Mindig elgondolkozom azon, ha olyat tapasztalok, hogy két ember, mondjuk én, meg valaki más, mennyire elbeszélünk egymás mellett. Én mindig hiszem, hogy sikerült megértenem, amit a másik mond, de előfordul, hogy a másik csak akkor hiszi ezt el, ha egyetértek vele. Szerintem ez két különböző dolog.
Megértheted a másikat, el is fogadhatod, hogy ő úgy látja a dolgokat, de ettől neked még lehet egy saját valóságot, láthatod máshogy. Én nem kérem, hogy ezt a nézőpontot elfogadják, csak azt, hogy hagyják meg nekem, de sajnos néha nagyon erőszakosak az emberek, és nem értik, hogy megértettem, akár évekig is próbálnak rávezetni az ő valóságuk elfogadására. Van, aki sértésnek veszi, hogy nem értek egyet, van, aki meg „csakazértis” meggyőzöm, hogy milyen rosszul látja a dolgokat magatartást vesz fel.
Szerintem meg el kell fogadnunk, hogy mások vagyunk, ezért máshogy is látunk, élünk meg dolgokat. A legjobb az, amikor a megéléseimet, azaz az érzéseimet akarják leküzdeni. De az érzésekkel nem lehet nagyon vitatkozni. Ha én azt érzem, hogy ez nekem nem jó, rossz érzést kelt bennem, vagy éppen akár az ellenkezője, akkor az a bizonyos dolog bennem az adott pillanatban ezt váltotta ki. Persze most nem arról beszélek, hogy ha valaki felidegesít, később racionális érvekkel ne lehetnék meggyőzhető. Arról írok, amikor mondjuk van egy nézetkülönbség, és bár én tökéletesen úgy érzem, hogy értem, felfogtam, sőt, talán még el is fogadom, hogy a másiknak igaza van az ő szemszögéből, mégsem illik bele az én valóságomba.
Vagy olyan eset is ide tartozik, amikor valaki arról próbál meggyőzni, hogy neki volt igaza, amikor én nem is mondom azt, hogy ez nem így volt, mert szerintem akár mind a két félnek is igaza lehet, csak nem az egymás, hanem a saját valóságukban.
Azt azonban nehezen viselem, ha erőszakossággal rám akarják kényszeríteni a másik valóságot, ami nem az enyém, és megpróbálnak hosszú időn keresztül győzködni, olykor akár lenézően, hogy „majd te is eljutsz erre a szintre, és akkor belátod ezt és ezt” mondatokkal. Eleve nekem a lelki fejlődés alapköve az alázat és elfogadás, ezért akik fölényesen így nyilatkoznak, hogy "te még nem tartasz itt és itt", azokat eleve távolságtartóan kezelem.
Úgy gondolom, hogy mindenkinek megvan a fejlődési lehetősége, útja, dinamikája, azonban nem gondolom, hogy egy út létezik, csak egy cél. Az, hogy ezt a célt hogyan éri el az ember, az millió-féleképpen lehetséges, és nem tudhatjuk, hogy ki hányadik lépcsőn tart éppen, vagy hányadik létrafokot mássza. Ítélkeznünk amúgy sem kellene, de pláne ilyen felsőbbrendűen...
Szóval, amit mindig hangsúlyozok: tolerancia és elfogadás. Persze sokaknak kell az önigazolásukhoz, hogy az ő valóságukat rákényszerítsék a másikra, és addig nem nyugszanak, míg a másik meg nem adja magát. Hát én nem ez a típus vagyok, és ez nem makacsság, nagyon távol áll attól. Egyszerűen csak az erőszakot szeretem kizárni az életem minden területéről.
Ha például egy konfliktus rendezéséről van szó, lehet, hogy megszületik egy csodálatos megbocsátás érzés, és helyreáll egy teljes bizalom, és szeretet, ami nagyon jó, de nem kell mindig ennek történnie, nem csak így záródhat egy konfliktus. Végződhet úgy is, hogy megérted, és elfogadod, hogy neki akkor azok a döntései voltak a számára helyesnek tűnők, ami nem illett bele a te elképzeléseidben, és megbocsátasz neki, valamint kéred, hogy ő is bocsásson meg, ha te olyat tettél, ami neki vélt vagy valós okokból rossz volt. De ez nem jelenti azt, hogy innentől bratyiznotok kellene, csak annyit, hogy az energiát elengeditek, és kész.
Nekem most két ilyen eset is volt nemrég az életemben. Az egyik a felszabadítóan csodás energiákkal végződött, és teljesen természtessé vált. A másik az erőszakos, amit én már elengedtem, lezártam, de újra és újra próbálnak meggyőzni. Pedig olyan szép lenne, ha végre szeretetben elválhatnánk. Na ezek nem csak egy emberen múlnak.
Mosolygós napot!
Szeretettel:
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése