Még mindig nem a salsáról írok, pedig szinte minden írásom után elhatározom, hogy a követekező most már tényleg arról fog szólni. Sebaj, előbb-utóbb arról is olvashattok, csak türelem. :)
Tegnap estémet egy nagyon kedves barátommal, Luciennel, töltöttem. ( http://www.luciendelmar.com/ )
Már nagyon régóta ismerjük egymást, és nagyon fontos szerepe van az életemben, bár elég ritkán találkozunk, ami elsősorban rajtam múlik. Töprengtem azon, hogy miért nem találkozunk gyakrabban. Jó-jó, persze, nagyon elfoglalt vagyok, meg ő is, de néha több hónap is eltelik, mire összehozunk egy randit. Arra jöttem rá, hogy ez azért van, mert Lucien az a típus, akinél az ember meztelennek érzi magát, mert a szépen felépítgetett, gondosan táplált illúziókat, amikben élünk, kb. 2 perc alatt zúzza szét egy-egy jól irányzott kérdéssel. Az illúzió összeomlik, és te ott állsz a csupasz valódban, ami nem biztos, hogy olyan kedvező, mint ahogy azt elképzelted. Érdekes, hogy már a gondolat, hogy ő van nekem, megnyugtat, amikor hezitálok valamin. Ha vele beszélgetek, minden olyan egyszerűvé válik, és természetessé. A legapróbb részletekig őszinte lehetek vele, mert tudom, hogy nem értékel le, nem ítél el, nem akar megváltoztatni, és soha nem élne vissza a bizalmammal. Ritkák az ennyire tiszta kapcsolatok manapság, nagyon meg kell becsülni. Annál nagyobb érték egy barátságban, hogy önmagad lehetsz, és nemcsak elfogadnak, de szeretnek is minden hibáddal együtt, nekem nem létezik.
Ahogy az eddigi írásaimból is kiderült, a fiúkkal valahogy jobban megértem magam, lány közeli ismerősöm, vagy az egyszerűség kedvéért nevezzük barátnőmnek, nem túl sok van. Talán 2-3. Van valami a lányokban, amit nehezen tudok hosszútávon elviselni, de nem tudom mi az. Valószínű, hogy nem velük van a gond, sőt, biztos, hanem velem, de még nem jöttem rá, hogy mi. Talán az, hogy a fiúk, ha kialakul a barátság, sokkal ragaszkodóbbak, bármilyen hihetetlen is ez így első hallásra. Egy lánynál, ha megváltozik az élete, például lesz egy pasija, akkor a barátok néha nem csak a második helyre kerülnek, hanem meg is szűnnek létezni, annyira minden az új pasiról szól. A srácok nem így működnek, legalábbis nem ilyen drasztikusan.
Egy barátságban nekem borzasztóan fontos, hogy tudjunk kommunikálni egymással. Milyen egyszerűen hangzik, de ez gyakran nem az. Hogy mi kell hozzá? Nem sok, leglalábbis első ránézésre, csak őszinteség és kapcsolat. Jah, és egy nagy adag érzelmi intelligencia, vagy nevezhetjük érettségnek is, ami számomra azt jelenti, hogy képes vagyok a jó és rossz dolgokat is megélni, kimutatni, kimondani, és vállalni a felelősséget értük. Ehelyett általában mi van a kapcsolatokban? Lapítás, halogatás, sodródás. A legdurvább, amikor valaki úgy old meg egy élethelyzetet, hogy egyszerűen elvágja a kommunikációt a másikkal, pl. lecsapja a telefont, vagy elrohan stb. Ezzel persze nincs megoldva semmi. Az egyiknek valami baja van, de nem mondja el, hanem elmenekül, a másik meg áll hülyén, mert nem érti a helyzetet. Hány ilyen (pár)kapcsolatot látok! Nagyon durva! Tomival szerencsére mi nem így oldjuk meg a problémákat. :)
Ami engem illet, inkább mondják meg nekem, hogy milyen hülye vagyok, mint célozzanak, utaljanak rá, és hezitáljak napokig azon, hogy most ki és mit is gondol. Az egóm gyorsan túllép az ilyen sérelmeken, az esetek többségében annak ellenére, hogy nehezen viselem a kritikát, jól kezelem ezeket az észrevételeket, és elgondolkodom rajtuk. Ami a legfontosabb, hogy a kapcsolatom ilyenkor a kritikussal nem szokott megromlani, mert mindig becsülöm az őszinteséget, és sokra értékelem az egyenes beszédet. Azok az emberek vannak mellettem hosszú ideig, akik képesek így kommunikálni. Akik nem, azokkal futok pár kört, lejátszunk néhány játszmát, majd szép lassan, vagy akár hirtelen, de megszakad a kapcsolatom.
Nem vagyok az a típus, aki majomszeretettel csüng a másikon se barátságban, se párkapcsolatban. Nagyon is szükségem van térre, és szabadságra, azaz nem igénylem a barátaimmal sem a napi szintű aktív kapcsolatot, de a kommunikációt igen. Első ránézésre ez most ellentmondásnak tűnik, ezért inkább kifejtem. Nem igénylem, hogy naponta beszéljünk, cseteljünk, sms-ezzünk, de azt igen, hogy tudjam, hogy ott van, szeret, számíthatok rá, és ha úgy érzem, hogy felhívnám, akkor megtehessem hezitálás nélkül. Tomival sem igénylem, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor sms-ek és hívások tömkelege érkezzen. Mindkettőnknek vannak bizonyos igényei, amikről tud a másik, és arra odafigyelünk. Pl. én szeretem, ha Tomi felhív, mikor megérkezik egy vidéki városba, hogy tudjam, hogy minden rendben volt az úton. Szeretem vagy elvárom? Az utóbbi nagyon pejoratív, pedig nincs túl sok különbség. Tomi szeret engem, ezért természetes, hogy bizonyos igényeimre odafigyel. Szeritnem ez a normális.
Visszatérve a (pár)kapcsolatokra, azt látom, hogy a legnagyobb probléma a kommunikáció. A védikus filozófiák szerint a Kaliyuga korban vagyunk, ami a félreértések kora. Ezt szerintem mindenki tapasztalja nap, mint nap. Sajnos én is, de dolgozom rajta, hogy ne így legyen. :)
Amire mindenkit buzdítanék, hogy legyen őszinte, ha már ráéreztek az ízére, meg fogjátok tapasztalni, hogy mennyire felelmelő érzés, milyen megkönnyebbülést ad, és megnyitja a kapukat a feltétel nélküli szeretet előtt. Ez csodás érzés, és ha sikerül több olyan emberrel is ilyen kapcsolatba kerülni, ahogy nekem, akkor az élet már megadott mindent, amire vágyhatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése