Kötelesség-, vagy felelősség-tudat, nem is tudom, melyik a jobb szó rá. A lényeg, hogy az én életemet ez a két szó rendkívüli mértékben meghatározza. Nagyon erőteljes mozgató rugóm, és ugyan rengeteg előnye van, mostanában megtapasztaltam a negatív oldalát is. Ahogy Monk nyomozó mondaná: áldás és átok egyszerre. :D Most valahogy így érzem magam. Az elmúlt hetek, elég sok lelki vívódást okoztak emiatt.
A pozitív oldalát nyilván nem nagyon kell ragoznom, hogy miért jó, hogy ilyen vagyok, hogy maximálisan próbálok mindent felelősségteljesen, a legjobb tudásom szerint végezni, és úgy érzem, hogy minden emberért, akikkel együtt dolgozom, legyen szó a Fuerte-ről, vagy a Sabor y Tumbao tánccsoportról, felelősséggel tartozom, és ez a feladatom, kötelességem, hogy jól csináljam, amit csinálok.
Ennek a hozzáállásnak eddig inkább a hozadékát éreztem én is a várandósságom előtt, tettem a dolgom, és úgy érzem, hogy jól is csinálom, amit csinálok, megvan az eredménye, az emberek számíthatnak rám, bízhatnak abban, hogy amit én mondok, az úgy is lesz, nem ködösítek, nem hárítok dolgokat, és rengeteg energiát teszek abba, hogy működjenek körülöttem a dolgok. A munkám pedig nem az én egóm növeléséről szól, mert pl. a tánccsoportunk pontosan arról szól, hogy én a háttérben létezem, míg a lányokból csillogó királynőket varázsolok, és a sikert, a tapsot, a pozitív feadback-ek nagy részét ők kapják, nem a koreográfus, vagy vezetőjük. De ez mindig így volt, nincs is ezzel probléma, nekem nem ez a része a fontos. Az persze fontos, hogy a lányaim megbecsüljenek, tiszteljenek, szakmailag elismerjenek, és bevallom, az is, hogy szeressenek. A Fuerte-nél ugyanez a helyzet. Hátamon viszem az iskolát évek óta, és megteremtem a tanárainknak, és a diákjainknak azokat a körülményeket, amitől a tanár jól tud dolgozni, a diák pedig remekül érzi magát, és a cél mindig, hogy mindenki elégedett legyen. Rólam, a létezésemről sokan nem is tudnak, pedig évek óta ez a munkám.
Azt hiszem, hogy én alapvetően így vagyok teremtve, hogy nem az a fontos, hogy én legyek a középpontban, sőt, kifejezetten nem szeretek ott lenni, hanem az, hogy másokat "menedzseljek", másokat juttassak el a céljaikhoz, álmaikhoz.
Akkor miért vívódok most mégis? Nem azért, mert másra vágynék, ugyanezt a munkát szeretném a jövőben is. A vívódásomnak több oka is van. A túlzott kötelesség-tudatom ugyanis nem enged el a munkából. Nézzük a mai, sajnos elég átlagos napomat. Kb. 3-4 óra alvás után hajnali háromkor arra ébredtem, hogy mennyi mindent kell ma elintéznem. Fél óráig próbáltam "visszaaltatni" magam, majd inkább felkeltem, és 4-kor már bőven a Fuerte-s ügyeket intéztem. 7 órakor eszembe jutott, hogy jah, a diabétesz miatt ideje lenne enni is valamit, meg megmérni a vércukromat stb. Gyorsan bekaptam valamit, majd vissza a teendőkhöz. Ezután 3 és fél órát készültem a Sabor y Tumbao-s próbára. Soha nem megyek felkészületlenül, mindig tudom, hogy mit akarok venni, átnézni a lányokkal, mit akarok tanítani, milyen hibákat kell korrigálni stb. Ebéd után sikerült egy kicsit lepihennem, de ne gondoljatok túl hosszú sziesztára, nem vagyok én kubai. :) Utána már csak arra volt időm, hogy összepakoljak, és induljak be a városba, hogy megtartsam a 3 órás próbát a lányoknak. 70 perc alatt értem oda a teremhez, mert nagyon nagy forgalom volt. Még beugrottam a szomszéd bababoltba, ahol vettem pár dolgot, hogy haladjak a babakelengyével, mivel éppen ideje így pár héttel a szülés előtt, aztán kezdődhetett is a próba. Majd jó 3 órával később elindultam haza, ami kb. 40 perc volt. Most mindjárt éjfél van, és még gép előtt ülök. De nem csetelni, meg fészbúkozni, meg blogolni szoktam ilyenkor, csak most ez úgy kikívánkozik belőlem, úgyhogy megírom.
