Babát várunk! :)

Pár napja drága Férjecském megosztotta a facebook-on a hírt, hogy babát várunk. 14 hetes vagyok, és gondoltam, megosztom veletek a kezdeteket, méghozzá olyan formában, amit eddig nem tettem, azaz a nem publikus naplómból vágok ide be egy részletet. :)

2011. február 16. szerda.

Hajnalban arra ébredek, hogy nagyon durva hányingerem van. Fürdőben ölelem egy ideig a WC kagylót, de csak öklendezek, nem jön ki semmi. Első gondolatom persze a baba, rögtön csinálok is egy tesztet. Valami nagyon halvány vonal mintha lenne. Hű, már tiszta dilis vagyok, beképzelem magamnak azt a csíkot. Valószínűbb, hogy a chilis tortilla chips tegnap éjjel megártott. Talán nem kellett volna az egész zacskó tartalmát bepuszilnom, és még némi csokit is ennem rá…

Az elmúlt 6-8 hónapban 7-8 kilót híztam... Jó lenne leállni. Mondjuk az ilyen falási rohamok, mint a tegnap esti, azaz éjszakai, nem jellemzőek rám. A dietetikus szerint azért híztam, mert keveset eszem, és sokat mozgok... Azért persze ez nem ilyen egyszerű. A lényeg, hogy mind az evés, mind a mozgás rendszertelen lett az életemben, ami nagy változás a korábbihoz képest. Most van, hogy napokig nem mozgok, aztán lenyomok egy 4 órás ladies' style workshopot. Az evéssel ugyanez van. Egyik nap alig, másik nap meg többet is, mint kellene. Állítólag sokkot kap a szervezetem, az evéstől és a hirtelen megterheléstől is, és emiatt mindent raktároz, felborult az anyagcserém. Na mindegy, hamarosan elkészül a személyre szabott étrendem, majd az beállítja a normális súlyomat megint.

A hányinger egész nap kitart, de nem vészes.

2011. február 17. csütörtök

Azért biztos, ami biztos, megcsinálok még egy tesztet. Semmi… Negatív... Jó hülye vagyok… Azért elég furi ez az egész, de hajlamos vagyok bebeszélni magamnak dolgokat úgy tűnik.

2011. február 19. szombat

Ma van a névnapom, és egyben a 32. ciklusnap is. Még mindig késik, újabb teszt. Ott a halvány vonal, és most már biztosan nem képzelődöm. De mit jelent a halvány vonal??? Google segíts!!!

Azt írják, hogy mindegy milyen vonal, a csík az csík, azaz terhes vagyok!!! :):):)

Nem is tudom mit érzek hirtelen! Úgy szeretném elmondani Tominak! De ő még alszik. Elmegyek anyának ajándékot venni a névnapjára, és belebotlok egy édes kis kékorrú maciba, ami kisbaba. Megveszem, hazahozom Tominak. Tudom, még korai ennyire beleélnem magam, de aggódni sem akarok. Némi hányingerem van egyébként, de nem vészes.

Jajj, Tomi még mindig nem ébredt fel, valahogy fel kellene ébresztenem. Bemegyek a hálóba, odabújok hozzá, de aztán inamba száll a bátorságom, és gyorsan kimegyek, csinálok még egy tesztet. Ezen is látszik a halvány vonal. :)

Drágám felébred, és látja rajtam, hogy van valami, rögtön rá is kérdez, hogy csak nem csináltam tesztet megint? Vigyorgok, mint egy aranyos félkegyelmű, és odaadom neki a tesztet és a macit is. :)

2011. február 23. szerda

Balinak elmeséljük, hogy babát várunk. Már alig bírtam kivárni, hogy elmondjam, de csak most jött fel Pestre, telefonon meg nem akartam. Nagyon megható jelenet, mikor megtudja... Nagyon örül, és szeret minket, és az ilyen helyzetekben ezt nem csak tudom, hanem érzem is. Egyelőre nem mondjuk el másnak, majd ha már voltunk dokinál.

Hát egyelőre ennyi a kezdetekről, később majd beszámolok a további történésekről is. :)

Mosolygós napokat!

Lili

Szívesség :)

Volt egy újabb téma kérés, és szívesen teszek eleget neki.

Valahogy úgy vagyok lelkileg kódolva, hogy ha látom, hogy valahol nehézség van, rögtön azon jár a fejecském, hogy tudnék segíteni. Probléma-megoldó típus vagyok.

Sajnos azonban nem egyszer ért pofon amiatt, hogy segítettem. Hogy mi lehetett a hiba? Először is azt kellett megtanulnom, hogy akkor segítsek, ha kérik a segítségemet. Pontosabban ezt kellett volna megtanulnom, de még van vele feladat. Ez nem azt jelenti, hogy beleavatkozom mások életébe, és rájuk kényszerítem az én javaslataimat. Nagyon nem. Pl. nem egyszer kreáltam már a Fuerte-ben munkát azért, hogy tudjak fizetést adni valakinek, mert tudtam, hogy jól jönne neki, szüksége van a támogatásra. De most már ez is kicsit kezdi elérni a határt, elég volt. Az emberek ugyanis gyakran nagyon nem értékelik, amit kapnak. Azért, mert nem írom ki nagy betűkkel, hogy figyi, te azért kaptad ezt a lehetőséget, hogy segítsünk, nem azért, mert a Fuerte-nek feltétlenül szüksége lenne rád, vagy a munkádra, attól ez még így van. Persze ideális esetben a Fuerte is jól jár, de előfordul olyan eset is, hogy nem.

Aztán olyan is előfordult már többször, hogy a lakásunkat adtuk oda ingyen, vagy rezsiért, esetleg minimális bérleti díjért ismerősnek, hogy segítsünk áthidalni nehézségeket. Hát egy olyan esetet sem tudok mondani, ami előbb utóbb ne járt volna valami kellemetlenséggel. Na jó, egyet tudok. Bali is lakott ott egy rövid ideig, vele nem volt gond. De a többi esetben végül még mi éreztük rosszul magunkat Tomival, ha szólnunk kellett ezért vagy azért, azaz kellemetlenné vált, hogy szívességet tettünk, hogy segítettünk másoknak.

De lássuk, hogy mi a helyzet a pénzbeli szívességekkel, hiszen ez egy elég gyakori eset. Ha valakit ki kell segíteni, én szívesen teszem, bár eddig ez is nagyon sok problémát okozott. A „jó adós” azon van, hogy minél előbb visszafizesse a tartozását, de sajnos 5-ből talán 1 ilyen van. Nem véletlenül mondják, hogy baráttal, családtagokkal ne pénzezz, úgy adj, ha nem várod vissza, mert egyébként elég sok problémát okozhat. Hogy miért? Először is az adósnak, és neked is nyomasztó, hogy a kapcsolatotokba bekerült a pénz. Valószínűleg az adós kényelmetlenül is érzi magát már attól, hogy kérnie kellett, és bár lehet, hogy kezdetben hálás, amiért kapott segítséget, de később ez a kellemetlenség csak fokozódik. Benne azért, mert esetleg nem tudja törleszteni, vagy visszafizetni a megbeszélt módon, vagy azért, mert egyszerűen lusta, nem érdekli, inkább másra költi. Benned azért, mert ahogy telik az idő, egyre kínosabb, hogy szóba hozd, ne hozd stb. Én pl. próbálom nem szóba hozni, de ettől még kellemetlen. Főleg, ha látom, hogy nem abban gondolkozik, hogy tudná minél előbb rendezni, nem szerepel a prioritásaiban, vagy ha igen, mindig elé kerül más dolog, ami nem biztos, hogy jogosan van előtte. Biztos, hogy nem vennék egy motort, ha tartozom 200 ezerrel valakinek, vagy fizetnék be egy wellness hétvégére, hanem inkább azt is a törlesztésre adnám oda, és majd akkor vásárolnék, vagy mennék pihenni, ha lesz miből. Aztán ha eltelik nagyon az idő, akkor jelzem, hogy mi újság van, de ez csak még kínosabb, és ami vicces, hogy nekem. Én érzem magam hülyének, és nekem kínos.

Ezek miatt az érzések miatt általában elkezdjük kerülni egymást. Az egyik fél, aki tartozik, azért, mert tudja, hogy ha kontaktusba kerülünk, mondjuk beszélünk telefonon, akkor ez is előjöhet, neki meg rossz érzés, hogy tartozik. Azt is feltételezi, hogy ha még nem is hozod szóba a dolgot, akkor is emiatt hívtad. Neked meg azért kínos, mert segítettél, és hála helyett még ezt kapod. Úgy érzed, nem érdemelte meg a másik a segítségedet, és egyre több rossz érzés kerül a kapcsolatotokba. Így barátságok, ismeretségek redukálódnak, és akár tűnnek el a süllyesztőben a pénzeddel együtt.

A családnál sem egyszerűbb, hiszen ott a családi kötelék ugyan megmarad, de a kapcsolatnak nagyon sokat árthat, sokszor úgy el is mérgesedhet, hogy a felek nem beszélnek egymással akár hosszú ideig.

Ennyit a pénzről. Rengeteg más mód is van arra, hogy szívességet tegyünk, de azért is írtam le a pénzes témát, mert ez könnyebben megfogható. A szívesség kicsit úgy működik a fejecskémben, mint egy bank. Beraksz valakinek a számlájára, majd feltételezed, hogy ha neked szükséged lenne valamire, akkor ő is segítene. De azt legalább elvárnám, hogy ne szúrjon hátba az, akinek segítettem. Nagyon szép lenne, ha ez így működne, de a valóság más. Az emberek gyorsan felejtenek.

Természetesen van bőven kivétel, és vannak olyan kapcsolatok, ahol ez jól működik. A tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy arányaiban nagyon kevés az ilyen.

Akkor van-e értelme szívességet tenni, ha ennyire sok negatív dolog érhet minket? A válaszom nem, és igen. Nem, nem éri meg szívességet tenni nagyon sok esetben, de ha olyan lelkületű vagy, mint én, akkor nem tudod megtenni, hogy nemet mondj.

Mi a megoldás? Az önzetlen adás. Megtanulni azt, hogy úgy adj, legyen szó bármiről, hogy ne várj érte cserébe semmit. Ez nagyon nehéz, mert ha mást nem, valljuk be, hogy hálát azért várunk a cselekedetünkért. Mindig mondom, nem vagyunk altruisták. Ha konkrét dolgot nem is várunk, de mondjuk azért csináljuk, mert látjuk, hogy örül neki, és jó érzés nekünk, hogy segítettünk. De a jó érzésünk akkor lehet teljes, ha nem árnyékolja be semmi, és ez csak egyetlen módon valósulhat meg, ha nem várunk el semmit.

Aki pedig abban a szerencsés helyzetben van, hogy segítettek neki, az minimum köszönje meg, és értékelje, hogy valaki kihúzta a gödörből. Ha pedig pénzről van szó, igyekezzen minél előbb visszafizetni.

Sok rossz ért amiatt, mert segítettem, rengetegen kihasználták, hogy ilyen a természetem, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy elfordulnék az emberektől, és nem segítenék, ha megkérnek. Talán a mondvacsinált Fuerte-s „állásokkal”, és a pénzzel kicsit óvatosabb leszek a jövőben, valamint a lakásunkat sem fogom "menedéknek" tekinteni.

Tehát változások lesznek az életemben. E téma rávilágított néhány dologra, de csak azokat redukálom, amik értelmetlenek, alapból kudarcra ítéltek voltak olyan szempontból, hogy hova vezethetnek. Helyettük azonban látom már, hogy más módon is lehet segíteni, és ami még fontos, akár sokkal több embernek, mint amennyienek most tudok.

