Lili blogja

Kritika 2.

2012-01-04T15:18:00.004+01:00

Pár hónapja megint ért egy kritikaa blogommal kapcsolatban. Ez a második a két és fél év alatt. Mivel az elsőt ismegosztottam veletek, erről is írok. Sajnos az írója „megtiltotta”, hogyidézzek tőle itt, ezért csak összefoglalni tudom.

A lényege annyi volt, hogy nagyonellenszenves, hogy minden gondolatomat megosztom. Erre csak annyit reflektálnéka kedves Olvasómnak, hiszen nyílván olvassa a blogom, ha ilyen jól tájékozott,hogy azért akad még a blogomon és a facebook-on kívül is gondolatom. J

De ha már felmerült, hogy ilyensokat megosztok magamból, akkor erről is írnék pár sort. Én pont ennek azellenkezőjét érzem sajnos, annyi mindent megosztanék még veletek, de időhiányában nem tudok túl sokat írni.

Hogy miért írok blogot? Hát azegész úgy indult, hogy gyerekkorom óta naplót írok, és ki akartam már próbálniezt virtuális formában. A másik ok az volt, hogy nagyon központi szerepem van aFuerte-ben, és az életem jelentős része a nyilvánosság előtt zajlik. A pletykákés találgatások elkerülésére pedig a legjobb mód, ha hagyok teret arra, hogyjobban megismerjen az, aki akar.

Bátran vállalom a sorokat, amiketmegírok, ahogy a kimondott szavaimat is, mert úgy érzem, nincs mit takargatnom,becsülettel, őszintén élem a mindennapjaimat. Minden szavamat vállalom, és azösszes hibámat, hiányosságomat is, hiszen ez vagyok én, így kerek a kép. Nemvagyok sem tökéletes, sem szent, csak egy kis lélek, aki szeretne jobb emberréválni minden nappal, és haladni az útján, amit a Sors kijelölt neki.

Mindig azt gondoltam, és most isaz a véleményem, hogy a kritika nem rossz dolog, csak tudni kell formába önteni,hogy ne vagdalkozás, egó, féltékenység, vagy gyűlölködés szellemében szülessen,hanem építő, támogató szándékkal. Hihetetlenül nagyra becsülöm, ha valakiőszintén elmondja a véleményét.

Kell azonban ehhez egy adag jószándék is, hogy jót akarj a másiknak, hiszen ha nem építeni akarod, akkormiért nem tartod inkább a szád? Vagy neked az jó, attól érzed magad többnek,hogy sértegetsz, vagy akár megalázol másokat?

Szóval röviden a kritika jó dolog, én mindig el is gondolkozom, még akkor is, ha nagyon szélsőségesen fejezi ki magát valaki, de azért azt tanácsolom mindenkinek, hogy mielőtt lerohan másokat, gondolkozzon el, hogy miért teszi. Féltékenységből? Irigységből? A rosszindulat, vagy akár gyűlölet két legfőbb táptalaja szerintem ez. De ne mást hibáztass a saját kudarcaidért, sikertelenségeidért, mert mindezért csak te magad vagy felelős. Minden, ami történik velünk, az még ha nagyon nehéz is, azért van, hogy tanuljunk, és mert ezt érdemeljük. A karmát vagy van, akik vonzás törvényének hívják, vagy Sorsnak, nehéz megkerülni, szerintem lehetetlen. Arra kell törekedni, hogy ne árts másoknak, nem csak tettel, de még gondolattal se. Ha így teszel, akkor bármi is történjék, legalább nyugodt lelkiismerettel alhatsz. Mindannyian hibázunk, de csak kevesen ismerjük ezt be, és kérünk bocsánatot.

Namaste! :)

Lili

Babalátogatás :)

2011-12-09T18:01:00.001+01:00

Nem könnyű kérdés szerintem ez az új szülőknek, hogy mikorés kinek mutassa meg a kis jövevényt. Nálunk ugye az is bonyolította ahelyzetet, hogy a kicsit a széltől is óvni kell, mert ha műtétre kerül sor,akkor nem lehet beteg, pl. egy tüdőgyuszival, vagy valami vírusos nyavalyávalmeg sem tudnák műteni, mert túl nagy a kockázat. A SOTE-n azt tanácsolták, hogyaz első hónapban ne is fogadjunk látogatókat, illetve ha nagyon közeli egy-egyhozzátartozó jönne, akkor annak maszk és műtős köpeny legyen, nehogy behozzonvalami nyavalyát. De szerintem a látogatás kérdése nem csak nálunk merült fel,hanem sok friss anyukát, apukát érdekel, valamint természetesen ahozzátartozókat, barátokat stb. is. Ezért gondoltam, megosztom az ezzelkapcsolatos gondolataimat, hátha segít mindkét oldalon lévőknek.

Először is azt gondolom, hogy a kórházba csak és kizárólag alegközelebbi hozzátartozók menjenek be, de jobb, ha ők sem, csak az apuka.Egyrészt azért, mert ki tudja, hogy az anyuka hogy érzi magát, mennyire vanolyan állapotban, hogy szívesen fogad látogatókat, belőlem pl. napokig csöveklógtak itt-ott, és amikor egy hét után végre moshattam hajat, az maga volt azünnepnap. Na de ennél komolyabb okát is látom, hogy nem kell száz látogatótfogadni: meg kell születnie az új családnak is. Azaz a csöppség és anya, apa.Ez nagyon új mindenkinek, mindenféle érzések kavarognak a szülőkben. Egyikpillanatban fognánk a picikét, és mint az Oroszlánkirályban a majom a kisSzimbát a sziklán, mi is úgy mutogatnánk fűnek-fának, és túlcsordulunk aboldogságtól, büszkeségtől stb., másik pillanatban meg még számunkra isfelfoghatatlan, hogy szülők lettünk, netán aggódunk dolgokért stb. Szóval szerintemkell idő, és nem csak a kórházban, hanem az első 2-3 hét legalább kell az újcsaládnak, hogy összeszokjanak.

Persze főleg a nagyszülők, és a család ezt nehezen bírja ki,és nekem is lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem nézhették meg azonnal a picités engem se látogathattak. Ez utóbbit persze anyukám megszegte, és acsászármetszést végigizgulta a folyosón, majd utána a szigorú kórházi szabályokellenére is bejött az intenzívre hozzám. Örültem neki így utólag, őt azértakartam távol tartani, hogy ne aggódjon, az utolsó pillanatig nem is mondtammeg, hogy mikor lesz a császár, mert ismerem, és tudom, hogy hetekig nem aludtvolna, így csak egy napot aggódhatott ilyen intenzíven. Egyszerűen meg akartamkímélni, hogy lásson műtét után, mert sejtettem, hogy nem leszek valami szuperlátvány. Mozogni nem tudtam, csak a kezeim mozogtak, folyt belém az infúzió, ésreszkettem, alig bírtam beszélni is. Egy anyukának ez borzasztó látvány lehet,még ha felnőtt is már a gyermeke.

Benke most 7 hetes, és eddig a nagyszülők, és Bali, megAndi barátnőm látták csak 6 hetes kora előtt. Na meg az orvosok, nyílván. Azelső „mutogatás” kiknek is történt volna, mint a lányaimnak vasárnap, azaz aSabor y Tumbao tánccsoportom táncosainak bevittük Tomival a picikét pár percre.Aztán hogy Tomitól vagy a csajoktól kapott el egy jó kis náthát a drágám, aztnem tudom, a lényeg, hogy vasárnap éjjel óta, azaz öt napja nem alszunk, ő megcsak sír és sír, mert nem kap levegőt, és még nem tudja, hogy a száján is tudvenni, azt csak végső esetben próbálják, alapvetően az orrukon próbálkoznak,így elég szenvedés szegénykémnek, mert sem aludni nem tud, sem enni stb.

Na de a lényeg, amiért írok, hogy szeretném pontokbafoglalni mindkét félnek, hogy mire figyeljenek.

A látogatóknak néhány tanács:

1 Ne sértődj meg, ha csak több hét elteltével,netán több heti egyeztetés után tudod megnézni a kicsit.

Készülj fel, hogy a figyelem nem rád fog irányulni,hanem a kicsire az anyuka részéről biztosan. Nem tudtok egy igazán nagyotbeszélgetni, mert az anyuka a kicsi minden rezdülésére figyel még az elején, éslehet, hogy életed legnagyobb drámáját ecsetelnéd, majd megsértődsz, amiért nemfigyelnek rád. Ez most nem ezeknek a beszélgetéseknek az ideje, legalábbis énnem tudok 100%-ig figyelni, ha alszik a pici, akkor is csak kb. 70%-ig vagyokjelen. Nekem mindig fontos, hogy a beszélgetőpartneremre maximálisan figyeljek,ezért én pl. emiatt kellemetlenül érzem magam. Nem azt jelenti, hogy ne mondjel dolgokat, hanem azt, hogy fogadd el azt, hogy most nem egyedül vagytok egykávézóban időkorlátok nélkül.

Apropó időkorlát. Szerintem nem túl illendő egyfiatal családban hosszú órás látogatásokat tenni. 1-2 óra a babának és mamánakis általában bőven elég.

4. Ne várd azt, hogy ha megérkezel, akkor mindenkörülötted forog, és felébresztitek a kicsit csak azért, hogy lásd az édes kisszemét, vagy játszani lehessen vele, meg dajkálni stb.

5. Érdemes megvárni, míg az anyuka felajánlja azt,hogy megfogd a kicsit, nem kell nyomulni. Ha pedig az anyuka kér valamit, hogyígy vagy úgy csináld a kicsivel, legyen az bármekkora baromság is szerinted,vagy akár tényleg hülyeség, akkor is csináld úgy, ahogy az anyuka kéri, ez az ődöntése, neked el kell fogadnod.

6. Ha fényképet akarsz csinálni, felejtsd el avakut, a kicsiknek nem jó.

7. Ne kritizálj, ne példálózz, ne szólj bele ababás dolgokba. Ha kérik a véleményed, akkor mond el, de ne bírálj, mindenkimáshogy gondolja a dolgokat, nem biztos, hogy nálad van a bölcsek köve, ha megigen, akkor úgyis tudod, hogy mindenkinek magától kell sok dologra rájönnie,erőltetés nem vezet messzire.

8. Ha megérkezel egy kisbabás családhoz, elsőlépésként moss kezet. A kézmosásról csak annyit, hogy a csap alatt meglötykölömegy kis vízzel a kezem, az nem kézmosás…

9. Ha beteg vagy, ne menj semmi esetre semlátogatóba! A nátha is vírusos fertőzés, azt is továbbadhatod, és nem vagy teorvos, hogy eldöntsd, hogy most megfázással küzdesz-e vagy éppen hideget ittálés csak attól fáj a torkod stb. Ha a legkisebb esélye is van, hogy megfertőzheteda kicsit, akkor maradj otthon! Nekik még nincs olyan immunrendszerük, ami megtudná védeni őket, ne legyél annyira önző, hogy azért, mert látni akarod,kockáztatod az egészségét.

1. Szeretnél valami ajándékot vinni? Szerintem kétdolog mindig jól jön ilyenkor: 1. kaja minden mennyiségben, mert ilyenkor apizzafutár a leggyakoribb látogató, valamint babaruha. Ez utóbbiból inkábbnagyobbat vegyél, mint kisebbet. Egy újszülöttnek 56-os jó méret, de pl. mi már62-eset hordunk, gyorsan kinőtte az 56-osat a pici. Ha tudod, hogy mennyi idős,és husi vagy vékonyka, akkor az eladók úgyis megmondják, hogy mekkora méret azideális.

A szülőknek is pár tanács, ahogy én látom:

1 Döntsétek el, hogy kit akartok a kórházbabeengedni, és utána mennyi ideig nem fogadtok senkit. Aztán ehhez a gyengepillanataitokban is tartsátok magatokat, mert megéri, és később nem lesz belőlegond. Én két hetet legalább javaslok, és jó lenne, ha erre az időre az apuka isszabin lenne. Hangolódjatok mindhárman egymásra.

. A gyerek napirendjét ne borítsátok fel alátogatók miatt. Ne keltsd fel azért a picit, mert megmutatnád, hogy milyengyönyörű. Nem bazári majom, tartsd tiszteletben a bioritmusát!

SSokan csak a 9 hónap várandósságbangondolkoznak, majd ott állnak szinte felkészületlenül a szülői feladatokra. Nembiztos, hogy kell 10 könyvet elolvasni a várandósságról, válassz egy jót, megegyet inkább a szoptatásról, és legalább egyet arról, hogy kell nevelni,altatni, gondozni a kicsit.

4. Nem árt belegondolni, hogy Bali szavaival élvenem minden méznyalás a szülés után. Azt látom, hogy mindenki csak odáiggondolkozik, aztán jön a pofára esés, és csalódás, mikor kiderül, hogy nemminden rózsaszín. Hirtelen rájövünk, hogy ez mekkora felelősség, és egy kicsiemberke tőlünk függ, nélkülünk nem tud létezni.

5. Bizony az apuka-anyuka sem lesz már úgy együtt,mint korábban, nekik is más szerepeket kell megtanulniuk, ami szerintem kizárt,hogy zökkenőmentesen menjen bárhol is. Nálunk pl. nekem nem volt egyszerű ahirtelen 24 órás anyaság, nehéz lelassulni, ugyanakkor eszméletlen szervezéstigényel kezdetben még az is, hogy le tudjon az ember zuhanyozni. Én nagyon jószervezőnek tartom magam, na de a baba mellett a rugalmasság szóval kell nagyonbarátkoznom, ami a kocka természetemnek nem kicsi kihívás.

6. Olyan látogatókat fogadjon szerintem mindenki azelején, azaz csak olyan emberkéket, aki előtt nem érzi kellemetlenül magátakkor sem, ha nincs frissen mosva a haja, ha a lakás egy hurrikán utániállapotra hasonlít stb. Ez pl. nekem fontos nagyon, nem véletlen, hogy ennyirekevés embert engedtem eddig hozzánk. Egyszerűen nem akarok, és nem is tudokmegfelelni, és jó háziasszony lenni stb. Mivel azonban én eléggé ilyen típusvagyok, és sürgök-forgok az emberek körül, ha jönnek hozzánk, ezértkellemetlenül éreztem volna magam, ha ezt nem tudom megtenni, és esetleg mégpizsiben fogadnám őket, vagy összetejezett, lebukott ruhában. Pl. múltkor kétórát voltam úgy, hogy a tündérkém lepisilt, mert most beteg, és úgy sírt, hogynem volt szívem letenni, így inkább maradtam pisis…

SSzokj hozzá, hogy mindenről millió-féle véleményvan, még a védőnő és a gyermekorvos is mondhat teljesen ellentétes dolgokat,sőt két orvos is, ezért nehéz kiigazodni, neked kell mindig döntened, de hadöntöttél, akkor ne kísérletezz minden nap mással a kicsin, hanem hagyj időtneki, hogy megszokja az új dolgokat, felfogja, hogy mit is akarsz.

8. Sokat hangsúlyozzák rengeteg helyen, és valóbanműködik: hallgass az ösztöneidre, az a legjobb tanácsadó. Csak fontos, hogy netéveszd össze az ösztönt az egóddal…

9. Amellett, hogy alkalmazkodsz a kicsihez, próbáljmeg nem megszűnni létezni. Nem vagy robot, ne add fel a személyiségedet, csakhelyezd át a prioritásokat, de maradj ugyanaz az ember, aki voltál.

1 Anyukának türelem az apukához, mert ő nem abbana tempóban fogja fel a dolgokat, mint mi, általában több idő kell szerintem,hiszen náluk nem dúlnak a hormonok, amik az anyukának segítenek. Apukák pediglegyenek türelmesek és segítőkészek, de egyik fél se szűnjön meg férfi és nőlenni, és egymásra is figyelni, nem csak a kicsi körül létezni testileg éslelkileg egyaránt.

Nem vagyok egy szakértő, hiszenmost csöppentem bele az anyaságba én is, de ennek ellenére van véleményem, elgondolásom,sőt, még elveim is, amik aztán lehet, hogy majd megdőlnek, mert Benike szépenfelrugdossa őket. :D:D:D

Mosolygós napokat!

Szeretettel:

Lili

Természetes szülés vagy császár?

2011-11-25T08:49:00.006+01:00

Vegetáriánus vagyok, nem iszom alkoholt, nem dohányzom, kerülöm a junk food-ot, úgyhogy gondolom nem kérdés, hogyan is képzeltem el én a szülést. A lehető legtermészetesebben. Rengeteget olvastam róla, és amíg a Róbert Károly Klinikán voltam, addig elég jól sikerült is felkészülnöm lelkileg is, úgy érzem, mert már nem volt egyáltalán bennem félelem, sőt, kifejezetten pozitív izgalommal vártam a nagy eseményt. :)

Ehhez képest óriási változás történt, hiszen kórházat kellett váltanom, ahogy korábban már írtam, sőt, orvost is, és itt nem is volt még vége a sornak, ugyanis már az első találkozásunkkor a programozott császárt javasolta az új dokim, amitől elég padlót fogtam, hiszen korábban nem is gondoltam erre a megoldásra, nem is tudtam semmit róla stb. De ez nem is csak ennyiről szólt. Míg szépen felkészültem a természetes szülésre, annyira meggyőződésemmé is vált, hogy ez a legjobb a babának és a mamának is, hogy hirtelen már csak a gondolatra, hogy lehet, hogy nem ez lesz, levert a víz. Pedig sokáig nem maradt nyitottan a kérdés, a kisfiúnk programozott császárral született.

Hogy milyen érzések voltak bennem először? Szégyen, bármilyen furán is hangozhat. Úgy éreztem, hogy anyaként, nőként is kudarcot vallottam. Annyira nagy divat most a természetes és bababarát szülés, hogy a császár szinte már bűn. Persze, én sem vagyok a kényelmi császár híve most sem, azaz ha nem feltétlenül szükséges, nem indokolt orvosilag, akkor én is azt gondolom, hogy egy nő ne hagyja ezt ki az életéből. De az én esetem most más, valójában nem volt választásom, mégis nehéz volt lelkileg megküzdenem ezekkel az érzésekkel.

A kisfiammal gond van, már ezt is személyes kudarcként éltem meg, pedig nem tehettem volna semmit azért, hogy ne legyen gond. A picit meg kellett kímélni a természetes szüléssel járó megterheléstől, mert benne volt a pakliban, hogy szülés után azonnal meg is kell operálni. Ezt megértettem, felfogtam. De ettől még a bűntudat, az aggodalom, a fájdalom mind bennem volt. Ugyan múlt időben írok, de sajnos ez nem múlt idő. Most is így érzem, bár vannak most már jobb pillanataim, amikor nem gyötröm magam, és próbálom elfogadni a helyzetet, és megtenni mindent, hogy minden jól alakuljon. Rohadt nehéz, hiszen a pici életéért megy most már több hónapja a küzdelem. Mondjuk ezek után most már eltörpül a császáros nyavalygásom...

Nagyon erős nőnek tartom magam, de nagyon kemény hónapokon vagyok túl. Azt kívánom, hogy senkinek ne kelljen megtapasztalnia, hogy 9 hónapig kihordja a kisbabáját, akiről a 7. hónapban megtudja, hogy elveszítheti a születés után, majd egyre rosszabb lesz még ennél is a helyzet, bár nehezen elképzelhető már a 7. hónapban is, hogy lehet ennél rosszabb. Az utolsó héten már azért küzdöttem, hogy a pici életben maradjon a császárig, mert pár nappal előtte már a méhen belüli elhalás veszélye is felmerült...

A hitemnek is egy nagyon erős próbája ez most, amin keresztül megyek, és bár tudom, hogy a karma ellen nem sokat tehetek, és azt is tudom, hogy mindazokat a dolgokat, amiken keresztül megyek, biztosan megérdemlem, és biztosan meg kell tanulnom dolgokat, de úgy érzem, hogy el-elbukok a leckéken, nem sikerül abszolválnom a feladatot, kiállnom a próbát.

Nem írtam, és nem is beszéltem ezekről a dolgokról korábban, mert nem volt elég erőm, és szégyelltem, ami történik. Magamat hibáztattam mindenért. Ahányszor valaki megkérdezte az utolsó várandós hónapokban, hogy vagyunk, az olyan volt nekem, mintha a gyomromban forgatnák a kést. Felkavaró, megrázó, kiborító. De nem akartam nyilvánosságra hozni vagy megosztani másokkal ezt korábban, mert nem voltam képes rá. Hogy most miért teszem mégis ezt, és írok a legbelsőbb vívódásaimról? Mert nekem az írás egy kiút, egy gyógyszer, ami segít feldolgozni a történteket. Nem sajnáltatni akarom magam, k-ra nem érdekel, hogy ki mit gondol, már bocsánat, és az sem, hogy ezen most lesz, aki csámcsogni fog. Akinek ez jó, az tegye, nem érdekel. Egyetlen dolog érdekel most, ami szerintem elég egyértelmű, hogy a kisfiam jól legyen, én pedig tudjam megadni neki a támogatást ehhez. Ez utóbbihoz nekem lelkileg meg kell erősödnöm, ki kell tartanom, bármennyire nehéz is, és néha bármennyire feladnám legszívesebben ezt a küzdelmet, de nem tehetem, mert nem magamról van szó, hanem egy kicsi emberkéről, akinek szüksége van rám.

Ezeket a sorokat még a császár előtt írtam, most már sokkal jobban vagyok lelkileg, és Benike már elmúlt egy hónapos, azaz egyre erősebb, és most arra "játsszunk", hogy minél később legyen beavatkozás, mert annál jobbak az esélyek. A császár egyébként számomra nagyon megterhelő volt, és még szerencse, hogy nincs időm nagyon belegondolni, mert akkor lehet, hogy elkelne egy pszichomókus, hogy segítsen feldolgozni azt az élményt... Mindenesetre itt a csodálatos kisfiam, akiért bármikor újra bevállalnám, és akit leírhatatlanul szeretek, és mindent megtennék érte, hogy ő egészséges, boldog baba legyen. :)

Szívből kívánom, hogy soha senki ne éljen át hasonlókat, mint amin én keresztülmentem az elmúlt hónapokban!

Namaste!

Lili

Magánklinika vagy állami kórház?

2011-10-16T07:18:00.015+02:00

A várandósságom alatt volt alkalmam belekóstolni a magánklinikák és az állami kórházak világába is, és gondoltam, megosztom a tapasztalataimat.

Még a babatervezés előtt, azaz inkább annak első lépéseként orvost és kórházat kezdtem keresni, jó előre gondolva a jövőre. Megjártam a Dr. Rose magánklinikát, ami nagyon durván drága, igaz, luxus körülmények is vannak. Velük az volt a gondom, hogy úgy éreztem, hogy a pénz túl erőteljes motiváció, és előbb nyúlnak a késhez, mint feltétlenül szükséges lenne, ha azért többet kaszálnak.

Ezután hosszas keresgélés következett, részben azért is, mert nem igazán tudtam, hogy mit is keresek. Jó orvost, vagy jó klinikát? Melyik a fontosabb? Mitől jó valaki vagy mitől jó egy klinika? Sokat hezitáltam, gondolkoztam, érdeklődtem.

Aztán a barátnőm tanácsára utánanéztem a Tétényi kórháznak, mert ma már vannak bababarát állami kórházak is, ez is az. Ott találtam egy nagyon jó dokit, Dr. Bálint Balázst. 6 hetet kellett várnom, míg először fogadott a magánpraxisán, hogy konzultáljunk. Nagyon nehéz bekerülni hozzá. Szimpatikus volt, de nem tudta ígérni, hogy elvállal, bár akkor még ugye nem voltam állapotos sem. Voltam nála egy-két alkalommal, majd amikor kiderült, hogy babát várok, akkor is hozzá mentem. 23 napot kellett várnom az első pozitív teszt után, hogy megvizsgáljon, mert nem kaptam korábban időpontot. Aki várt már babát, az tudhatja, hogy ilyenkor az ember tűkön ül, és én legalábbis mindent beképzeltem magamnak, mi van, ha méhen kívüli terhesség, vagy egyszerűen csak az endometriózisom okozza stb. Szinte naponta csináltam újabb és újabb tesztet, hogy biztosra menjek, jól járt velem a tesztcsík gyártó cég. :D A vizsgálat jól ment, a doki is korrekt volt, de mondta, hogy majd csak kb. néhány hónap múlva tudja megmondani, hogy tud-e vállalni. Nekem nagyon nagy a biztonság igényem, így ez nem volt túl kielégítő válasz, de próbáltam elfogadni ezt a helyzetet.

Aztán jött egy kis komplikáció. Egyik nap elkezdtem vérezni. Nem volt sok, de mint rutintalan kismama, természetesen jött a pánik. A legközelebbi éjjel-nappali ügyelettel rendelkező nőgyógyászat a Róbert Károly Magánklinika volt, ahol nagyon jól el is láttak, abszolút elégedett voltam. Annyira azért nem fogadtam szót, hogy beszedjem a hormonkészítményt, amit felírt az orvos, mert talán túl jól is sikerült megnyugtatnia, hogy minden rendben van. Na ennek meglett a böjtje, alig egy héttel később erős vérzés, görcsök, és óriási pánik, hogy elveszítem az alig 8 hetes csöppséget. Újra a Róbert Károly Klinikán kötöttem ki, és megismertem Dr. Nyéky Boldizsárt, akit ezután orvosomnak is választottam, és a Tétényit, ahol egyébként még nem voltam, így nem ismertem, csak hallomásból, lecseréltem a magánklinikára.

A döntésemnek a fő oka az volt, hogy a magánklinikán 24 órában elérhető volt mindig valaki, és az új dokim nagyon szimpatikus volt, és rögtön biztonságban éreztem magam vele kapcsolatban. A döntésem helyessége bebizonyosodott, nagyon elégedett voltam a klinikával és az orvosommal is. Most jöhet az, hogy na ja, de ki tudja ezt megfizetni? Hát azt kell mondanom, hogy a terhesgondozás kevesebbe került, mint amennyit az előző dokimnál a magánpraxisán otthagytam volna, pedig ő még nem is volt a legdrágább kategória. A másik nagyon kényelmes dolog az volt, hogy nem kellett azon gondolkozni, hogy kell-e hálapénzt adni, mert volt egy terhesgondozási csomagár, amiben minden benne volt, nem csak a kötelező vizsgálatok, hanem rengeteg extra, ami a baba és a mama biztonságát és alapos kivizsgálását volt hivatott szolgálni. Alapos, precíz ellátásban volt részem, és ugyan várni elég sokat kellett, ezen kívül semmi negatívat nem tudnék mondani. Kedvesek voltak velem, névről ismertek, a körülmények teljesen rendben voltak, igaz, nem olyan luxus, mint a Dr. Rose, de nem hiszem, hogy a szülőszobában a plazmatévé feltétlenül fontos és nélkülözhetetlen eszköz. Jah, a Dr. Rose lehet, hogy ezért kerül legalább 3x annyiba, mint a Róbert Károly Klinika...

Sajnos azonban úgy alakult, hogy a 32. héten el kellett hagynom a magánklinikát, és a SOTE 1-re kerültem. Új kórház, vagy inkább nevezhetném a SOTE 1-et egy gyárnak, és új orvos, Dr. Papp Csaba. Hát elég nagy váltás volt, nagyon meg is viselt, mert a biztonság-érzetem vagy illúzióm elszállt egy pillanat alatt. Az első alkalommal ráadásul egy pénteki reggel voltam a SOTE-n, amit azóta tudok, hogy a legdurvább időpont a pörgés szempontjából, és 3 óra ottlétem alatt kétszer akartam elbőgni magam, majd utána a kocsiban zokogtam órákon keresztül.

Most nehogy arra gondoljatok, hogy egy elkényeztetett kislány vagyok, bár simán lehet így értelmezni a viselkedésemet, megértem ezt is. Nem erről volt szó, én elég türelmes, és alkalmazkodó vagyok, de nagyon érzékeny állapotban mentem be a klinikára, ahol ha együttérzést vagy figyelmet nem is, de némi emberséget vártam volna, vagy mondjuk kevesebb bunkóságot. Természetesen nem mindenki ilyen, sőt. Nagyon kedves, és segítőkész emberek is vannak, de nekem az első alkalommal sikerült egy olyan hölgyet kifognom, aki láthatóan azonnal utált, ami nekem nagyon meglepő volt, hiszen nem értettem az indokát. Persze nem is kell ehhez indok, ma már tudom, meg már máshogy is látom, és élem meg ezeket a dolgokat. A SOTE-n eszméletlen nagyüzem van. Nagyon durván túl vannak terhelve az alkalmazottak, engem már az kiborított, hogy mekkora ott a pörgés, és a feszültség, így el sem tudom képzelni, hogy nap, mint nap ebben éljek, dolgozzak, álljak helyt, és mindezt úgy, hogy a fizetésem egy nagy nulla, elismerésem szintén efelé konvergál, és soha nem is hibázhatok, mert annak nagyon kemény következményei lehetnek... Ebbe belegondolva azt kell mondanom, hogy még a legudvariatlanabb nővérnek is elismerésem, hogy ezt a munkát elvégzi.

Szóval nekem maradt most a SOTE így az utolsó pár hétre, ahol egyébként az orvosok nagyon-nagyon jók, szakmailag szerintem senkinek egy szava nem lehet, a körülmények meg olyanok, amilyenek, a lényeg úgysem az. A kiszolgáltatottság érzése nagyon meg tudja viselni az embert, pláne, ha nem ehhez van hozzászokva, ahogy én sem voltam, de a kezdeti nehézségek után most a végére próbálom ezt is elfogadni, és úgy tekinteni, hogy a célunk közös, hogy minden jól alakuljon, és csak ez a fontos. Próbálok bízni, elfogadni, még ha nem is mindig egyszerű, sőt, kifejezetten nehéz, de most ezt a leckét kaptam az élettől, ezzel kell megbirkóznom.

Pár nap, és megérkezik a kicsi fiúnk, kérek mindenkit, hogy drukkoljatok, és küldjetek sok pozitív energiát nekünk. :)

Köszönjük! :)
Lili és Benke, na meg a Papi :)

Változó kapcsolatok :)

2011-10-08T14:03:00.019+02:00

A várandóssággal sok minden megváltozott az életemben, ugyanakkor vannak dolgok, amik változatlanok maradtak. Ez utóbbiak főleg azokra az értékekre vonatkoznak, amiket eddig is képviseltem, vagy legalábbis képviselni próbálok. Ami jelentős változás volt az elmúlt 9 hónapban, az főleg a kapcsolataimban történt.

Egy idézet, mely nagyon jellemző az elmúlt hónapjaimra, és nagyon tanulságosnak is tartom:

"Eljön egy pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít, hogy ki az, aki sosem számított, ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog. Ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek."

Én nagyon ragaszkodó típus vagyok, bár kétség kívül nem engedek könnyen közel sem magamhoz embereket, bármennyire ennek az ellenkezője látható akár a blogom alapján. Nyitott vagyok, és őszinte, de ez nem jelenti azt, hogy érzelmileg közel tudok könnyedén engedni magamhoz embereket. Nekem egy barátság kialakulásához idő kell, még akkor is, ha az első pillanattól érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Van, akivel ez rögtön megvan, van, akivel csak évek alatt alakul ki. Ez utóbbihoz jó példa, hogy ma a két legjobb barátnőm egyike egy olyan lány, akivel pár éve utáltuk egymást kölcsönösen, elég rosszul indult a kapcsolatunk, ma azonban maximálisan megbízom benne, és nagyon közel áll hozzám.

A kapcsolatok tehát változnak. Ez azonban nemhogy nem tragédia, még csak nem is baj. Miis változunk, ahogy minden körülöttünk. Nekem a várandósság sok kapcsolatomon alakított, bár bevallom, nem erre számítottam, azt hittem, hogy minden nagyjából változatlan marad.Több olyan ember került közelebb hozzám, akik szintén babát várnak, vagy kisbabájuk van. Ezeknek az új régi kapcsolatoknak nagyon örülök. :) Nyilván a közös érdeklődés az összekötő kapocs. Azokkal a barátaimmal, vagy inkább nevezzük jó ismerősöknek, akik azonban nem élték még át a várandósság szépségeit, és nehézségeit, vagy a szülővé válást stb., több esetben meglazult a kapcsolatom, bár úgy érzem, hogy ez elsősorban nem rajtam múlt. A szakmai kapcsolataim egy része is lazult, hiszen főleg így a vége felé mások lettek a prioritások, ez azonban rajtam múlt, úgy érzem.

Sajnos olyan eset is történt az elmúlt hónapokban, hogy valakiben nagyot kellett csalódnom. Számítottam rá, meg sem fordult a fejemben, hogy pont ő fog cserben hagyni, de megtörtént. Így nagyon sok dolog felborult az életemben, és elég jó kis kalamajkába kerültem a hozzáállása miatt, amit nehezen dolgozok fel. Hónapokat vett el az életemből, ami így a várandósság alatt azért nagyon bosszantó, mert ez az időszak úgy érzem, pótolhatatlan. De a hab a tortán még az, hogy én mindig támogattam nem csak szakmailag, de emberileg, lelkileg is, és most, hogy már szakmailag nem vagyunk napi kapcsolatban, ő emberileg sem úgy áll a dolgokhoz, ahogy én gondoltam, hogy fog. Pl. több, mint egy hete beteg vagyok, fekszem, lázas voltam stb., és ő ezt tudta, de mégsem kérdezte meg egyszer sem, hogy vagyok... Én ezt fordított esetben el sem tudnám képzelni. Na de nem akarok ebben benne ragadni, el kell engednem mind a rossz érzést, mind az ismerősömet, mert úgy tűnik, nem tehetek mást.

Szerencsére csak egy ilyen "dráma" ért az elmúlt évben, és rengeteg jó dologgal ellensúlyozza ezt az életem, csak az én természetem olyan hülye, hogy egy-egy negatív dologgal kapcsolatban túl sokat agyalok, és ilyenkor hajlamos vagyok megfeledkezni a rengeteg jóról, ami körülvesz.

Visszatérve az idézethez. Nem kell, hogy mindenki az életünk minden szakaszában jelen legyen. Tudni kell elválni, elengedni, továbblépni, ha kell. Nem azért kell ezt megtennünk, mert már nincs szükségünk a másikra, vagy nem remélhetünk valamiféle hasznot az ismeretségtől, nem erről van szó, még ha sajnos nagyon sok kapcsolatban ez egy erőteljes mozgatórugó is, ahogy látom. Ez mondjuk kicsit illúzió romboló, hogy hány "barátság" működik valójában csak azért, mert valamilyen érdek áll mögötte. Lehet érdek az is, hogy az illető pont abban erősít meg, amiben visszaigazolásra van szükséged. Vajon akkor is olyan jóban lennétek, ha nem "támogatná" meg az egódat, nem adna neked igazat, hanem azt mondaná, hogy bocs, de nagyon hülye voltál?

Én eszméletlen mázlista vagyok, hogy van egy-két olyan ember a környezetemben, akire számíthatok, akik igazán, érdektől mentesen szeretnek engem, és jól fenéken is billentenek, ha hülye vagyok, vagy rosszul látok dolgokat. Ezeket a kapcsolatokat nagyon meg kell becsülnünk, és én szinte minden nap hálát is adok a Sorsomnak, hogy ők vannak nekem, de még így sem vagyok elég hálás úgy érzem. Pedig nagyon jó dolgom van, most, hogy írok róla, még jobban meg is erősödik bennem ez az érzés, és még tisztábban látom, hogy mennyire fontos, hogy legyenek ilyen emberek az életünkben.

Az anyagi dolgok nem pótolhatják az emberi figyelmet, szeretetet, támogatást, ezért azt javaslom, hogy ahelyett, hogy a karrier/pénz után futkosnánk, elhanyagolva a kapcsolatainkat, jobb lenne, ha mindig tudnánk, mi a valóban fontos az életünkben. Az "egyperces örömök", ahogy én nevezem pl. a shoppingolást, vásárlást, nem érnek fel egy jó és őszinte beszélgetéssel, és azt ugye mondanom sem kell, hogy melyik mennyi értéket képvisel, legalábbis az én szememben. Volt olyan időszak az életemben, amikor nagyon sokat kerestem, de még arra sem volt időm, hogy elköltsem, nemhogy arra, hogy mélyebb kapcsolatokat tartsak fenn. Hát mit mondjak, kemény lecke volt szembesülni azzal, hogy milyen szánalmasan egyedül vagyok... Nem kívánom senkinek. Elméletileg sok "barátom" volt, sokan szerettek, de gyakorlatilag olyan, akire valóban számítani is lehetett, alig akadt.

A megfelelési kényszerünk nagyon sokat árt nekünk, mert elveszítjük azt, ami igazán lényeges az életünkben, és amitől valóban boldogok lehetünk. Felépíthetjük státusz szimbólumokból az illúzióval teli kis világunkat. Lehet jó kocsink, szép házunk, tökéletes életünk, már ami a látszatot illeti, de nem éreztétek pl. azt, hogy mennyivel jobb akár adni másoknak, mint kapni? Örömet okozni, vagy segíteni másnak valamiben? Nekem ezek az érzések sokkal többet adnak, mint az, hogy megvegyek egy ikszedik ruhát, technikai kütyüt, bútort stb.

Tudatosabb életet kell élnünk, és a prioritásokkal mindig tisztában kell lennünk. Ezt magamnak is írom, mert nálam is néha elborulnak a dolgok, mint ahogy most a munka kontra várandósság kapcsán sem voltam túl okos, be kell látnom. De majd a következő babánál! :)

Mosolygós hétvégét mindenkinek!

Szeretettel:

Lili

Bátorság :)

2011-09-25T05:38:00.011+02:00

Ez a téma nagyon elgondolkoztatott, mert múltkor Tomi bátornak nevezett, és ezen kissé meghökkentem. Olyan dologért nevezett bátornak, ami másnak természetes lenne, nekem azonban problémát okoz, de sikerült felülemelkednem rajta, és továbblépnem, legalábbis abban az esetben, azt ugyanis nem tudom, hogy ez tartós lesz-e. Remélem, hogy igen. :)

A bátorság valóban nagyon relatív, ebben igaza van Tominak. Nem az a bátorság, hogy valaki meg tud tenni valamit, hanem az, ha olyan dolgot tud megtenni, ami benne félelmet kelt, vagy nem érzi elég erősnek magát, vagy komoly gondjai vannak az adott dologgal kapcsolatban, mégis összeszedi magát, és lép. Lehet, hogy kívülről nem is tűnik fel, hogy ez az ember mekkora vívódáson ment keresztül, hogy megtegye ezt a lépést.

De nézzünk néhány példát is, hogy jobban értsétek. Nekem van egy-két nehézségem, ilyen a tű fóbiám, valamint ilyen volt (legalábbis remélem, hogy múlt idő) a vezetés. Az előbbi, azaz a tűvel kapcsolatos rossz érzésem 17 éves koromra vezethető vissza, mikor egyszer intenzívre kerültem, és szétment a vénám, és elég durva élmény maradt meg belőle. Sajnos ez a mai nap kísért, és még a Vészhelyzetet sem bírtam sokáig megnézni, azaz most is eltakarom a szemem, meg a Doctor House-nál is. Szóval tűt még képernyőn sem bírok látni, élőben meg… A várandósság előtti másfél évtized alatt általában 10-ből 8x elájultam, volt, hogy lefejeltem az asztalt, volt, hogy akkorát estem, hogy felrepedt a szám stb. Szóval nem volt eseménytelen. Azonban a várandósságom alatt már 9x vettek vért, és már ülve is jól bírom, bár nem kevés önszuggesztió eredménye, és kell hozzá nem kicsi lélekjelenlét. Az előzményeket tekintve, nálam ehhez bátorság kell, másnak pedig semmi az egész.

A másik dolog a vezetés. Volt egy balesetem már jó néhány éve, amit én okoztam, majd kb. 10 évig nem is vezettem egyáltalán, és nagyon nehéz volt leküzdenem az izgalmamat, félelmemet, még most sem egyszerű, pedig már lassan egy éve megint vezetek. Szó szerint előfordul, hogy lever a víz, ha már csak arra gondolok, hogy vezetnem kell… De teszek ellene, próbálom leküzdeni ezt a félelmemet is, összeszedve minden bátorságomat, ami ehhez kell. Pedig hány embernek nem okoz semmilyen problémát a vezetés! Sőt, szeretnek vezetni! Nekem viszont probléma, és a leküzdendő félelmek listáján elég elől szerepel.

Szóval én bátorság alatt nem a hőstetteket gondolom, hanem a mindennapi életünkben megvívott kis harcainkat, amikhez kell, hogy erőt, bátorságot merítsünk, még ha másnak banális is lehet az, ami nekünk problémát okoz. A középkori hőskorszak ideje már rég lejárt. Nekem, a modern korban azok az emberek a „hősök”, vagy azokat tekintem bátornak, akik mások, vagy önmaguk érdekében meg tudják vívni a csatákat. Persze, hogy miért teszik ez, az sem mindegy. Ideális az lenne, hogy jót tegyenek, jobbá tegyék mások, vagy a saját életüket.

A vérvétellel kapcsolatban például féltettem a kisfiúnkat, hogy ha én elájulok, fog-e elég oxigént kapni, vagy ha elesek, nem ütöm-e meg. Ezért volt nagyon fontos, hogy tudjam kezelni. ez már másfél évtizedes fóbiámat. A vezetés szintén nem kényelmi szempont, azaz nyilván kényelmes, már aki élvezi, és nem stresszel rajta, de a fő cél az volt, hogy szintén a kisfiamnak tudjam biztosítani azt, hogy ha bármi történik, el tudom majd vinni kocsival az orvoshoz. Ehhez rutin kell, nem várhattam meg, míg megszületik, hanem jó előre elkezdtem gyakorolni, és még most sem nevezném magam rutinosnak, sőt, a GPS nélkül nem tudom, hol lennék, még azzal is eltévedek elég gyakran…

Visszatérve az elméletekhez. Bátorság számomra az is, ami képessé tesz minket nehéz döntések meghozatalában. Amikor nem a kényelmes mellett döntünk, hanem amellett, ami szerintünk a helyes, még ha oly nehéz is megvalósítani. A szembenézés a dolgokkal szintén a bátorság kategória nálam. Azaz láthatjátok, hogy én úgy gondolom, hogy a bátorság egy elég alap mozgatóeleme az életünknek, vagyis azokénak, aki nem futamodik meg a dolgok elől, aki oda mer állni, szembe mer nézni akár a félelmeivel, és túl tud lépni a korlátain.

Bele lehet süppedni a kényelmes kis világunkba, amiről még azt is gondoljuk, hogy biztonságos, de szerintem nem éri meg, mert nem hoz fejlődést. Én úgy szeretek élni, hogy tudom, haladok valamerre, hogy minden nappal jobb emberré válok, és minden nappal hasznosabb vagyok mások számára. Hogy ez nagyon idealista kép? Lehet, de legalább egy kép. :)

Namaste! :)

Lili

Kötelesség-tudat

2011-09-20T23:22:00.018+02:00

Kötelesség-, vagy felelősség-tudat, nem is tudom, melyik a jobb szó rá. A lényeg, hogy az én életemet ez a két szó rendkívüli mértékben meghatározza. Nagyon erőteljes mozgató rugóm, és ugyan rengeteg előnye van, mostanában megtapasztaltam a negatív oldalát is. Ahogy Monk nyomozó mondaná: áldás és átok egyszerre. :D Most valahogy így érzem magam. Az elmúlt hetek, elég sok lelki vívódást okoztak emiatt.

A pozitív oldalát nyilván nem nagyon kell ragoznom, hogy miért jó, hogy ilyen vagyok, hogy maximálisan próbálok mindent felelősségteljesen, a legjobb tudásom szerint végezni, és úgy érzem, hogy minden emberért, akikkel együtt dolgozom, legyen szó a Fuerte-ről, vagy a Sabor y Tumbao tánccsoportról, felelősséggel tartozom, és ez a feladatom, kötelességem, hogy jól csináljam, amit csinálok.

Ennek a hozzáállásnak eddig inkább a hozadékát éreztem én is a várandósságom előtt, tettem a dolgom, és úgy érzem, hogy jól is csinálom, amit csinálok, megvan az eredménye, az emberek számíthatnak rám, bízhatnak abban, hogy amit én mondok, az úgy is lesz, nem ködösítek, nem hárítok dolgokat, és rengeteg energiát teszek abba, hogy működjenek körülöttem a dolgok. A munkám pedig nem az én egóm növeléséről szól, mert pl. a tánccsoportunk pontosan arról szól, hogy én a háttérben létezem, míg a lányokból csillogó királynőket varázsolok, és a sikert, a tapsot, a pozitív feadback-ek nagy részét ők kapják, nem a koreográfus, vagy vezetőjük. De ez mindig így volt, nincs is ezzel probléma, nekem nem ez a része a fontos. Az persze fontos, hogy a lányaim megbecsüljenek, tiszteljenek, szakmailag elismerjenek, és bevallom, az is, hogy szeressenek. A Fuerte-nél ugyanez a helyzet. Hátamon viszem az iskolát évek óta, és megteremtem a tanárainknak, és a diákjainknak azokat a körülményeket, amitől a tanár jól tud dolgozni, a diák pedig remekül érzi magát, és a cél mindig, hogy mindenki elégedett legyen. Rólam, a létezésemről sokan nem is tudnak, pedig évek óta ez a munkám.

Azt hiszem, hogy én alapvetően így vagyok teremtve, hogy nem az a fontos, hogy én legyek a középpontban, sőt, kifejezetten nem szeretek ott lenni, hanem az, hogy másokat "menedzseljek", másokat juttassak el a céljaikhoz, álmaikhoz.

Akkor miért vívódok most mégis? Nem azért, mert másra vágynék, ugyanezt a munkát szeretném a jövőben is. A vívódásomnak több oka is van. A túlzott kötelesség-tudatom ugyanis nem enged el a munkából. Nézzük a mai, sajnos elég átlagos napomat. Kb. 3-4 óra alvás után hajnali háromkor arra ébredtem, hogy mennyi mindent kell ma elintéznem. Fél óráig próbáltam "visszaaltatni" magam, majd inkább felkeltem, és 4-kor már bőven a Fuerte-s ügyeket intéztem. 7 órakor eszembe jutott, hogy jah, a diabétesz miatt ideje lenne enni is valamit, meg megmérni a vércukromat stb. Gyorsan bekaptam valamit, majd vissza a teendőkhöz. Ezután 3 és fél órát készültem a Sabor y Tumbao-s próbára. Soha nem megyek felkészületlenül, mindig tudom, hogy mit akarok venni, átnézni a lányokkal, mit akarok tanítani, milyen hibákat kell korrigálni stb. Ebéd után sikerült egy kicsit lepihennem, de ne gondoljatok túl hosszú sziesztára, nem vagyok én kubai. :) Utána már csak arra volt időm, hogy összepakoljak, és induljak be a városba, hogy megtartsam a 3 órás próbát a lányoknak. 70 perc alatt értem oda a teremhez, mert nagyon nagy forgalom volt. Még beugrottam a szomszéd bababoltba, ahol vettem pár dolgot, hogy haladjak a babakelengyével, mivel éppen ideje így pár héttel a szülés előtt, aztán kezdődhetett is a próba. Majd jó 3 órával később elindultam haza, ami kb. 40 perc volt. Most mindjárt éjfél van, és még gép előtt ülök. De nem csetelni, meg fészbúkozni, meg blogolni szoktam ilyenkor, csak most ez úgy kikívánkozik belőlem, úgyhogy megírom.

De még mindig nem írtam, hogy mi az, ami gáz velem. Az, hogy a kötelesség-tudatom miatt nem tudok határokat szabni, és mivel ezt én nem tudom megtenni, mindenki annak rendje módja szerint természetesnek veszi, hogy én így működöm, sőt, legtöbbször még el is várják. Alig akad egy-két ember a környezetemben, aki megáll egy picit, és elgondolkodik. Hogy min? Hát például azon, hogy 9 hónapos várandósan (nem mellesleg veszélyeztetett terhesen) nem egészen normális ennyit foglalkozni a Fuerte-vel még mindig, vagy minden kedden (vagy akár még szombatonként is) két órát vezetni, hogy megtartsam a 3 órás táncpróbát ekkora pocakkal.

Az elmúlt hetekben sok dolog változott, kezdtem elfáradni, amit kudarcként éltem meg, mert én elég jól szoktam bírni a gyűrődést, de hát eljött a 7. majd a 8. hónap, most meg már a 9. is, és bizony ezzel beköszöntött a nehézségek kora is nálam. Tény, hogy nem tudom jól kezelni ezeket a dolgokat, mindig azt várom, hogy majd valaki észreveszi, hogy ez így nem OK, de sajnos ilyen nem nagyon történik, mert érthető módon az emberek azt gondolják, hogy csak van annyi eszem, hogy tudom, hol a határ. Nos, nekem nincs ennyi eszem sajnos, a végletekig elmegyek, ameddig csak bírom testileg-lelkileg egyaránt.

A Fuerte-t már hónapokkal ezelőtt át kellett volna adnom, több segítséget kérnem, és már 9 hónaposan nem kellene vezetnem sem, (főleg, hogy a pocimtól alig fér el a kormány :D ) és próbákra járnom, ezt is már le kellett volna adnom, de nem tudtam megtenni. Miért nem? Hát pont azért, mert úgy érzem, hogy amiért olyan vagyok, amilyen, azaz mindent beleteszek, nem panaszkodom napi szinten, igyekszem végezni a dolgom még a határaimat feszegetve is, ezért az emberek nem gondolják végig, és természetesnek veszik, hogy csinálom, hogy ott vagyok, hogy megoldom, amit kell, hogy számíthatnak rám. Szerintem még a szülőszobába is telefonon a fülemen megyek. Legalábbis nemrég még így gondolkoztam.

Azonban láttam, hogy mások hogy élik meg ezeket a hónapokat, és szinte irigy lettem. Én ugyanis sok dolgot nem tudok megélni, néha még most sem fogom fel, hogy kisbabám lesz, mert repülnek a napok, fel sem eszmélek, és eltelik egy-egy hét, hónap stb. Lehet, hogy nekem elefántnak kellett volna születnem, hogy 24 hónap legyen a várandósságom, mert akkor sikerült volna többet megélnem belőle. :) Most eszméltem ugyanis rá, hogy mindjárt vége, de ugyan hova tűnt az elmúlt két-három hónap?

A dilemma itt kezdődött, és most ott tart, hogy néha eléggé zavar, ha úgy érzem, hogy azért van lelkiismeret-furdalásom, azért nem tudom leadni ezeket a dolgokat, mert úgy érzem, hogy ezt várják el tőlem, hogy végezzem el, legyenek meg a dolgok, és létezzek úgy, mint egy "robot", merthogy ezt már megszokták tőlem. Csakhogy nem vagyok robot, vannak nekem is szükségleteim, és ezek főleg lelkiek, a fizikaiakat könnyedebben kezelem. De ha pl. azt érzem, hogy nincs eléggé megbecsülve az, amit teszek, vagy tudom, hogy megvan, de azért néha jól esne, ha ezt érezhetném is, nem csak tudnám, akkor nem vagyok túl elégedett a helyzettel.

Nem hibáztatok senkit, ez egyedül az én felelősségem, és hogyan is várhatnám el másoktól, hogy figyeljenek oda rám, ha saját magam nem vagyok képes erre.

Lassan fél egy van, már Tomi is megjött Szegedről, úgyhogy most zárom a soraimat, bár még bőven lenne miről írnom, de már így is elég lesz. :)

A lényeg, hogy rájöttem, hogy nagyon gáz vagyok, és újabb dolgot látok, amiben van mit fejlődnöm. Nem akarok kevésbé lelkiismeretes munkaerő vagy koreográfus lenni, de ma már máshogy csinálnám, ha megtehetném. Vissza azonban nem tudom csinálni a dolgokat, nem bánom, hogy így történtek, mert ezt úgy tűnik meg kell nagyon tanulnom, hogyan engedjek ki a kezemből feladatokat, és képes legyek lazítani a gyeplőn. Ezen a leckén most megbuktam, ezt is tudomásul veszem, de nagyon szeretnék majd tanulni belőle a jövőre nézve.

Szép álmokat! :)
Lili

Szülinap :)

2011-09-16T11:59:00.011+02:00

Ha már a szülinapoknál tartunk, nekem is nemrég volt. :) Nagyon csodás nap volt, drága Férjem minden jóval meglepett. Pl. készíttetett nekem diabetikus csokitortát, persze tojásmenteset, és teljes kiőrlésű lisztből is készült, úgyhogy ehettem belőle bátran. :) Már ezért is szuper, hogy szülinapom volt. :) Na de azért inkább az volt nagyon jó, hogy aznap mindketten szabadságon voltunk, és a nap nagy részét együtt töltöttük. (leszámítva, mikor kikötötték az új lakásunkból a gázt, mert volt némi adminisztrációs hiba, és az után kellett futkosni pont ezen a szép napon)

Nekem nem könnyű ajándékot venni, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerű engem boldoggá tenni. Hogy lehet ez? Nekem nem számít, hogy mi az ajándék, csak az a fontos, hogy gondolt-e rám a másik. Szeretem a személyes dolgokat, az olyan ajándékokat, amin látszik az odafigyelés, a törődés, a szeretet. Egy képeslapnak, amit szeretettel írtak meg, jobban tudok örülni, mint mondjuk egy értékes ékszernek, amin érzem, hogy csak befutott valaki a boltba, és gyorsan választott egyet, hogy aztán kipipálhasson. Drága Tomikám pl. azzal okozott a legnagyobb örömöt, hogy ezt a tortát, amire a diabétesz mellett már nagyon vágytam, megszerezte nekem, és feldíszítette a lakást szülinapos girlandokkal, meg el voltak dugva képeslapok mindenhol, amerre jártam, találtam egyet-egyet, és még a kedvenc diabetikus málnaszörpöm is be lett szerezve. :)

Szóval törődés, odafigyelés. Szerintem ajándékozásnál ez lenne a legfontosabb, szempont. Sajnos azonban azt tapasztalom, hogy ma már annyira rohannak az emberek, hogy csak "letudják" egymást ezen a téren is. Nekem két ünnep számít, a szülinap, és a Karácsony, ezekre igyekszem odafigyelni, és ezeknél igénylem én is az odafigyelést.

Általában már ilyenkor ősszel vezetek egy listát, hogy mit lehetne ajándékozni karácsonyra, figyelem a szeretteimet, hogy tudjam, mit szeretnének stb. Hetekig készülődök, és nem az ajándék értéke a lényeg, hanem az, hogy a megfelelőt találjam meg.

Az ünnepeknek nem a pénzköltés a lényege, hanem számomra egy kis kiszakadást jelent a mindennapokból, amikor a legfontosabb ajándékot adjuk egymásnak: időt. Nekem ugyanis ez a legértékesebb, mivel ebből van a legkorlátozottabban rendelkezésre álló, legalábbis számomra. (a szeretet természetes, ezt nem is említem pontosan az alap kategóriája miatt)

Mivel a pénz nem tud motiválni, ezért az sem foglalkoztat, hogy mennyibe kerül egy ajándék. Nekem egy szuper kis füzet, vagy napló ugyanolyan értékes, mint egy Frei Wille ékszer. Egy jó dvd, aminek van mondanivalója is, pl. szeretem az igaz történeteken alapuló lelki tartásról szóló filmeket, felér egy Guess ruhával.

Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nézzünk egy kicsit körbe magunk körül, és ne feledkezzünk meg arról, hogy mi az igazán fontos. Hogy egy jó beszélgetés egy szelet torta mellett többet ér, mint az, hogy két percem van a másikra, és adok valamit, ami mindegy is, hogy tetszik-e neki, a lényeg csak az, hogy letudtam. Egész évben rohanunk megállás nélkül, és a kapcsolataink már oly mértékben elszemélytelenednek, hogy a legszorosabb viszonyunk a számítógépünkkel, és a telefonunkkal van, ez pedig nincs így jól. Nagyon nincs.

Nekem borzasztó kevés időm van a munkám mellett, és most majd jön a baba, megint csak egy új élethelyzet lesz, és biztosan nem fogom a lábamat lógatni naphosszat, de az emberi kapcsolatok így is, úgy is nagyon fontosak nekem. Nem tudok annyi emberrel találkozni, amennyivel szeretnék, nem tudok én sem annyi időt a másikkal tölteni, amennyit szeretnék, de amikor sikerül megszervezni egy-egy találkozót, akkor az övé vagyok, rá figyelek.

Javítsunk azon, amin lehet, és ez az ajándékozás, kapcsolatápolás téma szerintem bőven megér egy kis tuningot. :) Nem gépek vagyunk, hanem emberek, viselkedjünk is úgy! :)

Mosolygós napot! :)
Lili

Egy éves az SYT! :)

2011-09-05T20:48:00.007+02:00

Bizony, a Sabor y Tumbao is már több, mint egy éves! :) Augusztus 18-án volt tavaly az első válogatás, és 21-én már az első próba. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt egy év. Én nagyon büszke vagyok a lányaimra, nagyon jó a csapat. A válogatásnál nekem nagyon fontos volt két dolog: az egyik, hogy milyen ember, a másik, hogy milyen fantáziát látok benne. Volt, hogy ügyesebb táncos nem került be, mert nem láttam a tánc iránti alázatot benne, és szívesebben dolgozom olyan "csiszolatlan gyémántokkal", hogy a közhellyel éljek, akik formálhatók, alakíthatók, minthogy vésőt fogjak, és berögzült sallangokat próbáljak kikalapálni egy olyan emberből, aki ráadásul nem lát az orránál tovább, és meg van győződve a tökéletességéről. Persze azért ez nem azt jelenti, hogy kezdőket vettem volna fel a csapatba, de elsősorban a letisztult mozgás volt a fontos, és nem a mindenféle díszítések ismerete, hiszen ez utóbbit úgyis megtanítom nekik.

Hogy mi történt ez alatt az egy év alatt?

Hát először is indultunk tavaly novemberben egy timba koreo-val a Copa salsa versenyen, ahol második helyezést értünk el. Akkor 7 főt indítottam a 14-ből, most már 12 fős a koreográfia, a táborban adtuk elő, nagy élmény volt, most éreztem, hogy kezdenek beérni a dolgok. Hiába, kell idő a jó dolgokhoz.

Én képtelen vagyok pár hét alatt összedobni egy koreográfiát, és abból minőségi produkciót készíteni. Nekem idő kell, mármint arra, hogy azt úgy tanítsam meg, úgy javítsam a hibákat, hogy a legapróbb részletekre is igyekezzek odafigyelni. Erre jó példa, hogy a reggaeton koreográfiánkat januárban kezdtük, és először a júliusi táborban adtuk elő. Fél év alatt készült el, de még mindig csiszolgatjuk. Pedig aztán ha valamit össze lehetne gyorsan dobni, az a reggaeton, legalábbis azok a produkciók, amiket gyakran látok, erről tanúskodnak. De nekem többről szól ez a műfaj is, mint kurvás fenék rázás, már elnézést. Kár ezt a kategóriát erre a szintre degradálni. Természetesen nem gondolom, hogy minden produkció ilyen, de sok ilyen van sajnos.

Aztán egy pár hónapot gyúrtunk már a rumbára, mielőtt nekiálltunk az új timba koreo-nak, amiben most van egy kis rumba rész is. Jó lenne nagyon, ha a versenyig elkészülne ez is, mert idén is szeretném nevezni a lányokat, de csak akkor indulunk, ha már jól állunk, összecsapni nem szeretném.