De még mindig nem írtam, hogy mi az, ami gáz velem. Az, hogy a kötelesség-tudatom miatt nem tudok határokat szabni, és mivel ezt én nem tudom megtenni, mindenki annak rendje módja szerint természetesnek veszi, hogy én így működöm, sőt, legtöbbször még el is várják. Alig akad egy-két ember a környezetemben, aki megáll egy picit, és elgondolkodik. Hogy min? Hát például azon, hogy 9 hónapos várandósan (nem mellesleg veszélyeztetett terhesen) nem egészen normális ennyit foglalkozni a Fuerte-vel még mindig, vagy minden kedden (vagy akár még szombatonként is) két órát vezetni, hogy megtartsam a 3 órás táncpróbát ekkora pocakkal.
Az elmúlt hetekben sok dolog változott, kezdtem elfáradni, amit kudarcként éltem meg, mert én elég jól szoktam bírni a gyűrődést, de hát eljött a 7. majd a 8. hónap, most meg már a 9. is, és bizony ezzel beköszöntött a nehézségek kora is nálam. Tény, hogy nem tudom jól kezelni ezeket a dolgokat, mindig azt várom, hogy majd valaki észreveszi, hogy ez így nem OK, de sajnos ilyen nem nagyon történik, mert érthető módon az emberek azt gondolják, hogy csak van annyi eszem, hogy tudom, hol a határ. Nos, nekem nincs ennyi eszem sajnos, a végletekig elmegyek, ameddig csak bírom testileg-lelkileg egyaránt.
A Fuerte-t már hónapokkal ezelőtt át kellett volna adnom, több segítséget kérnem, és már 9 hónaposan nem kellene vezetnem sem, (főleg, hogy a pocimtól alig fér el a kormány :D ) és próbákra járnom, ezt is már le kellett volna adnom, de nem tudtam megtenni. Miért nem? Hát pont azért, mert úgy érzem, hogy amiért olyan vagyok, amilyen, azaz mindent beleteszek, nem panaszkodom napi szinten, igyekszem végezni a dolgom még a határaimat feszegetve is, ezért az emberek nem gondolják végig, és természetesnek veszik, hogy csinálom, hogy ott vagyok, hogy megoldom, amit kell, hogy számíthatnak rám. Szerintem még a szülőszobába is telefonon a fülemen megyek. Legalábbis nemrég még így gondolkoztam.
Azonban láttam, hogy mások hogy élik meg ezeket a hónapokat, és szinte irigy lettem. Én ugyanis sok dolgot nem tudok megélni, néha még most sem fogom fel, hogy kisbabám lesz, mert repülnek a napok, fel sem eszmélek, és eltelik egy-egy hét, hónap stb. Lehet, hogy nekem elefántnak kellett volna születnem, hogy 24 hónap legyen a várandósságom, mert akkor sikerült volna többet megélnem belőle. :) Most eszméltem ugyanis rá, hogy mindjárt vége, de ugyan hova tűnt az elmúlt két-három hónap?
