Elég nyitott embernek tartom magam, és nagyon sok mindent vállalok nyilvánosan, kevés az olyan dolog, amit úgy értékelnék, hogy esetleg ez vagy az nem tartozik másra. Általában jellemző rám, hogy ha kérdeznek tőlem, válaszolok, legyen az kényes vagy intim kérdés, ha úgy érzem, hogy a válaszommal nem sértem más privát szféráját, akkor megválaszolom. Ez alatt azt értem, hogy attól, hogy nekem nem okoz esetleg problémát beszélni, írni rengeteg dologról, lehet, hogy másnak, aki érintett a történetben, lehet, hogy okoz, nem szeretné nyilvánosságra hozni, ezért ilyenkor inkább én is befogom a szám.
Minden ember más és más ilyen szempontból, és én úgy látom, hogy nagyon fontos, hogy érzékeljük ezeket a különbségeket. Ami az egyiknek még belefér, lehet, hogy a másiknak már túl sok. Kell ehhez egy jó adag érzelmi intelligencia, de a másikra való odafigyelés a legfontosabb.
Nálam nem sok dolog van, ami zavarná a privát szférámat, de azért van ilyen. Például a túlságosan nyomulós emberek kiváltják belőlem, hogy két lépést hátralépjek. Arról a típusról beszélek, akik túlpörgetik magukat, de itt nem a munkára gondolok, hanem a kapcsolataikra.
Volt rá példa, hogy nagyon kedveltem egy lányt, de azért nem tudtam vele barátkozni, mert nagyon sok volt nekem. Minden nap hívott, írt emailt, és sajnos megsértődött, hogyha nem válaszoltam azonnal stb. Nagyon jó ember volt, nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk barátok lenni, de úgy éreztem, megfojt. Nem hagyott nekem időt, és teret arra, hogy az én baráti érzéseim is kifejlődjenek, hanem rám borította magát, és én mint egy fuldokló menekültem ebből az ismeretségből.
Aztán vannak azok az emberek, akik másképpen, de szintén nyomulósak. Ők azok, akiknek presztízs, hogy mindenről tudjanak, mindenhol ott legyenek, semmiből ne maradjanak ki stb. Általában ezek az emberek nagyon megbízhatatlanok is, jobb, ha titkokat nem bízol rájuk, mert kifecsegik. Persze nem rosszindulatból teszik szerintem, egyszerűen ilyenek. Kényszerük az infó szerzés, és ezért hajlandóak adni is. Pedig valaki nem attól lesz értékes, hogy mindennel képben van. Legalábbis én így látom. Inkább úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek valami a magánéletében nagyon nincs rendben, és azt próbálják kompenzálni ezzel a túlfokozott külső pörgéssel, hiszen amíg lehet mással foglalkozni, addig nem kell magunkkal.
A harmadik csoport, akikkel én távolságot tartok, azok, akik nem értenek a finom jelzésekből, és ajtóstul rontanak a házba. Pl. most, hogy fekszem már 4 hete, nagyon jól esik, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok. De beszélni nem akarok egyelőre arról, hogy miért fekszem. Azonban ezt vannak, akik nem értik meg. Néha azt érzem, hogy nem is az a fontos, hogy vagyok, hanem az, hogy megtudják, mi bajom van. Általában "elfelejtek" válaszolni a kérdés ezen részére, és hagyom, hogy észrevegyék magukat, hogy nem szeretnék részleteket írni. Aki az első ilyen jelzést nem veszi, annak megírom konkrétan, hogy nem szeretném a részleteket nyilvánosságra hozni. Egy részük itt be is sértődik, és nem érdeklődik többet, másik részük azonban számomra hihetetlen módon tovább érdeklődik, de nem a hogylétemről, hanem a problémámról. Ez már a tapintatlanság kategóriát is kimeríti nálam.
Nagyjából ezek az én kis határaim, amiket szeretek megtartani magamnak. Azért írtam erről, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nem úgy kell gondolkodni, hogy ami neked jól esne, az biztosan a másiknak is, hanem úgy, hogy a másik igényeire kell odafigyelni, és tiszteletben tartani a határokat, amiket meghúz.
Mosolygós hétvégét!
Szeretettel:
Lili
Minden ember más és más ilyen szempontból, és én úgy látom, hogy nagyon fontos, hogy érzékeljük ezeket a különbségeket. Ami az egyiknek még belefér, lehet, hogy a másiknak már túl sok. Kell ehhez egy jó adag érzelmi intelligencia, de a másikra való odafigyelés a legfontosabb.
Nálam nem sok dolog van, ami zavarná a privát szférámat, de azért van ilyen. Például a túlságosan nyomulós emberek kiváltják belőlem, hogy két lépést hátralépjek. Arról a típusról beszélek, akik túlpörgetik magukat, de itt nem a munkára gondolok, hanem a kapcsolataikra.
Volt rá példa, hogy nagyon kedveltem egy lányt, de azért nem tudtam vele barátkozni, mert nagyon sok volt nekem. Minden nap hívott, írt emailt, és sajnos megsértődött, hogyha nem válaszoltam azonnal stb. Nagyon jó ember volt, nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk barátok lenni, de úgy éreztem, megfojt. Nem hagyott nekem időt, és teret arra, hogy az én baráti érzéseim is kifejlődjenek, hanem rám borította magát, és én mint egy fuldokló menekültem ebből az ismeretségből.
Aztán vannak azok az emberek, akik másképpen, de szintén nyomulósak. Ők azok, akiknek presztízs, hogy mindenről tudjanak, mindenhol ott legyenek, semmiből ne maradjanak ki stb. Általában ezek az emberek nagyon megbízhatatlanok is, jobb, ha titkokat nem bízol rájuk, mert kifecsegik. Persze nem rosszindulatból teszik szerintem, egyszerűen ilyenek. Kényszerük az infó szerzés, és ezért hajlandóak adni is. Pedig valaki nem attól lesz értékes, hogy mindennel képben van. Legalábbis én így látom. Inkább úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek valami a magánéletében nagyon nincs rendben, és azt próbálják kompenzálni ezzel a túlfokozott külső pörgéssel, hiszen amíg lehet mással foglalkozni, addig nem kell magunkkal.
A harmadik csoport, akikkel én távolságot tartok, azok, akik nem értenek a finom jelzésekből, és ajtóstul rontanak a házba. Pl. most, hogy fekszem már 4 hete, nagyon jól esik, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok. De beszélni nem akarok egyelőre arról, hogy miért fekszem. Azonban ezt vannak, akik nem értik meg. Néha azt érzem, hogy nem is az a fontos, hogy vagyok, hanem az, hogy megtudják, mi bajom van. Általában "elfelejtek" válaszolni a kérdés ezen részére, és hagyom, hogy észrevegyék magukat, hogy nem szeretnék részleteket írni. Aki az első ilyen jelzést nem veszi, annak megírom konkrétan, hogy nem szeretném a részleteket nyilvánosságra hozni. Egy részük itt be is sértődik, és nem érdeklődik többet, másik részük azonban számomra hihetetlen módon tovább érdeklődik, de nem a hogylétemről, hanem a problémámról. Ez már a tapintatlanság kategóriát is kimeríti nálam.
Nagyjából ezek az én kis határaim, amiket szeretek megtartani magamnak. Azért írtam erről, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nem úgy kell gondolkodni, hogy ami neked jól esne, az biztosan a másiknak is, hanem úgy, hogy a másik igényeire kell odafigyelni, és tiszteletben tartani a határokat, amiket meghúz.
Mosolygós hétvégét!
Szeretettel:
Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése