Instabil emberek

Érdekes dolgokkal találkozom, meg is lep gyakran, hogy mennyire sok a lelkileg bizonytalan, ingatag, instabil ember. Jól érzékelem, ha valaki nem rendelkezik  lelki stabilitással, meg is találnak, mert kiválóan tudok hallgatni, és támaszt, kapaszkodót nyújtani. Igen ám, csak ezeknek a kapcsolatoknak túl gyakran az a vége, hogy én leszek a rossz. Vajon hogy lehet az, hogy hónapokig vagy akár több évig is „pátyolgatom” a lelkét valakinek, és utána köszönet vagy hála helyett kifordul magából, és jön  a sárdobálás?

Azt veszem észre, hogy ezek az emberek észre sem veszik, hogy létezem, és csak ontják és ontják a problémáikat, én meg csak hallgatom, próbálok a saját életemben hasonlókra példát keresni, és azt megosztom velük, mert tanácsokat nem szeretek adni, csak véleményt, ha kérdezik. De van, aki nem is kérdez, és hosszas monológokat olvasok, hallgatok. Persze, ez is egy kiváló módszer problémák kezelésére, hogy kiírja magából az ember, vagy kibeszélje, sőt, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ossza meg a problémáit közeli barátaival. Ahogy én is. :) Vagy írjon blogot :D :D :D Ahogy én is. :)

Csakhogy ezek az emberek nekem nem a barátaim, szinte idegenek, akik a bizalmukba fogadnak, és én is őket. Aztán történik valami, amit sokszor nem is tudok, hogy mi, és hirtelen óriási változások lesznek, én meg csak nézek bambán, hogy akkor most mi van? Egy hete még szeretett, most meg gyűlöl? Hogy lehetséges ez?

Általában szépen működnek ezek a lelki támogatós kapcsolataim addig, amíg nekem nem nincs szükségem empátiára és támaszra. 12 éve nem volt ilyen nehéz időszakom, akkor vesztettem el édesapámat, most pedig a kisfiam életéért ment a harc. Szóval sz@r időszak volt, ez tény. (boccssss)

Ilyen állapotban én sem voltam jó támasz, én sem tudtam mindig stabilan ott állni, és észrevenni azokat a jeleket, amiket máskor egy pillanat alatt levettem, és tudtam segíteni. Így azok az emberek, akiknek eddig jó voltam, eldobtak, sőt, még belém is rúgtak. Nagyon meglep, hogy ki tudnak emberek magukból fordulni, mert én még arra sem voltam soha képes, hogy ha szakítottunk egy kapcsolatban, a srácra akkor sem akartam rosszat mondani, hiszen az megint csak engem minősített volna, hogy valakivel vagyok akár évekig, és utána meg mocskolom, mert tele vagyok indulattal. 

 

Persze ez megint csak egy jó dolog, ami történhetett velem, bármennyire is furcsán hangozhat, de kifejezetten örülök neki, mert nagyon sokat tanultam most, és ez engem nagyon sokat visz előre, úgyhogy ha úgy vesszük, még hálás is vagyok ezeknek az embereknek. :)

Hogy mit tanultam? Felsorolni nehéz lenne mindent, de azért néhányat, hátha másnak is hasznos lesz. :)

Figyelnem kell, mert a támogatásommal gyakran azt érem el, hogy az egójuk növekszik az embereknek, nem az önbizalmuk, pedig ez utóbbi a célom.

A tánccsoportba táncosokat kell felvennem, és nem komplexusokkal küzdő lelki roggyantakat. Nem negatívan értem, de egy tánccsoport nem lelki terápiás csoport, bár kétség kívül maga a tánc hat a lélekre is, de a jövőben, ha folytatom, figyelnem kell arra is jobban, hogy ez egy kompenzáció az önbizalomhiányára valakinek, vagy valóban a tánc érdekli, és abban fejlődne, nem csak egót növelne tánc mögé bújtatva.