Nagyon szeretném elmélyíteni az önzetlen adás képességét, amikor még hálát sem várok el, sőt, még köszönetet sem, de ez eléggé szemben áll az emberi természettel. Ha milliomos lennék, biztosan több ilyen cselekedetet tudnék úgy tenni, hogy nem várok el semmit, mert nem követelne tőlem lemondást, áldozatot az, ha segítek, hiszen fillérek lennének azok, amiket most képes vagyok nyújtani. De úgy érzem, hogy szívesen hoznék áldozatot is, sőt, vágyom is arra, hogy lemondjak dolgokról mások szolgálata érdekében, de nagyon fontosnak érzem most, hogy ezek a támogatások, segítségek jó helyre kerüljenek. Nem az a jó hely, ahol utána istenkirálynőként kezelnek, és leborulnak a lában előtt, ha meglátnak, hanem az, ahol valóban rászorulóknak tudok segíteni. Régóta álmom például egy gyermekeket segítő alapítvány, talán egyszer belevágok. :)

Nagy kedvenc idézetem: "Szeress mindentkit, szolgálj mindenkit, mindig segíts, sohase árts." Azt hiszem, ha nem is maradéktalanul, de egész jó sikerül megvalósítanom. Azonban, ha úgy érzem, kihasználtak, akkor mindig kell hozzá erő, hogy továbbmenjek ezen az úton. Szerencsére nem olyan gyakoriak ezek az esetek, de időről időre mindig felbukkannak. Talán az elszántságom próbái ezek. :)

Mosolygós nyuszis ünnepet!

Szeretettel:

Lili

Újrakezdés és örömei :)

Feldobtam a kérdést a facebook-on, hogy miről olvasnátok szívesen, és jött ez a téma: Újrakezdés és örömei. Hát kicsit meg lettem fogva vele, be kell valljam, mert az élet velem elég kegyesen bánt az elmúlt 32 év alatt, és mindössze 3 olyan esemény volt eddig, ami nagyon megviselt, padlóra kerültem, és onnan kellett magam újra összerakni, és feltápászkodni. Persze lehet, hogy 3 is sok, nem tudom, és az is igaz, hogy mindhárom alkalommal igencsak a padlóra lettem küldve. Az egyik ilyen időszakom akkor volt, mikor édesapám meghalt. Ennek már 11,5 éve, mégis a mai napig nem nagyon tudok róla beszélni, pedig nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá. A másik kettő egy-egy hosszú kapcsolatomnak a vége után volt.

Hogyan kezeltem ezeket a helyzeteket? Hát nem jól. Volt, hogy minden értelmét vesztette. Minden, ami addig fontos volt, már nem számított. Volt, hogy lefogytam, volt, hogy meghíztam. Mindenesetre az újrakezdésben semmi örömöt nem találtam akkor.

A legutóbbi ilyen mélypont is már 8 éve történt velem, így nagyon aktuális élményeim nincsenek a "padlón vagyok" állapotról, de azt hiszem, hogy az ember nagyon is jól tud ezekre emlékezni, nehéz elfelejteni őket. Talán nem is kell, hogy elfelejtsük, inkább meg kell próbálni tanulni belőle.

Én abban biztos vagyok, hogy nagyon sokat tanultam, és ahhoz, hogy ma ilyen ember legyek, mint amilyen most vagyok, erőteljesen hozzájárultak ezek az élmények ugyanúgy, mint a rengeteg jó is, amit az élettől kaptam. De mégis azt gondolom, hogy a nehézségekben van ott leginkább a fejlődés lehetősége. Ha minden jó, az ember ellustul, nem tesz annyit a dolgokért. Persze annak örülök, hogy jelenleg nem ekkora nehézségekkel kell szembenéznem, és úgymond kisebb tréningeket kapok az élettől, de ezek is fontosak, még akkor is, ha amikor benne vagy, nagyon nem kívánod, hogy ez történjen veled.

Ha magánéletben nem is, de szakmailag viszont elég jól viselem az újrakezdéseket. Motivál, erőt és lendületet ad egy új kihívás, nagyon tudok küzdeni, harcolni, és sok örömet találni egy-egy új feladatban. Felépítettem már 3 vállalkozást, ebből kettőt segítséggel természetesen, és bár mindig a nulláról kellett kezdenem, miután a döntés megvolt, utána nagyon tudtam haladni előre a céljaim felé, és a legtöbb örömöt mindig ez az építkezési szakasz adta nekem mindhárom alkalommal.

Azt is érzem, hogy erre vagyok a legalkalmasabb, azaz építkezni, felépíteni valamit. Ha kész van, bár egy vállalkozás soha nincs "kész", de ha már elértem vele egy pontig, utána sajnos lankad az érdeklődésem. Nagyon kell figyelnem, hogy meglegyen a folyamatos motivációm. Szerencsére ismerem magam, és sokat tanultam a korábbi két vállalkozásomból is, így most a harmadiknál már nagyon jól kezelem ezt és sikerül megújult kihívásokat találnom. Nem mondom, hogy ugyanaz az érzés, mint a legelején, de a mai napig nagyon sokat ad nekem. Amíg pedig a mérleg a pozitív felé dől, addig nincs gond. :)

Visszatérve a magánéletre, néhány dolog azért segítheti az újrakezdést:
1. fogadd el, ami történt
2. bocsáss meg magadnak
3. bocsáss meg a másiknak
4. szeresd magad
5. találj új kihívásokat, célokat, foglald le magad

A szőnyeg alá söprés nem megoldás, ha gyászolni kell, akkor gyászolj, ha sírnod kell, sírj, ha törnél zúznál, keress műanyag tányérokat. :)
Az elfojtott, nem megoldott problémák később megbosszulják magukat, nem fogsz tudni kilépni az önsajnálatból, depiből, és tele leszel komplexusokkal.

Ha új életet akarsz kezdeni, előbb zárd le a régit, és ne cipeld a kakis batyut magaddal tovább!

Namaste!
Lili

Privát szféra :)

Elég nyitott embernek tartom magam, és nagyon sok mindent vállalok nyilvánosan, kevés az olyan dolog, amit úgy értékelnék, hogy esetleg ez vagy az nem tartozik másra. Általában jellemző rám, hogy ha kérdeznek tőlem, válaszolok, legyen az kényes vagy intim kérdés, ha úgy érzem, hogy a válaszommal nem sértem más privát szféráját, akkor megválaszolom. Ez alatt azt értem, hogy attól, hogy nekem nem okoz esetleg problémát beszélni, írni rengeteg dologról, lehet, hogy másnak, aki érintett a történetben, lehet, hogy okoz, nem szeretné nyilvánosságra hozni, ezért ilyenkor inkább én is befogom a szám.

Minden ember más és más ilyen szempontból, és én úgy látom, hogy nagyon fontos, hogy érzékeljük ezeket a különbségeket. Ami az egyiknek még belefér, lehet, hogy a másiknak már túl sok. Kell ehhez egy jó adag érzelmi intelligencia, de a másikra való odafigyelés a legfontosabb.

Nálam nem sok dolog van, ami zavarná a privát szférámat, de azért van ilyen. Például a túlságosan nyomulós emberek kiváltják belőlem, hogy két lépést hátralépjek. Arról a típusról beszélek, akik túlpörgetik magukat, de itt nem a munkára gondolok, hanem a kapcsolataikra.

Volt rá példa, hogy nagyon kedveltem egy lányt, de azért nem tudtam vele barátkozni, mert nagyon sok volt nekem. Minden nap hívott, írt emailt, és sajnos megsértődött, hogyha nem válaszoltam azonnal stb. Nagyon jó ember volt, nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk barátok lenni, de úgy éreztem, megfojt. Nem hagyott nekem időt, és teret arra, hogy az én baráti érzéseim is kifejlődjenek, hanem rám borította magát, és én mint egy fuldokló menekültem ebből az ismeretségből.

Aztán vannak azok az emberek, akik másképpen, de szintén nyomulósak. Ők azok, akiknek presztízs, hogy mindenről tudjanak, mindenhol ott legyenek, semmiből ne maradjanak ki stb. Általában ezek az emberek nagyon megbízhatatlanok is, jobb, ha titkokat nem bízol rájuk, mert kifecsegik. Persze nem rosszindulatból teszik szerintem, egyszerűen ilyenek. Kényszerük az infó szerzés, és ezért hajlandóak adni is. Pedig valaki nem attól lesz értékes, hogy mindennel képben van. Legalábbis én így látom. Inkább úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek valami a magánéletében nagyon nincs rendben, és azt próbálják kompenzálni ezzel a túlfokozott külső pörgéssel, hiszen amíg lehet mással foglalkozni, addig nem kell magunkkal.

A harmadik csoport, akikkel én távolságot tartok, azok, akik nem értenek a finom jelzésekből, és ajtóstul rontanak a házba. Pl. most, hogy fekszem már 4 hete, nagyon jól esik, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok. De beszélni nem akarok egyelőre arról, hogy miért fekszem. Azonban ezt vannak, akik nem értik meg. Néha azt érzem, hogy nem is az a fontos, hogy vagyok, hanem az, hogy megtudják, mi bajom van. Általában "elfelejtek" válaszolni a kérdés ezen részére, és hagyom, hogy észrevegyék magukat, hogy nem szeretnék részleteket írni. Aki az első ilyen jelzést nem veszi, annak megírom konkrétan, hogy nem szeretném a részleteket nyilvánosságra hozni. Egy részük itt be is sértődik, és nem érdeklődik többet, másik részük azonban számomra hihetetlen módon tovább érdeklődik, de nem a hogylétemről, hanem a problémámról. Ez már a tapintatlanság kategóriát is kimeríti nálam.

Nagyjából ezek az én kis határaim, amiket szeretek megtartani magamnak. Azért írtam erről, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nem úgy kell gondolkodni, hogy ami neked jól esne, az biztosan a másiknak is, hanem úgy, hogy a másik igényeire kell odafigyelni, és tiszteletben tartani a határokat, amiket meghúz.

Mosolygós hétvégét!
Szeretettel:
Lili

Sunyiság :)

Kicsit erős cím, tudom, de hát megszokhattátok, hogy nem rejtem véka alá a gondolataimat, és nem cenzúrázom a szavaimat. :)

Mit nevezek én sunyiságnak? Nagyon egyszerű, az őszintétlen viselkedést. Ez elég tág fogalom lehet első ránézésre, és nekem is beletartozik egy csomó minden. Pl. az, ha valaki érdekből nyal a másiknak. Vagy az, ha valaki ferdít, csúsztat, nem meri felvállalni a gondolatait, nem elég tökös, hogy kiálljon magáért. De a konfliktuskerülők a "kedvenceim".

Meg kell érteni szerintem, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, és ha folyamatosan erre törekszünk, az egyéniségünkből semmi sem marad. Ha pedig a gondolataidat nem mered felvállalni, vagy nem állsz ki értük, csak állandóan fortyogsz magadban, az jó neked?

Nem mondom, hogy a véleményem nem változik, mert folyamatosan alakulok, bár bizonyos értékek ugyanúgy fontosak ma is, mint 10 évvel ezelőtt. Az őszinteség és a korrektség mindenekelőtt.

Nem vagyok konfliktuskerülő típus, és ma már tudok különbséget tenni az önigazolás és a konfliktusok rendezése között. Nem azt mondom, hogy nekem soha nincs szükségem önigazolásra, és nem csúszok bele egyszer-egyszer ilyen dolgokba, de egyre gyorsabban veszem észre, hogy most erről van szó, vagy valódi problémáról.

Az utóbbi pár hétben, mivel sok dolog összejött, és ráadásul 3 hete fekszem (jól vagyok, nyugi), sokkal érzékenyebb is vagyok. De vannak ilyen időszakok, ezt is el kell fogadni. Tomit és Balit használom kontrollnak, és bármilyen viccesnek tűnik is, de megkérdezem, hogy igazam van-e, vagy túlreagálom. Többször az a válasz, hogy mindkettő. :) Hallgatok rájuk, és igyekszem távol tartani a konfliktusokat is, de nem azért, mert konfliktus-kerülő lennék, hanem azért, mert tudom, hogy most kicsit több önkontrollra van szükségem, mint máskor. Így nem elkerülni szeretném, csak előbb átgondolni a dolgokat. Ehhez nekem nem kell sok idő, elég pár perc, azaz halogatásról valóban nincs szó. Meg még annyi a változás, hogy lassabban szelektálom, hogy ez most probléma, vagy nem. Pedig ezt a képességet már elég jól kifejlesztettem magamban, most némi visszaesés tapasztalható. :)

Hogy miért írok erről? Mert nem vagyok tökéletes, én sem kezelem mindig tökéletesen a dolgaimat, nekem is vannak nehezebb időszakaim, még akkor is, ha ez nem depressziót jelent, vagy még mély pontokat sem, csupán inkább érzékenységet, olykor rossz kedvet.

De visszatérve a címre. Na most ez az időszak, amikor erre ugrok. Most valahogy ki vagyok élezve rá, és a tolerancia szintem romokban. Nem szeretem az álszent viselkedést, a megjátszást, a sunyiságot. Én nem mondom azt, amit hallani akarnak az emberek, ha nem úgy gondolom. Én nem sunnyogok el dolgokat, hanem amikor felmerül bennem, rögtön elmondom az érintettnek, mert úgy gondolom, hogy ez úgy korrekt. Sok kellemetlenségtől megkímélhetném magam, ha nem így tennék, de az nem én lennék. Felvállalom, hogy kellemetlen, de csak amiatt, mert ez az egyetlen őszinte út, és szerintem megérdemli a másik, legyen az jó vagy rossz kapcsolat, hogy korrekten viselkedjek vele. A sunnyogás azonban nem korrekt, így nekem nem fér bele.

Nem játszom meg magam, akkor sem, ha ezt elvárják tőlem. Ha valami rosszul esik, azt azonnal kommunikálom, nem cipelem. Ha valami negatív gondolatom támad, azt is elmondom, és nem gyűjtögetem hetekig, hónapokig. A lényeg, hogy kommunikálok a környezetemmel. Sok embernek ez nagyon furcsa, mert nem szokták meg, hogy ilyen egyenesen a szemükbe mondják, amit gondolnak. Mások úgy érzik, hogy ilyenkor akkor ki kellene állniuk a "gyengébb" mellett, mert szegényke jól megkapta a magáért. Arra persze nem is gondolnak, hogy talán a gyengébb nem volt korrekt, vagy van némi vaj a füle mögött, és nem véletlen a kritika. Valahogy ösztönszerűen védik az emberek a gyengét, aki ha ügyes, jól rá is játszik, és ő lesz az áldozat. Én erős vagyok, ez tény, nem szorulok védelemre, de azért nagyon jól esik, ha kiállnak mellettem. Ilyenkor derül ki mindig, hogy ki hol áll, ki milyen személyiség. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a többség konfliktus-kerülő. Inkább nem szól, hogy ne kelljen erre vagy arra az oldalra állnia, vagy eszetlenül vagdalkozva felszólal, hogy megmutassa, hogy mekkora frankó véleménye van.

Én nem vitákat akarok generálni, szó sincs erről. Épp ellenkezőleg. Vitákat, konfliktusokat akarok rendezni. A rendezés alatt pedig azt értem, hogy nem söpröm a szőnyeg alá csak azért, mert az kényelmesebb, és mert pár hét múlva már úgyis elfelejtem, hogy odatettem. Hány és hány rendezetlen kapcsolat, vagy helyzet van körülöttem, és az emberek nem is törekszenek megérteni a másikat, csak mantraként ismétlik a saját igazukat. Én mindig nagyon átgondolom, ha valaki nem ért egyet velem, és kikapcsolom az érzelmi funkciókat magamon, bekapcsolom a racionalitást, és elemzem. Sokszor nincs igazam, és mikor erre rájövök, azonnal bocsánatot is kérek. Tomi nagyon szereti ezt a tulajdonságomat, talán az egyike azoknak, amit a legtöbbre értékel bennem: elismerem, ha hibázom.

A szókincset pedig lehet ám fejleszteni. Egy sajnálom, vagy ne haragudj csodákra képes. Sokszor ennyi kell, hogy feloldjunk egy-egy kellemetlen helyzetet, és a rossz energia már el is illan. Mégsem élnek sokan vele. Inkább betemetik, vagy százszor elmesélik fűnek-fának, hogy megtalálják az önigazolást. Ilyenkor mindig az a barát, aki egyetért, és sokszor sajnos a "barát" egyetért. Azért tettem idézőjelbe, mert szerintem az a barát, aki akkor is megmondja a véleményét, ha hülye vagy. Már bocs.

A lényeg, amiről írni szeretnék, hogy ne legyetek papírnyuszik, és vállaljátok magatokat. Ne agresszíven, vagy erőszakosan, hanem okosan, átgondolva, lehetőleg kedvesen és őszintén elmondva a másiknak a valódi problémádat, és nem csak a mondvacsinált indokokat, amik jobban hangzanak. Ha banális a valódi ok, akkor is azt vállald fel. Ne lovald bele magad, és gyárts hozzá egy egész színdarabot!

Tisztán élni, úgy, hogy nem hazudsz, nem füllentesz, és mindenkivel korrekten, őszintén viselkedsz, egy csodálatos dolog akkor is, ha olykor nehézségekkel is együtt jár. Nem cserélném el a kényelmesebb, és könnyebb útért, és remélem, soha nem fogok akkorát változni, hogy ezt tegyem. Ha igen, akkor majd küldjétek el nekem ezt az írásomat. :)

Namaste!
Lili :)

Hihetetlen történet :)

Néha olyan dolgokról lehet olvasni a neten, ami számomra elképzelhetetlen, hogy történhet meg. Nemrég olvastam pl. arról, hogy egy kétgyermekes anyuka hasfájással ment kórházba, majd kiderült, hogy 9 hónapos terhes, és szülni fog. Na ezt annyira nehezen tudom felfogni, hogy valaki ezt nem veszi észre, hogy gondoltam, írok is róla.

Nekem elsősorban az a felfoghatatlan, hogy vannak olyan emberek, akik ennyire nem törődnek a testükkel? Pláne egy kétgyermekes anyuka ne tudná, hogy milyen terhesnek lenni? Még ha nem is voltak rosszullétei, és ahogy ő fogalmazott „nem volt egy modell alkat”, akkor sem tűnt fel neki, hogy nem menstruál, vagy mondjuk a pár hónapos pici a pocakban nem rugdosta? Még sokáig sorolhatnám, de nem is ez a lényeg.

Arról akartam írni, hogy mennyire fontos, hogy odafigyeljünk a testünkre, és annak jelzéseire. Sokszor megelőzhetőek lennének a betegségek, ha időben észrevennénk, és a prevencióra több figyelmet fordítanánk. A testünk hihetetlenül intelligens, mindig tudja, mire van szüksége, legyen szó ételekről, vagy bármi másról. Csak az a kérdés, hogy miért nem hallgatunk rá? Azért, mert nemtörődömök vagyunk, elkényelmesedtünk, és csak kihasználjuk ezt a testet. Szerencse, hogy elég sokáig lehet feszíteni a húrt, egyébként elég nagy gondban lennénk. A testünk hihetetlen mértékben képes alkalmazkodni a rossz életvitelünkhöz, hogy megmentsem minket. Hogy mitől? Saját magunktól.

Nem pihenünk eleget, feszültek vagyunk, túlhajtjuk magunkat, szemét kaján élünk, sokan dohányoznak, alkoholt, drogokat stb. fogyasztanak. Bár egyetértek azzal a gondolattal, hogy lélek a fontosabb, és annak fejlesztése, a folyamatos tanulás elsőrendű, azért emellett úgy gondolom, hogy a lelkünk hordozóját, a testünket is tisztelnünk kell, és meg kell adni számára azokat a dolgokat, amitől jól működik, és „kiszolgál” minket erre az életre.

A lényeg, amit szerettem volna: vigyázzatok, és figyeljetek oda magatokra! Kicsit szélsőségesen fogalmazva: A tested a lelked temploma, tartsd tisztán, gondozd, ápold!

Namaste! J

Lili