A dilemma itt kezdődött, és most ott tart, hogy néha eléggé zavar, ha úgy érzem, hogy azért van lelkiismeret-furdalásom, azért nem tudom leadni ezeket a dolgokat, mert úgy érzem, hogy ezt várják el tőlem, hogy végezzem el, legyenek meg a dolgok, és létezzek úgy, mint egy "robot", merthogy ezt már megszokták tőlem. Csakhogy nem vagyok robot, vannak nekem is szükségleteim, és ezek főleg lelkiek, a fizikaiakat könnyedebben kezelem. De ha pl. azt érzem, hogy nincs eléggé megbecsülve az, amit teszek, vagy tudom, hogy megvan, de azért néha jól esne, ha ezt érezhetném is, nem csak tudnám, akkor nem vagyok túl elégedett a helyzettel.
Nem hibáztatok senkit, ez egyedül az én felelősségem, és hogyan is várhatnám el másoktól, hogy figyeljenek oda rám, ha saját magam nem vagyok képes erre.
Lassan fél egy van, már Tomi is megjött Szegedről, úgyhogy most zárom a soraimat, bár még bőven lenne miről írnom, de már így is elég lesz. :)
A lényeg, hogy rájöttem, hogy nagyon gáz vagyok, és újabb dolgot látok, amiben van mit fejlődnöm. Nem akarok kevésbé lelkiismeretes munkaerő vagy koreográfus lenni, de ma már máshogy csinálnám, ha megtehetném. Vissza azonban nem tudom csinálni a dolgokat, nem bánom, hogy így történtek, mert ezt úgy tűnik meg kell nagyon tanulnom, hogyan engedjek ki a kezemből feladatokat, és képes legyek lazítani a gyeplőn. Ezen a leckén most megbuktam, ezt is tudomásul veszem, de nagyon szeretnék majd tanulni belőle a jövőre nézve.
Szép álmokat! :)
Lili
A pozitív oldalát nyilván nem nagyon kell ragoznom, hogy miért jó, hogy ilyen vagyok, hogy maximálisan próbálok mindent felelősségteljesen, a legjobb tudásom szerint végezni, és úgy érzem, hogy minden emberért, akikkel együtt dolgozom, legyen szó a Fuerte-ről, vagy a Sabor y Tumbao tánccsoportról, felelősséggel tartozom, és ez a feladatom, kötelességem, hogy jól csináljam, amit csinálok.
Ennek a hozzáállásnak eddig inkább a hozadékát éreztem én is a várandósságom előtt, tettem a dolgom, és úgy érzem, hogy jól is csinálom, amit csinálok, megvan az eredménye, az emberek számíthatnak rám, bízhatnak abban, hogy amit én mondok, az úgy is lesz, nem ködösítek, nem hárítok dolgokat, és rengeteg energiát teszek abba, hogy működjenek körülöttem a dolgok. A munkám pedig nem az én egóm növeléséről szól, mert pl. a tánccsoportunk pontosan arról szól, hogy én a háttérben létezem, míg a lányokból csillogó királynőket varázsolok, és a sikert, a tapsot, a pozitív feadback-ek nagy részét ők kapják, nem a koreográfus, vagy vezetőjük. De ez mindig így volt, nincs is ezzel probléma, nekem nem ez a része a fontos. Az persze fontos, hogy a lányaim megbecsüljenek, tiszteljenek, szakmailag elismerjenek, és bevallom, az is, hogy szeressenek. A Fuerte-nél ugyanez a helyzet. Hátamon viszem az iskolát évek óta, és megteremtem a tanárainknak, és a diákjainknak azokat a körülményeket, amitől a tanár jól tud dolgozni, a diák pedig remekül érzi magát, és a cél mindig, hogy mindenki elégedett legyen. Rólam, a létezésemről sokan nem is tudnak, pedig évek óta ez a munkám.
Azt hiszem, hogy én alapvetően így vagyok teremtve, hogy nem az a fontos, hogy én legyek a középpontban, sőt, kifejezetten nem szeretek ott lenni, hanem az, hogy másokat "menedzseljek", másokat juttassak el a céljaikhoz, álmaikhoz.
