A mi drága kicsi fiúnk már most nagyon sok mindent tanít nekem. :) Úgy tűnik, bőven van még mit. :)))
Arról már írtam, hogy volt nekem egy szépen felépített kiegyensúlyozott életem, amit ő az első hetekben úgy ahogy van, felrúgott, ugyanis a hormonok hatása elég kiszámíthatatlanná tett. Hol aggódtam, hol sírtam, hol extázis, de ami a lényeg, hogy nem nagyon tudtam befolyásolni ezt az elején, uralni meg pláne nem. Az első 8-10 hét így telt, azóta azonban fokozatosan visszanyertem önmagam, legalábbis így érzem. Persze, vannak még "kilengések", például türelmetlenebb vagyok még mindig, vagy könnyebben meghatódom egy-egy filmen, de a szélsőséges érzelmeim többnyire lecsengtek.
Azonban érzem, hogy változom, változnak bennem a dolgok, a prioritások, sok minden. A picikénk újabb és újabb dolgokat tár elém, érzem, hogy meg kell tanulnom ezt vagy azt.
Az első ilyen dolog az elejétől fogva az, hogy nem irányíthatok mindent, nem tarthatok kézben mindent, az élet bizony ad olyan kártyalapokat, amiket nem láthatok előre, nem tervezhetem meg stb. Itt két nagyon fontos dolgot kell megtanulnom, és ez nem kis feladat a kocka gondolkodásomhoz. Egyik a rugalmasság. Gyorsan, rugalmasan kell alkalmazkodnom a kihívásokhoz, nem szabad ezekben az esetekben kockának maradnom, mert akkor nem lesz megoldás.
A másik az aggodalom. Most, hogy már nem csak magamért vagyok felelős, néha pánik-szerű aggodalom fogott el az elmúlt hónapokban. Nem gyakori, de volt rá példa, és egy alap aggodalom szint mintha szinte mindig be lenne mostanában kapcsolva nálam. A felelősségvállalás egy kis emberkéért nem is olyan egyszerű, mint gondoltam volna, hiszen ő tényleg rám van utalva, tőlem függ egy csomó minden, ami vele van, és lesz. A várandósság nem csak arról szól, hogy de jó, nő a pocakom, és az anyaság sem csak az újra kislány vagyok és babázok időszak, hanem már a kezdetektől sok a felelősség, rengeteg döntést kell meghozni, ráadásul olyan témában, amiben nem vagyok jártas így nyilván nem is tudok 100%-ig biztos lenni a döntéseim helyességében. Folyamatosan tanulok, gondolkodom, mérlegelek, megbeszélem másokkal stb.
A rugalmasságon és az aggodalmon kívül van még bőven más tanulnivalóm, valami új dolog mindig akad. Ezen a kettőn már dolgozom egy ideje, egész jól is alakul most már, a legújabb azonban még nagy falat, új kihívás. Ez pedig nem más, mint változások az emberi kapcsolataimban.
Vannak olyan kapcsolataim (közelebbi-távolabbi egyaránt), ahol akár évek óta ugyanazok a játszmák zajlanak. Azonban most, ezeket a köröket már nem tudom kezelni, vagy inkább úgy mondanám, hogy belefáradtam. A megoldás persze az lenne, ha tudnám lazán kezelni, nem magamra venni ennyire az ilyen játszmákat, de be kell látnom, hogy ez nem megy. Mint ahogy az sem, hogy évek óta a nagy hajtás mellett küzdök azért, hogy mindenkinek, aki találkozni akar velem, rendelkezésére tudjak állni. Van nagyon sok jó ismerősöm, és néhány nagyon jó barátom, de még az utóbbiakra sem sikerül időt szakítanom, olyan tempót kell megélnem nap, mint nap.
Visszatérve a játszmákra. Mivel nem tudom kezelni, most legalábbis úgy érzem, nem vagyok alkalmas erre, egyetlen megoldást látok, ha kiszállok. Azaz eltávolodom ezektől az emberektől, és szituációktól, hogy a lehető legkevesebb ütközési felület legyen. Érzékeny vagyok, sokkal könnyebben sebezhető, mint korábban, így sajnos tényleg nem látok most más utat. Idővel majd talán ez is változik.
A találkozókról meg annyit, hogy itt is meghúztam egy határt most. Évek óta próbálok megfelelni, szinte beleszakadni abba, hogy tudjak találkozni emberekkel, és ápolni a kapcsolataimat. Gyakran én szoktam lépéseket tenni, nekem van lelkiismeret furdalásom, ha valakiről nem érdeklődöm néhány hétig stb. Most ezt elengedem. Akinek fontos vagyok, az megtalál. Ha meg nem vagyok, vagy a lustasága, kényelme fontosabb, akkor ez van, ezt is el kell fogadni, majd talán lesz olyan időszak, amikor ez változik, vagy újra fontos leszek.
Most a rengeteg munkám mellett járok a vizsgálatokra, kismama tornára, próbáljuk eladni a lakásunkat, keresünk új házat, amit megvehetnénk, készülünk a kisfiúnk érzekésére. stb. Aki nem érti meg, hogy most ennyi minden van, és ebbe még a legközelebbi barátaim is csak jó előre szervezés árán férnek bele, akkor sorry, annak nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy sajnálom, nem megoldható. Néha én is vágyom egy szabad estére, egy kis kikapcsolódásra emberek nélkül, és erre minimális a lehetőségem. Egyetlen kivétel van, ha valakinek szüksége van rám. Akkor azonnal ott vagyok, ha gond van, ha kellek, de ha nincs vészhelyzet, akkor nem akarok tovább sakkozni ezekkel a találkozókkal. Alakul, ahogy alakul, és ha valakit emiatt elveszítek, vagy eltávolodik, akkor ez most így van, nem tudok vele mit csinálni. Majd a pici megérkezése után úgyis ki fog derülni, hogy ki az, aki tényleg barát, mert akkor aztán végképp nem fogok tudni alkalmazkodni, még kevesebb időm lesz stb.
Szóval az emberi kapcsolataim is alakulnak, változnak. Amikor szingli voltam, a szingli barátaim álltak hozzám közelebb, most a várandósság alatt jobb és közelebbi a kapcsolatom néhány várandós vagy "friss anyuka" ismerősömmel. Persze vannak "mozdíthatatlan" emberek is az életemben, ezek a barátaim tényleg a barátaim, nem csak jó ismerőseim, évek óta mellettem vannak, vagy Bali pl. már lassan 12 éve, és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk.
A változások az életünk velejárói. Nem állhatunk ellen neki, hiszen minden változik, semmi nem állandó. Lehet negatívan is felfogni, meg úgy is, hogy újabb lehetőség a fejlődésre, hogy jobban megismerjük önmagunkat, hogy újabb tanulnivalót kapjunk, és ez szerintem nagyon-nagyon jó. Nekem most a következő lépés kétségkívül az anyává válás, és ez hihetetlenül csodálatos érzés. :) Bár külső szemlélőnek áldozatnak tűnhet néhány dolog, én nem élem így meg. Pl. nem táncolhatok, de egy pillanatig sem bánkódtam emiatt. Nem számít. Majd táncolok, ha már kibújt a pici. Persze, nem azt mondom, hogy nem érdekel már a tánc, és szívesen is táncolnék, de tudom, hogy nem lehet, és ezt nem volt nehéz elfogadnom, még csak nem is mérlegeltem. Ez van, és kész, nincs értelme rajta rágódni. Sok dolgot kezelek így, ezért nem élem meg lemondásként.
Fizikai változások. Ez nem sok. Az első trimeszter kicsit nehezebb volt, de a fizikai dolgokat sokkal jobban viselem, és kezelem, mint a lelkieket. Így nem okozott, és nem is okoz problémát. A pocim nő, de szerencsére csak az. :):):) Pontosabban ez nem szerencse kérdése, oda kell figyelni, nem elhagyni magunkat, és akkor nem leszünk bálnák még nagy pocival sem. Pedig nekem látható, hogy nagyon nagy pocim lesz, hiszen most vagyok a félidőben, és már jó nagy, mégsem gondolom, hogy ennek indokán fel kelne falnom a hűtőt, és a popsimat is növeszteni. Sok kismama a várandósság indokával meghízik, utána meg a szültem már egy gyereket indokkal nem fogy le, elhanyagolja magát. Pedig nem a várandósság jelei maradnak, hanem a junk food-é, nem minőségi ételek felfalásáé... Erre pedig sem a babának, sem a mamának nincs szüksége. A szervezet egyébként hihetetlen módon képes regenerálódni. Itt most a súlytöbbletről beszélek csak, mert persze bizonyos változások előfordulhatnak, de általában a hízást a nők a szülésre, gyerekre fogják. Önigazolás mindig kell ezeknek az embereknek, meg jó kifogás, de szerintem ez megint csak az egyén felelőssége.
Csodálatos utat kaptam, hogy tanulhassak, fejlődhessek, jobb emberré váljak, ennél jobb utat, mint az anyává válás, el sem tudok képzelni erre. :)))
Mosolygós Pünkösd hétfőt! :)
Lili
Arról már írtam, hogy volt nekem egy szépen felépített kiegyensúlyozott életem, amit ő az első hetekben úgy ahogy van, felrúgott, ugyanis a hormonok hatása elég kiszámíthatatlanná tett. Hol aggódtam, hol sírtam, hol extázis, de ami a lényeg, hogy nem nagyon tudtam befolyásolni ezt az elején, uralni meg pláne nem. Az első 8-10 hét így telt, azóta azonban fokozatosan visszanyertem önmagam, legalábbis így érzem. Persze, vannak még "kilengések", például türelmetlenebb vagyok még mindig, vagy könnyebben meghatódom egy-egy filmen, de a szélsőséges érzelmeim többnyire lecsengtek.
Azonban érzem, hogy változom, változnak bennem a dolgok, a prioritások, sok minden. A picikénk újabb és újabb dolgokat tár elém, érzem, hogy meg kell tanulnom ezt vagy azt.
Az első ilyen dolog az elejétől fogva az, hogy nem irányíthatok mindent, nem tarthatok kézben mindent, az élet bizony ad olyan kártyalapokat, amiket nem láthatok előre, nem tervezhetem meg stb. Itt két nagyon fontos dolgot kell megtanulnom, és ez nem kis feladat a kocka gondolkodásomhoz. Egyik a rugalmasság. Gyorsan, rugalmasan kell alkalmazkodnom a kihívásokhoz, nem szabad ezekben az esetekben kockának maradnom, mert akkor nem lesz megoldás.
A másik az aggodalom. Most, hogy már nem csak magamért vagyok felelős, néha pánik-szerű aggodalom fogott el az elmúlt hónapokban. Nem gyakori, de volt rá példa, és egy alap aggodalom szint mintha szinte mindig be lenne mostanában kapcsolva nálam. A felelősségvállalás egy kis emberkéért nem is olyan egyszerű, mint gondoltam volna, hiszen ő tényleg rám van utalva, tőlem függ egy csomó minden, ami vele van, és lesz. A várandósság nem csak arról szól, hogy de jó, nő a pocakom, és az anyaság sem csak az újra kislány vagyok és babázok időszak, hanem már a kezdetektől sok a felelősség, rengeteg döntést kell meghozni, ráadásul olyan témában, amiben nem vagyok jártas így nyilván nem is tudok 100%-ig biztos lenni a döntéseim helyességében. Folyamatosan tanulok, gondolkodom, mérlegelek, megbeszélem másokkal stb.
A rugalmasságon és az aggodalmon kívül van még bőven más tanulnivalóm, valami új dolog mindig akad. Ezen a kettőn már dolgozom egy ideje, egész jól is alakul most már, a legújabb azonban még nagy falat, új kihívás. Ez pedig nem más, mint változások az emberi kapcsolataimban.
Vannak olyan kapcsolataim (közelebbi-távolabbi egyaránt), ahol akár évek óta ugyanazok a játszmák zajlanak. Azonban most, ezeket a köröket már nem tudom kezelni, vagy inkább úgy mondanám, hogy belefáradtam. A megoldás persze az lenne, ha tudnám lazán kezelni, nem magamra venni ennyire az ilyen játszmákat, de be kell látnom, hogy ez nem megy. Mint ahogy az sem, hogy évek óta a nagy hajtás mellett küzdök azért, hogy mindenkinek, aki találkozni akar velem, rendelkezésére tudjak állni. Van nagyon sok jó ismerősöm, és néhány nagyon jó barátom, de még az utóbbiakra sem sikerül időt szakítanom, olyan tempót kell megélnem nap, mint nap.
Visszatérve a játszmákra. Mivel nem tudom kezelni, most legalábbis úgy érzem, nem vagyok alkalmas erre, egyetlen megoldást látok, ha kiszállok. Azaz eltávolodom ezektől az emberektől, és szituációktól, hogy a lehető legkevesebb ütközési felület legyen. Érzékeny vagyok, sokkal könnyebben sebezhető, mint korábban, így sajnos tényleg nem látok most más utat. Idővel majd talán ez is változik.
A találkozókról meg annyit, hogy itt is meghúztam egy határt most. Évek óta próbálok megfelelni, szinte beleszakadni abba, hogy tudjak találkozni emberekkel, és ápolni a kapcsolataimat. Gyakran én szoktam lépéseket tenni, nekem van lelkiismeret furdalásom, ha valakiről nem érdeklődöm néhány hétig stb. Most ezt elengedem. Akinek fontos vagyok, az megtalál. Ha meg nem vagyok, vagy a lustasága, kényelme fontosabb, akkor ez van, ezt is el kell fogadni, majd talán lesz olyan időszak, amikor ez változik, vagy újra fontos leszek.
Most a rengeteg munkám mellett járok a vizsgálatokra, kismama tornára, próbáljuk eladni a lakásunkat, keresünk új házat, amit megvehetnénk, készülünk a kisfiúnk érzekésére. stb. Aki nem érti meg, hogy most ennyi minden van, és ebbe még a legközelebbi barátaim is csak jó előre szervezés árán férnek bele, akkor sorry, annak nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy sajnálom, nem megoldható. Néha én is vágyom egy szabad estére, egy kis kikapcsolódásra emberek nélkül, és erre minimális a lehetőségem. Egyetlen kivétel van, ha valakinek szüksége van rám. Akkor azonnal ott vagyok, ha gond van, ha kellek, de ha nincs vészhelyzet, akkor nem akarok tovább sakkozni ezekkel a találkozókkal. Alakul, ahogy alakul, és ha valakit emiatt elveszítek, vagy eltávolodik, akkor ez most így van, nem tudok vele mit csinálni. Majd a pici megérkezése után úgyis ki fog derülni, hogy ki az, aki tényleg barát, mert akkor aztán végképp nem fogok tudni alkalmazkodni, még kevesebb időm lesz stb.
Szóval az emberi kapcsolataim is alakulnak, változnak. Amikor szingli voltam, a szingli barátaim álltak hozzám közelebb, most a várandósság alatt jobb és közelebbi a kapcsolatom néhány várandós vagy "friss anyuka" ismerősömmel. Persze vannak "mozdíthatatlan" emberek is az életemben, ezek a barátaim tényleg a barátaim, nem csak jó ismerőseim, évek óta mellettem vannak, vagy Bali pl. már lassan 12 éve, és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk.
A változások az életünk velejárói. Nem állhatunk ellen neki, hiszen minden változik, semmi nem állandó. Lehet negatívan is felfogni, meg úgy is, hogy újabb lehetőség a fejlődésre, hogy jobban megismerjük önmagunkat, hogy újabb tanulnivalót kapjunk, és ez szerintem nagyon-nagyon jó. Nekem most a következő lépés kétségkívül az anyává válás, és ez hihetetlenül csodálatos érzés. :) Bár külső szemlélőnek áldozatnak tűnhet néhány dolog, én nem élem így meg. Pl. nem táncolhatok, de egy pillanatig sem bánkódtam emiatt. Nem számít. Majd táncolok, ha már kibújt a pici. Persze, nem azt mondom, hogy nem érdekel már a tánc, és szívesen is táncolnék, de tudom, hogy nem lehet, és ezt nem volt nehéz elfogadnom, még csak nem is mérlegeltem. Ez van, és kész, nincs értelme rajta rágódni. Sok dolgot kezelek így, ezért nem élem meg lemondásként.
Fizikai változások. Ez nem sok. Az első trimeszter kicsit nehezebb volt, de a fizikai dolgokat sokkal jobban viselem, és kezelem, mint a lelkieket. Így nem okozott, és nem is okoz problémát. A pocim nő, de szerencsére csak az. :):):) Pontosabban ez nem szerencse kérdése, oda kell figyelni, nem elhagyni magunkat, és akkor nem leszünk bálnák még nagy pocival sem. Pedig nekem látható, hogy nagyon nagy pocim lesz, hiszen most vagyok a félidőben, és már jó nagy, mégsem gondolom, hogy ennek indokán fel kelne falnom a hűtőt, és a popsimat is növeszteni. Sok kismama a várandósság indokával meghízik, utána meg a szültem már egy gyereket indokkal nem fogy le, elhanyagolja magát. Pedig nem a várandósság jelei maradnak, hanem a junk food-é, nem minőségi ételek felfalásáé... Erre pedig sem a babának, sem a mamának nincs szüksége. A szervezet egyébként hihetetlen módon képes regenerálódni. Itt most a súlytöbbletről beszélek csak, mert persze bizonyos változások előfordulhatnak, de általában a hízást a nők a szülésre, gyerekre fogják. Önigazolás mindig kell ezeknek az embereknek, meg jó kifogás, de szerintem ez megint csak az egyén felelőssége.
Csodálatos utat kaptam, hogy tanulhassak, fejlődhessek, jobb emberré váljak, ennél jobb utat, mint az anyává válás, el sem tudok képzelni erre. :)))
Mosolygós Pünkösd hétfőt! :)
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése