Vezetés :)

Néhány hete megint vezetek. Közel 11 év telt el, mióta vezettem. Ez idő alatt Gyuszitól vettem kb. 3 éve, meg idén egy-két órát, de ez is nagyon kevés volt. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy meglepem a férjecskémet, aki már elég ideje rágta a fülemet, hogy kezdjek már el vezetni, ott áll az autóm fél éve (mert Tomi most másikat vezet, így én megörököltem), és ha továbbra sem használom, akkor eladjuk.

Összeszedtem magam, és elmentem a Szecskába, a salsa partynkba. Nagyon izgultam, kipirulva érkeztem az étterembe, pedig csak kb. 3 km, vagy még annyi sem tőlünk. Ráadásul este vezettem, semmi forgalom nem volt. Hazafelé persze zuhogott az eső, úgyhogy meg kellett kérdeznem, hogy működik az ablaktörlő. :D Utána meg égve hagytam a belső világítást, miután leparkoltam, így legközelebb be kellett bikázni az autót. :D

Azóta kb. 50 km-t vezettem, ami nem sok, de legalább valami. Már kiigazodom a parkolóházakban, el tudok ugrani anyához, bevásárolni, táncpróbára stb.

Két dologtól tartottam nagyon, a parkolástól, és a sáv-váltástól. Az előbbinél rájöttem, hogy hely mindig van, ha az ember türelmes. Jó, nekem még akkora hely kell, mint egy platós kocsinak, ahogy Bali fogalmazott :D , de így is találok. :) Amiktől még mindig izgulok kicsit, azok a plázák parkolóházai, mert tegnap is a Westendben egyetlen hely volt a P2-n, oda persze betuszkoltam a Yarist, de utána azon izgultam, hogy fogok kitolatni, mert a legforgalmasabb helyen álltam meg, és tömött sorok voltak. A parám az volt, hogy nem érek ki 15 percen belül, ameddig a lekezelt jegyem érvényes. :) Persze simán kiértem, és a kitolatással sem volt gond. :)
Sávot váltani pedig szintén nem olyan vészes, bár még sokat kell gyakorolnom ezt is.

Egyelőre még nem ülhet mellém senki, mert nem akarom, hogy elvonják a figyelmemet, vagy hülye módon meg akarjak nekik felelni. Úgyhogy egyedül járom az utakat.

Ami nagyon jó, hogy elképesztően nyugodt vagyok, és maradok is, bármi történik. Ha valaki hülye, nem húzom fel magam, nem morgok. Évekkel ezelőtt, mikor vezettem, ez nem volt rám jellemző, néha úgy káromkodtam, mint egy kocsis, és az is egy oka volt a vezetés abbahagyásának, hogy itt Pesten stresszt okozott az a kevés is, amit vezettem. Nem akartam stresszt. Most meg azt tapasztalom, hogy egyelőre, és maradjon is így, teljes a nyugalom. Ráadásul, talán pont emiatt az energia miatt, mindig beengednek, kiengednek, hagynak átsorolni stb.

Érdekes módon, már most hatott rám a vezetés. Mozgékonyabb lettem, pedig télen hajlamos vagyok, mint a medvék, bezárkózni a barlangomba, és keveset kimozdulni. Kicsit úgy érzem, hogy felszabadított rég elfelejtett energiákat a vezetés, és persze megint leküzdöttem néhány félelmemet, és folyamatban van még néhány leküzdése. Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de a vezetés kifejezetten jó hatással van rám. :)

Az egyedüli negatív hatása most még, legalábbis ahogy én látom, hogy ha kocsival megyek egy találkozóra, akkor az elején még rá vagyok pörögve a vezetés élményre, és csak arról tudok beszélni, majd a találkozó vége felé már átkapcsol egy kicsit a figyelmem, és bekapcsol a fejemben az "útvonaltervezés". Emiatt a találkozó vége felé elvesztem azt, ami egyébként nagyon fontos nekem, hogy maximálisan figyeljek a másikra, és ne kalandozzon el a gondolatom. Emiatt elnézést mindenkitől, remélem, hamar túllépek ezen a szakaszon, és nem fog gondot okozni a jövőben.

Egy történet a végére. :) Jövök haza egyik este az Árkádból, és valami nagyon furi volt. Nem tudtam mi. A biztonság kedvéért többször ellenőriztem, hogy bekapcsoltam-e a világítást, sőt, még az ablakot is lemostam kétszer, de még mindig furi volt. A Kertész utcában, azaz egy utcányira tőlünk jöttem rá, hogy mi a szokatlan: nincs rajtam szemüveg. :D:D:D

Mosolygós napot, és vigyázzatok rám az utakon! :)

Szeretettel:
Lili

Téli szünet :)

Három hétig szabadságon vagyunk, mert a Fuerte-ben téli szünet van. Ilyenkor és nyáron van egy kis szabadságunk, ami első hangzásra nem is kevés, de ha belegondoltok, hogy pl. legközelebb majd július végén leszek szabadságon, és rengeteg hétvégém is foglalt, akkor azért elég durva. Általában a nyári táborban még kinyírjuk magunkat, és az utolsó csepp energiáinkat is belefacsarjuk, aztán KO-k leszünk a fiúkkal teljesen, úgyhogy ideje is a nyári szünetnek.

Nagyon gyorsan repülnek a napok, egy hét már el is telt a szabiból, és pihenni még túl sokat nem pihentem. Nekem mit jelent a pihenés? Mivel én állandóan pörgök, ilyenkor arra vágyom, hogy ne csináljak semmit. Csak elmotyogok itthon, gyakran még kimozdulni sincs kedvem, inkább olvasok, és visszavonulok az emberektől is. Kell egy kis magány, ami igazából nem is magány, csak egyedüllét, nagyobb tér magamnak, és több idő magamra. Nagyon szeretem, hogy ilyenkor erre is van időm.

De az is igaz, hogy sokáig nem tudok nyugton sem maradni, és pár nap múlva már csinálnom kell valamit, hogy ne érezzem haszontalannak magam. Úgy látszik cselekvéskényszerben szenvedek, :) és a lustálkodás nehezen jön. Ha pl. elmegyünk nyaralni, az első pár nap azzal telik, hogy átállok nyugis üzemmódra, majd egy pár nap után már nagyon vágyom valami pörgésre, ezért ilyenkor jól jönnek a vízi sportok, amik növelik az adrenalint, és kihívást jelentenek. :) Csak feküdni a tengerparton egy magazinnal, nem az én stílusom. 1-2 napig elvagyok vele, ilyenkor "művelődöm", és elolvasok néhány női magazint, de aztán inkább könyvre váltok, ha már olvasásról van szó. Szeretem a szórakoztató és a klasszikus irodalmat is, de a leginkább az elgondolkodtató könyvek állnak hozzám most közel, amik valamilyen értéket is tartalmaznak, vagy a lelkemet is építő gondolatokkal vannak fűszerezve.

A mostani téli szünet a lányaimmal (Sabor y Tumbao) való karácsonyozással kezdődött, majd a tanárainknak és asszisztenseinknek főztem 15 főre vacsit, és azzal folytatódott. Nagyon jó volt mind a kettő. Persze más volt, hiszen a csajokkal Briginél voltunk, így a háziasszony szerep ott rá hárult, és nagyon jól is csinálta. Szeretem nagyon a humorát, mert nagyon jó helyzetkomikum érzékkel rendelkezik. Az a típus, akik keveset szól, de akkor nagyon nagyot. :) Szóval jól éreztem magam nagyon. :) A tanári csapatnak pedig szívvel-lélekkel főztem, és jó volt látni, hogy ízlik. Nekem nagy öröm az ilyen jellegű gondoskodás. :)

24-én itthon főztem, és ez már a 7. közös Karácsonyunk Tomival. Alig fél éve voltunk együtt,, amikor az első közös karink volt, de olyan természetes volt., hogy együtt legyünk, hogy fel sem merült, hogy ez máshogy is lehetne. Vele annyira sok minden természetes, és egyszerű, és ez nagyon jó. Pláne, hogy én szeretem bonyolítani a dolgokat, de ő ezeknek jól ellenáll. :)

Tegnap úgy volt, hogy Tomi tesójáékkal és szüleivel töltjük a napot, de az időjárás közbeszólt, így el lett napolva a dolog. Nem volt túl jó napom, a kezem elég sokat fájt, és a hangulatom sem volt a top-on, de ilyen is van. :)

Ma anyukámmal ünnepelünk, már nagyon várom, mert hiányzik mindig, pedig azért hetente 1-2 alkalommal tudunk találkozni.

Mosolygós napot mindenkinek! :)
Szeretettel:
Lili

Ünnepek és én :)

Nem sok ünnep áll hozzám közel, de a Karácsony gyermekkorom óta az egyik legfontosabb nekem. A többi ünnep kicsit eltörpül emellett. Néha nem is értem, hogy miért ilyen fontos ez az ünnep nekem, hiszen az elmúlt egy évtizedben kifejezetten nehéz nekem ilyenkor.

Ennek oka, hogy édesapám 11 éve ment el, és nekem nagyon hiányzik, ilyenkor mindig szomorú leszek, hogy nincs már velünk. Sok dolog fut végig a fejecskémben, hogy mi mindenről lemaradt velem kapcsolatban. Nem látta, hogy lediplomázom, hogy férjhez megyek, még csak nem is ismerte Tomit, és majd a leendő unokáit sem fogja ismerni. Mivel kiskorom óta a Karácsonyok nagyon megmaradtak bennem, ezért ilyenkor ez erőteljesebben felkavar, bár amúgy sincs nap, hogy ne gondolnék rá, függetlenül attól, milyen nap van, ünnep, vagy hétköznap.

De nem akarok rossz-kedvet okozni senkinek, ezért inkább az ajándékozásról írnék pár szót. Bár ez sem lesz mókás, legalábbis, ha leírom a véleményem, márpedig ezt tervezem. :)

Kicsit már-már rémisztő időszak is ez, mert amit az emberek művelnek itt a városban, az ajándék vásárlási-roham, amikor szinte tülekednek, lökdösődnek, nekem kicsit felfoghatatlan. Mindenki inkább maradna otthon, és töltené a szabadságát azokkal, akiket szeret, minthogy végigrohanja a várost, hogy felhalmozza a szeretete "bizonyítékait", azaz az ajándékokat.

Aztán itt van a sütés-főzés, vég nélküli zabálás időszaka, hogy aztán majd az új évben elkezdhessünk egy új szuperdiétát, amivel leadjuk a most felszedett kilókat. Elég sokszor előfordult már, hogy én ilyenkor tüntetőleg fogyok akár 4-5 kilót is, mert nem nézem jó szemmel a mértéktelen habzsolást. Nem azt jelenti, hogy én nem szeretek főzni vagy enni ilyenkor, dehogynem! Gondoskodni csodálatos, és enni is szeretek, de biztosan tudjátok, hogy miről beszélek. Nem kell 6 édességet készíteni, ha kettő is elég, és nem kell negyedszer is repetázni, ha már az elsővel jóllaktál. Nem kell meghülyülni, hogy aztán később rosszul érezzük magunkat tőle. Mert ilyenkor itt ám a kifogás: Karácsony van. OK, ne is diétázz, de mértéket lehet tartani. Nem mindegy, hogy eszel két szelet bejglit, vagy megeszel egy egész rudat...

Töltsétek az értékes időtöket inkább azokkal, akik közel állnak hozzátok, mint a plázák eladóival, és egyetek mértékkel, és lehetőleg minőségi, tiszta ételeket.

Szeretettel-teli Ünnepeket kívánok!
Lili

Jónak lenni rossz? :)

Tegnap volt egy beszélgetésem Balival, amit gondoltam, most írással feldolgozok. Mielőtt félreértés lenne, rögtön az elején tisztáznám, hogy nem gondolom, hogy egy jóságos tündérke lennék, aki mindig csupa csupa jó döntéseket hoz, mindig úgy viselkedik, ahogy kell, és mindig tiszta gondolkodású, nem borítja el némi indulat, harag. Nem vagyok tündér, bár rossz embernek sem tartom magam. Egyszerűen olyan ember vagyok, akinek az őszinteség nagyon fontos, és ezt nyíltan fel is vállalom.

Felvállalom, hogy nem vagyok tökéletes, hogy vannak hibáim, bizonyos szituációkban, emberi kapcsolatokban követek el hibákat, és még sokáig sorolhatnám. Azonban az is biztos, hogy arra törekszem, hogy egyre jobb legyek. Minden nap ez a célom: jobb emberré válni, másokat segíteni, nem ártani senkinek.

Sokat változtam az elmúlt években, és én úgy érzem, hogy jó úton haladok, nem is szeretnék letérni róla.

Bali azt mondta, hogy az embereknek már-már kezdem a furi kategóriát súrolni, mert annyira hihetetlen, hogy én ilyen jó vagyok. Azt mondta, hogy ő tudja, hogy én ilyen jó ember vagyok, és nagyon nagyra becsüli, hogy képes vagyok megvalósítani ezt, és fejlődni, túllépni a saját korlátaimon, olykor makacsságomon, büszkeségemen, önfejűségemen, de szerinte az emberek számára ez már a hihetetlen kategória, és pont ellenkezőleg sülhet el.

Hogy megint csak őszinte legyen, engem nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek rólam. Pontosabban ezzel kapcsolatban nem. Vannak dolgok, amivel kapcsolatban túlzottan is, de már ezen is dolgozom. :) Aki rosszindulatú, az bármit teszek, mondok, írok, úgy fog hozzám állni, mert ő így akar látni. Nem szándékozom változtatni a nyitottságomon, és egyenességemen azért, mert lehet, hogy vannak, akik szerint ez nem normális. Szomorú, ha ma az az értékrend az elfogadott, hogy abnormalitás az őszinteség, a szeretet, és ezeknek a kimutatása, kifejezése, normális és elfogadott viszont a manipuláció, önzőség, makacsság, irigység és a rosszindulat.

Nekem nagyon jó dolgom van, ugyanis én úgy gondolom, hogy nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve. A férjem, Bali, anyukám, Sanya, Timi, a tanáraink és asszisztenseink, a Sabor y Tumbao-s lányaim, Lucien és Gábor barátaim, Andika, Csilike és Edike barátnőim, rengeteg tanítványunk, hogy csak néhányukat soroljam, mert hirtelen annyira sok jó ember jut eszembe, hogy az egész írásom lehetne egy jó hosszú lista, és még akkor sem érnék a végére. A lényeg, hogy én úgy látom, hogy mind-mind csodálatos emberek.

Persze, vannak emberek, akikben csalódtam, mert mást vártam el tőlük, bár ez is lehet, hogy az én hibám, de róluk sem gondolom, hogy rossz emberek lennének. Biztosan vannak olyan emberek is, akiknek nem vagyok szimpatikus, nem kedvelnek, de ők sem rossz emberek ettől, egyáltalán nem is haragszom rájuk ezért, hiszen nem lehet, és hála Istennek ma már nem is akarok mindenkinek megfelelni.

Nem tagadom, erőteljes bennem néha a megfelelési kényszer, de ez inkább a táncomra vonatkozik, ott megy el könnyedén az önbizalmam, ott kell jobban odafigyelnem magamra, hogy ne essek át néha bizonyos határokon. De ez valamilyen szinten érthető is. A tánchoz érzékenység kell, legalábbis én így gondolom. Aki pedig érzékeny, az vagy nem nyílik meg, vagy könnyen sebezhető. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. Ráadásul fenemód maximalista vagyok, így saját magammal vívom a csatáimat, nem is a külső környezettel.

Az írás nekem rengeteget ad. Úgy érzem, hogy ilyenkor fedezem fel még jobban magam. Nem változtatok az őszinteségemen, nem fogom továbbra sem cenzúrázni a mondandómat, sem átfogalmazni azért, hogy jobban megfeleljen az elvárásoknak. Akinek nem tetszik, annak nem kötelező olvasnia a soraimat. :)

A mai tanácsom a következő: Ne próbálj meg jó lenni, egyszerűen csak legyél az!

Namaste!
Lili

Sabor y Tumbao új casting :)

Januárban újabb válogatást tervezek a ladies' style csoportunkba.

Hogy miért? Jelenleg 12-en vagyunk, ez egy nagyon jó szám, nem is akarok most sok új emberkét. Akkor meg minek a válogatás? Azért, mert mindig kell a megújulás. Voltak, akik lemaradtak múltkor, mert későn értesültek róla, vagy nem tudtak suli, költözés stb. miatt jelentkezni. Egyrészt miattuk.

Másrészt pedig nekem, mint tánccsoport vezetőnek mindig nyitott szemmel kell járnom, és ki tudja mikor találok új tehetséget, akivel aztán hosszú távon együtt tudunk működni. Ezért kb. fél évente, évente tervezek egy-egy válogatást. Lehet, hogy senki nem kerül be, ez is előfordulhat. A csapat ugyanis megvan, és jól működik, csak olyan kerülhet be, aki véleményem szerint erőteljesen építené a meglévő csoportot. Az első válogatáson vettem fel pár olyan lánykát is, akikben hosszú távon látok fantáziát, most azonban csak olyanok kerülhetnek a csapatba, akik minden szempontnak megfelelnek már most.

Lesznek-e kiesők a mostani csoportból? Nem, ilyet egyelőre nem tervezek. Arról sem tudok, hogy valaki el akarná hagyni a csoportot, szerintem jól megvagyunk, és szuperül dolgozunk együtt. :)

Az előfordulhat, hogy ha valaki a jelenlegi csoportból mondjuk egy év után sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és sok új, és nagyon jó emberke várakozik a helyére, akkor lehet, hogy meg fogok válni, néhány embertől, de nem szívesen tenném. Azonban a csapat érdek mindig megelőzi az egyéni érdekeket, ezért ki tudja, milyen döntéseket kell meghoznom majd a jövőben. Most nincs ilyen helyzet, aminek örülök nagyon. :)

De visszatérve a válogatásra:
Első lépés, hogy egy motivációs levéllel megkeressenek engem az érdeklők minél előbb: polgar.lili@salsafuerte.hu
Ezek után én eldöntöm, hogy ki jöhet a válogatásra: január 23. vasárnap Budapest
Aki a válogatáson megfelelt, az egy próbahónapon vesz részt, ez a harmadik kör. Utána dől csak el, hogy ki maradhat.

Hajrá lányok!
Mosolygós napokat!
Lili

Párhuzamos valóságok :)

Mindig elgondolkozom azon, ha olyat tapasztalok, hogy két ember, mondjuk én, meg valaki más, mennyire elbeszélünk egymás mellett. Én mindig hiszem, hogy sikerült megértenem, amit a másik mond, de előfordul, hogy a másik csak akkor hiszi ezt el, ha egyetértek vele. Szerintem ez két különböző dolog.

Megértheted a másikat, el is fogadhatod, hogy ő úgy látja a dolgokat, de ettől neked még lehet egy saját valóságot, láthatod máshogy. Én nem kérem, hogy ezt a nézőpontot elfogadják, csak azt, hogy hagyják meg nekem, de sajnos néha nagyon erőszakosak az emberek, és nem értik, hogy megértettem, akár évekig is próbálnak rávezetni az ő valóságuk elfogadására. Van, aki sértésnek veszi, hogy nem értek egyet, van, aki meg „csakazértis” meggyőzöm, hogy milyen rosszul látja a dolgokat magatartást vesz fel.

Szerintem meg el kell fogadnunk, hogy mások vagyunk, ezért máshogy is látunk, élünk meg dolgokat. A legjobb az, amikor a megéléseimet, azaz az érzéseimet akarják leküzdeni. De az érzésekkel nem lehet nagyon vitatkozni. Ha én azt érzem, hogy ez nekem nem jó, rossz érzést kelt bennem, vagy éppen akár az ellenkezője, akkor az a bizonyos dolog bennem az adott pillanatban ezt váltotta ki. Persze most nem arról beszélek, hogy ha valaki felidegesít, később racionális érvekkel ne lehetnék meggyőzhető. Arról írok, amikor mondjuk van egy nézetkülönbség, és bár én tökéletesen úgy érzem, hogy értem, felfogtam, sőt, talán még el is fogadom, hogy a másiknak igaza van az ő szemszögéből, mégsem illik bele az én valóságomba.

Vagy olyan eset is ide tartozik, amikor valaki arról próbál meggyőzni, hogy neki volt igaza, amikor én nem is mondom azt, hogy ez nem így volt, mert szerintem akár mind a két félnek is igaza lehet, csak nem az egymás, hanem a saját valóságukban.

Azt azonban nehezen viselem, ha erőszakossággal rám akarják kényszeríteni a másik valóságot, ami nem az enyém, és megpróbálnak hosszú időn keresztül győzködni, olykor akár lenézően, hogy „majd te is eljutsz erre a szintre, és akkor belátod ezt és ezt” mondatokkal. Eleve nekem a lelki fejlődés alapköve az alázat és elfogadás, ezért akik fölényesen így nyilatkoznak, hogy "te még nem tartasz itt és itt", azokat eleve távolságtartóan kezelem.

Úgy gondolom, hogy mindenkinek megvan a fejlődési lehetősége, útja, dinamikája, azonban nem gondolom, hogy egy út létezik, csak egy cél. Az, hogy ezt a célt hogyan éri el az ember, az millió-féleképpen lehetséges, és nem tudhatjuk, hogy ki hányadik lépcsőn tart éppen, vagy hányadik létrafokot mássza. Ítélkeznünk amúgy sem kellene, de pláne ilyen felsőbbrendűen...

Szóval, amit mindig hangsúlyozok: tolerancia és elfogadás. Persze sokaknak kell az önigazolásukhoz, hogy az ő valóságukat rákényszerítsék a másikra, és addig nem nyugszanak, míg a másik meg nem adja magát. Hát én nem ez a típus vagyok, és ez nem makacsság, nagyon távol áll attól. Egyszerűen csak az erőszakot szeretem kizárni az életem minden területéről.

Ha például egy konfliktus rendezéséről van szó, lehet, hogy megszületik egy csodálatos megbocsátás érzés, és helyreáll egy teljes bizalom, és szeretet, ami nagyon jó, de nem kell mindig ennek történnie, nem csak így záródhat egy konfliktus. Végződhet úgy is, hogy megérted, és elfogadod, hogy neki akkor azok a döntései voltak a számára helyesnek tűnők, ami nem illett bele a te elképzeléseidben, és megbocsátasz neki, valamint kéred, hogy ő is bocsásson meg, ha te olyat tettél, ami neki vélt vagy valós okokból rossz volt. De ez nem jelenti azt, hogy innentől bratyiznotok kellene, csak annyit, hogy az energiát elengeditek, és kész.

Nekem most két ilyen eset is volt nemrég az életemben. Az egyik a felszabadítóan csodás energiákkal végződött, és teljesen természtessé vált. A másik az erőszakos, amit én már elengedtem, lezártam, de újra és újra próbálnak meggyőzni. Pedig olyan szép lenne, ha végre szeretetben elválhatnánk. Na ezek nem csak egy emberen múlnak.

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Egy kapcsolat vége :)

Hogy honnan tudjuk, hogy egy kapcsolatnak már vége van, és ideje lenne továbblépni? Jó kérdés. Gyakran látom, hogy egy-egy kapcsolatnak már rég vége szakadt, de még mindig együtt vannak a párok. Az elengedés valóban sokszor nagyon nehéz.

A férfiak sokszor kényelmesek, és konfliktuskerülők, ezért inkább benne maradnak egy nem túl jó kapcsolatban is, minthogy lépjenek. Aztán náluk a következő lépcső, hogy megcsalják a párjukat, vagy akár nem csak egy éjszakás kalandokba bocsátkoznak, hanem viszonyt kezdenek, majd ha már biztosra mehetnek, azaz „üzleti” szellemben átgondolták, hogy melyik kapcsolattal nyernek többet, akkor döntenek, és vagy elhagyják a párjukat, vagy nem.

A nők máshogy működnek. Velük kapcsolatban azt látom, hogy gyakran az a megtartás ki nem mondott indoka, hogy nincs elég önbizalmuk a továbblépéshez. Nem tartják elég értékesnek, és érdemesnek magukat arra, hogy rájuk köszöntsön egy boldogabb kapcsolat. Félnek, hogy mi lesz, ha elhagyja őket a férfi, vagy egyedül kellene maradniuk, ezért sokszor olyan kompromisszumokba is belemennek, amibe talán már nem kellene. Nem azt mondom, kellenek egy kapcsolatban a kompromisszumok, de az nem egyenlő azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, mi folyik.

Pedig lányok, van élet egy-egy kapcsolat után is. Én is ragaszkodó típus vagyok, de ennek ellenére azt gondolom, hogy ha vége van valaminek, azt el kell fogadni. Ha nem kellünk, akkor az ellen bármit kitalálhatunk, millióképpen megpróbálhatjuk megmenteni a kapcsolatunkat, akár nevetségesen megalázva magunkat a kis taktikákkal, akkor sem fogunk kelleni. Lehet, hogy rafinált vagy ügyeskedő módon elérjük, hogy még húzzuk-halasszuk a szakítást, de az bizony az esetek többségében el fog jönni. Ha meg nem, akkor nektek tényleg kell egy olyan kapcsolat, amiben tudjátok, hogy már egyszer nem kellettetek, és csak azért vagytok együtt, mert kellő erőszakossággal rendelkeztek? Nyílván nem a fizikai erőszakra gondolok, hanem a manipulációra, érzelmi zsarolásra, taktikázásokra.

Én is voltam fiatalabb koromban olyan helyzetben, hogy mindent megtettem volna, hogy megmentsem a kapcsoltunkat, mert hittem, hogy összetartozunk. Én is ringattam magam illúziókba, úgyhogy pontosan tudom, miről beszélek. :) Ma azonban már látom, hogy jobb akkor elválni, amikor még nincs túl nagy esélye a mélyebb sebeknek, ugyanis minél tovább húzzuk a dolgot, annál jobban felerősödik az az érzés is, hogy kudarcot vallottunk. Pedig az, hogy egy kapcsolatban nincs több, az nem kudarc. Egyik oldalról sem. Egyszerűen ennyi volt benne, és kész.

Először az emberek kifejezetten tagadják, hogy bármi gond lenne, és bár érzik, hogy valami nem stimmel, próbálnak egy illúziót felépíteni, és abban élni. Aztán jön a harag, veszekedés, egymás hibáztatása dolgokért. Majd ilyenkor szokott az egyik fél mondjuk a férfi kilépni, és továbbállni, vagy legalábbis megpróbál, de a nő eljut a „mentsük meg a kapcsolatunkat” szakaszba, és nem hagyja elmenni. Ez bizonyos esetekben persze jó, mert a férfiak néha a könnyebb utat választják, nem nagyon szeretnek melózni egy kapcsolaton, pedig semmit nem adnak ingyen. Meg kell dolgozni a harmonikus kapcsolatért is. De azért van egy határ itt is, hogy a nő mennyire próbálja megmenteni. Ha a másik nem akarja, akkor nincs mit tenni. Egyedül nem oldhatja meg a nő a problémát. Partner, társ kell hozzá.

Ha már házas vagy, akkor ezzel a kötelékkel azt is vállaltad, legyél férfi vagy nő, hogy megteszel mindent azért, hogy működjön a dolog. Sajnos gyakran előfordul, hogy ez nem így van, és valamelyik fél nem érzi a különbséget az „együtt járás” és a házasság között. Ez utóbbinál én úgy gondolom, hogy egy felvállalt kötelessége is a párnak, hogy jól működtessék a kapcsolatukat. Ha pedig Isten előtt is megígérték ezt, azaz volt ilyen fogadalmuk/szertartásuk, akkor ezt sem árt figyelembe venni. Persze tudom, hogy sajnos az egyházi esküvő ma már inkább divat, mint valódi fogadalom. Nekünk Tomival védikus (indiai) szertartásunk volt, és ott Isten előtt megfogadtuk, hogy kitartunk szeretetben egymás mellett ebben az életben, és támogatjuk egymást minden téren. (Pontosabban 7 életben, azaz a következő 6-ban is, de ez mellékes most.) Nekünk ez a fogadalom jelentőséggel bír, van súlya, nem csak divat. Azaz nem szeretném, ha Istennek tett ígéretemet nem tudnám betartani.

Visszatérve hozzánk lányok. Ha a pasi el akar hagyni, mert keményen fogalmazva nem kellesz neki, akkor engedd el! Tartsd meg a méltóságodat, és ne fuss utána kiskutyaként, ne add fel a személyiségedet azért, hogy olyanná válj, amiért talán veled maradna, hanem lásd be, ha tovább kell lépni. Nekem is volt egy-két nehéz szakításom, de utána mindig jött valami csodálatos, amit kár lett volna kihagyni, és ha az első kapcsolatomban megmaradok, ami 6 évig tartott, akkor nagyon sok jó dologról mondtam volna le az életemben, és nagyon sok szenvedéssel kellett volna fizetnem a rossz döntésemért.

Szeretettel elválni nem könnyű, de nem lehetetlen. Gyűlöletben elválni sokkal rosszabb szerintem, és sokkal több fájdalmat okoz, sebet ejt. Jobb nem megvárni ezt a fázist.

Remélem, nem kavartam fel túl sok mindenkit ezzel az írásommal…

Namaste! J

Lili

Villámcsapás :)

Létezik szerelem első látásra? Volt már benne részed? Én elég romantikus típus vagyok, ezért nem kérdés, hogy hiszek-e benne, vagy sem. :) Hogy mire gondolok pontosan? Két ember tekintete találkozik, egybeolvad, és minden megszűnik, ami eddig fontos volt, minden értéktelenné válik, ami eddig értékesnek tűnt. Egyszerre érzi a vonzást, a szenvedélyt, az nyugalmat, a biztonságot, az összetartozást, és mindezt olyan természetes formában, mintha ezer éve ismernék egymást. Olyan lehet ez, mint a villámcsapás.

Nem mindenkinek adatik meg ez, sőt, szerintem nagyon keveseknek, hogy így érezzenek, és utána be is teljesüljön ez a sorsszerű találkozás, és egy boldog család alakuljon belőle.

Az is igaz, hogy van hasonló érzés szerintem, ami csupán illúzió, könnyű neki bedőlni, de valójában amilyen gyorsan jön ez a fellángolás, várhatóan olyan gyorsan is megy.

A baj ott kezdődik, szerintem, hogy sokan erre vágynak, és csak és kizárólag ezt akarják, ezt hajszolják egész életen át, és ezáltal nagyon magasra teszik a lécet, vagy éppen nagyon alacsonyra, ez nézőpont kérdése.

Én voltam már úgy szerelmes, hogy nem volt viszonozva, és fordítva is volt ilyen. A biztonsági zónám védelme miatt alapvetően is hajlamos vagyok a plátói szerelemre, de persze ennek nem sok valóság alapja van, mert általában köze nem volt ahhoz az emberhez, aki iránt éreztem. Mivel plátói volt, így volt lehetőségem felruházni minden olyan tulajdonsággal, ami nekem fontos, és elhitetni magammal, hogy olyan, amilyennek képzelem. Így biztonságosan szerethettem, hiszen nem volt aki kilyukassza a lufimat, mivel általában az illető nem is tudott az érzéseimről. Jó érzés volt, hogy szerelmes voltam a szerelembe, ez az illúzió világ is boldoggá tudott tenni. Alapvetően pont erre vágyunk, hogy megtaláljuk azt, akit szerethetünk, akivel megélhetjük mindezt. De ezt feltétlenül tudnunk kellene az első pillanatban? Szerintem korántsem. Ahogy írtam, én ugyan hiszek ebben a szerelem első látásra dologban, és félelmetes erejében, de nem vágyom rá. Szerintem nagyon boldog lehet az ember enélkül is.

Persze, nekem is megvolt a szikra, mikor megláttam Tomit. A vonzalom nálam is létrejött, de valószínűleg az erkölcsi tartás visszafogott, ugyanis éppen a barátjával randiztam. Aztán annak a kapcsolatnak elég gyorsan vége szakadt, mert beláttam, hogy nincs értelme, és miután szabadságom visszatért (na meg a Tomié is, mert ő sem volt egyedül akkoriban), akkor az ismerkedésünk útjába már nem állhatott semmi. Direkt írom, hogy ismerkedés, mert még hónapokig nem jöttünk össze, csak naponta órákat telefonáltunk, „álomba nevettetett” Tomi minden este, sokat sétáltunk, akár éjfélkor elindultunk egy jókora sétára a Várban, és szépen alakult a dolog érzelmileg, fizikailag csak jóval később, mert egyikünk sem az a típus, aki az egyik ágyból a másikba ugrana.

Bár nem csapott az első pillanatban belém a villám, és nem vesztette el minden más a jelentőségét, nem olvadt, vagy inkább forrt úgy össze a tekintetünk, mint amiről az elején írtam, én el sem tudnék képzelni ennél boldogabb kapcsolatot, ami most már 6 és fél éve ilyen szépen működik, mint a miénk. Nem azt mondom, hogy nem voltak nehezebb időszakok, vagy hogy mindig rózsaszínű ködben lebegünk, de újra és újra azt érzem, hogy ezt az embert én annyira nagyon szeretem, hogy már lehetetlen jobban, aztán megint kiderül, hogy mégis lehet, és még jobban beleszeretek. Igen, ennyi idő után is használom a szerelem, és nem csak a szeretet szót, mert ugyan az utóbbi nagyon fontos, és egy mély szeretet is nagyon fontos alapja a kapcsolatnak, de én szerelmes vagyok a férjembe, nem „csak” szeretem.

Hogy mitől működik ilyen jól a kapcsolatunk, és hogyan tudjuk így megőrizni ezt a varázst? Nagyon egyszerű, bár lehet, hogy nem mesébe illő: tudatosan. Odafigyelünk egymásra, nap, mint nap. Teszünk a kapcsolatunkért, még mindig ismerkedünk, hogy minél jobban értsük a másikat, és boldoggá akarjuk tenni egymást. Apróságokkal jelezzük, hogy a másik fontos. Reggelente, esténként apró szerelmes üzeneteket hagyunk egymás notebook-ján, minden reggel elkészítem Tomi kedvenc teáját, hogy gondoskodjak róla, és örömet szerezzek vele stb. Tudatosan tervezzük azt is, hogy időt tudjunk egymásra szánni, minőségi időt, azaz hiába dolgozunk együtt, ez nem ugyanaz. Olyan időt, amikor csak ketten vagyunk, és egymásra figyelünk. A mentalitásunk nagyon más, Tomi elég nyugodt típus, én meg a pörgök ezerrel kategóriába tartozom. A különbség nem állítom, hogy néha nem idegesítő mindkét félnek, de a kapcsolatunkat ezek a felszínes apróságok egyáltalán meg sem karcolják. Mindenkinek lehet rossz napja, nekünk is van, és olyankor arra próbálunk figyelni, hogy legalább az egyik legyen „normális” :). Amikor mindketten morcosak vagyunk (bár ez elég ritka), akkor van egy kisebb-nagyobb szóváltás, ami főleg az én türelmetlenségemből fakad, de ezek is pillanatok alatt oldódnak. Ezeket azért írtam le, mert szerintem ezek a dolgok is formálnak, és még jót is tehetnek egy kapcsolatnak. Nem kell mindenben egyetérteni, hiszen az nem alakít minket. Az nem mindegy, hogyan kezeljük, mennyire vagdalkozik az egónk, és milyen makacsul ragaszkodunk butaságokhoz, ahelyett, hogy szeretnénk egymást. Néha az emberek nem tudnak a valóság és az illúzió között különbséget tenni, ezért ha a rózsaszín köd oszlani kezd, nem marad semmi, csak a kiábrándulás, csalódás.

Na de mit tegyen az ember, ha akkor éri a villámcsapás, amikor már elkötelezte magát? Kényes kérdés, az biztos. Nekem a házasság szent, és ezért úgy gondolom, hogy le tudnék mondani akár több villámcsapásról is. :) Egyedüli oka a házasság felbontására nálam a fizikai és érzelmi károkozás lenne, azaz a verés, és az olyan rossz kapcsolat, ami szinte megöli a lelket, és érzelmi nyomorékká teszi a másikat. Egyébként jöhet a villám, vagy a csábítás, vagy bármi vonzó, és lehet, hogy nem könnyen, de úgy érzem, ellenállnék, mert szeretem, és tisztelem a férjem, és vele akarom leélni az életem, nem mással. :)

De ez én vagyok, nekem ez így jó, elfogadom azt is, ha másnak meg máshogy jó. :)

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Elvek kontra makacsság :)

Ez a bejegyzésem közvetlenül az előzőhöz kapcsolódik, a „Hitelesség” címűhöz.

Nem egyszer tapasztaltam már, hogy az emberek összetévesztik az elveket, a makacs gondolkodással. Vannak dolgok, amikhez nem érdemes ragaszkodni, és rugalmatlanul kezelni, de vannak olyanok is, amikből szerintem soha nem szabad alábbadnunk, bármennyire is nehéz néha nem ezt tenni. Az előbbiek a mindennapi kis „fogadalmaink”, amiket én nem sorolok az elvek kategóriába, de mindegy is, mire címkézzük fel, soha nem a címkék számítanak, hanem a mögötte lévő tartalom. Szóval nekem a mindennapi kis fogadalmaim azok, amiken javítani szeretnék, és kialakítom ezeket a szokásokat, amik aztán hosszabb-rövidebb idő alatt szokásokká válnak (vagy mégsemJ). Vannak azonban olyanok, akiknek nem ez a szándék vezérli a ezeket az „elveiket”, hanem a sértődöttség, konokság, makacsság. Ami ilyen indulatból jön, ahhoz szerintem nem szabad ragaszkodni, inkább felül kell vizsgálni minél előbb, és lehetőleg elengedni őket. Biztosan tudjátok miről beszélek. Az „elvből nem csinálom ezt és azt” kezdetű mondatokra gondolok.

Elveknek én azokat a dolgokat tekintem az életemben, amiktől sikerül megőriznem az emberi méltóságomat, a jóságot, az önzetlenséget, mások szolgálatát, és segítenek nekem, hogy helyes életet éljek, jó döntéseket hozzak, irányt mutatnak, és támogatnak abban, hogy jobb emberré váljak. Nincs több ezer ilyen számomra, hanem azt a néhányat próbálom tartani, amiben hiszek. Többen ismeritek az egyik kedvenc idézetemet: „Szeress mindenkit, szolgálj mindenkit, mindig segíts, sohase árts.” Nem mondom, hogy tökéletesen megvalósítom, előfordul, hogy az orrom alá is dörgölik, ha valamit nem e szerint teszek, vagy a másik szerint nem így cselekszem, de esetleg nem látja, hogy én mire gondoltam, de hát az dobja rám az első követ, aki ezt tökéletesen éli és teszi minden nap. J Persze ilyenkor is hálás vagyok, hogy emlékeztetnek rá, és átgondolom, hogy mi vezérelt, és min kellene változtatnom. Bár azt hozzáteszem, hogy a külső megítélés koránt sem érdekel annyira, mint a bennem zajló valódi érzések, és előforduló gyarlóságok kezelése. Azaz nem az számít, milyennek látnak, hanem az, hogy valójában ki vagyok.

Szerintem nagyon fontos az is, hogy tudjuk, hogy mely elvek azok, amik fontosak számunkra, és ne feledkezzünk meg erről. Ahogy már írtam, nem kell most felállítanod magadnak egy száz pontból álló listát, tíz bőven elég lesz. :) Ha pedig nincs kedved ezen gondolkozni, de szeretnél mégis valami mankót, ott a "10 parancsolat", bármilyen furin is hangzik esetleg ez elsőre. Mindent tartalmaz, és mindenki ismeri, de sajnos még azok sem tartják, akik keresztények.

Egy kis emlékeztető, hátha rég volt már hittan óra, íme a parancsolatok. :)

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! 2. Isten nevét hiába ne vedd! 3. Az Úr napját szenteld meg! 4. Atyádat és anyádat tiszteld! 5. Ne ölj! 6. Ne paráználkodj! 7. Ne lopj! 8. Na hazudj, és mások becsületébe kárt ne tégy! 9. Felebarátod házastársát ne kívánd! 10. Mások tulajdonát ne kívánd!

Az én kis listám, ami elég soban fedi ezt, a következő: Isten-szeretet, feltétel nélküli szeretet, szolgálat, őszinteség, hűség, ne ártsak senkinek, megbízhatóság, hitelesség, korrektség, alázat, szerénység, türelem. Ezek az alapok, amire időről időre figyelmeztetem magam, és megteszek mindent, hogy e szerint éljek. Ezt még persze sok dolog egészíti ki, de azok főleg olyanok, amik ezen elveim megvalósuláság támogatják.

Az életben szükségünk van egy "iránytűre", hogy ha kérdésünk van, vagy bizonytalanok vagyunk, akkor előhúzhassuk, és eligazodjunk általa. nekem ilyen iránytű az elveim, és azok megtartása. Neked mi az iránytűd?

Mosolygós napot!

Namaste!

Lili

Hitelesség :)

Számomra ez egy nagyon fontos szó, az életem meghatározó rugója, a döntéseimben nélkülözhetetlen szempont. Mindegy, hogy most munkáról, vagy magánéletről van szó.

Munkában nagyon fontos nekem, hogy a Fuerte nagyon hitelesen működjön. Szakmailag ehhez elengedhetetlen a folyamatos képzésünk, fejlődésünk, nyitottságunk. Ezen kívül szintén fontos, hogy kitartsunk az elveink mellett. Pl. az évek során már nem kevés pénzt kereshettünk volna azzal, ha olyan fellépéseket vállalunk, olyan cégeknek, ami nekünk nem fér bele. A Fuerte nem reklámoz dohány és alkohol árut, még ha ezáltal bevételtől is esik el. Tomival egyáltalán nem iszunk alkoholt, és a tanáraink közül is csak egy dohányzik, de ő még új, majd ő is leszokik. :) De ami fontos, a példamutatás. Azaz Bali, Tomi és én nem dohányzunk.

Ezenkívül fontos, hogy ha mondunk valamit, akkor ahhoz tartsuk is magunkat. Például soha nem az a cél, hogy nagyjából elérjük azt, amit hirdettünk, hanem mindig az, hogy messze túlszárnyaljuk. Ezért volt pl. az utóbbi két évben kubai vendégtanár meglepiként a táborunkban. Csak a jelentkezések után, tavaly szinte a tábor előtt 1-2 héttel derült ki, hogy az lesz a meglepi, hogy elhozzuk Jorge-t.

Persze sok minden változhat, de az alapelveink nem hiszem, hogy fognak. Azt is nehezen képzelem el, hogy szakmailag egyik héten így gondoljam, másik héten meg amúgy. Üzletileg sokan biztosan gyorsan átértékelik a véleményüket, de nálunk az üzlet előtt az elvek állnak. Tudom, emiatt gyakran akár rugalmatlanok is vagyunk, és bár sokakban az van, hogy nekünk milyen jó a marketingünk, hát most elárulom, hogy sajnos nagyon gyenge. Nemrég egy marketinges pont azt jegyezte meg, hogy mi olyan hülye szerények vagyunk, hogy még azt sem használjuk, ami tényleg van, mindenki meg hazudozik össze-vissza gondolkodás nélkül. Szerintem ez utóbbi szomorú, és nem is értem, hogy mernek az emberek olyan dolgokat kiírni magukról pl. a weblapjukra, ami nem igaz.

Ha majd egyszer anyuka leszek, nem papolni akarok a gyerekemnek, hanem megpróbálnék példát mutatni. Szerintem ez az élet minden területén így működik a legjobban. Aki meg nem érti, nem értékeli, azért úgysem tudok többet tenni, az ő életét neki kell élnie, az ő játszmáit neki kell lejátszania. Én csak segíthetek, meg nem oldhatom mások problémáját.

Egy kicsit elkanyarodtam, meg csapongok egy kicsit, bocsánat. Ezért írok inkább reggelente, mert akkor összeszedettebb vagyok. :)

A lényeg szerintem, hogy tudd, mik azok az elvek, amikben hiszel, és tartsd mindig szem előtt, ne akard a könnyebb utat választani, bármennyire is kecsegtető, mert az életed nagyon nem fogja meghálálni a döntéseidet. Jól aludni, és mosolyogva a tükörbe nézni nagyon jó érzés, és úgy élni, hogy ha tudod, hogy messze nem vagy tökéletes, és követsz el bőven hibákat, de legalább megpróbálsz jobb ember lenni.

Namaste! :)
Lili

Egy régi új kapcsolat :)

Érdekes, furi, de mégis jó hetem volt. Egy nagyon régi kb. 5-6 éves konfliktust sikerült a héten tisztáznunk valakivel. Elég érdekes élmény volt.

Ahogy írtam, kb. 5 évvel ezelőtt volt egy nagyon komoly szakmai és emberi konfliktusom valakivel. (Igazából valakikkel, azaz többesszám, de most csak az egyikőjükről szeretnék írni, akivel a héten találkoztam.) Szóval, kemény balhé volt, sok dolog egymás fejéhez vagdosásával, sok vélt és valós sérelemmel mindkét oldalról. Engem később sem az zavart, hogy nem sikerült az együttműködésünk, mert ma is úgy gondolom, hogy hosszú távon akkoriban biztosan nem voltunk alkalmasak rá, hogy közösen építsünk fel valamit, mert túl sok érzelem, és érzelmi instabilitás volt az üzleti részben, ahol tudni kell a határokat tartani, és szétválasztani bizonyos érzelmektől.

Én nagyon megszerettem akkor a lányt, és barátnőmnek is tekintettem, bizalmasom volt, ezért amikor kitört a balhé, és meg lett tagadva a barátságunk, akkor nekem az nagyon fájt. Az emberi oldal. Az, hogy ekkora fordulatot tudott egy nap alatt venni egy baráti kapcsolat. Persze ma már ezen sem lepődnék meg, és biztosan máshogy kezelnék egy ilyen érzékeny és vitás helyzetet, de ez akkor volt, nem most.

Alapvetően azt hiszem, hogy anno a konfliktust ezzel a lánnyal, és az együttműködéssel kommunikációs hibák okozták mindkét oldalról. Emellett persze nem is voltunk alkalmasak együtt erre a projektre, de egy jobb kommunikációval ezt fájdalommentesen be tudtuk volna látni, nem úgy, ahogy tettük.

A lényeg, hogy évekig hallottam ilyen-olyan pletykákat arról, hogy én milyen szemét vagyok, és ennél még sokkal csúnyább dolgokat is, amiket nem is értettem. Persze kiderült, hogy jó részük nem is tőlük eredt, csak hát az emberek szeretik kiszínezni a dolgokat, vagy szeretnek beleavatkozni mások életébe...

Múlt hétig úgy láttam, azt érzékeltem, hogy irányomban ennyi idő után is teljes az elutasítás. Se köszönés, semmilyen kommunikáció. Aztán találkoztunk egy rendezvényen, ahol én is, és ő is úgy értékeltük (ezt utólag tudom), hogy nem köszöntünk egymásnak, pedig csak egyikünk sem vette észre, amikor a másik köszönt. Nem csodálkozom, hogy a keleti filozófiákban azt mondják, hogy a félreértések korát éljük...

Az évek során bennem sok érzelem játszódott le. Először egoból, sértettségből nem tudtam engedni, majd maradt az egom, az elég sokáig, aztán érdekes módon jött a félelem a visszautasítástól. Nagyon sokszor ragadtam billentyűzetet, hogy írjak a lánynak, de végül nem tettem, nem egy levelem landolt a kukában az évek során.

A rendezvényen aztán sikerült pár mondatot váltanunk, ami mögött én sokkal többet érzékeltem, mint amiről szólt. Felszínesen beszélgettünk, de a lényeg, hogy kommunikáltunk, és az az érzésem volt, hogy ez mindkettőnknek sokkal többet jelent a szavaknál. Ezért másnap tényleg billentyűzetet ragadtam, és megírtam az érzéseimet, azt, hogy éltem meg ezt a néhány évet. Nem vádaskodva írtam, hanem a saját hibáimra koncentrálva, és a saját érzéseimet megmutatva teljesen őszintén, meztelenül. Most jött el ugyanis az a pont, hogy nem féltem a visszautasítástól. Nem vártam ugyanis semmit. Az is rendben lett volna, ha nem érkezik válasz a levelemre.

De jött válasz, és találkoztunk, hogy tisztázzuk a múltat. Nagyon érdekes volt, szó szerint izgultam a találkozó előtt. Nem tudtam, hogy viselkedjek, vegyes vívódások voltak bennem. Nem tudtam, hogy adjak-e puszit, vagy ne, hogy mennyire kell magamra vigyázni, és legyek távolságtartóbb, vagy nyithatok bátran, hogy mire számítsak, lesz-e esetleg egy vita megint stb. Ez utóbbi csak átfutott a fejemen, ettől annyira nem tartottam.

Aztán amikor megérkeztem, minden annyira természetes lett. Már zavarba-ejtően az, és pár percig küzdöttem is ellene. Nagyon durva volt ugyanis azt érezni, hogy úgy létezem ott az egykori barátnőmmel, mintha nem történt volna köztünk semmi, mintha múlt héten találkoztunk volna utoljára, és minden rendben lenne köztünk. Én bevallom, még ragaszkodni akartam egy kicsit a felépített váramhoz, ahol ő a kapun kívül volt, de nem sikerült. A várat tudatosan akartam, de az érzelmeim rég túlléptek ezen. Fura érzés volt, hogy akarok olyan, számomra sem jó érzésekhez ragaszkodni, amik már nincsenek is meg bennem, nincs már töltése, már feloldódott. Szerencsére azért ezt elég gyorsan észrevettem, és túl tudtam lépni.

Persze az is sokat segített, hogy szeretettel fogadtak, hogy tényleg maximálisan azzal a szándékkal vártak, hogy oldjuk fel a korábbi negatív dolgokat az életünkben.

Sok mindent sikerült nagyon őszintén megbeszélnünk, ami számomra nagyon fontos volt. A másik oldalról is azt éreztem, hogy teljes nyitottság és őszinteség van még a kínosabb dolgokban is, és ez nagyon jó. Ritka az ilyen, azt gondolom. Az ember nehezen lép túl saját magán. De mi megtettük, ami most nagyon jó nekem, nem is gondoltam korábban, hogy még ilyen mélyen meg vagyok sebezve, mert igyekeztem eltemetni ezeket a dolgokat. Évekkel ezelőtt megbocsátottam már, de elengednem nem sikerült, csak most.

Megint csak megerősödött bennem, hogy mennyire fontos, hogy megbocsássunk azoknak, akikről úgy véljük, hogy bántottak minket, és az is fontos, hogy nekünk megbocsássanak. Csak így lehet elengedni negatív energiákat.

Az első lépés megtétele nagyon nehéz, de annyi energia szabadul fel, olyan jó érzés, ha megtörténik ez a lépés, és fogadják, hogy megéri vállalni azt a kockázatot is, hogy visszautasítás lesz belőle, mert ez utóbbi esetben legalább azt tudjuk, hogy mi megpróbáltuk. Aztán majd egy idő, talán pár év múlva megpróbáljuk megint, hátha. :)

Ahhoz, hogy a lelkünk felszabaduljon, és boldogok lehessünk, fel kell tudnunk dolgozni ezeket a vélt vagy valós sérelmeket, amihez alapvető dolgok a megbocsátás, kommunikáció, elengedés.

Ideje listát írni, hogy kit is kell elengednünk ilyen szinten, és nem árt lépni. :)

Szeretettel:
Lili

Salsa Verseny - köszönet :)

Folytatnám a versenyről a leírást, pontosabban inkább arról írnék, hogy mennyire hálás vagyok embereknek, és nagyon köszönöm nekik a segítséget, támogatást, szervezést stb.

Először szeretném megköszönni Tominak és Balinak, hogy szakmailag és emberileg is mellettem vannak, és támogatnak. Az, hogy én ma itt tartok, nagyon erőteljesen nekik köszönhető, ezért úgy érzem, hogy a siker teljes mértékben közös érdemünk.

Aztán szeretném megköszönni a lányaimnak, hogy olyanok, amilyenek. Csupa szív emberek, tele szeretettel, odaadással és törődéssel. A versenyen többen kérdezték tőlem, hogy miért vállaltam be ekkora nyűgöt, hogy egy tánccsoporttal bajlódjak, és ráadásul csak lányokkal, és én megmondom őszintén, álltam ott kukán, mert nem értettem, hogy miről beszélnek. Ugyan nagyon különbözőek a lányok, de nagyon jól kialakult a közös célért való munka, és az összetartozás érzése is már ilyen rövid idő alatt. A lányok pontosak, megbízhatóak, szorgalmasak, és nagyon korrektek. Az is nagyon fontos, hogy nincs furkálódás, irigység, hanem egymás támogatása van vállszélességgel. Ilyen csapatról álmodtam, és valóra vált, bízom benne, hogy nagyon sokáig leszünk együtt. :)

Szeretném megköszönni B. Bíró Zoltánnak a verseny létrehozását, és le a kalappal, hogy évről évre megrendezi ezt a versenyt, ami nem kis fáradtságot és energiát igényel. A pénzről ne is beszéljünk, mert ugye az senki nem gondolja, hogy ez a verseny szinte félig üres nézőtérrel nyereséges lehet? Mindenkinek köszönet, aki a verseny létrejöttét munkájával, szponzorálásával támogatja.

A versenyzőknek köszönet, hogy eljöttek, és megmutatták tudásukat. Nagyon jó, hogy kubai salsa-ból és freestyle-ból sokan indultak, jó lenne, ha a rueda és az LA kategória is ilyen szépen felfejlődne, és nem csak 2-3 induló lenne a versenyen. Nagyon motiváló lehet a versenyre készülés, helyezéstől függetlenül megéri, mert rengeteget lehet fejlődni.

A zsűrinek is köszönöm, hogy szakmai ítéletükkel támogatják és terelgetik, nevelik a salsa közösséget. Én nem értek egyet Balival abban, hogy általánosítsunk a zsűrit illetően. Biztos vagyok benne, hogy a többségnek nagyon is ott van a helye a zsűriben, és korrekten, objektíven pontoznak. Abban azonban én is egyetértek, hogy előfordulhat olyan is, hogy néha bejön a szubjektivitás, vagy az érzelmek, és kicsit vastagon, vagy éppen hogy vékonyan fog az a toll. De szerintem nincs olyan verseny, ahol ne így lenne. Talán valóban még pontosabb pontozási értékelés lenne fontos. Én például a ruha és kellék kategóriát egybe vonnám, és nem két szempont lenne, mert ha valakinek szép a ruhája, használ kellékeket, és jó a zenéje, a koroe-ja, igaz, nem tud táncolni, de a fent említett több pontozási szempont alapján magas pontot ér el, akkor az nagyon előre kerülhet. Az sem lenne rossz, ha a saját iskolájuk produkcióját nem pontozhatnák a zsűritagok, így csökkenteni lehetne az esetleges részlehajlást. Azt is fontosnak tartom, amit Bali is írt a blogjában, hogy vállalják fel a zsűritagok a pontjaikat nyilvánosan. A versenyzőket is nagyon segítené, ha tudná, hogy min kell javítani.

A szurkolóknak köszönöm a támogatást, sokat ad ez a táncosoknak.

Nagyon sokáig sorolhatnám még, és akkor sem tudnám mindenkinek az őt megillető mértékben megköszönni a versenyt, ezért abba is hagyom most, ideje dolgozni is. :)

Hálás vagyok mindenért!
Mosolygós napot!
Lili

A verseny :)

Nemrég értem haza, ma volt a salsa verseny, amin a lányaim is indultak. Gyorsan írok is egy rövid beszámolót.

Először kezdeném azzal, hogy nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk! Hivatalosan ugyan "csak" másodikak lettünk, de én a legszigorúbb megítélésem alapján is úgy gondolom, hogy első helyet érdemeltek.

Az első helyre egy kubai fiú került, ezt nem is igazán értettem. Ügyes táncos, és kiváló előadó, de annyira nem nehéz egy főnek egy félig meddig impro koreo-t összerakni. Sokkal nagyobb kihívás egy hét fős csoportnak egy timba koreo-t lenyomni, amit a lányok csináltak. Így szakmailag én nem érzem megalapozottnak a döntést. Az is fura, hogy kaphat valaki egy impro koreo-ra legjobb koreográfusi díjat. Hogy honnan tudom, hogy impro volt? Egyrészt ő mondta, másrészt valóban nem tudta kétszer egyformán letáncolni, amikor a gálán még egyszer elő kellett adnia.

Ismétlem, mielőtt félreértitek, én nem háborgok, egyáltalán nincs bennem indulat, nem is volt, és azt is tudom, hogy a versenyek néha elég szubjektívek is lehetnek, egyszerűen azt érzem, hogy a lányok jobbak voltak. Ezt persze nem csak én érzem így, de biztosan vannak olyanok is, akik nem így gondolják. Más iskolákból tanárok, versenyzők, közönség is sorra jöttek oda hozzám is, és a lányokhoz is a bemutató után, és egyértelmű vélemény volt, hogy jobbak voltak. Ezek szerint azonban valaki(k)nek nem tetszett. Annak nagyon örülnék, ha tudnám, hogy miért, mert akkor az lehetne akár építő jellegű kritika is, és tanulhatnánk belőle. De nem tudom, és valószínűleg nem is fogom megtudni.

Természetesen én is látok még javítandó dolgokat a lányok táncában, de nagyon sokat kihoztak magukból, ezért vagyok rájuk nagyon büszke. Nem paráztak, vagy legalábbis nem látszott, és szépen, harmonikusan mozogtak egymáshoz képest is. Már alig várom, hogy megkapjam és feltölthessem a video-t is. :)

Én a kubai fiút még a második helyre sem tettem volna. Oda nekem az Afro Peligrosa került volna, mert Gugu nagyon jó kis koreo-t talált ki szerintem. Ami miatt csak másodikak lettek nálam, az két dolog miatt van. Egyrészt nem éreztem túl szerencsésnek a zeneválasztást. Másrészt úgy érzem, hogy még táncosilag elég sok csiszolnivaló maradt ebben a koreo-ban. Nekem a afro egy nagyon nehéz műfaj, jómagam sem vagyok azon a szinten, hogy tanítsam, inkább küzdök vele, pedig már pár éve foglalkozom ez irányú képzésemmel is. Azonban pont ez egy olyan műfaj, szerintem, ami csak akkor néz ki jól, ha nagyon jó. Ha már nagyon megy. De mindenesetre egy nagyon erős második hely az övék lett nálam. Vetélytársnak a 10 indulóból egyedül ők kerülhettek szóba. Mondom, azaz írom, nálam.

Visszatérve a lányaimhoz, azért voltak, akik nagyon keményen is hangot adtak a nem tetszésüknek, hogy nem ők nyertek. Volt, aki azt mondta "vérlázító" ez az egész. Olyan ember mondta, akinek a szakmai tudását én nagyon tisztelem.

Én nem szeretem az ilyen lázítást, és háborgást. Akkor meg miért írom le ezt? Azért, mert egyrészt fontosnak tartom, hogy a lányaim tudják, mit gondolok. Ők tudják, hogy mennyire kritikus vagyok, és szigorú, és olykor már keményen őszinte, azaz biztosra veszem, hogy értékelni fogják a soraimat, és tudják, hogy nem nyalizás, vagy elfogultság ez most, hanem egy őszinte vélemény.

Másrészt azért írom le, mert érzek egy kis vigasztalást a lányok irányába, amire nincs szükség. Nem kell, mert nincs miért. Nagyon jók voltak. Nagyon jól helytálltak. Nincs miért sajnálni őket. Nem az a fontos, hogy hányadikak lettek, hanem az, hogy mit tettek le az asztalra. Alig két hónapja dolgozunk együtt, és máris egy ilyen eredmény, és elismerés van a zsebünkben. Ezek ám a nagy dolgok, nem az elefánt! Igaz, Bali? :)

A versenyről még annyit, hogy én voltam a műsorvezető, Tomi meg zsűrizett, Bali meg díjakat adott át.

Én, mint műsorvezető? Nos, a ruhám szép volt. :D:D:D Az elején elég sokat bakiztam, később már jobban belejöttem, de azért maradnék a táncnál. :) Már nem vagyok annyira exhibicionista, ezért sem akarok már én is fellépni a lányokkal, pedig olyan édesek, és hívnak, meg szeretnék. :) Én már 32 évesen kicsit visszafogottabb vagyok. Voltam már eleget középpontban, szerepeltem sokat, valahogy ez a korszakom már lezárult, legalábbis most így érzem. Aztán lehet, hogy ez majd változik, most ezek az érzések vannak bennem.

