2011. november 25., péntek

Természetes szülés vagy császár?

Vegetáriánus vagyok, nem iszom alkoholt, nem dohányzom, kerülöm a junk food-ot, úgyhogy gondolom nem kérdés, hogyan is képzeltem el én a szülést. A lehető legtermészetesebben. Rengeteget olvastam róla, és amíg a Róbert Károly Klinikán voltam, addig elég jól sikerült is felkészülnöm lelkileg is, úgy érzem, mert már nem volt egyáltalán bennem félelem, sőt, kifejezetten pozitív izgalommal vártam a nagy eseményt. :)

Ehhez képest óriási változás történt, hiszen kórházat kellett váltanom, ahogy korábban már írtam, sőt, orvost is, és itt nem is volt még vége a sornak, ugyanis már az első találkozásunkkor a programozott császárt javasolta az új dokim, amitől elég padlót fogtam, hiszen korábban nem is gondoltam erre a megoldásra, nem is tudtam semmit róla stb. De ez nem is csak ennyiről szólt. Míg szépen felkészültem a természetes szülésre, annyira meggyőződésemmé is vált, hogy ez a legjobb a babának és a mamának is, hogy hirtelen már csak a gondolatra, hogy lehet, hogy nem ez lesz, levert a víz. Pedig sokáig nem maradt nyitottan a kérdés, a kisfiúnk programozott császárral született.

Hogy milyen érzések voltak bennem először? Szégyen, bármilyen furán is hangozhat. Úgy éreztem, hogy anyaként, nőként is kudarcot vallottam. Annyira nagy divat most a természetes és bababarát szülés, hogy a császár szinte már bűn. Persze, én sem vagyok a kényelmi császár híve most sem, azaz ha nem feltétlenül szükséges, nem indokolt orvosilag, akkor én is azt gondolom, hogy egy nő ne hagyja ezt ki az életéből. De az én esetem most más, valójában nem volt választásom, mégis nehéz volt lelkileg megküzdenem ezekkel az érzésekkel.

A kisfiammal gond van, már ezt is személyes kudarcként éltem meg, pedig nem tehettem volna semmit azért, hogy ne legyen gond. A picit meg kellett kímélni a természetes szüléssel járó megterheléstől, mert benne volt a pakliban, hogy szülés után azonnal meg is kell operálni. Ezt megértettem, felfogtam. De ettől még a bűntudat, az aggodalom, a fájdalom mind bennem volt. Ugyan múlt időben írok, de sajnos ez nem múlt idő. Most is így érzem, bár vannak most már jobb pillanataim, amikor nem gyötröm magam, és próbálom elfogadni a helyzetet, és megtenni mindent, hogy minden jól alakuljon. Rohadt nehéz, hiszen a pici életéért megy most már több hónapja a küzdelem. Mondjuk ezek után most már eltörpül a császáros nyavalygásom...

Nagyon erős nőnek tartom magam, de nagyon kemény hónapokon vagyok túl. Azt kívánom, hogy senkinek ne kelljen megtapasztalnia, hogy 9 hónapig kihordja a kisbabáját, akiről a 7. hónapban megtudja, hogy elveszítheti a születés után, majd egyre rosszabb lesz még ennél is a helyzet, bár nehezen elképzelhető már a 7. hónapban is, hogy lehet ennél rosszabb. Az utolsó héten már azért küzdöttem, hogy a pici életben maradjon a császárig, mert pár nappal előtte már a méhen belüli elhalás veszélye is felmerült...

A hitemnek is egy nagyon erős próbája ez most, amin keresztül megyek, és bár tudom, hogy a karma ellen nem sokat tehetek, és azt is tudom, hogy mindazokat a dolgokat, amiken keresztül megyek, biztosan megérdemlem, és biztosan meg kell tanulnom dolgokat, de úgy érzem, hogy el-elbukok a leckéken, nem sikerül abszolválnom a feladatot, kiállnom a próbát.

Nem írtam, és nem is beszéltem ezekről a dolgokról korábban, mert nem volt elég erőm, és szégyelltem, ami történik. Magamat hibáztattam mindenért. Ahányszor valaki megkérdezte az utolsó várandós hónapokban, hogy vagyunk, az olyan volt nekem, mintha a gyomromban forgatnák a kést. Felkavaró, megrázó, kiborító. De nem akartam nyilvánosságra hozni vagy megosztani másokkal ezt korábban, mert nem voltam képes rá. Hogy most miért teszem mégis ezt, és írok a legbelsőbb vívódásaimról? Mert nekem az írás egy kiút, egy gyógyszer, ami segít feldolgozni a történteket. Nem sajnáltatni akarom magam, k-ra nem érdekel, hogy ki mit gondol, már bocsánat, és az sem, hogy ezen most lesz, aki csámcsogni fog. Akinek ez jó, az tegye, nem érdekel. Egyetlen dolog érdekel most, ami szerintem elég egyértelmű, hogy a kisfiam jól legyen, én pedig tudjam megadni neki a támogatást ehhez. Ez utóbbihoz nekem lelkileg meg kell erősödnöm, ki kell tartanom, bármennyire nehéz is, és néha bármennyire feladnám legszívesebben ezt a küzdelmet, de nem tehetem, mert nem magamról van szó, hanem egy kicsi emberkéről, akinek szüksége van rám.

Ezeket a sorokat még a császár előtt írtam, most már sokkal jobban vagyok lelkileg, és Benike már elmúlt egy hónapos, azaz egyre erősebb, és most arra "játsszunk", hogy minél később legyen beavatkozás, mert annál jobbak az esélyek. A császár egyébként számomra nagyon megterhelő volt, és még szerencse, hogy nincs időm nagyon belegondolni, mert akkor lehet, hogy elkelne egy pszichomókus, hogy segítsen feldolgozni azt az élményt... Mindenesetre itt a csodálatos kisfiam, akiért bármikor újra bevállalnám, és akit leírhatatlanul szeretek, és mindent megtennék érte, hogy ő egészséges, boldog baba legyen. :)

Szívből kívánom, hogy soha senki ne éljen át hasonlókat, mint amin én keresztülmentem az elmúlt hónapokban!

Namaste!

Lili


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése