződött, és teljesen természtessé vált. A másik az erőszakos, amit én már elengedtem, lezártam, de újra és újra próbálnak meggyőzni. Pedig olyan szép lenne, ha végre szeretetben elválhatnánk. Na ezek nem csak egy emberen múlnak.

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Egy kapcsolat vége :)

Hogy honnan tudjuk, hogy egy kapcsolatnak már vége van, és ideje lenne továbblépni? Jó kérdés. Gyakran látom, hogy egy-egy kapcsolatnak már rég vége szakadt, de még mindig együtt vannak a párok. Az elengedés valóban sokszor nagyon nehéz.

A férfiak sokszor kényelmesek, és konfliktuskerülők, ezért inkább benne maradnak egy nem túl jó kapcsolatban is, minthogy lépjenek. Aztán náluk a következő lépcső, hogy megcsalják a párjukat, vagy akár nem csak egy éjszakás kalandokba bocsátkoznak, hanem viszonyt kezdenek, majd ha már biztosra mehetnek, azaz „üzleti” szellemben átgondolták, hogy melyik kapcsolattal nyernek többet, akkor döntenek, és vagy elhagyják a párjukat, vagy nem.

A nők máshogy működnek. Velük kapcsolatban azt látom, hogy gyakran az a megtartás ki nem mondott indoka, hogy nincs elég önbizalmuk a továbblépéshez. Nem tartják elég értékesnek, és érdemesnek magukat arra, hogy rájuk köszöntsön egy boldogabb kapcsolat. Félnek, hogy mi lesz, ha elhagyja őket a férfi, vagy egyedül kellene maradniuk, ezért sokszor olyan kompromisszumokba is belemennek, amibe talán már nem kellene. Nem azt mondom, kellenek egy kapcsolatban a kompromisszumok, de az nem egyenlő azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, mi folyik.

Pedig lányok, van élet egy-egy kapcsolat után is. Én is ragaszkodó típus vagyok, de ennek ellenére azt gondolom, hogy ha vége van valaminek, azt el kell fogadni. Ha nem kellünk, akkor az ellen bármit kitalálhatunk, millióképpen megpróbálhatjuk megmenteni a kapcsolatunkat, akár nevetségesen megalázva magunkat a kis taktikákkal, akkor sem fogunk kelleni. Lehet, hogy rafinált vagy ügyeskedő módon elérjük, hogy még húzzuk-halasszuk a szakítást, de az bizony az esetek többségében el fog jönni. Ha meg nem, akkor nektek tényleg kell egy olyan kapcsolat, amiben tudjátok, hogy már egyszer nem kellettetek, és csak azért vagytok együtt, mert kellő erőszakossággal rendelkeztek? Nyílván nem a fizikai erőszakra gondolok, hanem a manipulációra, érzelmi zsarolásra, taktikázásokra.

Én is voltam fiatalabb koromban olyan helyzetben, hogy mindent megtettem volna, hogy megmentsem a kapcsoltunkat, mert hittem, hogy összetartozunk. Én is ringattam magam illúziókba, úgyhogy pontosan tudom, miről beszélek. :) Ma azonban már látom, hogy jobb akkor elválni, amikor még nincs túl nagy esélye a mélyebb sebeknek, ugyanis minél tovább húzzuk a dolgot, annál jobban felerősödik az az érzés is, hogy kudarcot vallottunk. Pedig az, hogy egy kapcsolatban nincs több, az nem kudarc. Egyik oldalról sem. Egyszerűen ennyi volt benne, és kész.

Először az emberek kifejezetten tagadják, hogy bármi gond lenne, és bár érzik, hogy valami nem stimmel, próbálnak egy illúziót felépíteni, és abban élni. Aztán jön a harag, veszekedés, egymás hibáztatása dolgokért. Majd ilyenkor szokott az egyik fél mondjuk a férfi kilépni, és továbbállni, vagy legalábbis megpróbál, de a nő eljut a „mentsük meg a kapcsolatunkat” szakaszba, és nem hagyja elmenni. Ez bizonyos esetekben persze jó, mert a férfiak néha a könnyebb utat választják, nem nagyon szeretnek melózni egy kapcsolaton, pedig semmit nem adnak ingyen. Meg kell dolgozni a harmonikus kapcsolatért is. De azért van egy határ itt is, hogy a nő mennyire próbálja megmenteni. Ha a másik nem akarja, akkor nincs mit tenni. Egyedül nem oldhatja meg a nő a problémát. Partner, társ kell hozzá.

Ha már házas vagy, akkor ezzel a kötelékkel azt is vállaltad, legyél férfi vagy nő, hogy megteszel mindent azért, hogy működjön a dolog. Sajnos gyakran előfordul, hogy ez nem így van, és valamelyik fél nem érzi a különbséget az „együtt járás” és a házasság között. Ez utóbbinál én úgy gondolom, hogy egy felvállalt kötelessége is a párnak, hogy jól működtessék a kapcsolatukat. Ha pedig Isten előtt is megígérték ezt, azaz volt ilyen fogadalmuk/szertartásuk, akkor ezt sem árt figyelembe venni. Persze tudom, hogy sajnos az egyházi esküvő ma már inkább divat, mint valódi fogadalom. Nekünk Tomival védikus (indiai) szertartásunk volt, és ott Isten előtt megfogadtuk, hogy kitartunk szeretetben egymás mellett ebben az életben, és támogatjuk egymást minden téren. (Pontosabban 7 életben, azaz a következő 6-ban is, de ez mellékes most.) Nekünk ez a fogadalom jelentőséggel bír, van súlya, nem csak divat. Azaz nem szeretném, ha Istennek tett ígéretemet nem tudnám betartani.

Visszatérve hozzánk lányok. Ha a pasi el akar hagyni, mert keményen fogalmazva nem kellesz neki, akkor engedd el! Tartsd meg a méltóságodat, és ne fuss utána kiskutyaként, ne add fel a személyiségedet azért, hogy olyanná válj, amiért talán veled maradna, hanem lásd be, ha tovább kell lépni. Nekem is volt egy-két nehéz szakításom, de utána mindig jött valami csodálatos, amit kár lett volna kihagyni, és ha az első kapcsolatomban megmaradok, ami 6 évig tartott, akkor nagyon sok jó dologról mondtam volna le az életemben, és nagyon sok szenvedéssel kellett volna fizetnem a rossz döntésemért.

Szeretettel elválni nem könnyű, de nem lehetetlen. Gyűlöletben elválni sokkal rosszabb szerintem, és sokkal több fájdalmat okoz, sebet ejt. Jobb nem megvárni ezt a fázist.

Remélem, nem kavartam fel túl sok mindenkit ezzel az írásommal…

Namaste! J

Lili