Őszinteség :)

Néha döbbenten nézem, hogy nők mire nem képesek egy-egy férfiért. Néha ezt testközelből is figyelhetem, hiszen egy jó pasi a szomszédom... :):):)

Miért van az, hogy sokan azonnal eldobják az identitásukat, ha egy férfibe szerelmesek lesznek, vagy annak vélik magukat, és olyanná akarnak alakulni, amilyen a férfi számára az álomnő? Néha úgy érzem, hogy nincs elég tartás sok nőben.

Én is más voltam... Bennem sem volt tartás... Nagyon fiatalon, 14 évesen lettem először szerelmes, és az a kapcsolat hat évig tartott. Addig kiegyensúlyozott voltam, miért ne lettem volna az, hiszen szép gyermekkorom volt, a szüleim szerettek, foglalkoztak velem, és nagyon nyitottak is voltak, lehetett velük bármiről beszélgetni. Szeretetben, odafigyelésben nőttem fel. Aztán az élet változott egy nagyot. 20 évesen szakítottunk, és még abban az évben elvesztettem édesapámat is. A bátyámmal akkoriban nem volt annyira szoros a kapcsolatom, bár nagyon szerettem akkor is, így mondhatom, hogy a két legfontosabb férfit az életemben elvesztettem egy év alatt. Ez engem nagyon padlóra küldött. A kapcsolatom megszakadása után az önbizalmam a nulla szintje alá süllyedt, és édesapám halálával az életkedvem is icurka-picurkára töpörödött. Nem tudtam elképzelni, hogy engem lehet szeretni, és hogy érdemes vagyok egy férfi szerelmére.

Aztán megismertem valakit, akibe szerelmes lettem, de nem hittem el, hogy ő ezt viszonozni fogja, hiszen semmire nem értékeltem magam. Próbáltam más lenni, mint ami vagyok, és olyanná válni, amilyennek azt gondoltam, hogy válnom kellene ahhoz, hogy az ő ideálját megteremtsem. Sokáig nem is volt köztünk semmi, majd összejöttünk, és egy idő után fel kellett vállalnom, hogy ki is vagyok én, és mi nem vagyok. Nagyon nehéz volt, de meg kellett tennem. Kiderült, hogy a srác nagyon gáznak tartotta a korábbi megjátszós viselkedésemet, és azért sem jött velem egy jó ideig össze... Azt a nőt szerette meg, akit meglátott emögött a viselkedés mögött...

Azt hinné az ember, hogy tanulunk dolgokból, de nem. Én legalábbis nem tettem. Annak a kapcsolatnak később vége lett, az önbizalmam ismét elpárolgott, és megint úgy éreztem, hogy egy senki vagyok. Megint megismerkedtem valakivel, és ha nem is olyan durván, mint az előző kapcsolatomban, de itt is próbáltam többet mutatni, mint ami voltam. Értelme nem volt megint... Csak csalódást okoztam azzal, hogy hazudtam... Ő sem azokért a mesékért szeretett...

Azt hozzáteszem, hogy soha nem voltam rosszindulatú, vagy nem akartam megbántani senkit, csak abból adódtak a problémáim, hogy értéktelennek tartottam magam. Nagyon szélsőségesen nullának, senkinek.

Ez utóbbi történet akkora tanulság volt számomra, hogy rájöttem, meg kell változnom. Önállóan kell jól éreznem magam, nem szabad egy másik ember jelenlététől vagy távollététől függővé tennem a hangulataimat. De ami a legfontosabb: az őszinteség. Kínosan ügyelni kezdtem arra, hogy még a legapróbb füllentést is elkerüljem. Borzasztóan nehéz volt. Évekbe telt. Meg kellett tanulnom becsülni magam, elfogadni a hibáimat, és szeretni magam. Ma már aki ismer, tudja, hogy a legkisebb dolgokban sem simlizek, füllentek, hazudok. Már-már kegyetlenül őszinte vagyok bizonyos helyzetekben, és bár sokkal nehezebb út az őszinteség, mégis nagyon örülök, hogy emelett döntöttem, és nem manipulálok embereket.

Ma már el sem tudom képzelni, hogy máshogy legyen. Az őszinteség, már már mániákus nálam. Szinte kényszeres néha. Oda kellett figyelnem arra például, hogy csak akkor mondjak véleményt valamiről, ha azt kérik. Ugyanis úgy belejöttem az őszinteségbe, hogy jól meg is mondtam mindenkinek a véleményemet mindenről. Hát ez megint nem volt egy jó időszak...

A legfontosabb dolog, amit elvárok a környezetemtől ma már az őszinteség. Csináljon bárki bármekkora butaságot, ha azt őszintén, egyenesen felvállalja, azt nagyon tisztelem, és rögtön máshogy állok hozzá.

A döbbenet azonban számomra, hogy a mostani viselkedésem, azaz az egyenességem a ritkaság. A nők nagyon sokat változnak, ha feltűnik egy férfi a képben. Kiszínezik a történeteiket, feltupírozzák a dolgaikat, és próbálnak nagyon-nagyon megfelelni a férfinak. Én már nem akarok megfelelni. Ez vagyok, ez van. Kell, vagy nem, eldöntheted. Azt kapod, amit látsz. Évekbe telt, de annyira nagyon felszabadító így élni!

Nem könnyebb út azt választani, hogy az ember korrekten, őszintén éljen, és sokan nem is szeretik az ilyen embereket, mert nem azt mondják, amit ők hallani akarnak. Mégis azt gondolom, hogy megéri, mert azok az emberek, akik ezt értékelik, és tisztelik, sokkal, de sokkal többet adnak, mint azok adnának, akik csak a látszatkapcsolatokat tartják fent. Hogy miért hívom látszatkapcsolatnak? Azért, mert hogy lehetne valódi egy kapcsolat, amiben mindig "viselkedni" kell? Csak ismételni tudom: felemelő érzés önmagadnak lenni, és nem valaki másnak.

Valahogy ez most kikívánkozott belőlem... :)

Szép estét!

Lili