Most ennyit a versenyről, amint megvan a video, fel fogom tenni a Fuerte weblapra, facebookra, youtube-ra stb.

Külön köszönöm mindenkinek a fantasztikus támogató energiákat, amiket kaptunk a helyszínen, valamint a távol maradottaktól is. Nagyon jó érezni, hogy ilyen közösségben vagyunk, ilyen emberek vesznek körül minket. Hálás vagyok ezért, sokat ad nekem is, és biztos vagyok benne, hogy a lányoknak is. :)

Na most már befejezem, mert késő van. :)

Szép álmokat így éjjel kettőkor! :)
Lili

Önismeret :)

Ez a szó már néha a könyökömön jön ki, pedig mindig rádöbbenek, hogy milyen keveset is tudok magamról. Rengeteg menedzser könyvet olvastam már a témában, és nagyon érdekel az emberi természet, ezért próbálok figyelni is az emberekre, és a játszmáikra. Nagyon sok rossz tulajdonságommal tisztában vagyok, bár biztosan közel nem minddel, néha azonban azt veszem észre, hogy ugyanígy nem vagyok tisztában, sőt talán még kevésbé a jó tulajdonságaimmal. Sokszor koncentrálok ugyanis arra, hogy min kell javítanom, és észre sem veszem, hogy mennyi jó is van bennem. Pedig ezt az oldalunkat is fel kell fedeznünk, nem lehetünk állandóan szigorúak magunkkal, hanem el kell fogadnunk magunkat a hibáinkkal együtt, sőt, még szeretnünk is kell azt a lényt, akik vagyunk.

A menedzser könyvek többségével az a bajom, hogy sok jó dolgot találok bennük, de minimális, amit aztán végül alkalmazni fogok.

Ami újra beköszöntött az életembe, az az asztrológia. Ez a lelkesedésem még nagyon új, azaz mindig visszatérő, de eddig nem tartós fellángolás volt. Most azonban úgy döntöttem, hogy tanulni is fogom. Van ugyanis 4 éves felsőfokú képzés is, mint kiderült. Nekem mondjuk papír nem kell róla, ezért valószínűleg csak jegyzetekből fogok tanulni, és nem iskolába járni, de a lényeg, hogy a közeli terveim között szerepel, hogy tanuljak asztrológiát.

Na mielőtt kiakadna a fél társaság, ne arra az újságban található rövid kis szösszenetekre gondoljatok, ami az összes embert 12 napjegy szerint kategorizálja. Valóban nem 12 típusú ember van. Bár, ha már itt tartunk, a híres svájci pszichológus, Jung, mindössze 4 fő kategóriát állapított meg, ami kombinációi adják a személyiségünk jellemzőit. (kolerikus, szangvinikus, melankolikus, flegmatikus) Mondanom sem kell, hogy Jung szerint én erőteljes kolerikus vagyok, melankolikus párosítással. Azaz az a típus, akinek minden tegnapra kell, és tökéletesen. Jung azt mondja, hogy az egyik legdurvább párosítás ez, ami az üzleti életben sikerekre vezet, de a magánéletben elég gáz. Hát volt ilyen korszakom is, ezt tény. Most azonban úgy érzem, hogy sikerül dolgoznom a hibáimon, és erősíteni a jó tulajdonságaimat is.

De visszatérve az asztrológiához. Ugyan már iskolákban tanítják Jung-ot a 4 típusával, a 12 nagyjegy típust mégis mennyire megkérdőjelezik az emberek. Pedig a 12 nem is 12. Az asztrológia azt mondja, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen, és ezért mindenki más és más személyiség „készlettel”, tulajdonságokkal rendelkezik. Az asztrológia nem jósol és determinál, ahogy sokan hiszik, azaz ha azt mondja neked egy asztrológus, hogy ez és ez lesz, akkor biztos lehetsz benne, hogy kókler. Az asztrológia ugyanis lehetőségeket tár fel. Pl. lehet, hogy most nagyon jó időszakod van arra, hogy anyagi sikereket érj el, de ha otthon ülsz, és várod a sült galambot, minden eredmény nélkül tovaszáll a lehetőség is. Vagy lehet, hogy az egészségedre negatív hatások várhatók. Persze nem mindegy, hogy elüt egy autó, vagy belerúgsz otthon a küszöbbe. Mi a különbség? A szabad akarat. Mindig mi döntünk. Hiszem, hogy meghatározott feladatunk van ebben a életben, azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk valamit, és ezáltal fejlődjünk.

Ez nem ellentmondás azzal, hogy hiszek Istenben. Az univerzum törvényei nem hagyják ki Istent sem a pakliból. Ez a Föld nevű kis bolygó egy porszem az egész univerzumhoz képest, a mi kis játszóterünk. Azért vagyunk itt, mert tanulnunk kell. Ez a mi óvodánk, iskolánk, egyetemünk. Kinek mi.

Hogy miben segíthet az asztrológai? Segíthet például abban, ha nem tudod, hogy mi a célod, küldetésed az életben. Segíthet, hogy megtudd, jó irányba haladsz-e az utadon. Hogy megismerd jobban a jó és rossz tulajdonságaidat, hogy az előbbieket erősíteni tudd, az utóbbiakra meg fel legyél készülve, és tudd kezelni. Ami fontos, legalábbis nekem, bár én még egyáltalán nem értek hozzá, hogy még tudatosabban segít élni az életed.

Szokásos mondatommal zárom, ahogy az ilyen témákat szoktam: Nincs nálam a bölcsek köve, nem mondom, hogy az én nézetem a tuti és a követnivaló, csak azt mondom, hogy nekem most ez az utam, én ezen járok, az én fejlődésemhez most ezt kell megtapasztalnom.

Namaste! :)

Lili :)

Fogamzásgátlás :)

Megint egy nem hétköznapi téma. Ez is olyan dolog, amiről az emberek nem nagyon beszélnek, pedig kellene. Azt hinnénk, hogy a mai világban ez már nem is kérdés, és a párok, ha nem házasok, és/vagy még nem akarnak gyereket, akkor valamilyen módon tesznek ez ellen, és nem felelőtlenül, éretlenül viselkednek, és majd lesz valahogy alapon, a kényelem és az élvezet kedvéért belemennek olyan dolgokba is, aminek aztán abortusz lehet a vége.

Nem pártolom az abortuszt, sőt! Azonban nem ítélem el azt, aki mellette dönt, mert sok oka lehet. (erőszak, meddőség mellett mégis becsúszott a baba, egészségi okok stb.) Kicsit azért nehezebben tartom a szám, ha az ok egyszerűen a felelőtlenség, de azért igyekszem nem beleavatkozni mások dolgába.

Én 11 évig gyógyszert szedtem, majd 3 barátnőmnek is egy éven belül problémái lettek, kettőnek a májával, egynek a szívével, és valószínűsíthető volt, hogy a tabletta okozta, ezért több, mint egy évtized után én is abbahagytam. Hát mit mondjak, megvolt a böjtje. Tini koromban nem voltam olyan pattanásos, mint amikor abbahagytam a fogamzásgátló pirulák szedését, és kb. egy évig össze-vissza menstruáltam, még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna rendszeresnek nevezni. Ismét előjött az erős fájdalom is, és híztam is pár kilót. De ma már nem bánom, hogy így döntöttem, belegondolni is rossz, hogy milyen hosszú ideig szedtem a tablettát.

Utána kipróbáltam ezt-azt, és való igaz, hogy a tabletta a legkényelmesebb megoldás. A hüvelykúpnak nagyon erős gyógyszer illata van, az óvszer eléggé meg tudja ölni időnként a pillanatot.

Szóba jöhet még a naptár módszer is, vagy Tcst, ami szintén hasonló. Ezek nem 100%-os védelmet nyújtanak, de nem kell sem óvszer, sem gyógyszer, csak egy kis rutin, hogy megismerd a tested és jelzéseid, és elkerüld az ovulációs, termékeny időszakokat. Ennek megtanulása később hasznodra lehet, ha majd gyermeket szeretnél, mert pont fordítottan is tudod alkalmazni.

Tehát ha nem vagy arra felkészülve, hogy szülővé válj, akkor nincs mese, védekezni kell valahogy!

Azt gondolom, hogy az abortusz nagyon megviseli fizikailag és lelkileg is a nőt, de még a társát is, ha nem egy érzéketlen bunkó. (már elnézést)

Nem beszélve arról, hogy én hiszem, hogy minden tettünknek megvan a következménye. Ismerek olyan nőt, akinek volt több abortusza is, aztán mikor gyermeket akart, nem jött össze neki hosszú évekig, már szinte be is kattant tőle.

Szóval, mielőtt kitennénk magunkat ilyen veszélynek, gondoljuk át, hogy megéri-e. Valóban fel vagyunk készülve arra, hogy akár egyedül is vállaljunk egy gyermeket? Hiszen ki tudja, hogy a társunk, hogy fog állni a kérdéshez. Persze ezt sem árt tisztázni előre… Vagy képesek lennénk megölni egy magzatot, akinek már 6 hetes korában, kb. mikor észreveszed a „bajt”, szívhangja is van, és jól látható kis lényként kimutatja az ultrahang?

Ismétlem önmagam: mindenki maga dönt az életéről, és viseli a döntései következményeit. Én nem ítélek el senkit a tetteiért, mert nem az én dolgom. Csak véleményt írok, és igyekszem bizonyos témákban felnyitni a szemeket (az én értékrendem szerint), és kihúzni a kis struccok fejét a homokból… :)

Felőlem bárki élhet "bio" szexet (fűvel-fával...), nekem erről konzervatívabb elképzeléseim vannak, mint ahogy a védekezésről is, de nem zavar, ha más nem így érez. Ha kérdezik a véleményem, elmondom, vagy ha megosztanám a gondolataimat, akkor itt a blogom, ahol meg mindenkinek megvan a lehetősége, hogy ne olvassa el, ha nem érdekli. :)

Éljen a biztonságos szex! :)

Mosolygós hétvégét!

Lili

Fecsegés :)

Én elég nyitott vagyok, és távolról sem lehet szófukarnak nevezni. :) Azonban hol a határ, és mennyire engedjünk be másokat a privát zónánkba? Úgy vagyok vele, hogy ha válaszolok, akkor nincs korlát. Ha pedig úgy érzem, hogy a kérdésre nem szívesen adnék mélyebb, csak egy felszínes választ, akkor inkább lehet, hogy nem is válaszolok, megmondom, hogy ez túl személyes. Mondjuk ilyen nagyon ritkán fordul elő, most hirtelen egy esetre sem emlékszem, de biztosan volt már. J

Igen, sokat beszélek magamról. Ez így van. De miért? Mert magamat ismerem a legjobban. Ha valaki elmondja a problémáját, akkor csak a saját életemből tudok meríteni. A másik életének csak aprócska töredékét látom, ezért nem lenne túl okos osztanom az észt. A saját tapasztalatomat azonban meg tudom osztani vele. Az, hogy ő mit von le belőle, már az ő dolga. Arra is ügyelek már, hogy csak akkor avatkozzam ilyen dolgokba bele, ha kérik. Nem osztogatok tanácsokat már kéretlenül, még a diákjaimtól is elvárom, hogy ha mélyebb kritikát akarnak, mint a felületi hibák javítgatását, akkor azt jelezzék. Tudomásul kell vennem ugyanis, hogy sokan csak szórakozni jönnek az órára, azért, hogy jól érezzék magukat, és ha én darabokra szedem őket, akkor abból sírás-rívás lesz, és nem mosoly.

Volt már nem egyszer olyan érzésem, hogy nem kellett volna ennyit beszélnem, és ennyit elmondanom magamról. Aztán mindig úgy vagyok vele, hogy ha valaki ezzel vissza akar élni, akkor az vissza is fog még a kevesebb infóval is, aki meg nem ilyen, és értékeli az őszinteségemet, az úgysem fog. Érdekes persze, hogy az emberek milyen gyorsan tudnak változni, ha az érdekeik úgy kívánja. Lehet, hogy ma én vagyok a legjobb ember, másnap pedig már az ellenségének lát, ha nem egyeznek az érdekeink. Ilyenre is volt már példa, nem is egy. Ilyenkor persze a "történeteimet" kiforgatva, szételemezve, meg persze kiszínezve kapom vissza. Ma már ez sem zavar. Érdekes, hogy ami évekkel ezelőtt nagyon fel tudott dúlni, az már lepereg rólam. :) Most mondjuk már egy jó ideje nem volt erre példa az életemben, ez is igaz.

