Valljuk be, nem vagyok egy hős típus, nagyon nehezen lépek ki a biztonságos, vagy inkább annak vélt kis környezetemből, dolgaimból. Azonban tisztában vagyok ezzel, és azzal is, hogy a fejlődéshez szükséges, hogy kilépjünk a komfort zónánkból.
Nekem például néhány éve problémám van az élő vizekkel (tavak, tengerek, folyók). Elég jó úszó vagyok, bár már nem edzek rendszeresen, de azért attól nem kell tartanom, hogy belefulladok a vízbe, és ha kell, akár több kilométert is le tudok úszni. A medencékkel nincs is semmi problémám. Az élő vizektől sem tudom pontosan, hogy alakult ki ez, talán félek az állatoktól, halaktól, mert elég undorító volt nekiúszni párszor egy-egy döglött tetemnek, vagy ahogy a nyálkás hal a testet érintve elsuhan melletted, az sem az én műfajom. Brrr!
A másik parám a magasság. Tériszonyom van már egészen fiatal korom óta. Nem kell azért azt hinni, hogy ez valami nagyon komoly, mert a kíváncsiságom általában legyőzi a félelmeimet, és csak azért is felmászok, kiállok, lenézek stb. Pedig aki ismer, vagy volt már órámon, tudja, hogy a színpad szélére se nagyon merészkedek ki, ami nincs több még egy méternél sem. Szóval a magasság sem a biztonságos zóna számomra, de nem csinálok belőle hisztit (többnyire), bevállalom, ha úgy adódik.
Visszatérve a komfort zónához. Számomra a fejlődés létfontosságú. Legfontosabb természetesen a lelkünk, gondolkodásunk ápolása, táplálása, fejlesztése. Azonban arra is rájöttem, nálam legalábbis nagyon jól működik, hogy ha kilépek akár bizonyos extrém sportokkal a kis kényelmes világomból, akkor az is fejleszt, erősít lelkileg is, mert segít leküzdeni a félelmeket, szembenézni velük, feldolgozni őket.
Idén nyárra a parasailing-et találtam ki "terápiának". Aki nem ismerné, ez az a sport, amikor egy motorcsónakkal felhúznak egy sárkánnyal (ernyővel), és úgy húznak a jó magasban. Alattad víz, te pedig a magasban. Hajrá víz- és tériszony! :):):) Nem mondanám, hogy nem féltem, mert nagyon-nagyon féltem, de szuper érzés, hogy megcsináltam, és most már azt is tudom, hogy újra ki akarom majd próbálni, és ki fogom azt is bírni, sőt, meg vagyok győződve arról is, hogy idővel élvezni is fogom, hiszen csodálatos a magasban lenni... :)
A félelmeink felett nem lehetünk úrrá, ha először is nem azonosítjuk, hogy egyáltalán mitől félünk, és utána nem nézünk szembe vele. Érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mi a legrosszabb, ami történhet? Általában a legrosszabbról is kiderül, hogy nem is olyan rossz... Csak légy őszinte önmagadhoz, és ne elfojtani akard ezeket az érzéseket, hanem éld meg őket, éld át a félelmeidet is, bármennyire kellemetlen, majd engedd el! Az elfojtásból nem lesz feldolgozás, és általában, mint a vulkán, olyan hevesen fog előtörni.
Mosolygós napot!
Szeretettel:
Lili
Nekem például néhány éve problémám van az élő vizekkel (tavak, tengerek, folyók). Elég jó úszó vagyok, bár már nem edzek rendszeresen, de azért attól nem kell tartanom, hogy belefulladok a vízbe, és ha kell, akár több kilométert is le tudok úszni. A medencékkel nincs is semmi problémám. Az élő vizektől sem tudom pontosan, hogy alakult ki ez, talán félek az állatoktól, halaktól, mert elég undorító volt nekiúszni párszor egy-egy döglött tetemnek, vagy ahogy a nyálkás hal a testet érintve elsuhan melletted, az sem az én műfajom. Brrr!
A másik parám a magasság. Tériszonyom van már egészen fiatal korom óta. Nem kell azért azt hinni, hogy ez valami nagyon komoly, mert a kíváncsiságom általában legyőzi a félelmeimet, és csak azért is felmászok, kiállok, lenézek stb. Pedig aki ismer, vagy volt már órámon, tudja, hogy a színpad szélére se nagyon merészkedek ki, ami nincs több még egy méternél sem. Szóval a magasság sem a biztonságos zóna számomra, de nem csinálok belőle hisztit (többnyire), bevállalom, ha úgy adódik.
Visszatérve a komfort zónához. Számomra a fejlődés létfontosságú. Legfontosabb természetesen a lelkünk, gondolkodásunk ápolása, táplálása, fejlesztése. Azonban arra is rájöttem, nálam legalábbis nagyon jól működik, hogy ha kilépek akár bizonyos extrém sportokkal a kis kényelmes világomból, akkor az is fejleszt, erősít lelkileg is, mert segít leküzdeni a félelmeket, szembenézni velük, feldolgozni őket.
Idén nyárra a parasailing-et találtam ki "terápiának". Aki nem ismerné, ez az a sport, amikor egy motorcsónakkal felhúznak egy sárkánnyal (ernyővel), és úgy húznak a jó magasban. Alattad víz, te pedig a magasban. Hajrá víz- és tériszony! :):):) Nem mondanám, hogy nem féltem, mert nagyon-nagyon féltem, de szuper érzés, hogy megcsináltam, és most már azt is tudom, hogy újra ki akarom majd próbálni, és ki fogom azt is bírni, sőt, meg vagyok győződve arról is, hogy idővel élvezni is fogom, hiszen csodálatos a magasban lenni... :)
A félelmeink felett nem lehetünk úrrá, ha először is nem azonosítjuk, hogy egyáltalán mitől félünk, és utána nem nézünk szembe vele. Érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mi a legrosszabb, ami történhet? Általában a legrosszabbról is kiderül, hogy nem is olyan rossz... Csak légy őszinte önmagadhoz, és ne elfojtani akard ezeket az érzéseket, hanem éld meg őket, éld át a félelmeidet is, bármennyire kellemetlen, majd engedd el! Az elfojtásból nem lesz feldolgozás, és általában, mint a vulkán, olyan hevesen fog előtörni.
Mosolygós napot!
Szeretettel:
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése