Bátorság :)

Ez a téma nagyon elgondolkoztatott, mert múltkor Tomi bátornak nevezett, és ezen kissé meghökkentem. Olyan dologért nevezett bátornak, ami másnak természetes lenne, nekem azonban problémát okoz, de sikerült felülemelkednem rajta, és továbblépnem, legalábbis abban az esetben, azt ugyanis nem tudom, hogy ez tartós lesz-e. Remélem, hogy igen. :)

A bátorság valóban nagyon relatív, ebben igaza van Tominak. Nem az a bátorság, hogy valaki meg tud tenni valamit, hanem az, ha olyan dolgot tud megtenni, ami benne félelmet kelt, vagy nem érzi elég erősnek magát, vagy komoly gondjai vannak az adott dologgal kapcsolatban, mégis összeszedi magát, és lép. Lehet, hogy kívülről nem is tűnik fel, hogy ez az ember mekkora vívódáson ment keresztül, hogy megtegye ezt a lépést.

De nézzünk néhány példát is, hogy jobban értsétek. Nekem van egy-két nehézségem, ilyen a tű fóbiám, valamint ilyen volt (legalábbis remélem, hogy múlt idő) a vezetés. Az előbbi, azaz a tűvel kapcsolatos rossz érzésem 17 éves koromra vezethető vissza, mikor egyszer intenzívre kerültem, és szétment a vénám, és elég durva élmény maradt meg belőle. Sajnos ez a mai nap kísért, és még a Vészhelyzetet sem bírtam sokáig megnézni, azaz most is eltakarom a szemem, meg a Doctor House-nál is. Szóval tűt még képernyőn sem bírok látni, élőben meg… A várandósság előtti másfél évtized alatt általában 10-ből 8x elájultam, volt, hogy lefejeltem az asztalt, volt, hogy akkorát estem, hogy felrepedt a szám stb. Szóval nem volt eseménytelen. Azonban a várandósságom alatt már 9x vettek vért, és már ülve is jól bírom, bár nem kevés önszuggesztió eredménye, és kell hozzá nem kicsi lélekjelenlét. Az előzményeket tekintve, nálam ehhez bátorság kell, másnak pedig semmi az egész.

A másik dolog a vezetés. Volt egy balesetem már jó néhány éve, amit én okoztam, majd kb. 10 évig nem is vezettem egyáltalán, és nagyon nehéz volt leküzdenem az izgalmamat, félelmemet, még most sem egyszerű, pedig már lassan egy éve megint vezetek. Szó szerint előfordul, hogy lever a víz, ha már csak arra gondolok, hogy vezetnem kell… De teszek ellene, próbálom leküzdeni ezt a félelmemet is, összeszedve minden bátorságomat, ami ehhez kell. Pedig hány embernek nem okoz semmilyen problémát a vezetés! Sőt, szeretnek vezetni! Nekem viszont probléma, és a leküzdendő félelmek listáján elég elől szerepel.

Szóval én bátorság alatt nem a hőstetteket gondolom, hanem a mindennapi életünkben megvívott kis harcainkat, amikhez kell, hogy erőt, bátorságot merítsünk, még ha másnak banális is lehet az, ami nekünk problémát okoz. A középkori hőskorszak ideje már rég lejárt. Nekem, a modern korban azok az emberek a „hősök”, vagy azokat tekintem bátornak, akik mások, vagy önmaguk érdekében meg tudják vívni a csatákat. Persze, hogy miért teszik ez, az sem mindegy. Ideális az lenne, hogy jót tegyenek, jobbá tegyék mások, vagy a saját életüket.

A vérvétellel kapcsolatban például féltettem a kisfiúnkat, hogy ha én elájulok, fog-e elég oxigént kapni, vagy ha elesek, nem ütöm-e meg. Ezért volt nagyon fontos, hogy tudjam kezelni. ez már másfél évtizedes fóbiámat. A vezetés szintén nem kényelmi szempont, azaz nyilván kényelmes, már aki élvezi, és nem stresszel rajta, de a fő cél az volt, hogy szintén a kisfiamnak tudjam biztosítani azt, hogy ha bármi történik, el tudom majd vinni kocsival az orvoshoz. Ehhez rutin kell, nem várhattam meg, míg megszületik, hanem jó előre elkezdtem gyakorolni, és még most sem nevezném magam rutinosnak, sőt, a GPS nélkül nem tudom, hol lennék, még azzal is eltévedek elég gyakran…

Visszatérve az elméletekhez. Bátorság számomra az is, ami képessé tesz minket nehéz döntések meghozatalában. Amikor nem a kényelmes mellett döntünk, hanem amellett, ami szerintünk a helyes, még ha oly nehéz is megvalósítani. A szembenézés a dolgokkal szintén a bátorság kategória nálam. Azaz láthatjátok, hogy én úgy gondolom, hogy a bátorság egy elég alap mozgatóeleme az életünknek, vagyis azokénak, aki nem futamodik meg a dolgok elől, aki oda mer állni, szembe mer nézni akár a félelmeivel, és túl tud lépni a korlátain.

Bele lehet süppedni a kényelmes kis világunkba, amiről még azt is gondoljuk, hogy biztonságos, de szerintem nem éri meg, mert nem hoz fejlődést. Én úgy szeretek élni, hogy tudom, haladok valamerre, hogy minden nappal jobb emberré válok, és minden nappal hasznosabb vagyok mások számára. Hogy ez nagyon idealista kép? Lehet, de legalább egy kép. :)

Namaste! :)

Lili

Kötelesség-tudat

Kötelesség-, vagy felelősség-tudat, nem is tudom, melyik a jobb szó rá. A lényeg, hogy az én életemet ez a két szó rendkívüli mértékben meghatározza. Nagyon erőteljes mozgató rugóm, és ugyan rengeteg előnye van, mostanában megtapasztaltam a negatív oldalát is. Ahogy Monk nyomozó mondaná: áldás és átok egyszerre. :D Most valahogy így érzem magam. Az elmúlt hetek, elég sok lelki vívódást okoztak emiatt.

A pozitív oldalát nyilván nem nagyon kell ragoznom, hogy miért jó, hogy ilyen vagyok, hogy maximálisan próbálok mindent felelősségteljesen, a legjobb tudásom szerint végezni, és úgy érzem, hogy minden emberért, akikkel együtt dolgozom, legyen szó a Fuerte-ről, vagy a Sabor y Tumbao tánccsoportról, felelősséggel tartozom, és ez a feladatom, kötelességem, hogy jól csináljam, amit csinálok.

Ennek a hozzáállásnak eddig inkább a hozadékát éreztem én is a várandósságom előtt, tettem a dolgom, és úgy érzem, hogy jól is csinálom, amit csinálok, megvan az eredménye, az emberek számíthatnak rám, bízhatnak abban, hogy amit én mondok, az úgy is lesz, nem ködösítek, nem hárítok dolgokat, és rengeteg energiát teszek abba, hogy működjenek körülöttem a dolgok. A munkám pedig nem az én egóm növeléséről szól, mert pl. a tánccsoportunk pontosan arról szól, hogy én a háttérben létezem, míg a lányokból csillogó királynőket varázsolok, és a sikert, a tapsot, a pozitív feadback-ek nagy részét ők kapják, nem a koreográfus, vagy vezetőjük. De ez mindig így volt, nincs is ezzel probléma, nekem nem ez a része a fontos. Az persze fontos, hogy a lányaim megbecsüljenek, tiszteljenek, szakmailag elismerjenek, és bevallom, az is, hogy szeressenek. A Fuerte-nél ugyanez a helyzet. Hátamon viszem az iskolát évek óta, és megteremtem a tanárainknak, és a diákjainknak azokat a körülményeket, amitől a tanár jól tud dolgozni, a diák pedig remekül érzi magát, és a cél mindig, hogy mindenki elégedett legyen. Rólam, a létezésemről sokan nem is tudnak, pedig évek óta ez a munkám.

Azt hiszem, hogy én alapvetően így vagyok teremtve, hogy nem az a fontos, hogy én legyek a középpontban, sőt, kifejezetten nem szeretek ott lenni, hanem az, hogy másokat "menedzseljek", másokat juttassak el a céljaikhoz, álmaikhoz.

