Gyermekkor :)

Itt az ideje, hogy a gyermekkoromról is írjak. :)
Keszthelyen születtem, majd Sármelléken éltünk, ami kb. 15 km messze van. Oda jártam oviba, és általános iskolába is. Ahogy emlékszem, nagyon jó gyermekkorom volt. :) Mikor még icipici voltam, apukámat műtötték, és lábadozott, ezért ő volt otthon velem egy jó ideig. Persze ezt csak mesélték, nem nagyon emlékszem rá. :) Arra viszont igen, hogy a kapcsolatunk mindig nagyon szoros volt.
Az oviba nem szerettem járni, visítva, üvöltve kellett vonszolni, hisztiztem, ahogy kell :), állítólag még a földre is ledobtam magam, csak ne kelljen mennem... :) Aztán az oviban duzzogtam egész nap, volt, hogy végig a kispadon üldögéltem, és ott is üvöltöttem, próbára téve az óvonénik és dadusok tűrőképességét. Hát nem is bírták sokáig, nem egyszer hazavittek... :) Ha ez nem használt, akkor a B terv a hazajutásra az volt, hogy valami rosszaságot csináltam. Pl. betörtem az egyik pajtásom fejét... :) Ez persze csak egyszer fordult elő, de voltak más dolgok is... Nem voltam egyszerű, az biztos.
Mindemellett odavoltam a mesékért, elég volt egyszer hallanom, gyakorlatilag szó szerint visszamondtam az egészet. A rekordom az Öreg néne őzikéje volt, ami ugyebár nem rövid... Így hát előfordult, hogy nem az óvonéni, hanem én mondtam a meséket a többieknek.
Szeptemberben születtem, ezért évvesztes lettem volna, de korábban mentem iskolába, hátha az asztmám miatt kimaradok, ne veszítsek évet. Hát nem maradtam ki, ezért később 17 évesen érettségiztem...

A suliban az első 4 évben meg kellett velem küzdeni, de itt már nem a magaviselet miatt, abból visszavettem, szerettem iskolába járni, hanem más dolgokkal. Például pösze voltam, logopédushoz kellett járnom. Másik példa, hogy visszafelé olvastam, azaz jobbról balra. A durva az volt, hogy én megértettem, hogy mit olvastam. A mai napig emlékszem: "kekeregy tákaszjé ój" azaz Jó éjszakát gyerekek! :) A tévé macis esti mese felirata volt a tévében.

5. osztálytól jeles voltam, csak tesiból, és talán rajzból voltam négyes, majd a következő évtől kitűnő voltam. Nem, mintha a sportteljesítményem javult volna, mert nem voltam túl tehetséges, de a tesitanár gondolom nem akarta lerontani a teljesítményemet.

Szerettem az általános iskolát, jó élményeim vannak. :)

A gimiről és továbbiakról majd máskor folyt. köv. :)

Mosolygós hétvégét!
Lili

Tanítás kontra menedzsment :)

Tegnap végre sikerült eljutnom újból a szegedi csoporjainkhoz. Már hetek óta nem voltam... Nagyon örültem a diákjainknak, nagyon szeretem őket. Ildi, Orsi és Kata vigyorgása mindig feldob, Ági temperamentuma is rendkívüli, és Pisti, Ede is nélkülözhetetlen "kellékei" a szegedi csopinak. :)

Áprilisig szinte minden héten utaztam nap, mint nap Tomival. Hétfő Győr, kedd Szeged, szerda Veszprém, péntek Budapest. Általában délután 2-3 között indultunk, és éjfél körül értünk haza. Többnyire a hétvégéink is foglaltak, mert bulikat, workshopokat szervezünk, valamint próbák is vannak, meg tanári képzés stb. Elég jól bírom a hajtást, de emellett én 4 és 6 között szoktam kelni... Igen, reggel 4. :) Önszántamból ráadásul, ugyanis felébredek, és nem vagyok az a visszaalvós, lustálkodós típus, tehát fel is kelek. Az alvásigényem nem túl nagy, 6 óra elég, de annál kevesebbet megérzem erősen. Főleg, ha huzamosabb ideig nem alszom eleget. Délelőtt intéztem a Fuerte ügyeit, egy gyors ebéd, majd futás tanítani. Ez volt 4 éven keresztül. Amíg kisebb volt az iskolánk, bírtam a menedzsmentet egyedül is, de kinőttük magunkat, és ma már két asszisztens segíti a munkámat.

Tavasszal azt vettem észre, hogy noha lassan egy éve férjnél voltam, de még mindig nem volt útlevelem, bankszámlám az új nevemen, se jogsim stb. Magamra egyáltalán nem maradt idő, sok volt az utazás és a menedzsment már nagyon együtt. Döntést kellett hozni, és bármennyire hiányoznak is a diákjaim, a menedzsmentet nem tudtam senkinek átadni, szükség van egy gondoskodó "anyukára", ami én vagyok. :)

Ma már elég keveset utazom, és a heti órákban kevésbé veszek részt, mint korábban. Már egy éve erőteljesen a ladies' style-nak szentelem az időmet, az a legdominánsabb, amivel foglalkozom, valamint a tanár- és asszisztens-képzésben is jobban kiveszem a részem, mint korábban. A saját képzésem is rendkívül fontos, amire szintén idő kell, de erre mindig szakítottam korábban is. Nekem most nagyon jó így, kicsit normálisabb lett az életem, pedig kívülállóknak ez még mindig abnormálisan pörgős. :) Nagyon szeretnék sokkal többet találkozni a diákjainkkal, de meg kellett értenem, hogy minden nem megy együtt. Most, ha utazom, sokkal több odafigyelést, energiát, szeretetet tudok adni, mint amikor ez úgymond rutinszerűvé vált. Ma már nem is mindig táncolok, mikor elmegyek egy-egy órára, inkább az emberekkel foglalkozom.

Tegnap voltam Szegeden, ahogy írtam is, és ott most azzal töltöttem az időmet, hogy a középhaladó és haladó csajokat figyeltem, hogy mit kellene javítani a mozgásukon. Akik kérték külön is, hogy nézzem őket, azoknak írtam egy-egy rövidke levelet néhány észrevétellel, amit az óra végén odaadtam nekik. :) Jó volt látni, hogy fontos volt az embereknek ez a személyesség, és értékelték az építő kritikát. :)

Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, és a tánc számomra rengeteget jelent, sokkal többet, mint amit még néha én is gondolok róla... :)

Feadback :)

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mitől vagyok állandóan jókedvű, honnan ez a sok pozitív energia, ez a lelkesedés, ez a sok szeretet, ami bennem van. Nos, én sem pörgök mindig ezerrel, csak úgy látszik. :) Vannak nyugisabb napjaim, amikor regenerálódom, és olyankor egészen elvonultan töltöm az időmet. Ilyen kell, ha nem is minden héten, de néha szükség van rá. De az energiám nem innen van.

El sem tudjátok képzelni, hogy mennyi energiát kapok a diákjainktól, tanárainktól és természetesen a barátaimtól. (a férjecském egy teljesen külön kategória :) ) Néha még nekem is felfoghatatlan, hogy egy baráti találkozó után még másnap is mosolygva ébredek, mert eszembe jutnak az előző napi mókázások, vagy egy-egy workshop után a pozitív feadback-ek milyen lélekemelőek számomra.

Az író utólagos engedelmével név nélkül becsatolnék egy mostani ladies' style workshopos feadback-et:

"Ezt szerettem volna már korábban is elmondani, de valahogy a hétvégén más volt a hangulat és a szitu sem jött úgy ki, pénteken pedig még nem tudtam így megfogalmazni, hogy ennyire sokat még nem hoztál ki magadból.
A múltkori ladies stylenál is úgy voltam, hogy nem hiszem el, hogy még ezeket is felül tudod múlni és már a múltkorinál is bennem volt, hogy nagyon nagyon jól és olyan erővel és energiával adod vissza, hogy jó nézni.
Hogy igen, én is így akarom csinálni, ez van az emberben.
De most… számomra most még jobban felülmúltad ezt, annyira látszik a sok munka és egyszerűen fantasztikus lett a végeredménye.
Azóta is gyakorolgatom itthon, XXX-nak már péntek este letáncoltam az összes sort, nagyon tetszett neki a csípő 8-as, legalább 3x kérte, hogy ismételjem meg...
Nem hiszem hogy Neked kell ezt mondani, de ugye sokan 1x csinálnak valami jót (lásd magyar pop zene – 1 dalos ,,sztárok”) és utána csak valahol lent kullognak… de ez a nem semmi, amit Te is csinálsz, hogy már iszonyat magas színvonalon kezdted és csak egyre jobban felül múlod azt… na én az ilyenekre mondom, hogy példa vagy nekem, hogy mennyire jó, hogy vagy nekem és van kitől tanulnom.
Nem beszélve arról, hogy milyen sexinek és nőiesnek érzi magát az ember ezektől a mozdulatoktól!!!
Meg az egész workshop hangulata nagyon jó volt!

Bennem most ért meg ez az egész, a hétvégét most kezdem feldolgozni és ezért ez most kijött belőlem, remélem nem baj! "

Ezt nem azért csatoltam be, hogy fényezzem magam, bár kétség kívül jól esnek ezek a sorok, hanem azért, mert így könnyebben szemléltethetem, hogy ha az ember alázattal és lelkiismeretesen végzi a dolgát, ráadásul ezzel még ilyen érzéseket is okoz, és a tánclépéseken kívül sikerül némi pluszt is becsempésznem mások mindennapjaiba, akkor ez olyan hihehetlen energiát ad nekem, hogy szinte úgy érzem, méterekkel képes vagyok a föld fölött járni a boldogságtól. Nekem nagyon erős hivatástudatom van, szeretném az embereket boldogabbá tenni, és ennek a hivatástudatnak az eszköze számomra a tánc.

Nagyon köszönöm mindenkinek a kedves emaileket, fórum-hozzászólásokat, sms-eket, sokat jelentenek nekem. :)

Wakeboard :)

Wakeboardoztam álmomban, úgy ébredtem, hogy ez járt még akkor is a fejemben, ezért most ez lesz a téma. :)

Idén nyáron, Egyiptomban próbáltam először. Hajóval. Nagy szerelem lett. :) Hogy ezek túlzó, nagy szavak? Hát lehet, de én még sport iránt nem éreztem ilyet korábban. Szeretem a salsát, sok örömöt okoz, de az még nem fordult elő, hogy napokig ne tudjak aludni miatta, mert olyan izgatottan várom a következőt, és enni sem bírok, az izgalomtól remegek az indulás előtt, és hányingerem van... Nos, a wakeboard nekem ilyen. :)

Itthon kötélpályán próbáltam, először az Omszki tavon, majd a Velencei tóra jártam. Sajnos egész napokat nem tudtam eltölteni, csak egy-egy órára szabadultam el, de az is jó volt. Azt azért hozzátenném, hogy ha Egyiptomban nem szerettem volna bele ennyire, akkor itthon biztosan elveszik a kedvem tőle... Hogy miért? Hiányzik a pedagógia, azaz az oktatás. A korrekt oktatás. Ahány "oktató", annyi félét mond. Az oktató szó itthon eddig úgy tapasztaltam, hogy azt jelenti, hogy valaki ügyes rider, és ez feljogosítja már arra, hogy ossza az észt. Tisztelet a kivételnek, persze. Bodoki Rolandot például nagyon kedvelem, mert a személyisége is, és a tudása is alkalmassá teszi arra, hogy tanítson.

Ami nekem hiányzott, az a figyelem a diákra, a módszeres tematika, a kommunikáció, az analitikus elme, a pontos, precíz tudás. Aki volt már táncórámon, tudhatja, hogy mennyire precíz vagyok, és szerintem jó pedagógiai készséggel rendelkezem. Ha egy diák nem érti meg, hogy csináljon meg egy figurát, még ezerféleképpen el tudom neki magyarázni, akár a legapróbb részletekig belemenőleg, de ami még nagyon fontos, hogy azonnal azt is meglátom, hogy miért nem megy neki.

Eddigi wakeboard tapasztalataim (amik azért még elég csekélyek) azt mutatják, hogy a kezdőknek nagyon nehéz dolga van. Pont a kezdetekben a legfontosabb a személyes odafigyelés, hiszen még nincs közös nyelv, szókincs, érzet, összhang, elgondolás stb. Ha mond nekem valamit az oktató, lehet, hogy teljesen mást értek az alatt az egy mondat alatt, amennyi nekem jut belőle. Ha már jobban értem a nyelvet, akkor lehet, hogy érteni fogok itt is félszavakból, ahogy táncnál is, de ez egy kezdőnél még nem így van. Vicces volt például, hogy küzdöttem a felállással, míg egy kedves 19 éves holland srác kb. 3 cm-rel megigazította a boardomat, és rögtön nem volt semmi gond...

Még egy "mókás" példa: az egyik srác mondogatta nekem, hogy spicceljek már, de ez annyira ésszerűtlen volt, hogy nem csináltam. Kiderült, hogy nem spicc, hanem pipa... Általános iskola, testnevelés óra...

A szezon végére már eléggé zavartak ezek a dolgok, mert én más típus vagyok, mást igénylek. Fejben meg kell, hogy legyen, és utána a testem már leköveti. Ahogy táncban is ilyen vagyok, úgy valószínűleg a wakeboard sem lesz más.

Most nevetni fognak néhányan, de felregisztráltam egy amerikai oldalra: www.learnwake.com Ahogy az oldal neve is mutatja, ez egy oktató oldal, és zseniális. :) Igaz, nem kötélpályás, hanem hajós wakeboard, de az úgyis szimpibb volt nekem eddig, másrészről pedig biztosan sok az átfedés. Vannak az oldalon oktató videók, leírások stb. Két ügyes rider csinálja, és ha kérdésed van, akkor írsz a fórumra, vagy a vezetőknek levelet, és azonnal válaszolnak. Feltöltheted a videódat is, és kielemzik, hogy mi volt a hiba stb. Nagyon durván precízek, nekem való oldal. :) Pl. csak arról, hogyan állj a deszkán, 9 oldalt írnak... A fejedtől a deszkáig mindent részletesen leírnak, és megindolják logikusan is, hogy mi miért jó, vagy nem jó. Persze videón is megmutatják, és egy komplex fejlődési tematika is van, valamint rengeteg gyakorlat, amik szükségesek a későbbi figurákhoz, ugrásokhoz stb.

Sokkal jobb szerintem tudni először az infókat, és esni párat, amíg megérzi az ember, mint esni nagyon sokat, amíg kitalálja magának, hogy mi és hogy is jó. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ennek az elméleti tanulásnak a követekző wakeboard szezonban az eredménye. :)

Ladies' style után :)

Húúúú, de boldog vagyok ! :))))

Azt hiszem, ez a kezdő mondat, sokat elárul... :) Na de kezdjük az elején. Tegnap reggel 8 óra alvás után sikerült felkelnem, és készülődnöm a workshopra. 8 órát évente talán 1-2 alkalommal alszom, általában a 6 óra a bevált nálam, nincs is többre igényem, kipattan a szemem és éber vagyok, feltöltve energiával. Nos, tegnap 8 óra alvás után reggel úgy néztem ki, és úgy is éreztem magam, mint aki egyáltalán nem aludt. Bedagadt szemek, kómás fej, mindennek nekimentem, kiborítottam, leejtettem stb. Na mondom, szuperul kezdődik. Ez azonban csak pár percig tartott, és észrevettem a körülöttem lévő világot, ami azonnal feltöltött pozitívumokkal. Először is megláttam a notebook-omon egy A4-es papírt, amire neon filccel a férjem hagyott még éjjel buzdító és kedves, szerelmes szavakat. :) Ez nagyon jól esett, rögtön mosolyogtam. :) Szoktunk szinte minden nap ilyen kis papírokat hagyni a másik gépén, és ezzel is örömöt okozni egymásnak. :) Vissza a workshop reggeléhez. :) A reggeli zöld teámat megittam, zuhanzáson is túl voltam, jött a szokásos mibe menjek női dilemma. A videófelvételeken a fekete ruha nem előnyös, mert nem látszik a mozdulat. Amúgy sem vagyok egy fekete párti, színes ruhákat szeretem inkább. Azonban a fekete karcsúsít... :) A videó meg kövérít... :) Hiúságomon átlépve, megoldva a karcsú vagy látható dilemmát, narancs-zöld színekbe öltöztem, és elraktam még 3 öltözet ruhát, amit az idő hiányában nem sikerült átvennem, úgyhogy végig csurom vizesen voltam tíztől négyig.

Már 9 óra előtt megérkeztem a helyszínre, ilyenkor nekem fontos, hogy egy picit magamban koncentrálva még egyszer átfussam a napi anyagot, lelkileg felkészüljek, bemelegítsem a testemet is, és felpörgessem magam már az óra előtt.

Az első óra, ami reggaeton volt, 10-kor kezdődött. Nagyon szuper csapat gyűlt össze, annyi kedves, ismerős arc. Külön kiemelném Nikkát, Stellát, Krisztát, és Juditot, akiknek a nap folyamán felém sugárzott mosolyuk rengeteg energiát adott nekem is. Persze nem csak ők mosolyogtak, de az ő arcuk mintha csak vigyorban létezett volna, annyira élték a zenéket, táncolták, amit kellett, és küldték felém a pozitív energiákat. :) Hálás vagyok nekik, és a többieknek is, mert nagyon inspiráló csapat volt, motiváltak engem is folyamatosan. :) A reggaeton óra végén majdnem rosszul lettem, nem csak viccből feküdtem le azonnal a földre az utolsó szám után, de elfogyott az oxigén, és a fejem olyan piros volt, a vérnyomásom valószínűleg nagyon magas, hogy szédülés vett erőt rajtam. Kicsit meg is ijedtem, hogy mi lesz még a következő 3 órában, de aztán a fél órás szünet alatt sikerült kicsit regenerálódnom, bár még a második órát is úgy kezdtem, hogy paprika fejem volt. :)

A második óra salsa volt. Ebbe úgy belemerültem, hogy nem vettem észre, hogy már vége van az órának, és a szünet tart. Ez az óra egyszerűnek tűnhetett első látásra, mert sok alap dolog volt, de szerintem nagyon nehéz szépen kivitelezni. A reggaeton óra sem volt könnyű azoknak, akik még kevesebb testtudattal rendelkeznek, de ezeken a workshopokon mindig az a célom, hogy a lehető legtöbb információt osszam meg a diákokkal, annak árán is, hogy nem megy mindenkinek minden, bőven kell mit otthon gyakorolni. Hogy miért gondolkozom így? Sajnos nagyon kevés alkalmam van arra, hogy ilyen workshopot tartsak, mert nem fér bele a Fuerte timingjába. Legközelebb például csak jövőre lesz. Amikor tudok végre egyet tartani, az nem csak teltházas, de gyakran kétszer annyi jelentkező is van, mint ahányat tudok fogadni, azaz sajnos sokan nem tudnak eljönni. Ezért azoknak, akik részt tudnak venni egy ilyen workshopon, annyi anyagot szeretnék adni, amin legalább 3-4 hónapot tudnak még dolgozni.

A harmadik órát egy kis rumbával kezdtük. Ez nem a versenytánc rumba, hanem az afro/kubai rumba, ami fontos alapját, gyökerét képezi a salsának. Ez egy nagyon komoly és nehéz műfaj, de fontosnak éreztem, hogy egy kis kóstoló legyen ezen a workshopon is belőle, mert a lüktetése, a föld érzet, mind-mind nagyon fontos része a kubai salsának is. A rumba után volt még egy salsa sor is, amit megtanultunk, ezt is ügyesen vette a csapat, jó volt látni, hogy milyen gyorsan tanulnak, és a harmadik óra végén is még élvezik a táncot, pedig már biztosan nagyon-nagyon fáradtak lehettek testben és fejben is a sok infó miatt.

Összeomlás. A workshopjaimon gyakran tapasztalom, hogy azt érzik a csajok, hogy már megteltek infóval, és néha eljön az a pillanat is, hogy úgy érzik, egyáltalán nem tudnak táncolni. Érdekes tanár vagyok én, a jóga órámon annak örülök, ha sírnak az óra végén az emberek, itt meg annak, ha összeomlanak. :) Na jó, ez nagyon nagy túlzás. A jóga órák végén azért szoktak pityeregni, vagy olykor zokogni az emberek, mert sikerül felszabadítanom őket a feszültségek alól, és nem csak testileg, hanem lelkileg is. Ennek valahogy távoznia kell a lélekből, és ez a sírás. A ladies' style workshopon csak azt élik meg a diákok, amit én is megszoktam mind a mai napig, amikor külföldre utazom a tanáraimhoz. Az első nap összeomlok, a fiúk vigasztalnak, simogatják a buksimat, mert úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudok táncolni. Aztán pár nap alatt helyrerázódom, és ugyan továbbra is rengeteg dolog lesz az órákon, amiket alig bírok megcsinálni, vagy közel nem úgy, ahogy szeretném, de folytatom, küzdök, mert tudom, mi a cél. Nekem is ezeken a magánórákon az a fontos, hogy minél több infót szívjak magamba, mint egy szivacs, majd néhány hónap alatt feldolgozom, begyakorlom itthon. Az én diákjaim egy részén ugyanezt látom a workshopon, de ezzel semmi gond nincs. Nekem nem kellene olyan tanár, nem utaznék érte még 1 kilómétert sem, aki elmütymütyöl 1-2 infóval az órán, nem példaértékű a tánca, nem hiteles számomra...
Mindenki így kezdte, és látjátok, én a mai napig átélem ezt, és úgy gondolom, hogy az összeomlások a fejlődés részét képezik. Aki először van a workshopomon, az szinte biztos, hogy átéli ezt hosszabb-rövidebb ideig, az már csak személyiségfüggő, hogy milyen mértékben. Aki már volt workshopomon, azok túl vannak az első ilyen sokkon, és élvezik, hogy mennyi minden új dolog van már megint, és csak keveseknél, és rövidebb ideig tart egy-egy újabb megzuhanás. A tanácsom az, hogy vedd ezt a folyamatot természetesnek, és vedd könnyedén az órákat, nem a teljesítmény a fontos, hanem a nyitottság az új információkra. Az infók feldolgozására pedig ott van annyi idő otthon, amennyit csak szeretnél, amihez én segítséget is adok, hiszen írásban is elküldöm az anyagot, valamint videókat is teszek fel a netre, hogy tudjatok gyakorolni.

Nőiesség. A hasznos és használható információkon kívül szeretném elérni ezeken a workshopokon, hogy a lányok higgyenek magukban, és szeressék azt, hogy ők nők. Nőiességünk megélése manapság azt látom, hogy sokaknak nagyon nehéz. Görcsösek, zárkózottak, merevek, mosolytalanok az emberek. Ez nem jó, szerintem nagyon nem jó. Én egy pillanatra sem feledkezem meg arról, hogy nő vagyok. Ha igen, akkor rosszul is érzem magam, és ez azonnal jelzi is felém, hogy valami gubanc van. Én nagyon hiszek a tradicionális szerepekben, azaz a nőnek nőnek kell lennie, a férfinak pedig férfinak. Talán pont ez az, ami miatt a kubai salsa ennyire közel áll hozzám, ennyire élem a táncot, a zenét, mert alapvetően itt is ez a lényeg ebben a táncban is. Nem voltam ilyen, mondhatnám, hogy a salsa tett ilyenné. Ahogy fejlődtem, és egyre inkább nőként táncoltam, úgy váltam a parkettán kívül is nővé. Ezek az energiák oda-vissza hatnak. Ha jó nőnek érzed magad, akkor nőiesebben is táncolsz, de ha sikerül nőiesebben táncolni, akkor jobb nőnek is fogod érezni magad. A tánc egy nagyon kemény önismereti tükör, és formál, fejleszt emberileg is, nem csak fizikailag.

Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy eljött, és végigtáncolta velem a tegnapi napot. Nekem nagyon sokat adott a tegnapi nap, hálás vagyok érte.

Mosolygós hétvégét!
Lili

Ladies' style előtt :)

Most csak rövid leszek, mert rohanok próbára, de azért pár sor belefér még. :)

Két nap múlva ladies' style workshopot tartok. Ez egy év alatt most már a hatodik lesz. Tavaly októberben indítottam el a Sabor y Tumbao ladies' style workshop sorozatot, ami már akkor nagy sikernek örvendett, és azonnal kettőt is kellett belőle csinálnom 2 nap különbséggel, annyian jelentkeztek. Azóta is minden workshopom teltházas, már jóval korábban betelik a létszám, és sajnos sokan maradnak mindig le róla, ami miatt fáj a szívem, de a tükrös termünk "csak" 200 nm, nem engedhetek be több embert, csak amennyivel tudok dolgozni. (70 fő + az asszisztensek, összesen max. 75-80-an vagyunk ilyenkor)

A célom az volt ezzel a workshop sorozattal, hogy a Fuerte-s lányok minél szebben, nőiesebben táncoljanak, felfedezve, hogy a kubai salsában mennyire megvan ennek a lehetősége. Nagyon fontos nekem, hogy a táncom nőies legyen, de soha ne menjen át vulgárisba. Lehet úgy akár szexin táncolni, hogy az nem közönséges, ebben biztos vagyok.

Hogy izgulok-e? Igen. :) Nagyon-nagyon szeretnék jó workshopot tartani, pontosabban a jó nem is elég, mert sokkal többet szeretnék, mint "jót". Nem csak táncilag szeretnék sokat adni, hanem magamból is. Aki volt már, tudja, hogy próbálom azt a sok-sok szeretetet átnyomni a 80 csajnak, ami bennem van, és próbálom kihozni belőlük a NŐt. Úgy gondolom, hogy az is a feladatom, hogy a tánclépéseken túl, lelkileg is felkészítsem egy picit őket, hogy vállalják a nőiességüket, szeressék magukat, és bátran éljék meg ezt a csodálatos dolgot, hogy ők nőknek születtek. Ezt persze megpróbálom a táncon keresztül is erősíteni bennük.

Majd a workshop után beszámolok arról is, drukkoljatok nekem! :)

További szép hetet!
Lili

Ki kivel? :)

Olvastam Bali írását a pletykákról, gondoltam én is írnék ehhez egy kicsikét.

Nos. Tomi, Bali és én a Fuerte növekedésével azt vettük észre, hogy már kb. úgy zajlik az életünk, mint a celebeknek... Mindig van valami új pletyi, ami rólunk szól. Persze elsősorban Bali viszi a pálmát, de előfordul, hogy engem is "hírbe" kevernek. :)

Baliról kétféle pletyik mennek. Az egyik, hogy éppen melyik csajjal kavar, másik, hogy meleg. Ez utóbbit főleg féltékeny fiúk, vagy kudarcot vallott lányok szokták terjeszteni... Bali egy magas, jóképű vezéregyéniség, mondhatnánk vezérbikája a Fuerte-nek, ami a sok pozitív oldal mellett okoz olykor féltékenységet, irigységet... Amíg kicsi volt az iskolánk, nem foglalkoztak ezzel ennyit az emberek, de most, a nagy számok törvénye alapján bekerül egy-egy olyan emberke is a csapatba, akik ahelyett, hogy a saját szemétdombjukon kapirgálnának, és körbenéznének, hogy ott mi folyik, inkább másokkal foglalkoznak. Most már értem, miért élnek meg olyan jól a bulvár-műsorok és -újságok. :)

Jelentem, Bali nem meleg! :) Közel 4 évig voltam vele párkapcsolatban, és nem azért lett vége, mert meleg lett volna... :))) Jó nagyot nevetek is ilyenkor mindig, mikor hallom, mert Balinál szenvedélyesebb férfit nem nagyon ismerek... :)

Rólam korábban Balival kapcsolatos pletyik mentek, bár lehet, hogy még most is aktuális, csak már nem hallom vissza. :))) Voltam már az exfelesége, a gyermekei anyja, a szeretője, minden. Engem egyébként kifejezetten szórakoztatnak ezek az elképesztő történetek, nagyokat szoktam kacagni rajtuk. :)

Hogy mit gondolok általánosságban a pletykákról? Az emberek unatkoznak, és nem akarnak szembesülni a saját problémáikkal, ezért inkább mások életében vájkálnak, vagy olykor bele is avatkoznak. Szerintem mindenkinek sokkal jobb lenne, ha a saját életébe fektetné azt az energiát, amit másokéba tesz bele ilyen módon.

Én boldog vagyok, és ezt nem tudja beárnyékolni az sem, ha ily módon beszélnek rólam a háttérben. Ettől én még nem leszek sem kevesebb, sem több. Majd megunják... Vagy nem... :)

Mosolygós, nevetgélős napokat! :)
Lili

Szeretlek :)

Szép szombat reggelt! :)

Szokás szerint, engem már hajnalban kidobott az ágy. :)

A címből adódóan ma már nem a salsa lesz a téma. :) De nem is a szerelem. :) Az érzések kerülnek most terítékre, és azoknak a kimutatásáról szeretnék írni. Én egy szintig nagyon közvetlen vagyok. A mosoly, érintés, ölelés, olykor simogatás, mind a "szeretetnyelvemhez" tartozkodik, ezekkel tudom legjobban kifejezni, amit érzek. Puszilkodni nem szeretek annyira, mert ma már abban semmi bensőséges nincs, legalábbis az emberek többsége olyan rutinból csinálja, hogy csak a levegőbe kettőt cuppantanak, odadugják közben az arcukat, és ennyi. Ha lehet, kerülöm is ezt az érintkezési formát.

Mosoly. Néha nézem az utcán az embereket, és azt látom, hogy mennyire magukba vannak fordulva, mennyire próbálnak mondjuk a villamoson úgy helyezkedni, hogy a lehető legjobban elzárják magukat minden szinten a többiektől. Én a mai napig értékelem a tömegközlekedést, és kíváncsian nézegetem az embereket. Ha pedig valakivel véletlenül találkozik a pillantásom, nem kapom el zavartan, hanem rámosolygok, függetlenül az illető nemétől. Tudjátok, hogy ennek mekkora hatása van? Döbbenetes. Mivel nem az "elvárt" módon reagálok, azaz: jujj, gyorsan lesütöm a szemem, nehogy azt higgye mondjuk a srác, hogy akarok tőle valamit, ezért teljesen felborítom a megszokást, és ezzel kitaszítom az embereket a szerepükből. Ha lányra mosolygok, láthatóan kivirulnak, és a mosoly mellé gyakran egy kedvesen hálás tekintet is párosul. Ha fiúra, ők nagyon zavarba jönnek, 10-ből 9, pedig nem provokatív a mosolyom, csak egy pillantás, kedves mosoly, és folytatom a nézelődést. De jóféle zavar ez is, és jobb kedvre derülnek, sőt, biztosan jobb lesz a napjuk is. :) Nagyképűen hangzik, hogy az én mosolyomtól jobb lesz a napja másoknak? Leírva valóban annak tűnik, de ti még nem éreztetek ilyet? Nem éretétek, hogy egy mosoly, vagy két kedves szó, akár egy bók, mennyire megváltoztathatja a hangulatotokat? Meglepne, ha "nem" lenne a válasz. Nos, én semmi különöset nem csinálok, csak élem ezt nap, mint nap. Ha valakire rámosolyogsz, ő vissza fog mosolyogni akaratlanul is, és ez neked is jó, neki is jó. Egy-egy ilyen őszinte, spontán mosoly sokat ad hozzá a mindennapokhoz. Próbáljátok ki! :)

Éritések. Ha beszélgetek valakivel, főleg, ha komolyabb témáról, szeretem érezni a fizikai közelségét is, ezért szeretem megérinteni, és ezzel is kifejezni azt, hogy figyelek rá, fontos nekem, amit mond, és tudja, hogy itt vagyok, ha kellek. Van egy másik féle érintés is, amit gyakran alkalmazok, ha pl. egy Szecskakertes buliban vagyok. Ha elmegyek valaki mellett, és nincs lehetőségem arra, hogy hosszabban beszélgessünk, akkor egy mosoly kíséretében megérintem a karját, és megyek tovább, kifejezve azt, hogy szeretettel gondolok rá. Ezt is nagyon fontosnak tartom, azonban csak akkor érintek meg valakit, ha jön ez az érzet, nem rutinból.

Ölelés. Ez nekem nagyon fontos. A legmélyebb, legőszintébb kommunikáció szerintem (ismerősök, barátok között). Megölelem, és ezzel elmondom, hogy szeretem, fontos, hogy van nekem, és számíthat rám. Az ölelés sokmindent elárul arról, aki adja, de leginkább az aktuális érzelmi állapotát. A hétköznapokban nem ölelek meg mindenkit, csak azokat az embereket, akik közel állnak hozzám. Ilyenkor én is zárkózottabb vagyok, és a rutint, ahogy minden érzelem kimutatásban, ebben is utálom, csak azt teszem, amit valóban érzek.

Vannak azonban alkalmak, mint például a táborban az utolsó jóga óra végén, hogy kértem a diákokat, hogy öleljék meg a szomszédjukat, mielőtt elmennek. Lett is sírás-rívás, és még az óra után kb. fél órával is ott voltunk, és ölelgettük egymást. Nagyon-nagyon megható volt, és persze érzelmileg nem kicsit volt felkavaró az a rengeteg szeretet, amit én is kaptam.
A táborban többször is "provokáltam" ilyen öleléseket, például a hajóra úgy "lehetett" beszállni, hogy végigpusziltuk, öleltük az érkezőket. Ott álltunk 4-5 lány, a Fuerte csajok :), és akik jöttek, azok először döbbenten, majd nagyon vidáman vették a lapot, és megszeretgettük egymást. Nem öleltünk végig 350 embert, spontán alakult ki, de szerintem kb. 80 embert biztosan megöleltünk, mikor egyszerre jöttek sokan. Aztán volt egy kis pangás, nem jöttek az emberkék, és akkor abbamaradt ez a "beléptetési rendszer" is.

Szavak. Na ez a legnehezebb dió. Kifejezni szavakkal azt, amit érzünk, a szeretetünk, nem olyan egyszerű, mert nagyon-nagyon zárkózottak vagyunk, óriási falakat húzunk, hogy megvédjük magunkat. De mitől akarjuk megvédeni magunkat? Attól, hogy szeretetet kapjunk? Gratulálok, sikeresen csináljuk. Ez nekem sem megy túl jól, de dolgozom rajta. :) Amikor azonban sikerül azt kimondanom valakinek, hogy "szeretlek", az csodálatosan felszabadító érzés. Itt most nem szerelemre gondolok, bár sokan még a párjuknak is nehezen mondják ezt a szót... A szeretetre gondolok, amivel tele van a szívem nekem is, ahogy nektek is, és mégis nehezen mondom, hogy: szeretlek. Pedig nagyon-nagyon fontos lenne, hogy ezt is ki tudjuk fejezni. Nem elcsépelni kell ezt a szót, hiszen ha ezt is csak akkor mondod, mikor jön benned ez az érzés, és nem megszokásból, akkor nem lesz soha unalmas, és értéktelen. Lányoknak is nehezen mondom, na de fiúknak! Huhh. Volt már rá példa, hogy mondtam, de volt olyan béna próbálkozásom is, hogy "kedvellek". Mire a fiú, "én is kedvellek", és a zavar már ekkor elég nagy volt, mert még ezt is nehezen mondtuk ki, azt gondolom, mind a ketten. Pedig a kedvellek nekem teljesen mást jelent, egy alapszint, nem bensőséges, nem mély. Kedvelem azokat az embereket, akiket alig ismerek, de szimpatikusak. Szeretem azokat, akik közel állnak hozzám, fontos részét képezik az életemnek, de ezt mégis nagyon nehezen mondom meg nekik.

Nem elég, hogy tudom, hogy valakinek fontos vagyok, szeret engem. Ezt éreznem is kell, azaz szükséges a non verbális kommunikáció (mosoly, érintések, ölelések stb.), és néha verbálisan is kell a megerősítés. Miért nem elég, hogy tudom? Talán azért nem, mert "tudással" nem kapok szeretetet, és enélkül szegényebb a kapcsolat, sőt, egy idő után kifejezetten szegényes érzelmi szint.

Mosoly. Éritnés. Ölelés. Szeretlek. Csodálatos ezeket a dolgokat adni, kapni, megélni. Csak bíztatni tudok mindenkit, hogy vezesse be a mindennapjaiba ezeket a szokásokat, mert boldogabb lesz tőle az élete.

Mosolygós, szeretgetős hétvégét! :)
Lili :)

Még mindig salsa :)

Ott tartottam az előző írásomban, hogy már kubai salsát is újra tanultam, de még a vonalas maradt a favorit.

Aztán jött Bali ötlete, hogy vidékre is el kellene vinni ezt a szuper táncot, és belevágtunk. Nekem kezdetben eszem ágában nem volt tanítani, kispályás voltam még akkor nagyon. (most is, bár ez viszonyítás kérdése :) ) A menedzsmentben segédkeztem, az volt az én asztalom, a táncot másokra bíztam. Sajnos az akkori szakmai vezetőinkkel megromlott a viszony, és szétváltak az útjaink (végül ők mondtak fel, nem mi léptünk ki). Jött a névváltás, és így született meg a Salsa Fuerte. Ekkor én napi szinten több órát gyakoroltam már, ahogy ez azóta is folyamatos, bár ma már "csak" heti 4x van próbám (plusz az órák, bulik). Nagyon sokat köszönhetek Balinak és Tominak, akik rengeteget foglalkoztak velem, és támogattak engem sok-sok türelemmel és szeretettel. Nélkülük nem tartanék ott, ahol most, hiszen őket tartom az első tanáraimnak, és jelenlegi mentoraimnak is.

Most ladies’ stlye workshop előtt minden nap gyakorlok. Nagyon sok energiát fektetek abba, hogy hitelesen képviseljem a kubai salsát, látom, hogy még mennyit kell fejlődnöm, hogy még jobb és jobb legyek. Haladok az utamon, és idén már egy nemzetközi workshopra is meghívtak tanítani, ami nagy elismerés volt számomra. :)

Rengeteg workshopon vettem részt, fel sem tudnám most hirtelen sorolni, de ma már elsősorban magánórák keretein belül tanulok a tanáraimtól. Utazom külföldre, Kubába, Párizsba, Madridba, Barcelonába, és az ott élő kubai tanáraimmal dolgozom intenzíven napokig, vagy akár hetekig, attól függően, hogy sikerül összehoznunk. Nagyon sokat köszönhetek két női tanáromnak Madeline Rodriguez-nek (Párizs) és Misladys Gainza-nak (Madrid), akik stílusa nagyon hatott rám, és segített megtalálnom a saját utamat a kubai salsában. Szintén tanárom és mentorom még Jorge Camaguey (Barcelona), aki szerintem az egyik legjobb (ha nem a legjobb) kubai férfi táncos itt Európában. A tanáraimmal folyamatosan kapcsolatban vagyok, és felügyelik, segítik a fejlődésemet.

Tanultam LA salsa mellett New Yorki-t is Franklin Camilo-tól és Megyesi Gabitól, ez is nagyon tetszett. Pár éve azonban abbahagytam a vonalas salsát, már csak nagyon ritkán táncolom, de nem művelem. Ennek két oka is volt, az egyik, hogy kezdett zavarni a korábban említett légkör, a másik, hogy nagyon intenzíven foglalkozom a kubai salsával, az került prioritásba, így nem maradt rá időm.

Minden évben választok egy-egy új táncstílust, ami nem salsa, hogy a látóköröm szélesedjen, táncosságom pedig fejlődjön. Ezeket a stílusokat is főként magánórák keretein belül tanulom, mert az időbeosztásom nem teszi lehetővé a rendszeres óralátogatást. Tavaly brazil szambát tanultam, az előtt évben törzsi hastáncot. Idén az indonéz táncok felé kacsintgatok, de még nem döntöttem el, hogy mit válasszak, lehet, hogy hip-hop lesz, vagy break dance. Tudom-tudom, elég messze van a kettő egymástól... :)

Mindemellett amikor tudok, megyek felnőtt balett órára is, (klasszikus balett) és szeretnék újra eljutni Lakatos Jani jazztánc óráira is, ahová korábban is jártam.

Ezek után azt hiszem nem kell mondanom, milyen nagy szerepe van a táncnak az életemben. :) Nagyon boldoggá tesz, szeretem, és teljessé teszi az életem. :)

Salsa, salsa, salsa! :)

Itt az ideje, hogy a salsáról is írjak, de kezdjük kicsit korábbról. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit a szülei beírattak művészi tornára 4 évesen. Pár év művészi torna után jött a ritmikus sportgimnasztika, majd 11 évvel később abbahagytam, némi szünet következett, majd jött a jazz balett, és már el is telt nagyon-nagyon sok év, pontosabban két évtized. Mindeközben én nagyon gátlásos voltam, a 180 centim és vékony, nyurga alakom nem adott túl nagy önbizalmat, így hiába a sok mozgás, táncolni nem táncoltam, a szó hagyományos értelmében. El-elmentem egy-egy buliba, de senki nem tudott rávenni, hogy megmozduljak akár két lépést is.

24-25 évesen, egy elég rossz időszakomat éltem. Balázs után, Tomi előtt korszak. Nem találtam a helyem, és egy kedves barátommal, Szabival megbeszéltük, hogy elmegyünk egy salsa órára. Bali akkor már egy ideje salsázott egy másik suliban, ahol közben a tanár nénivel össze is jött. :) Szabit gyermekkoromtól ismerem, ha jól emlékszem, 20 éves volt, mikor megismerkedtünk, én kb. 14 lehettem. (Nem vagyok egy matekzseni közgazdász létemre, nézzétek el nekem. :) )
Szóval Szabival elmentünk az Aranytízbe salsa órára, amit Lili, José és Antonio tartottak. Nagyon jól éreztem magam, Lili egyénisége, lazasága, nőiessége nagyon megtetszett. Egy hónapot töltöttem itt, aztán másra vágytam, és közben megismertem Tomit is az Aranytízben egy szombat esti buliban, ő ajánlotta a SalsaViva tánciskolát az Oktogon Tánccentrumban. Andi és Endre Los Angeles-i salsát tanítottak, azaz nem kubait. Nagyon megtetszett, és Balival be is iratkoztunk.

Én abba is hagytam a kubai salsát, csak bulikban táncoltam, és eléggé el is szálltam attól, hogy a vonalas mennyire jobb, milyen béna a kubai, nincs benne semmi nőiesség, csak futkos a lány a fiú körül… Nem szégyellem bevallani, hogy így gondoltam akkoriban. Mentségemre szóljon, hogy nagyon keveset tudtam a témáról, és a környezetem (inkább nem mondanék neveket, de nem Tomi és Bali) is így kommunikált, így gondolkodott, azaz folyamatosan erősítve volt a vonalas salsa felsőbbrendűsége.

Így utólag rá kell jönnöm, hogy mekkora ostobaság volt ez, és mennyire gáz azt gondolni, hogy az egyik stílus jobb, mint a másik. Miért kell egyáltalán rangsorolni? Annyira más a kubai és a vonalas, ugyanakkor annyira hasonlít is, de lényeg, hogy más mindkét stílus. Ki ebben, ki abban találja meg magának az örömöt, és ez a lényeg, nem az, hogy ki mennyire nagyképű.

Sajnos egyébként azóta is tapasztaltam többször, hogy vonalas salsa táncosoknál ez az érzet olykor nagyon erős… Gyakran az látszik a táncukon, hogy nem az örömért, a zenéért, a partnerért táncolnak, hanem azért, hogy megmutassák, hogy ők mennyire k-va jók. Tudjátok, az az érdekes, hogy azok a tanáraim, akiktől az elmúlt pár évben tanulok külföldön, egyáltalán nem ilyenek. Alázattal állnak a tánc iránt, és ma úgy érzem, hogy enélkül nem is lehet magas szintre eljutni.

Kb. egy fél éve táncolhattam vonalas salsát, mikor egy nyári táborban kicsit újra ismerkedni kezdtem a kubaival. Csak egy napot voltam a táborban, mert csak látogatóba mentem, de elég sokat sikerült megtanulni, és addig is kubait táncoltam főleg a bulikban, így nem volt teljesen ismeretlen a dolog. Ekkor már Bali elég sokat tanult kubait is, és ő is, és Tomi is foglalkoztak velem. Még mindig a vonalas volt a favorit, de már barátkoztam a kubaival is.