Tudnom kell határt húzni, és nem pátyolgatni mindenkit, és erre ennyi energiát pazarolni. Nekem is megvan a kisfiammal, családommal, barátaimmal az életem, és bizony nem egyszer azért nem jut rájuk elég idő, mert hosszas leveleket írogatok, vagy olvasok, vagy akár éjfélkor is találkozom várandósan is valakivel, mert szüksége van rám. Valójában persze nem rám van szüksége, csak valakire, aki meghallgatja, és megerősíti. 

Észre kell vennem, hogy mikor van tényleg rám szükség, és azokhoz az emberekhez odaállni támasznak, nem azokhoz, akiknek csak kell valaki, de tök mindegy ki.

Nem szabad hinnem a szép szavaknak, mert ezeknél az embereknél könnyen átcsaphat az ellenkezőjébe a történet, ahogy írtam korábban is. 

Észre kell azt is vennem, ha csak azért keresnek meg, hogy önigazolást találjanak nálam, mert ha mégsem értek egyet, akkor megint borul a bili. Ilyenkor mókás módon képesek emberek pont akár olyanokkal „összeállni”, akikről alig 1-2 hete még negatív véleménnyel voltak. Erre írtam a facebookon: Az önigazolási kényszer azokat a "barátságokat" erősíti, ahol azt mondják, amit hallani akarsz. Ahol segítenek, hogy minél több önigazolási pontot találj, és beleláthass olyan dolgokat mindenbe, ami támogatja az elképzelésedet. A végén a "segítségükkel" képes leszel elhinni bármit, ami a te "igazadat" támogatja. De ne feledd, csak addig tart ez is, amíg egyetértetek, mert ha nem, akkor egy pillanat alatt " barátból " ellenség lesz. A bölcs ember látja a folyamatot, nem függ az egójától, és tisztában van az értékeivel, nincs szüksége ilyen érdek-kötődésekre. ( ez is megérne egy külön blogtémát)

Csalódni csak akkor lehet, ha vannak elvárások. Ha nincsenek, csalódás sincs. 

Természetesen nem minden ilyen jellegű kapcsolatom végződik így, sokszor csak simán ellaposodnak és megszűnnek ezek az ismeretségek, amikor már nincs rám szükség, és bízom benne, hogy azért többeknek sikerült valódi segítséget nyújtanom, és olyan emberek is vannak, akikkel azt hiszem, mondhatom, hogy úgy érezzük kölcsönösen, hogy valóban megszerettük egymást. 

Az, hogy nekem miért van ilyen már-már kényszeres segíteni akarásom, miért ennyire fontos nekem, hogy támogassak másokat, megint csak egy jó kérdés, válasz majd talán egy másik bejegyzésben. :)

Tiszta, őszinte, lelkileg építő kapcsolatokat kívánok mindenkinek! :)

Namaste!

Lili

P.S. Akinek nem inge, ne vegye magára... Akinek meg inge, az miért olvassa még mindig a blogomat??? :D :D :D 

Tanulni nem szégyen :)

Tolnai Beus ihlette ezt a bejegyzésemet. :) Ő a nemrég bezárt tánccsoportom oszlopos tagja volt, és alig 20 éves kora ellenére engem mindig sikerült megdöbbentenie az érettségével, tisztánlátásával, korrekt hozzáállásával. Ezt én nem is rejtettem soha véka alá, hogy bár ő még fiatal, és én vagyok az edző, de én nagyon tisztelem ezért, és felnézek rá. Ő ezt nem igazán tudja kezelni, mert valahogy egy kicsit vaskalaposabb edzőt várt volna el a személyemben, de ahogy egyszer mondta: "ezt már elszúrtad" :) Ez is egy érdekes dolog, hogy vajon szükséges-e a tisztelethez az, hogy az ember távolságot tartson, vagy tökéletesnek próbálja magát láttatni. Én nem vagyok a személyi kultusz híve, ha az lennék, nem írnék blogot, hiszen ez pont a tökéletlenségemet és hibáimat taglalja sokszor. :)

Szerintem nagyon fontos, hogy nem vagyunk kevesebbek attól, hogy ha valaki jó valamiben, sőt, attól sem, ha jobb. Nem szégyen tanulni, sőt! Ha elég nyitottak vagyunk, akkor tudunk nagyon sokat tanulni, és fejlődni, és ezáltal nemhogy nem kevesebbek leszünk, hanem sokkal, de sokkal többek.

A másik dolog pedig, hogy nem ciki elismerni azt, ha valakire felnézünk. Az a nagyon gáz szerintem, hogy sokan féltékenységből, egóból, irigységből inkább megpróbálják ezeket az embereket lehúzni, és nem elismerni az értéküket. Pedig attól sem leszünk ám többek, ha ócsárolunk másokat azért, hogy a magunk igazát vagy pozícióját védjük... Sőt, ez minket minősít, nem őt... 

Amikor itthon az első Cubamemucho-n voltam, kicsit feszengve érkeztem, hogy be kell állnom a saját tanítványaimmal ugyanazon órára. Na nem azért, mert ez degradáló lenne, csak tudom magamról, hogy nagyon lassan tanulok, elég bicebócán tudom néha levenni elsőre a dolgokat, legalábbis akkor ez még így volt, azóta kétségkívül javult, de még mindig kell nekem idő. Szóval kellemetlenül éreztem magam, hogy mit fognak szólni, ha béna leszek... Persze rájöttem, hogy ez csak a saját elvárásom, és sokkal nagyobb tiszteletet ébreszt az, hogy ott állok, és küzdök, ha kell. De erre később jöttem rá. A fiúknak persze ez nem okozott egyáltalán problémát. :) Ami nagyon meghatározó volt azonban számomra, ezen a workshopon Lili Garces, (Salsa la Cubana) akit mikor beléptem a teremben, már ott találtam az első sorban, és bizony nem törődve semmivel, látszott, hogy ha ilyen lehetőség van, hogy itt vannak ezek a tanárok, ő is szívesen tanul. Ezt egyébként azóta is sokszor tapasztaltam tőle. Ha egyetlen tanár állt csak be táncolni és tanulni, az biztosan Lili volt ezeken a workshopokon. Na meg mi a fiúkkal. :) Sokan csak eljöttek tanárok nézelődni, bratyizni, de nem álltak be táncolni. Jó nekik, hogy nincs rá szükségük! :D :D :D Nekem van. :)

Egyébként még egy kezdő táncostól is rengeteget lehet tanulni, csak elég nyitottnak kell lenni. Azonban az emberek többsége nem nyitott, pedig sokan ezt állítják magukról. Bezárkóznak, és elvannak a saját kis klikkjeikben. Persze, nekem is voltak/vannak kedvenc táncpartnereim, de szívesen ismertem meg mást is, pláne nem éreztem lealacsonyítónak kezdőkkel is táncolni. Azalatt fejlődtem a legtöbbet, ugyanis velük gyakoroltam ki szinte az összes ladies' style mozdulatot élőben. :) A mozdulataik ugyanis kiszámíthatók voltak, és nekem így volt elég időm, hogy megvalósítsak ezt-azt. :) OK, ez nem az az igazi felszabadult élvezet, de nagyon hasznos.

Röviden azt gondolom, hogy tanulni, fejlődni kell, és meg kell ragadnunk minden egyes alkalmat, hogy ezáltal jobb emberekké váljunk. Ehhez egyetlen dolog kell, azaz kettő: nyitottság és alázat. 

Mosolygós hétvégét!

Szeretettel:

Lili

Elvárások nélkül

Ma szembetalálkoztam egy olyan idézettel, aminek ez volt a lényege: élj elvárások nélkül, és nem érzed becsapva magad. Ezen elgondolkoztam, hogy vajon lehet-e, sőt, kell-e elvárások nélkül élni? Persze, egy ideális világban, ideális körülmények között, biztosan megvalósítható ez, de vajon a mi világunkban? Valóban egyetértek azzal a mondandóval azonban, hogy ha nem vársz el dolgokat, nem is ér csalódás, és nem is érzed becsapva magad, nem fordulhat elő, hogy morcos leszel, mert úgy érzed, hogy csak adsz, de ezt nem viszonozzák. 

Mit lehet elvárni szerintem, és mit nem? Úgy gondolom, hogy pl. a munka nem működik elvárások nélkül. Azaz micsoda káosz lenne a Fuerte-ben, ha nem várnám el az asszisztensemtől, hogy időben elvégezze a feladatokat, és ne csak akkor dolgozzon, amikor kedve van hozzá, és ne csak azt végezze el, ami neki éppen tetszik. Azaz munka fronton kell az elvárás. Vagy mi lett volna a tánccsoporttal, ha nem várom el, hogy minden héten ott legyenek a próbákon, és gyakoroljanak, komolyan vegyék a közös célokat stb.? Hát biztosan nem értünk volna el ennyi mindent, amit sikerült másfél év alatt…

Azonban az is fontos, hogy kitől mit lehet elvárni, és mit nem. Nem magunkból kell kiindulni, hanem a másik személyiségéből és képességeiből. Erre szokták mondani, hogy mindenkit arra kell használni, amire alkalmas, és valóban. Megszakadhatok, hogy olyan dolgot bízzak valakire, aki erre nem alkalmas, más meg vidáman, pillanatok alatt kész van vele. Nem érdemes görcsölni, és energiát pazarolni ilyen dolgokra. Tudni kell, hogy ki mire képes, mire alkalmas, és mire nem.

Mit nem lehet azonban elvárni? Szeretetet, tiszteletet, megbecsülést, megértést, azt, hogy értékeljenek, támogassanak stb. A baj csak az, hogy sokszor pont ezekért a dolgokért dolgozunk, vagy máshogy fogalmazva, tesszük a dolgunkat. Nehéz úgy létezni, hogy ha ez a motiváció, és nem a pénz. Sajnos én pont ilyen vagyok. A pénz nem tud motiválni, örülök, ha van, nem erről van szó, nem vagyok álszent, de borzasztó konfliktusba tudok magammal keveredni, ha úgy érzem, hogy nem csinálnám, ha nem fizetnének érte.

Tudom, hogy ez idealista hozzáállás, hogy olyan dolgokat szeretnék csinálni az életben, amit akkor is szívesen csinálnék, ha nem kapnék pénzt érte, de ezt hála a kiváltságos Sorsomnak, az életem nagy részében sikerült megvalósítanom. 

Azonban pont ebből adódnak problémáim, és ezért esek időről időre pofára, ezért szembesülök azzal, hogy az emberek mennyire hálátlanok tudnak lenni, mennyire önzők sokszor, és milyen baromi egoisták. Ha nem pénzért dolgozom, sokszor ingyen csinálok dolgokat, vagy pl. a tánccsoport még nekem került pénzbe, hogy tanítsam őket, és havi minimum 40, de inkább 60 órámba, szóval ha nem anyagi jellegű a viszonzás, akkor is azt gondolom, hogy kell lennie energiacserének, egyébként hosszabb távon nem működnek a dolgok. Azaz egy jó dolog úgy lesz hosszú távon jó dolog, és úgy lesz mindenki boldog, ha létrejön az energiacsere, azaz adunk, de kapunk is. Mit kaphat az az ember, jelen esetben én, akit nem érdekel a pénz? Megbecsülést, figyelmességet, tapintatot, támogatást a nehezebb időkben, emberi hozzáállást. 

Ennek ellenére én sajnos gyakran belefarolok abba, hogy robotnak érzem magam. Adok, adok, adok, és ahelyett, hogy ezt egyre inkább értékelnék, egyre többet várnak el tőlem. Még-még-még! Ez egészen addig tud menni, amíg én, mellesleg idióta, meg is akarok ennek az egyre több elvárásnak felelni. Mivel nem húzok határokat, és mániám, hogy mindenkinek jó legyen minden, ezért elég rendesen ki tudják ezt használni az emberek, aztán ha mondjuk azt mondom, hogy ok, ennyi fért bele, eldobnak, mint egy használt pelenkát, és bele is kakilnak még egy jókorát előtte, hogy büdös is legyen. (micsoda jó hasonlataim vannak, mióta van gyerekem, hihi :) )

Ezt a viselkedést nem tudom megérteni, de biztosan azért kapom az élettől az ilyen helyzeteket, hogy megtanuljam végre, amit meg kell, de vajon mit? Azt, hogy ne csináljak semmit ingyen? Ez nem fog menni. Vagy azt, hogy ne várjak el semmit? Akkor hogyan és miért csináljam? 

A legnagyobb elvárások egyébként pont magammal szemben vannak, nehéz saját magamnak a maximalizmusom miatt megfelelni. Nem tudom lazán kezelni a dolgokat, és teljesen képes vagyok kifacsarni magam, utána meg rájövök, hogy komolyan ezért csináltam? Ezért adtam ennyit, hogy ha már nem bírom, akkor szembeköpjenek? Bocsánat a kemény szavakért, de ha nem is sűrűn, volt már rá példa az életemben. Az is érdekes egyébként, hogy mindig a nagyon lelkesek tudnak extrém fordulatokat venni. Most már az ilyen emberekkel elég nagy távolságot tartok, mert rájöttem, hogy nagyon kompenzálnak dolgokat, és az egyik nap még én vagyok a fantasztikus salsa királynő, másik nap meg már csak egy hülye picsa (bocccsss), mert nem voltunk esetleg egy véleményen.

Úgy érzem, hogy meg kell tanulnom, hol vannak a határok. Meddig tudok valamit mindenféle elvárás nélkül csinálni, hol vannak az én határaim. Valamint azt is meg kell tanulnom, hogy reagálok ezekre a helyzetekre, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én elképzeltem. Sajnos nagyon a szívemre veszem az ilyen helyzeteket, de legalább tudom, hogy ezen kell dolgoznom. :)

Szóval jó, hogy szembejött ez az idézet, bizonyára nem véletlen. :)

Mosolygós hosszú hétvégét! :)

Lili

Idegen szavak

Már többször akartam erről a témáról írni, de valahogy soha nem maradt rá idő. Én szeretem az anyanyelvem, és bár beszélek másik négy idegen nyelvet, törekszem arra, hogy magyarul fejezzem ki magam. Nagyon sokszor tapasztalom, hogy rengeteg idegen szót használunk, a kelleténél jóval többet, és gyakran bizony hibásan... Ez engem zavar, vagy inkább nem helyeslem. Ha magyarul akarunk beszélni, akkor tegyünk így! 

Amikor a szociológia szakot kezdtem, el voltam képedve, hogy mennyi idegen szót használ ez a szakma. Természetesen nem azt mondom, hogy a szakmai beszéd is legyen tökéletesen magyarosítva, mert vicces lenne pl. egy orvosnál ezt bevetni, meg sem értenék egymást. Az azonban tény, hogy még a szakmai nyelveket is lehetne sokkal inkább magyarrá tenni, de nem is ez most a lényeg, én arra gondolok, amikor a köznapi beszédben használunk teljesen fölöslegesen idegen szavakat. Azt érzem, hogy sokan azt hiszik, hogy intelligensebbnek fognak tűnni, ha ilyeneket használnak. Hát az én szememben biztosan nem, mert nálam az IQ egyik fő összetevője, hogy tudjon az ember helyesen, a saját anyanyelvén beszélni. Az ilyen szavak pedig, mint pl. a beinvesztál, nálam nem nyerők. Nyelvtanilag is helytelen, hiszen így azt jelenti: bebefektet... 

Olyan jó lenne megőrizni amit lehet a nyelvünkből... 

Na mindegy, ezt csak úgy megjegyeztem. :)

Szép napokat!

Lili