Akkor miért vívódok most mégis? Nem azért, mert másra vágynék, ugyanezt a munkát szeretném a jövőben is. A vívódásomnak több oka is van. A túlzott kötelesség-tudatom ugyanis nem enged el a munkából. Nézzük a mai, sajnos elég átlagos napomat. Kb. 3-4 óra alvás után hajnali háromkor arra ébredtem, hogy mennyi mindent kell ma elintéznem. Fél óráig próbáltam "visszaaltatni" magam, majd inkább felkeltem, és 4-kor már bőven a Fuerte-s ügyeket intéztem. 7 órakor eszembe jutott, hogy jah, a diabétesz miatt ideje lenne enni is valamit, meg megmérni a vércukromat stb. Gyorsan bekaptam valamit, majd vissza a teendőkhöz. Ezután 3 és fél órát készültem a Sabor y Tumbao-s próbára. Soha nem megyek felkészületlenül, mindig tudom, hogy mit akarok venni, átnézni a lányokkal, mit akarok tanítani, milyen hibákat kell korrigálni stb. Ebéd után sikerült egy kicsit lepihennem, de ne gondoljatok túl hosszú sziesztára, nem vagyok én kubai. :) Utána már csak arra volt időm, hogy összepakoljak, és induljak be a városba, hogy megtartsam a 3 órás próbát a lányoknak. 70 perc alatt értem oda a teremhez, mert nagyon nagy forgalom volt. Még beugrottam a szomszéd bababoltba, ahol vettem pár dolgot, hogy haladjak a babakelengyével, mivel éppen ideje így pár héttel a szülés előtt, aztán kezdődhetett is a próba. Majd jó 3 órával később elindultam haza, ami kb. 40 perc volt. Most mindjárt éjfél van, és még gép előtt ülök. De nem csetelni, meg fészbúkozni, meg blogolni szoktam ilyenkor, csak most ez úgy kikívánkozik belőlem, úgyhogy megírom.

De még mindig nem írtam, hogy mi az, ami gáz velem. Az, hogy a kötelesség-tudatom miatt nem tudok határokat szabni, és mivel ezt én nem tudom megtenni, mindenki annak rendje módja szerint természetesnek veszi, hogy én így működöm, sőt, legtöbbször még el is várják. Alig akad egy-két ember a környezetemben, aki megáll egy picit, és elgondolkodik. Hogy min? Hát például azon, hogy 9 hónapos várandósan (nem mellesleg veszélyeztetett terhesen) nem egészen normális ennyit foglalkozni a Fuerte-vel még mindig, vagy minden kedden (vagy akár még szombatonként is) két órát vezetni, hogy megtartsam a 3 órás táncpróbát ekkora pocakkal.

Az elmúlt hetekben sok dolog változott, kezdtem elfáradni, amit kudarcként éltem meg, mert én elég jól szoktam bírni a gyűrődést, de hát eljött a 7. majd a 8. hónap, most meg már a 9. is, és bizony ezzel beköszöntött a nehézségek kora is nálam. Tény, hogy nem tudom jól kezelni ezeket a dolgokat, mindig azt várom, hogy majd valaki észreveszi, hogy ez így nem OK, de sajnos ilyen nem nagyon történik, mert érthető módon az emberek azt gondolják, hogy csak van annyi eszem, hogy tudom, hol a határ. Nos, nekem nincs ennyi eszem sajnos, a végletekig elmegyek, ameddig csak bírom testileg-lelkileg egyaránt.

A Fuerte-t már hónapokkal ezelőtt át kellett volna adnom, több segítséget kérnem, és már 9 hónaposan nem kellene vezetnem sem, (főleg, hogy a pocimtól alig fér el a kormány :D ) és próbákra járnom, ezt is már le kellett volna adnom, de nem tudtam megtenni. Miért nem? Hát pont azért, mert úgy érzem, hogy amiért olyan vagyok, amilyen, azaz mindent beleteszek, nem panaszkodom napi szinten, igyekszem végezni a dolgom még a határaimat feszegetve is, ezért az emberek nem gondolják végig, és természetesnek veszik, hogy csinálom, hogy ott vagyok, hogy megoldom, amit kell, hogy számíthatnak rám. Szerintem még a szülőszobába is telefonon a fülemen megyek. Legalábbis nemrég még így gondolkoztam.

Azonban láttam, hogy mások hogy élik meg ezeket a hónapokat, és szinte irigy lettem. Én ugyanis sok dolgot nem tudok megélni, néha még most sem fogom fel, hogy kisbabám lesz, mert repülnek a napok, fel sem eszmélek, és eltelik egy-egy hét, hónap stb. Lehet, hogy nekem elefántnak kellett volna születnem, hogy 24 hónap legyen a várandósságom, mert akkor sikerült volna többet megélnem belőle. :) Most eszméltem ugyanis rá, hogy mindjárt vége, de ugyan hova tűnt az elmúlt két-három hónap?

A dilemma itt kezdődött, és most ott tart, hogy néha eléggé zavar, ha úgy érzem, hogy azért van lelkiismeret-furdalásom, azért nem tudom leadni ezeket a dolgokat, mert úgy érzem, hogy ezt várják el tőlem, hogy végezzem el, legyenek meg a dolgok, és létezzek úgy, mint egy "robot", merthogy ezt már megszokták tőlem. Csakhogy nem vagyok robot, vannak nekem is szükségleteim, és ezek főleg lelkiek, a fizikaiakat könnyedebben kezelem. De ha pl. azt érzem, hogy nincs eléggé megbecsülve az, amit teszek, vagy tudom, hogy megvan, de azért néha jól esne, ha ezt érezhetném is, nem csak tudnám, akkor nem vagyok túl elégedett a helyzettel.

Nem hibáztatok senkit, ez egyedül az én felelősségem, és hogyan is várhatnám el másoktól, hogy figyeljenek oda rám, ha saját magam nem vagyok képes erre.

Lassan fél egy van, már Tomi is megjött Szegedről, úgyhogy most zárom a soraimat, bár még bőven lenne miről írnom, de már így is elég lesz. :)

A lényeg, hogy rájöttem, hogy nagyon gáz vagyok, és újabb dolgot látok, amiben van mit fejlődnöm. Nem akarok kevésbé lelkiismeretes munkaerő vagy koreográfus lenni, de ma már máshogy csinálnám, ha megtehetném. Vissza azonban nem tudom csinálni a dolgokat, nem bánom, hogy így történtek, mert ezt úgy tűnik meg kell nagyon tanulnom, hogyan engedjek ki a kezemből feladatokat, és képes legyek lazítani a gyeplőn. Ezen a leckén most megbuktam, ezt is tudomásul veszem, de nagyon szeretnék majd tanulni belőle a jövőre nézve.

Szép álmokat! :)
Lili

Szülinap :)

Ha már a szülinapoknál tartunk, nekem is nemrég volt. :) Nagyon csodás nap volt, drága Férjem minden jóval meglepett. Pl. készíttetett nekem diabetikus csokitortát, persze tojásmenteset, és teljes kiőrlésű lisztből is készült, úgyhogy ehettem belőle bátran. :) Már ezért is szuper, hogy szülinapom volt. :) Na de azért inkább az volt nagyon jó, hogy aznap mindketten szabadságon voltunk, és a nap nagy részét együtt töltöttük. (leszámítva, mikor kikötötték az új lakásunkból a gázt, mert volt némi adminisztrációs hiba, és az után kellett futkosni pont ezen a szép napon)

Nekem nem könnyű ajándékot venni, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerű engem boldoggá tenni. Hogy lehet ez? Nekem nem számít, hogy mi az ajándék, csak az a fontos, hogy gondolt-e rám a másik. Szeretem a személyes dolgokat, az olyan ajándékokat, amin látszik az odafigyelés, a törődés, a szeretet. Egy képeslapnak, amit szeretettel írtak meg, jobban tudok örülni, mint mondjuk egy értékes ékszernek, amin érzem, hogy csak befutott valaki a boltba, és gyorsan választott egyet, hogy aztán kipipálhasson. Drága Tomikám pl. azzal okozott a legnagyobb örömöt, hogy ezt a tortát, amire a diabétesz mellett már nagyon vágytam, megszerezte nekem, és feldíszítette a lakást szülinapos girlandokkal, meg el voltak dugva képeslapok mindenhol, amerre jártam, találtam egyet-egyet, és még a kedvenc diabetikus málnaszörpöm is be lett szerezve. :)