Gyakran előfordul, hogy olyan szituációkat látok, ahol az emberek hárítani próbálják a felelősséget, vagy csak önigazolást keresnek, és ezért ilyenkor bevetik az összes infójukat, akár másokat is lejáratva, vagy visszaélve mások bizalmával. Amikor ilyennel próbálkoznak a környezetemben, és próbálják áttolni másra a felelősséget, vagy elterelni a figyelmet azzal, hogy másról is mondanak ezt-azt, akkor én tudatosan stronózom a gondolataimban ezeket a mondatokat, hogy tudjak figyelni arra, akire valójában kell.

Szoktam mondani, aki dolgozik, az hibázik. Benne van a pakliban. Ezért nem harapok, hacsak nem rendszeres vagy túl sokszor tér vissza ugyanaz a probléma. Azért azonban már morgós leszek, ha valaki nem vállalja, hogy elszúrta, hanem próbál magyarázkodni, és mindent felsorol. A "fejlettebbek" úgy kezdik, hogy: Tudom, hogy az én hibám (is), DE... Aztán ezután sorolják az indokokat, hogy végül is miért nem az ő hibájuk. Ez egy túl egyszerű manipulációs trükk ahhoz, hogy bevegyem. :)

Szeretek az emberi természettel foglalkozni, nagyon érdekelnek ezek a viselkedésminták, ezek a játszmák.

Visszatérve a fecsegésre, mely alatt én a túl sok beszédet értem, azt gondolom, hogy ha úgy próbálsz élni, hogy másról csak jót mondj, vagy semmit, akkor nem kell azon aggódnod, hogy kihez mi kerül vissza, és hogyan. Így is előfordulhat, hogy félreértenek, de legalább te tudod, hogy nem szolgáltattál indokot.

Egy példa erre. Természetesen nekem is megvan a nem mindig pozitív véleményem más tánciskolákról, bár próbálom ezt is mindig a fejecskémben helyre tenni, és elfogadni, hogy nekik ez az útjuk, még akkor is, ha ezzel az én lábamra taposnak, vagy rosszabb esetben bele a lelkembe, de a diákjaimmal kizárt, hogy ezt a véleményemet megbeszéljem. Nem tartozik rájuk. A kételyeimet, aggodalmaimat, rossz érzéseimet elsősorban a férjemmel, és Balázzsal beszélem meg, valamint van még néhány közeli barátom, velük. Annak ellenére csak ilyen kevés emberrel, hogy alapvetően az a típus vagyok, akinek ki kell beszélnie magából a dolgokat.

A naplóírás kiváló módszer egyébként arra, hogy az ilyen jellegű gondolatokat, esetleges indulatokat levezessük. Ha kiírjuk magunkból, akkor ráadásul nem csak nem ártunk, de nem is terhelünk senkit sem vele. Érdemes kipróbálni! :)

Mosolygós napot!

Lili

Sabor y Tumbao - workshop és lányok :)

A tegnap egy elég hosszúra sikeredet nap volt. 4 órakor keltem, mert 6-kor indultunk Debrecenbe, az első regionális ladies' style workshopomra. Mint csajos workshop ez már a nyolcadik volt az elmúlt két évben, és a táborban is minden nap tartottam ladies' style órákat, de először volt workshop vidéken.

A csoport nagyon jó volt, nagyon kedves, lelkes, érdeklődő emberek jöttek. Ez egy tanárnak mindig nagyon jó, mert sokat ad energiában, és ebből mindig mind a két fél profitál. :) A tanárt is motiválja, hogy jó a közönség, és ettől még jobb lesz, és ez még jobb a diákoknak is. :) Persze valamilyen szinten függetlenedni is kell tudni, azaz, ha passzív a csapat, akkor is ki kell hoznom belőle a legjobbat, de azért őszintén megmondom, hogy sokkal jobb ez így, és biztosan jobb vagyok én is, ha a csapat is jó. Ezek az energiák hatnak, bár azért remélem, hogy passzívabb csapatnál sem tartok rossz órát. :)

Nem egyszerű egyébként összeállítanom az anyagot. Most már két éve tartok ladies' style órákat, és a workshopokon mindig vannak olyanok, akiknek ez az első alkalom, és olyanok is, akik akár minden órámon voltak. Azaz nagyon vegyes a tudásszint, ráadásul mindig újat és újat kell tanítanom. Ez sem kis kihívás. A kubai tanáraim, ha megnézem, hogy mondjuk mit tanítottak az elmúlt két évben workshopokon, szinte mindig ugyanazt, kicsit átalakítva, vagy még úgy sem... Nem beszélve arról, hogy én nem vagyok hajlandó jazz balett-es, és színpadi koreo-kat tanítani, aminek csak annyi értelme van, hogy fejleszti a koordinációt, de nem tudsz belőle még akkor sem túl sokat beépíteni a táncodba, ha darabokra szeded. Én semmi olyat nem tanítok, amit én nem táncolok. Ez nálam alapelv.

A kezdőnek, értem ez alatt azokat, akik először vannak a workshopomon, biztos vagyok benne, hogy nem egyszerű, és sokan akár egy kicsit össze is omlanak. Először szembesülnek ugyanis azzal, hogy mennyi mindent kell még tanulniuk, és nem csoda, ha vannak, akik úgy érzik, hogy ez szinte kétségbeejtő. Ez azonban csacsiság! Úgy kell felfogni, hogy de jó, mennyi mindent tudok még tanulni, és ettől mennyivel jobb táncos lehetek! Természetes, ha nem megy elsőre. Nekem sem megy. Nekem is rengeteg munkám van benne, rengeteg összeomlásom is, mert én is meg tudok zuhanni, amikor a kubai tanáraim szétszednek, és az első nap után úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudok táncolni. Ezt nagyon sokszor megéltem, mert ilyen típus vagyok. Mindenki nehezen néz szembe a hiányosságaival, legyen ez bármelyik életterületén.

Egy-egy workshopra annyi anyagot kell 4 órába besűrítenem, amit 2-3 hónapig legalább tudjanak gyakorolni a lányok, hiszen nagyon ritkán van workshop. Ha például a tegnapi nap anyagát nézem, akkor az kb. 8-10 hét lenne egy heti rendszerességű ladies' style tanfolyamon. Hogy miért ennyit gyömöszölök bele egy napba? Azért, mert sokat akarok adni. Simán el tudnék alaplépéssel és annak magyarázásával bíbelődni akár 4 órát is úgy, hogy észre sem vennétek, hogy ennyi idő eltelt, és még mindig az alapot lépjük, de nem az a dolgom, hogy tökéletesen megtanítsak mindent, és begyakoroltassam, hanem a gyakorlás, kidolgozás az a lányok dolga otthon. Én adom az infót, és amint úgy érzem, hogy legalább fejben megvan, megyek tovább.

Korábban olyan ladies' style workshopokkal kezdtem, amiknél volt az új embereknek egy külön workshop, mint 1-es szint. Megvolt ennek is az előnye és a hátránya is. Az előnye az volt, hogy nem volt ennyire kemény a tempó tananyagban, a hátránya pedig az, hogy nagyon belementem a részletekbe, és ettől még sokkal nehezebbé vált, hiszen az egymásra épülő dolgokat nem lehet azonnal megvalósítani. Pl. egy alaplépésnél, ha már szép a lépés, és mondjuk már megy hozzá a csípő is, akkor jön a mellkas, váll, karok, kézfej stb. De az újoncok általában a csípőig jutnak, én meg részletesen leadtam korábban végig az egész felépítést, aminek az elsajátításához hónapok kellenek. Nem nagyon állt össze a végére, ezt be kell ismernem, mert ugyan azokon a workshopokon kevesebb más díszítést vettünk, vagy egyszerűbb koreo-t, de már elvérzés volt az alaplépésnél sokaknál.

Ezért most már más típusú workshopokat tartok. Nehezek, ez tény, legalábbis az újoncoknak biztosan. Nem megyek olyan mértékben bele a részletekbe, mint korábban, de igyekszem így is nagyon sok információt adni. Jobban próbálok érzeteket is adni, és dinamikus, erőteljes órákat tartani, amiben sok a tánc, és kevesebb a duma, és hagyni, hogy megéljenek a csajok minél több pozitív dolgot, hogy ők se vesszenek el a részletekben, hanem próbáljanak inkább belelazulni, és élvezni, és ráérezni.

Szeretnék majd tematikus workshopokat is tartani, azaz olyat, ami nem ötvöz egy nap alatt ennyi stílust, mint most. Gondoljatok csak bele, mennyi minden volt: alapozás, floreos, suelta, cubaton, samba, rumba, mambo, timba, chachacha stb. Durván sok ez egy napra! Ha több időm lenne, és rendszeresebben tudnék workshopokat csinálni, akkor például csinálnék szívesen egy 4 órás rumba ladies' stlye workshopot, ahol részletesebb felépítés és több gyakorlás lenne. Ugyanígy szívesen tartanék cubaton órát is, meg a nagy vágyam most, ami lehet, hogy meg is valósul, az egy partnerwork workshop. Balázzsal fogunk most a novemberi workshopon ilyen órát tartani. Stílus lesz a fiúknak és a lányoknak is, amit aztán rögtön együtt is kipróbálunk, és úgy gyakoroljuk, hogy azonnal lássátok, hogy lehet alkalmazni. Ebből szívesen tartanék egy egynapos workshopot is.

Hű, egy kicsit hosszú lett, úgyhogy magáról a workshopról most ennyit.

Azonban még szeretném megköszönni a Sabor y Tumbao fellépő csoportomnak a tegnapi szereplést! Nagyon büszke vagyok rátok! Mindenkire! Azokra, akik felléptek, és azokra is, akik nem, de hihetetlen szeretettel és energiával támogatták a fellépőket. Nagyon szeretem a lányaimat, mert nemcsak jó táncosok, de nagyon jó emberek is, és az utóbbi pár hétben nagyon közel kerültünk egymáshoz, én legalábbis úgy érzem. A közös élmények egyre jobban összekovácsolnak minket, és ez nagyon jó érzés. Már nem csak egy csapat lány vagyunk, akik a próbák után mennek a dolgukra, hanem most már azt mondhatom, hogy tényleg egy közösség vagyunk, és nem is akármilyen. Sok különböző ember van a csapatban, a korkülönbség is nagy, akár 14 év is, és mégis, szinte együtt lélegzünk már. Szeretettel támogatjuk egymást, és nincsenek furkálódások, önző és egoista megnyilvánulások. Ezért is vagyok minden szinten büszke rájuk, és köszönöm, hogy vannak. :)

Köszönöm mindenkinek, aki eljött a workshopra, és szeretettel várok mindenkit a következőn is!

Mosolygós vasárnapot!
Szeretettel:
Lili

Ne lopj! :)

Kicsit provokáló a cím, és a téma sem fog osztatlan sikert aratni, de hát ismertek, nem rejtem véka alá a véleményem, és nem zavar, ha nem értetek egyet, nem is az a célom, hogy meggyőzzelek benneteket, mindenkinek a maga döntése, hogy éli az életét, mit hogy kezel, mire, hogy reagál, mit hogy értékel. Amikről most írok, azokkal lehet, hogy 10 évvel ezelőtt én sem értettem volna egyet, de most már máshogy látom ezeket a dolgokat. Sokat változtam, remélem, jó irányba haladok.

Néha már kicsit talán túlzásba is viszem a dolgokat, de hát az a típus vagyok, aki valamit vagy 100%-ig próbál megvalósítani, vagy sehogy. Mókásnak tűnhet, és ez egy apróság, de ha elfelejtek jegyet kezelni a villamoson, mert szórakozott vagyok, vagy nagyon elgondolkozom valamin, akkor legközelebb két jegyet lyukasztok. Bár nem értek egyet sok dologgal, ami a BKV-nál zajlik, és nem is vagyok mindig elégedett a szolgáltatással, nem beszélve az egyre keményebb árakról, de mégis van bennem egy ilyen lelkiismereti kérdés, hogy ha igénybe veszem a szolgáltatást, akkor fizetek érte. Van választásom. Nem muszály felszállnom a villamosra, mehetek gyalog is. De ha felszállok, akkor lyukasztok.

Ilyen dolog a CD-k illegális másolása és internetről letöltése. Drága Férjem, Tomi, mint tudjátok, salsa DJ, és borzasztóan becsülöm azért, hogy csak eredeti CD-kről játszik. Megtehetné, hogy letölti ugyanazokat a zenéket a netről, de nem teszi. Két dolog miatt sem. Az egyik, mert tiszteli az előadók munkáját, és pontosan ezért kifizeti érte a díjat. A másik pedig, hogy bárki bármit mond, nem ugyanaz a hangminőség egy buliban, ha laptop-ról játszod a zenét, vagy eredeti CD-ről, és megfelelő felszerelést használva.

Aztán itt van az is, hogy a notebook-omon csak és kizárólag eredeti szoftver lehet. Képes vagyok horribilis összeget kifizetni érte, bár még az informatikusok is kinevetnek ezért, sőt, múltkor még a boltban az eladó is majdnem lebeszélt egy Office Professional-ről.

Nem félelemből teszem ezeket a dolgokat. Nem azért fizetem be pontosan a számláimat, adókat, kezelem a jegyeket, veszem a szoftvereket, mert félek a lebukástól, hanem mert szeretnék korrektül, becsületesen élni. Nem akarok olyan szolgáltatást igénybe venni, vagy olyan terméket használni, amire nincs jogom.

Valahogy néhány éve elgondolkoztam egy mondatom, amiről ma már nem is tudom, hogy honnan származott, mégis nagyon megfogott: „Aki a kicsi dolgokban nem becsületes, az a nagyokban sem.” Persze nem gondolom, hogy aki nem kezel jegyet a villamoson, az rossz vagy nem becsületes ember. Talán inkább azt gondolom, hogy bizonyos dolgokban nincsenek középutak. Tudom, ez kicsit fekete-fehér gondolkodás, és az élet nagyon is sokszínű. Nekem jobb így. Jobb úgy élnem, hogy minden nap becsületesen, korrekten élek.

Néha csak elég egy picit fordítva gondolkozni szerintem. Ki az, aki szeretné, ha a munkáját ingyen igénybe vennék? Például én nem szeretném, ha az órámra ingyen belógnának az emberek. Az is egy szolgáltatás, bár nehezen gondolok így rá, mert nagyon szeretem, de végül is igaz ez most ebben a helyzetben.

Szerintem a becsületesség megtérül. Ebben hiszek, legyek most a szemetekben bármilyen naiv vagy idealista. Számomra, az én lelkemnek fontos, hogy ne ártsak, és ez is hozzátartozik. Mi tehetünk róla, hogy a világban bizonyos dolgok nem jó irányba haladnak. Mi tesszük olyanná a világot, amilyen. Hát én megpróbálom mássá tenni. Hiszem, hogy számít minden ember, minden döntése, még ha nem is ez sokszor a könnyebb út, akkor is.

Namaste! :)

Lili

Sabor y Tumbao - debütálás :)

Jövő hétvégén nem csak Sabor y Tumbao ladies' style workshop lesz hétvégén, hanem az augusztusban alakult tánccsoportunk is most debütál. 12 lányból áll a csoport, és egy részük fel fog lépni jövő szombaton Debrecenben az első koreográfiánkkal. Nem a workshopon, majd az esti salsa buliban.

A workshopjaim előtt mindig izgulok egy kicsit, hiába van már tapasztalatom és rutinom ebben, mégis minden workshop, minden óra más és más. De ez jó is, mert újból és újból van kihívás. A tananyag is többnyire más, csak akkor fordul elő ugyanaz , ha pl. mint az első workshopra 150-160 ember jelentkezett, és szét kellett bontanom a csoportot.

Mostani anyag is elég színes lesz. Az alapmozgásokat mindig beleveszem, csak mindig újabb és újabb nézőpontból igyekszem megközelíteni, és erősíteni ennek fontosságát. A teljes tánc szinte értékelhetetlen számomra, ha stilisztikailag és technikailag nincs meg a szép alapmozgás, hiányzik a lépésből a pontosság és a dinamika, nem mozdul, vagy nem úgy a test, ahogy annak lennie kell. Hiába díszít valaki sokat, és táncol akár látványos mozdulatokat, ha nincsenek meg az alapjai, nemcsak hogy nem nézhet ki jól a tánca, de néha mókás is lehet. Sajnos kevés hangsúlyt fektetnek sokan erre, és én meg is értem, hogy nem akar mindenki táncos lenni a szó valódi értelmében, és csak szórakozni akar, de vannak bizonyos alapok, amiket akkor is el kell sajátítani. Ez ugyanolyan, mint a nyelvtanulás. Ha nincsenek meg az alapjaid, betanulhatsz jól hangzó felsőfokú mondatokat, attól még nem fogsz felsőfokon beszélni, és ezt egy hozzáértő azonnal leveszi.

A harmónia itt is nagyon fontos. A táncod, a mozdulataid, ha akarod, ha nem, pontosan megmutatják, hogy milyen hangulatban vagy, és milyen személyiség vagy. A test nem hazudik. Ezért a tánc maga egy "terápiás" folyamat is. Ahogy te alakulsz lelkileg, úgy változik a táncod is. Pl. ahogy nőiesebben táncolsz, úgy fogod észrevenni az életed más területein is, hogy nőiesebben viselkedsz majd. Oda-vissza hatnak ezek a dolgok. Csodálatos dolog megismerni magunkat a tánctanulás során. Csodálatos, de nem mindig örömteli. A szembenézés önmagunkkal bizony-bizony nem mindig felemelő első ránézésre. Ha valami nem megy, ott nem csak fizikai, hanem lelki akadály is lehet.

A lényeg mindig ugyanaz: gyakorlás. Ha valami nem megy, azt gyakorolni kell. Nem hiszek abban, hogy valami nem megtanulható. Ha van akarat, és kitartás hozzá, akkor menni fog.

Szeretettel várok mindenkit Debrecenben, a többieknek pedig jó gyakorlást, és sok örömöt a táncban!

Lili

Eltelt egy év :)

Egy hónapja volt a szülinapom, azaz egy jó éve írom már ezt a blogot. Ez alatt az egy év alatt rájöttem, hogy nagyon szeretek írni, de arra is, hogy erre nagyon kevés időm van. Van több könyvötletem is, amik közül talán majd egyszer egy megvalósul. :)

Ami számomra döbbenetes volt ez alatt az egy év alatt, hogy mennyi pozitív feadback érkezett a blogommal kapcsolatban, és milyen sokan olvassák. Erre nem is számítottam, az eredeti célom két dolog volt: megőrizni és megosztani a gondolataimat. Naplót írok gyermekkorom óta, és gondoltam, a XXI. században ilyen formában folytatom, és akit érdekel, az megismerhet jobban. Nem számítottam arra, hogy emberek az írásaimból merítenek erőt, hogy sikerül átjuttatnom őket nehezebb időszakokon, sőt, akár meg is változtatni az életüket. Ezeken mindig meglepődöm, hiszen én csak itt írogatok, ami jön, ahogy jön, cenzúra nélkül, felvállalva gyengeségeimet is.

Az őszinteség számomra nagyon fontos, ezért azt el sem tudom képzelni, hogy máshogy írjak. Remélem, nem fogok változni ebben, és a következő években is olvashatjátok az írásaimat.

Köszönöm, hogy vagytok!

Szeretettel:

Lili

Zumba :)

Bizonyára sokan hallottatok már erről az új őrületről, a zumbáról. Nem vagyok szakértője a témának, ezért ne is várjátok el tőlem, hogy mélyreható értekezést tartsak róla. Leginkább a táncos aerobic órákhoz hasonlítanám. Különböző táncstílusok, mint pl. merengue zenéket használva jól megmozgatják kicsit táncosan, kicsit aerobic-osan a csapatot. Az ötlet maga kiváló, hiszen nem mindenki akar pl. párban táncolni, és táncórákra járni, és az aerobic műfajnak is egy újabb színfoltja lehet a zumba. Persze ma már az aerobic is egy gyűjtő fogalom lett, és hihetetlen sokszínű a választék. Ha megnézek egy aerobic órarendet, gyakran találok olyan műfajokat, amikről még csak nem is hallottam. A táncostól a harci kick box aerobic-ig minden megtalálható a palettán. Ez szuper, mert egyrészt nem unod meg, és biztosan megtalálod magadnak a hozzád közel állót.

Visszatérve a zumbához. Én elég kényes vagyok a szakmai oldalra, és számomra meglepő, hogy mindenféle előképzettség nélkül, ha kifizetsz 355 vagy 405 dollárt, akkor egy hétvége alatt hivatalos zumba oktató lehetsz. Ez kicsit számomra hiteltelenné teszi, már elnézést, ha erős a kifejezés. Nem azt minősítem, hogy ne lehetnének nagyon is jó zumba oktatók, de abban biztos vagyok, hogy azok lesznek jók, akiknek komolyabb táncos és/vagy aerobic múltjuk is van, és rendelkeznek jó pedagógiai érzékkel, netán tapasztalattal, és nem elégszenek meg ezzel az egy hétvégével, hanem továbbra is képzik magukat folyamatosan.

Sajnos már most tudok olyan zumba oktatóról, aki elég gyenge táncos, és óriási hiányosságai vannak a testtudattal kapcsolatban, ami eleve lehetetlenné kellene, hogy tegye, hogy tanítson, de hát elvégezte a hétvégét... Egy újabb lehetőség, hogy lehet a gagyival is pénzt keresni...

Persze, ahogy korábban is írtam, a minőség az én mániám, vannak, akiknek nem számít, hogy ki tartja az órát, sőt olyanok is, akik nem is tudnak különbséget tenni egy képzett és egy képzetlen oktató között. Persze csak az elején, és más tapasztalat hiányában van ez így. Amint "kinyílik" a világ, és látnak másokat is, sokan észreveszik, mások meg inkább homokba dugják a fejüket, mert az kényelmesebb. Már megszokták az tanárt, nincs kedvük váltani, a közösség is fontos, abból sem akarnak átmenni egy másikba, és már kifizettek egy csomó pénzt is, ami lehet, hogy ablakon kidobált volt, de ezt nehéz beismerni. Ez is teljesen normális emberi reakció. A kérdés csak az, hogy mi lesz azokkal, akiknek nem nyílik ki a világ, és nem marad választásuk? Akik pár óra után úgy döntenek, hogy ez nem tetszik nekik, pedig lehet, hogy csak a tanár szúrta el a dolgot?

Salsa-val kapcsolatban volt több ilyen élményem is. Egyszer egy házaspár odajött hozzám a bemutató óránk után, és elmesélt egy történetet. 4 házaspárról szól, ők voltak az egyik. Nagyon szerettek táncolni, vidéki bálokba járni, jó csapat volt. Aztán elmentek egy salsa tanfolyamra, és akkora csalódás volt nekik, hogy teljesen elment a kedvük a tánctól, így ami összekötötte őket korábban, hogy együtt eljárjanak táncolni, bulikba, bálokba, az teljesen megszűnt, és a társaság és barátság is lazább lett, nem olyan szoros, mint korábban. Másfél évig nem is voltak hajlandóak sehová sem menni, mígnem nagyon erős unszolásra (egyik diákunk hívta meg őket) ez az egy pár a négyből eljött a bemutató óránkra. Utána megköszönték nagyon az órát, és következő héten mind a négy pár ott volt az órán. A barátság és a tánc iránti szeretet ismét helyreállt, és ez nagyon jó érzés volt. Sajnos azonban aki egyszer csalódik, hogy nem azt kapja, amire számított, az csak nagyon ritka esetben próbálja meg máshol, ahhoz már nagyon lelkesnek, érdeklődőnek kell lennie.

Nem állítom, hogy csak az jár jól, aki nálunk táncol, de valóban úgy gondolom, hogy a több, mint 70 salsa iskolából talán a negyede alkalmas színvonalas és hiteles oktatásra. Persze nem kell mindenkinek a Coca Cola, van, akinek tök jó a kínai piacos Kóla szörp is. :)

A lényeg, hogy bárhol, bárkinél tanulsz is, érezd jól magad! :)

Szeretettel:
Lili