Folyt. köv. :)

Lucien del Mar :)

Még mindig nem a salsáról írok, pedig szinte minden írásom után elhatározom, hogy a követekező most már tényleg arról fog szólni. Sebaj, előbb-utóbb arról is olvashattok, csak türelem. :)

Tegnap estémet egy nagyon kedves barátommal, Luciennel, töltöttem. ( http://www.luciendelmar.com/ )
Már nagyon régóta ismerjük egymást, és nagyon fontos szerepe van az életemben, bár elég ritkán találkozunk, ami elsősorban rajtam múlik. Töprengtem azon, hogy miért nem találkozunk gyakrabban. Jó-jó, persze, nagyon elfoglalt vagyok, meg ő is, de néha több hónap is eltelik, mire összehozunk egy randit. Arra jöttem rá, hogy ez azért van, mert Lucien az a típus, akinél az ember meztelennek érzi magát, mert a szépen felépítgetett, gondosan táplált illúziókat, amikben élünk, kb. 2 perc alatt zúzza szét egy-egy jól irányzott kérdéssel. Az illúzió összeomlik, és te ott állsz a csupasz valódban, ami nem biztos, hogy olyan kedvező, mint ahogy azt elképzelted. Érdekes, hogy már a gondolat, hogy ő van nekem, megnyugtat, amikor hezitálok valamin. Ha vele beszélgetek, minden olyan egyszerűvé válik, és természetessé. A legapróbb részletekig őszinte lehetek vele, mert tudom, hogy nem értékel le, nem ítél el, nem akar megváltoztatni, és soha nem élne vissza a bizalmammal. Ritkák az ennyire tiszta kapcsolatok manapság, nagyon meg kell becsülni. Annál nagyobb érték egy barátságban, hogy önmagad lehetsz, és nemcsak elfogadnak, de szeretnek is minden hibáddal együtt, nekem nem létezik.

Ahogy az eddigi írásaimból is kiderült, a fiúkkal valahogy jobban megértem magam, lány közeli ismerősöm, vagy az egyszerűség kedvéért nevezzük barátnőmnek, nem túl sok van. Talán 2-3. Van valami a lányokban, amit nehezen tudok hosszútávon elviselni, de nem tudom mi az. Valószínű, hogy nem velük van a gond, sőt, biztos, hanem velem, de még nem jöttem rá, hogy mi. Talán az, hogy a fiúk, ha kialakul a barátság, sokkal ragaszkodóbbak, bármilyen hihetetlen is ez így első hallásra. Egy lánynál, ha megváltozik az élete, például lesz egy pasija, akkor a barátok néha nem csak a második helyre kerülnek, hanem meg is szűnnek létezni, annyira minden az új pasiról szól. A srácok nem így működnek, legalábbis nem ilyen drasztikusan.

Egy barátságban nekem borzasztóan fontos, hogy tudjunk kommunikálni egymással. Milyen egyszerűen hangzik, de ez gyakran nem az. Hogy mi kell hozzá? Nem sok, leglalábbis első ránézésre, csak őszinteség és kapcsolat. Jah, és egy nagy adag érzelmi intelligencia, vagy nevezhetjük érettségnek is, ami számomra azt jelenti, hogy képes vagyok a jó és rossz dolgokat is megélni, kimutatni, kimondani, és vállalni a felelősséget értük. Ehelyett általában mi van a kapcsolatokban? Lapítás, halogatás, sodródás. A legdurvább, amikor valaki úgy old meg egy élethelyzetet, hogy egyszerűen elvágja a kommunikációt a másikkal, pl. lecsapja a telefont, vagy elrohan stb. Ezzel persze nincs megoldva semmi. Az egyiknek valami baja van, de nem mondja el, hanem elmenekül, a másik meg áll hülyén, mert nem érti a helyzetet. Hány ilyen (pár)kapcsolatot látok! Nagyon durva! Tomival szerencsére mi nem így oldjuk meg a problémákat. :)

Ami engem illet, inkább mondják meg nekem, hogy milyen hülye vagyok, mint célozzanak, utaljanak rá, és hezitáljak napokig azon, hogy most ki és mit is gondol. Az egóm gyorsan túllép az ilyen sérelmeken, az esetek többségében annak ellenére, hogy nehezen viselem a kritikát, jól kezelem ezeket az észrevételeket, és elgondolkodom rajtuk. Ami a legfontosabb, hogy a kapcsolatom ilyenkor a kritikussal nem szokott megromlani, mert mindig becsülöm az őszinteséget, és sokra értékelem az egyenes beszédet. Azok az emberek vannak mellettem hosszú ideig, akik képesek így kommunikálni. Akik nem, azokkal futok pár kört, lejátszunk néhány játszmát, majd szép lassan, vagy akár hirtelen, de megszakad a kapcsolatom.

Nem vagyok az a típus, aki majomszeretettel csüng a másikon se barátságban, se párkapcsolatban. Nagyon is szükségem van térre, és szabadságra, azaz nem igénylem a barátaimmal sem a napi szintű aktív kapcsolatot, de a kommunikációt igen. Első ránézésre ez most ellentmondásnak tűnik, ezért inkább kifejtem. Nem igénylem, hogy naponta beszéljünk, cseteljünk, sms-ezzünk, de azt igen, hogy tudjam, hogy ott van, szeret, számíthatok rá, és ha úgy érzem, hogy felhívnám, akkor megtehessem hezitálás nélkül. Tomival sem igénylem, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor sms-ek és hívások tömkelege érkezzen. Mindkettőnknek vannak bizonyos igényei, amikről tud a másik, és arra odafigyelünk. Pl. én szeretem, ha Tomi felhív, mikor megérkezik egy vidéki városba, hogy tudjam, hogy minden rendben volt az úton. Szeretem vagy elvárom? Az utóbbi nagyon pejoratív, pedig nincs túl sok különbség. Tomi szeret engem, ezért természetes, hogy bizonyos igényeimre odafigyel. Szeritnem ez a normális.

Visszatérve a (pár)kapcsolatokra, azt látom, hogy a legnagyobb probléma a kommunikáció. A védikus filozófiák szerint a Kaliyuga korban vagyunk, ami a félreértések kora. Ezt szerintem mindenki tapasztalja nap, mint nap. Sajnos én is, de dolgozom rajta, hogy ne így legyen. :)

Amire mindenkit buzdítanék, hogy legyen őszinte, ha már ráéreztek az ízére, meg fogjátok tapasztalni, hogy mennyire felelmelő érzés, milyen megkönnyebbülést ad, és megnyitja a kapukat a feltétel nélküli szeretet előtt. Ez csodás érzés, és ha sikerül több olyan emberrel is ilyen kapcsolatba kerülni, ahogy nekem, akkor az élet már megadott mindent, amire vágyhatunk.

Bali blogja :)

Szép jó reggelt! :)



Az éjszaka megszületett legkedvesebb barátom/testvérem/ikerlelkem, azaz Bali első blogja: http://www.puskasbalazs.blogspot.com/ :)

Balival nagyon-nagyon közeli barátok vagyunk, már egy évtizede ismerjük egymást. Anno a Külkeren találkoztunk, évfolyamtársak voltunk, bár más szakra jártunk. (ő KG, én NK) Ő 20 éves volt akkor, én 21. Nagyon jó barátok lettünk, majd pár évig együtt jártunk (éltünk), és ezt szintén barátság követte, a kapcsolatunk soha nem szakadt meg. Szomszédok vagyunk, együtt dolgozunk a Fuerte-nél, amit az ő ötlete alaján hoztunk létre, és az esküvőmön a tanum is ő volt, hiszen ő áll hozzám a legközelebb. Sokszor bebizonyosodott már róla, hogy számíthatok rá bármikor, bármiben, és ez nagyon jó érzés. Csodálatos embernek tartom, és nagyon szeretem.



A képen balról: Bali, Sanya, Tomi

A hetem csendesen zajlik, kicsit visszavonultam, mert a sok pörgés után most kellett a regeneráció testileg és lelkileg is. :)

Mosolygós hétvégét!
Lili

Boldogság :)

Már - már félve írom le, hogy mennyire boldog vagyok, mert nem megszokott kis hazánkban, hogy jól érezzük magunkat, és ki merjük mondani, hogy boldogok, elégedettek vagyunk. Ez már a szinte ciki kategória... Én nem szeretek panaszkodni, mert nem is érzem úgy, hogy lenne miért. Talán sokan félelemből panaszkodnak? Vagy szeretetet szeretnének, és ilyen béna módon próbálják az együttérzést, fejsimogatást kicsikarni? Nekem hónapok óta kicsattanó jókedvem van, rengeteget nevetek, jól érzem magam a bőrömben. Korábban sem voltam egy elveszett ember, voltak nehezebb időszakaim, mint ahogy mindenkinek, de egyre jobban kezelem a problémákat, legalábbis szeretném ezt hinni. :):):)

Boldogság. Az alap probléma szerintem az, hogy kergetjük, ahelyett, hogy megélnénk. Annyi csodás dolog van a mindennapokban is, miért kell, hogy mindig valamire várjunk? Hányszor hallom, hogy ha majd meglesz ez és ez, vagy sikerül az és amaz, akkor milyen szuper lesz. Nekem az út a boldogság, nem a cél. A célokat, ha elérem, azok számomra úgynevezett egyperces örömök. Jönnek-mennek, de nem stabilak, hiszen az egyik cél után már jön is a következő, hogy mit is szeretnék még, még, még, és már ismét az úton vagyok, nem a célban.

Hálás vagyok a Sorsomnak mindenért, a legapróbb dolgokért is, mert csodálatosan bánik velem az Élet. Bár ez is érdekes kérdés, szerintem sokan ugyanígy rengeteg dolgot megkapnak, de nem tudják értékelni, nem beszélve arról, hogy ha a hozzáállásunkon változtatunk, a világ is megszépül. Egyik kedvenc mondásom: vigyázz, milyennek látod a világot, mert olyanná is formálod... Elég beszédes, szerintem...

Korábban nagyon aggódós típus voltam, most már sikerül jobban lazítanom, ha nem is tökéletes még mindig. Dolgozom rajta. :) Bali sokat segített egy mondatával, amit beleírt a füzetembe: "Két dolog miatt ne aggódj: az egyik, amin tudsz változtatni, a másik, amin nem."

Tomiban nagyon vonzó volt számomra, mikor megismertem, hogy milyen kiegyensúlyozott, korrekt ember, és végre egy felnőtt férfi. Akkoriban még elég kajla voltam, és egy elég negatív időszakomat is éltem. Úgy érzem, hogy jobb emberré váltam mellette, lelkileg sokat fejlődtem, amiért nagyon hálás vagyok.

Bár sokan ezt nem is hinnék el rólam, de borzasztó sok gondom volt az önbizalmammal, pontosabban annak hiányával. Ma már nincs. :) :) :) Na jó, tánccal kapcsolatban még néha padlóra kerülök, mikor a tanáraimmal dolgozom külföldön, és rájövök, hogy milyen icurka-picurka vagyok még mindig, de gyorsan talpra állok, és kitartóan igyekszem fejlődni. :) Ez is egy fontos része a boldogságnak. El kell fogadnunk magunkat, olyannak, amilyenek vagyunk. A hibáinkkal együtt. Sőt, még szeretni is kell a hibáinkat. A jó dolgokat erősíteni kell magunkban, és a kevésbé jókon meg dolgozni nap, mint nap. Ha így teszünk, biztosan nem lesz gond az önbizalmunkkal, és a kisugárzásunk is változni fog, ez is biztos. Nem az lesz a homlokunkra írva, hogy "hagyj békén, én béna vagyok, senkinek nem kellek". Nagyon sokat számít. Azt hisszük, hogy be lehet csapni az embereket mindenféle maszkokkal, de hosszú távon nem hiszem, hogy ez működhet. Én abszolút természetesség párti vagyok, bár néha az őszinteségemen meg is ütköznek az emberek első pillanatra.

Játszmák. Én nem játszom, azaz nem manipulálok, trükközök, hanem vállalom az éppen aktuális érzéseimet, véleményemet. Hogy miért aktuálisról beszélek? Azért, mert teljesen normális, hogy változunk, formálódunk, vagy bizonyos új tények, vagy érzések ismeretében változtatjuk a hozzáállásunkat a dolgokhoz. Annyira le tudok döbbenni azon, hogy az emberek mennyire nem vállalják magukat, mennyire folyamatosan meg akarnak felelni, és ezért néha úgy kifordulnak önmagukból, hogy már nem is emlékeznek, kik is ők valójában... Persze, nekem, mint a Fuerte vezető női tanárának is meg kell felelnem sok dolgoban, és hazudnék, ha ez nem okozna bennem is olykor-olykor némi izgalmat, de aki volt már az órámon, tudja, hogy nem akarom túljátszani magam, vagy másnak mutatni, hanem közvetlenül, humorosan, némi öniróninával, de a legfontosabb, hogy sok-sok szeretettel próbálom átadni azt a tudást, amit nekem már sikerült elsajátítanom.

A boldogságot nem külső dolgokban kell keresni, mert bennünk van...

Zajlik az élet :)

Túl vagyunk a bemutató órákon, és a Szecskakertes bulik is beindultak már. Múlt szombaton volt már szegedi party is, ma pedig Fehérvárra megyünk salsa bulit tartani. Kemény hónap volt a szeptember, de én szeretem ezt a pörgést. Szerdán mondjuk úgy érzetem, hogy itt az ideje egy kis pihenésnek, és kivettem egy szabadnapot. Nagyon jól esett semmit sem csinálni, lustálkodni, olvasni, aludni, feltöltődni. Kell néha, hogy az ember vissza tudjon vonulni, és a társas élet helyett az otthoni csendet válassza.

A napjaim a szokott ritmustól egy picikét eltérnek mostanában, mert keveset alszom. Tudnék többet is, azaz lenne rá lehetőségem, de az utóbbi 1-2 hétben gyakran előfordul, hogy 2-3 órát sikerül csak, mert felébredek, ahogy most is. Aztán kb. 11 óra körül már nagyon álmos leszek, és akkor egészítem ki az alvást még 1-2 órával, de ez nem mindig sikerül. Na mindegy, majd ha a szervezetem többet akar, akkor úgyis kiütöm magam egy napra, és átalszom. :)

Elolvastam Jeffrey Archer egy újabb könyvét (Se többet, se kevesebb). Nem mondom, hogy nem ponyva, de elég dinamikus stílusban ír, néha jó ilyet is olvasni. Bár, tegyük hozzá, hogy ha összeesküvés-elméletekkel, vagy izgalmas, fordulatokkal teli könyvet keresek, akkor előbb nyúlok Dan Brown könyveihez, mint hozzá. Ez utóbbi írótól nekem az Angyalok és Démonok tetszett a legjobban azok közül, amiket olvastam. (Da Vinci kód, Megtévesztés foka)

Szülinapomra kaptam egy nagyon szuper könyvet Antoni Gaudí életéről, azt is nap, mint nap olvasgatom, mert nagyon érdekel, lenyűgözött, mikor Barcelonában voltam.

A képen Tomival a Güell parkban vagyunk, ami az én kedvencem, számomra egy mesevilág, nem tudok vele betelni. A Sagrada Familia szó szerint félelmetes volt, de a Güell park úgy érzem, az én lelkületemhez nagyon közel áll.

Balra látható a jellegzetes Gaudí négy irányú kereszt Balikával. :) (szintén a Güell parkban található)

Tomikám:)

Na de ennyit most Gaudíról, majd ha elolvastam a könyvet, írok róla hosszabban. :)

Zajlik az életem, jól, boldogan, mesésen. :) Minden úgy jó, ahogy van. :)

Mosolygós napokat!

Lili