Szóval törődés, odafigyelés. Szerintem ajándékozásnál ez lenne a legfontosabb, szempont. Sajnos azonban azt tapasztalom, hogy ma már annyira rohannak az emberek, hogy csak "letudják" egymást ezen a téren is. Nekem két ünnep számít, a szülinap, és a Karácsony, ezekre igyekszem odafigyelni, és ezeknél igénylem én is az odafigyelést.

Általában már ilyenkor ősszel vezetek egy listát, hogy mit lehetne ajándékozni karácsonyra, figyelem a szeretteimet, hogy tudjam, mit szeretnének stb. Hetekig készülődök, és nem az ajándék értéke a lényeg, hanem az, hogy a megfelelőt találjam meg.

Az ünnepeknek nem a pénzköltés a lényege, hanem számomra egy kis kiszakadást jelent a mindennapokból, amikor a legfontosabb ajándékot adjuk egymásnak: időt. Nekem ugyanis ez a legértékesebb, mivel ebből van a legkorlátozottabban rendelkezésre álló, legalábbis számomra. (a szeretet természetes, ezt nem is említem pontosan az alap kategóriája miatt)

Mivel a pénz nem tud motiválni, ezért az sem foglalkoztat, hogy mennyibe kerül egy ajándék. Nekem egy szuper kis füzet, vagy napló ugyanolyan értékes, mint egy Frei Wille ékszer. Egy jó dvd, aminek van mondanivalója is, pl. szeretem az igaz történeteken alapuló lelki tartásról szóló filmeket, felér egy Guess ruhával.

Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nézzünk egy kicsit körbe magunk körül, és ne feledkezzünk meg arról, hogy mi az igazán fontos. Hogy egy jó beszélgetés egy szelet torta mellett többet ér, mint az, hogy két percem van a másikra, és adok valamit, ami mindegy is, hogy tetszik-e neki, a lényeg csak az, hogy letudtam. Egész évben rohanunk megállás nélkül, és a kapcsolataink már oly mértékben elszemélytelenednek, hogy a legszorosabb viszonyunk a számítógépünkkel, és a telefonunkkal van, ez pedig nincs így jól. Nagyon nincs.

Nekem borzasztó kevés időm van a munkám mellett, és most majd jön a baba, megint csak egy új élethelyzet lesz, és biztosan nem fogom a lábamat lógatni naphosszat, de az emberi kapcsolatok így is, úgy is nagyon fontosak nekem. Nem tudok annyi emberrel találkozni, amennyivel szeretnék, nem tudok én sem annyi időt a másikkal tölteni, amennyit szeretnék, de amikor sikerül megszervezni egy-egy találkozót, akkor az övé vagyok, rá figyelek.

Javítsunk azon, amin lehet, és ez az ajándékozás, kapcsolatápolás téma szerintem bőven megér egy kis tuningot. :) Nem gépek vagyunk, hanem emberek, viselkedjünk is úgy! :)

Mosolygós napot! :)
Lili

Egy éves az SYT! :)

Bizony, a Sabor y Tumbao is már több, mint egy éves! :) Augusztus 18-án volt tavaly az első válogatás, és 21-én már az első próba. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt egy év. Én nagyon büszke vagyok a lányaimra, nagyon jó a csapat. A válogatásnál nekem nagyon fontos volt két dolog: az egyik, hogy milyen ember, a másik, hogy milyen fantáziát látok benne. Volt, hogy ügyesebb táncos nem került be, mert nem láttam a tánc iránti alázatot benne, és szívesebben dolgozom olyan "csiszolatlan gyémántokkal", hogy a közhellyel éljek, akik formálhatók, alakíthatók, minthogy vésőt fogjak, és berögzült sallangokat próbáljak kikalapálni egy olyan emberből, aki ráadásul nem lát az orránál tovább, és meg van győződve a tökéletességéről. Persze azért ez nem azt jelenti, hogy kezdőket vettem volna fel a csapatba, de elsősorban a letisztult mozgás volt a fontos, és nem a mindenféle díszítések ismerete, hiszen ez utóbbit úgyis megtanítom nekik.

Hogy mi történt ez alatt az egy év alatt?

Hát először is indultunk tavaly novemberben egy timba koreo-val a Copa salsa versenyen, ahol második helyezést értünk el. Akkor 7 főt indítottam a 14-ből, most már 12 fős a koreográfia, a táborban adtuk elő, nagy élmény volt, most éreztem, hogy kezdenek beérni a dolgok. Hiába, kell idő a jó dolgokhoz.

Én képtelen vagyok pár hét alatt összedobni egy koreográfiát, és abból minőségi produkciót készíteni. Nekem idő kell, mármint arra, hogy azt úgy tanítsam meg, úgy javítsam a hibákat, hogy a legapróbb részletekre is igyekezzek odafigyelni. Erre jó példa, hogy a reggaeton koreográfiánkat januárban kezdtük, és először a júliusi táborban adtuk elő. Fél év alatt készült el, de még mindig csiszolgatjuk. Pedig aztán ha valamit össze lehetne gyorsan dobni, az a reggaeton, legalábbis azok a produkciók, amiket gyakran látok, erről tanúskodnak. De nekem többről szól ez a műfaj is, mint kurvás fenék rázás, már elnézést. Kár ezt a kategóriát erre a szintre degradálni. Természetesen nem gondolom, hogy minden produkció ilyen, de sok ilyen van sajnos.

Aztán egy pár hónapot gyúrtunk már a rumbára, mielőtt nekiálltunk az új timba koreo-nak, amiben most van egy kis rumba rész is. Jó lenne nagyon, ha a versenyig elkészülne ez is, mert idén is szeretném nevezni a lányokat, de csak akkor indulunk, ha már jól állunk, összecsapni nem szeretném.

Nagyon büszke vagyok a lányokra, mert rengeteget fejlődtek, és óriási kitartással, és alázattal állnak a feladatokhoz, és emellett annyira jó emberek, olyan szuper a csapat így együtt, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Nagyon örülök, hogy nincs furkálódás, piszkálódás, irigység, és efféle negatív energia. Az is igaz, hogy ezt nem is tűrném meg, akiben ezt felfedeztem, az mehetett is a csapatból még az elején. Itt együtt, és egymásért is dolgozunk, az egyéni érdek nem írhatja felül a csapat érdekeit.

Nagyon sokat kapok én is a lányoktól, és nagyon jó, hogy így pocakosan is gördülékenyen mennek a dolgok, tudunk próbálni, már félszavakból értjük egymást, és nagyon szeretném, ha ez még nagyon-nagyon sok évig így lenne. Most nem tervezek bővítést, 13-an vannak a csajok, plusz én és a kisfiúnk a pocakomban. :) Szerintem ez most szuper így, nem is szándékozom idén már több embert felvenni.

Nagyon hálás vagyok Balinak és Tominak is a támogatásukért, szakmai tanácsaikért, mert rengeteget segítenek nekem. Balival most az új timba koreo-t közösen készítjük, ez az első ilyen közös munkánk, én nagyon élvezem, mert folyamatosan én is tanulok tőle, és lenyűgöz a kreativitása. :) Nagyon inspiráló tud lenni egy másik nézőpont, egy másik ember ilyen aktív támogatása. :)

Olyan jó érzés, hogy minden héten várom a próbákat. Holnap is kedd lesz, és az azt jelenti, hogy megint próba, és ez nagyon jóóóó! :) Előfordult már persze, hogy nem volt jó kedvem, és úgy érkeztem a próbára, de annyira jó, hogy pár perc alatt ennek már nyoma sem marad, mert a lányok elfelejtetik velem még a tényleg komolyabb problémákat is.

Azt hiszem, hogy az egyik legjobb döntés volt az életemben, hogy létrehoztam a Sabor y Tumbao tánccsoportot is, és nem "csak" a ladies' style workshopokat.

Köszönöm lányok, hogy vagytok! Maradjatok mindig ilyenek! :)

Mosolygós estét mindenkinek!
Lili