Akkor miért vívódok most mégis? Nem azért, mert másra vágynék, ugyanezt a munkát szeretném a jövőben is. A vívódásomnak több oka is van. A túlzott kötelesség-tudatom ugyanis nem enged el a munkából. Nézzük a mai, sajnos elég átlagos napomat. Kb. 3-4 óra alvás után hajnali háromkor arra ébredtem, hogy mennyi mindent kell ma elintéznem. Fél óráig próbáltam "visszaaltatni" magam, majd inkább felkeltem, és 4-kor már bőven a Fuerte-s ügyeket intéztem. 7 órakor eszembe jutott, hogy jah, a diabétesz miatt ideje lenne enni is valamit, meg megmérni a vércukromat stb. Gyorsan bekaptam valamit, majd vissza a teendőkhöz. Ezután 3 és fél órát készültem a Sabor y Tumbao-s próbára. Soha nem megyek felkészületlenül, mindig tudom, hogy mit akarok venni, átnézni a lányokkal, mit akarok tanítani, milyen hibákat kell korrigálni stb. Ebéd után sikerült egy kicsit lepihennem, de ne gondoljatok túl hosszú sziesztára, nem vagyok én kubai. :) Utána már csak arra volt időm, hogy összepakoljak, és induljak be a városba, hogy megtartsam a 3 órás próbát a lányoknak. 70 perc alatt értem oda a teremhez, mert nagyon nagy forgalom volt. Még beugrottam a szomszéd bababoltba, ahol vettem pár dolgot, hogy haladjak a babakelengyével, mivel éppen ideje így pár héttel a szülés előtt, aztán kezdődhetett is a próba. Majd jó 3 órával később elindultam haza, ami kb. 40 perc volt. Most mindjárt éjfél van, és még gép előtt ülök. De nem csetelni, meg fészbúkozni, meg blogolni szoktam ilyenkor, csak most ez úgy kikívánkozik belőlem, úgyhogy megírom.
De még mindig nem írtam, hogy mi az, ami gáz velem. Az, hogy a kötelesség-tudatom miatt nem tudok határokat szabni, és mivel ezt én nem tudom megtenni, mindenki annak rendje módja szerint természetesnek veszi, hogy én így működöm, sőt, legtöbbször még el is várják. Alig akad egy-két ember a környezetemben, aki megáll egy picit, és elgondolkodik. Hogy min? Hát például azon, hogy 9 hónapos várandósan (nem mellesleg veszélyeztetett terhesen) nem egészen normális ennyit foglalkozni a Fuerte-vel még mindig, vagy minden kedden (vagy akár még szombatonként is) két órát vezetni, hogy megtartsam a 3 órás táncpróbát ekkora pocakkal.
Az elmúlt hetekben sok dolog változott, kezdtem elfáradni, amit kudarcként éltem meg, mert én elég jól szoktam bírni a gyűrődést, de hát eljött a 7. majd a 8. hónap, most meg már a 9. is, és bizony ezzel beköszöntött a nehézségek kora is nálam. Tény, hogy nem tudom jól kezelni ezeket a dolgokat, mindig azt várom, hogy majd valaki észreveszi, hogy ez így nem OK, de sajnos ilyen nem nagyon történik, mert érthető módon az emberek azt gondolják, hogy csak van annyi eszem, hogy tudom, hol a határ. Nos, nekem nincs ennyi eszem sajnos, a végletekig elmegyek, ameddig csak bírom testileg-lelkileg egyaránt.
A Fuerte-t már hónapokkal ezelőtt át kellett volna adnom, több segítséget kérnem, és már 9 hónaposan nem kellene vezetnem sem, (főleg, hogy a pocimtól alig fér el a kormány :D ) és próbákra járnom, ezt is már le kellett volna adnom, de nem tudtam megtenni. Miért nem? Hát pont azért, mert úgy érzem, hogy amiért olyan vagyok, amilyen, azaz mindent beleteszek, nem panaszkodom napi szinten, igyekszem végezni a dolgom még a határaimat feszegetve is, ezért az emberek nem gondolják végig, és természetesnek veszik, hogy csinálom, hogy ott vagyok, hogy megoldom, amit kell, hogy számíthatnak rám. Szerintem még a szülőszobába is telefonon a fülemen megyek. Legalábbis nemrég még így gondolkoztam.
