Szakítás

Csak nyugi, a témának semmi köze Tomihoz, és hozzám, mi jól vagyunk, köszönjük. :)

Erről a témáról már jó ideje szerettem volna írni, még néhány hónapja jött az "ihlet", de nem ragadtam billentyűzetet, mindig volt más, amiről írni akartam.

Milyen jó lenne, ha az emberek kulturáltan tudnák kezelni ezt az olykor igencsak kényes kérdést is! Pont ebben szeretnék segíteni, bár sajnos kétlem, hogy fogok tudni. Hogy miért nem? Mert egy ilyen helyzetben a legtávolabb állnak az emberek a racionalitástól, és az egójuk pedig a magasban... Mindenkinek az a fontos, hogy a saját elképzeléseit igazolja. Ilyenkor azok a jó barátok, barátnők, akik egyetértenek veled, és könnyen megmérgeződik egy barátság, ha a másik meg meri mondani azt is, amit te nem akarsz látni.

Először is fel kell ismerni, hogy szakíttatok éppen. Hogy furi ez a mondat? Pedig a szakítás szerintem nem ott kezdődik, hogy kimondjátok, hanem nálam már az a folyamat is az, amikor az egyik fél már kilépne, de nem biztos, hogy ezt fel meri vállalni, és inkább provokáció, és egyéb "trükkök" útján próbálja eltávolítani a másikat. Vagy már látják, hogy nem lesz ennek hosszú távú jövője, de valamelyik fél ezt mégsem képes felvállalni, inkább küzd foggal-körömmel, taktikákkal, hogy "megmentse" az amúgy is rossz kapcsolatot. Erről írtam már, most nem is részletezném.

Szóval a felismerés után szerintem azt kell megértened, hogy azért, mert nem jött össze ez a kapcsolat, te egyáltalán nem vallottál kudarcot, egyszerűen nem vagytok egymáshoz valók, és kész. Van élet a kapcsolat, és XY után, sőt, valószínűleg egy sokkal boldogabb élet vár rád...

Fogadd el, hogy vége, gyászold meg, de ne ragadj bele az önsajnálatba! Persze az sem jó, ha elfojtod az érzelmeidet. Inkább add át magad nekik, és sírj, ha az esik jól, de vedd észre, ha már 200-adszor meséled ugyanazt a barátnődnek, és 200-adszor akarsz megerősítést arról, hogy nem a te hibád!

Van egy rossz hírem: a te hibád is, hogy így alakult! Bármennyire jó lenne azt gondolni, hogy csak és kizárólag a másik a felelős mindenért, bizony ez nem így van. Ugyan a mérleg jelentősen eltolódhat egyik vagy másik irányba, azaz nem ugyanakkora a felelősség mértéke, de mind a két félnek köze van ahhoz, hogy mi lett a végkifejlet.

Ne utáld a másikat! Ez számomra elképzelhetetlen, hogy miért gyűlölik az emberek azt, akit egykor szerettek. Lehet, hogy csalódást okoz, mert mást gondoltunk róla, vagy másnak szerettük volna látni, de azért nagyon a szélsőségekben tombolni megint más. A gyűlölet, harag sehová nem vezet.

Hogyan kezdj új életet? Van akinek az segít, ha lefoglalja magát, van, akinek az, ha rögtön valaki mással vigasztaltatja meg magát (bár ez nem szokott tartós lenni, ergó értelme nem sok van), van aki új frizurát, külsőt csinál magának stb.

Egy nagyon fontos dolog van szerintem. Önállóan, egyedül is egész embernek kell lenned, és a társad ehhez hozzáadni tudjon némi pluszt, de ne tudjon annyit elvenni, hogy te összeomolj. Nem azt mondom, hogy ne szomorkodj, ha elveszíted azt, akit szerettél, vagy legalábbis ragaszkodtál hozzá, hanem azt mondom, hogy ha nem vagy önállóan is stabil egész, akkor nagyon nagy pofára esések várnak rád. (bocs a keménységért)

Bocsásd meg magadnak, és a másiknak is a hibáit, és a hab a tortán az lesz, mikor már szeretettel tudsz rá gondolni. Akkor zárult le a kapcsolatod, akkor állsz készen egy újabb kapcsolatra. Amíg sérelmeket cipelsz, addig annak valaki, te vagy az új társad kárát fogja látni, mert nem fogod tudni átadni magad úgy, ahogy kellene. Taktikázni fogsz, manipulálni, zárkózott, görcsös leszel, vagy még millió negatív dolog kerülhet a képbe.

Fogadd el a történteket, és lépj tovább! Értékes, egyedi, megismételhetetlen ember vagy!

Szeretettel:
Lili