Azonban láttam, hogy mások hogy élik meg ezeket a hónapokat, és szinte irigy lettem. Én ugyanis sok dolgot nem tudok megélni, néha még most sem fogom fel, hogy kisbabám lesz, mert repülnek a napok, fel sem eszmélek, és eltelik egy-egy hét, hónap stb. Lehet, hogy nekem elefántnak kellett volna születnem, hogy 24 hónap legyen a várandósságom, mert akkor sikerült volna többet megélnem belőle. :) Most eszméltem ugyanis rá, hogy mindjárt vége, de ugyan hova tűnt az elmúlt két-három hónap?
A dilemma itt kezdődött, és most ott tart, hogy néha eléggé zavar, ha úgy érzem, hogy azért van lelkiismeret-furdalásom, azért nem tudom leadni ezeket a dolgokat, mert úgy érzem, hogy ezt várják el tőlem, hogy végezzem el, legyenek meg a dolgok, és létezzek úgy, mint egy "robot", merthogy ezt már megszokták tőlem. Csakhogy nem vagyok robot, vannak nekem is szükségleteim, és ezek főleg lelkiek, a fizikaiakat könnyedebben kezelem. De ha pl. azt érzem, hogy nincs eléggé megbecsülve az, amit teszek, vagy tudom, hogy megvan, de azért néha jól esne, ha ezt érezhetném is, nem csak tudnám, akkor nem vagyok túl elégedett a helyzettel.
Nem hibáztatok senkit, ez egyedül az én felelősségem, és hogyan is várhatnám el másoktól, hogy figyeljenek oda rám, ha saját magam nem vagyok képes erre.
Lassan fél egy van, már Tomi is megjött Szegedről, úgyhogy most zárom a soraimat, bár még bőven lenne miről írnom, de már így is elég lesz. :)
A lényeg, hogy rájöttem, hogy nagyon gáz vagyok, és újabb dolgot látok, amiben van mit fejlődnöm. Nem akarok kevésbé lelkiismeretes munkaerő vagy koreográfus lenni, de ma már máshogy csinálnám, ha megtehetném. Vissza azonban nem tudom csinálni a dolgokat, nem bánom, hogy így történtek, mert ezt úgy tűnik meg kell nagyon tanulnom, hogyan engedjek ki a kezemből feladatokat, és képes legyek lazítani a gyeplőn. Ezen a leckén most megbuktam, ezt is tudomásul veszem, de nagyon szeretnék majd tanulni belőle a jövőre nézve.
Szép álmokat! :)
Lili
szia Lili,
VálaszTörlésnno mikor írtam eddigi első és egyetlen hozzászólásomat a blogodhoz, állapotodhoz :)
pont ilyesmikre akartam célozni, mint amiben most vagy. Valami olyasmi volt, hogy milyen lesz Neked az addig megszokott mederből kilépned, feladni számodra fontos dolgokat a gyerek miatt.
Próbálj meg leadni dolgokat, s bízz nyugodtan a Fuertés társaidra teendőkett. Gondolom a lánycsapatot a novemberi versenyre készülés miatt pesztrálod még :), a többi Fuertés dolgot pedig a véred miatt :) S ez még csak "rosszabb" lesz, mert most még ketten vagytok. Oké, hárman, de majd meglátod, értékelni fogod ezt a mostani kettes dolgot :) ha megszületik a gyereketek. Élvezd ki a születéséig a hátralévő napokat, s azt, hogy azt csinálsz amit szeretnél :) mert ha ő már veletek lesz, nem fogsz tudni jönnimenniintézkedni. Próbálj felkészülni erre úgy, hogy már most szoktatod magad ehhez azzal, hogy nem jössz mész, hanem ülsz a feneked, meg fekszel, s a lányok próbáit videón nézve adsz majd tanácsokat nekik, ha kell :) Nno, szép napokat nektek.