Nagyon büszke vagyok a lányokra, mert rengeteget fejlődtek, és óriási kitartással, és alázattal állnak a feladatokhoz, és emellett annyira jó emberek, olyan szuper a csapat így együtt, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Nagyon örülök, hogy nincs furkálódás, piszkálódás, irigység, és efféle negatív energia. Az is igaz, hogy ezt nem is tűrném meg, akiben ezt felfedeztem, az mehetett is a csapatból még az elején. Itt együtt, és egymásért is dolgozunk, az egyéni érdek nem írhatja felül a csapat érdekeit.

Nagyon sokat kapok én is a lányoktól, és nagyon jó, hogy így pocakosan is gördülékenyen mennek a dolgok, tudunk próbálni, már félszavakból értjük egymást, és nagyon szeretném, ha ez még nagyon-nagyon sok évig így lenne. Most nem tervezek bővítést, 13-an vannak a csajok, plusz én és a kisfiúnk a pocakomban. :) Szerintem ez most szuper így, nem is szándékozom idén már több embert felvenni.

Nagyon hálás vagyok Balinak és Tominak is a támogatásukért, szakmai tanácsaikért, mert rengeteget segítenek nekem. Balival most az új timba koreo-t közösen készítjük, ez az első ilyen közös munkánk, én nagyon élvezem, mert folyamatosan én is tanulok tőle, és lenyűgöz a kreativitása. :) Nagyon inspiráló tud lenni egy másik nézőpont, egy másik ember ilyen aktív támogatása. :)

Olyan jó érzés, hogy minden héten várom a próbákat. Holnap is kedd lesz, és az azt jelenti, hogy megint próba, és ez nagyon jóóóó! :) Előfordult már persze, hogy nem volt jó kedvem, és úgy érkeztem a próbára, de annyira jó, hogy pár perc alatt ennek már nyoma sem marad, mert a lányok elfelejtetik velem még a tényleg komolyabb problémákat is.

Azt hiszem, hogy az egyik legjobb döntés volt az életemben, hogy létrehoztam a Sabor y Tumbao tánccsoportot is, és nem "csak" a ladies' style workshopokat.

Köszönöm lányok, hogy vagytok! Maradjatok mindig ilyenek! :)

Mosolygós estét mindenkinek!
Lili

Őszinteség 2. rész

2011-08-26T20:45:00.008+02:00

Még tavaly januárban írtam egy bejegyzést ebben a témában, de úgy érzem, néha nem árt ezt elővenni, és foglalkozni még vele.

Akit érdekel a korábbi írásom, itt el lehet olvasni: http://polgarlili.blogspot.com/2010/01/oszinteseg.html
2010. január - Őszinteség.

Azt tapasztalom, hogy ugyan nem mindig könnyű ez az út, azaz mindig az igazat mondani, nem csúsztatni, nem ferdíteni a tényeket, nem ködösíteni, és pláne nem manipulálni az embereket, mégis ez az egyetlen út, amin érdemes járni. Ha felvállalod magad a gyengeségeiddel, hibáiddal együtt, és nem lesz belőled egy Bólogató János, aki aztán magában forrong, és morog, vagy épp ellenkezőleg egy manipulátor szerepét sem akarod betölteni, akkor nem csak hosszabb távon, szerintem a rövidebb távon is csak jól jöhetsz ki ebből a döntésedből.

Nekem sem volt ez mindig egyszerű, írtam is erről még a másik bejegyzésemben egy elég kemény önkritikát, el lehet olvasni. Azonban megismertem Tomit, akit soha nem kaptam még egy kis füllentésen sem rajta, mert ő annyira tiszta, olyan becsületes, és korrekt, amilyen embert ma már sajnos nagyon ritkán látni. Akkoriban már én is nagyon sokat változtam, de még nem volt tökéletes.

Korábban, ha elment az önbizalmam, bizony kompenzáltam erőteljesen, és persze utólag már tudom, hogy teljesen fölöslegesen. De nekem ez volt a védekező mechanizmusom, meg akartam felelni, és ezért alakítottam magamon, mint Julia Roberts abban a filmben, mikor állandóan megszökött az esküvők elől. Ahogy ő a filmben, én az életben próbáltam olyanná válni, hogy a társam tökéletesnek lásson, és elégedett legyen velem. De nem voltam tökéletes, ahogy most sem vagyok távolról sem.

Az utóbbi kb. egy jó évtizedben azonban lassan megtanultam, hogy nem járhatok más úton, csak úgy találom meg a lelki békémet, ha teljesen őszinte vagyok. Mindig, minden körülmények között, ahogy Alekosz mondaná a Való Világból. :) Valóban, itt nincsenek kiskapuk. Ezért nehéz ez a döntés, és tartani magunkat hozzá. Nem lehet, hogy akkor hétfőn, szerdán, pénteken őszinte leszek, a többi napon belefér egy kis csúsztatás. Olyan ez mint egy diéta. Vagy tartod, vagy nem ér túl sokat, mert ha 3 napig koplalsz, utána meg 2 napig zabálsz, akkor még mélyebbre is kerülhetsz.

Persze, sokan mondják, hogy ma már nem értékelik, ha valaki őszinte, és csak úgy lehet érvényesülni, ha az ember nem mond igazat, vagy manipulálja az embereket. Valóban, ez is egy út, de egy olyan út, amelyiken én nem akarok járni, még ha néha könnyebb is lenne. Az az érzés ugyanis, hogy minden szavad hiteles, hogy minden cselekedeted korrekt, és minden kimondott vagy leírt mondatod vállalható, számomra legalábbis olyan értéket képvisel, amit nem lehet mással pótolni, és olyan érzést ad, ami még akkor is stabil, ha mélypontra kerülsz. Persze valakinek már a gondolat is utópisztikus, hogy ilyen létezik, és nem hisz benne. Ez megint csak az ő dolga.

Sajnos folyamatosan manipulálva vagyunk. Nem csak a média által, de a környezetünk is feladja olykor a leckét, sőt, látok olyan kapcsolatokat is, amiket az egymás manipulálása köt össze. Érdekes "szövetségek" ezek, nem tudom, mi jó származhat belőle, de ha nekik az kell, hogy így tanuljanak, akkor pontosan ezen az úton kell járniuk.

Ne más életét akard élni, hanem fedezd fel a sajátodat, és hidd el, sokkal több kincset, csodát találsz ott, mint amit egy illúzióban találnál. Ne akarj más lenni, egyszerűen csak legyél az, aki vagy, mert úgy vagy tökéletes!

Namaste! :)
Lili

2. trimeszter :)

2011-08-07T07:47:00.007+02:00

Most már beléptem a harmadik, és egyben utolsó trimeszterbe. 28 hetes vagyok jelenleg, és a pici fiúnk kb. 1300 gramm, és kb. 35-38 cm. Sokat nőtt mostanában, az elmúlt két hétben 400 grammot, ami nagyon durva, tekintve a mostani kis pici súlyát. Az igazi nagy növekedés, gömbölyödés időszaka most jön. :)

Na de térjünk vissza a második trimeszterre. Sokan mondják, hogy ez a legjobb időszak, hiszen vége az első trimeszter hányingeres, fáradékony időszakának, és még nincs itt a bálna korszak, ami a harmadik trimeszterre jellemző. Az utóbbiról nem tudok nyilatkozni, még nem érzem magam bálnának, bár kétség kívül a pocakom már kezd korlátozni dolgokban, és a mozgásom már nehézkesebb, mint volt.

Mi történt a 14-27. hét között? Jó sok minden. Voltam genetikai szűrésen, úgynevezett integrált teszten, ami alapján készítenek egy becslést, hogy milyen arányban várható genetikai rendellenesség a babánál. Nekem 1:50 000-hez lett, ami nagyon jó arány, már az 1:3-4000-hez is szuper. Volt néhány vérvizsgálat, eddig összesen 8 volt, jövő héten lesz a kilencedik, számtalan ultrahang vizsgálat, amit nagyon szeretek, mert olyankor látom is a babát, nem csak érzem. :)

A 23. héten voltam terheléses cukorvizsgálaton, és kiderült, hogy diabéteszem van, de nagyon úgy néz ki, hogy ez csak a várandósság alatt fog fennállni, és utána elmúlik. Ezért most diétán vagyok, úgyhogy a baba ugyan rengeteget nőtt, én az elmúlt hónapban fogytam egy kilót.

Egyébként ez a hízás dolog elég stresszes tud lenni sok kismamának, és én sem maradtam ki közülük. Rögtön az első trimeszterben mindenki ezt hajtogatja neked, az orvos, a védőnő stb., hogy nagyon figyelni kell, el ne hízzál, 8-10 kilónál ne szedj fel többet stb. Neked is elég szokatlan, hogy eltűnik a hasizmod, az alakod átalakul, a melleid megnőnek, a pocid egyre kerekebb stb. Kellett nekem is sok idő, hogy átértékeljem a dolgokat, és még most is furi néha, ha nem is rossz érzés, sőt, kifejezetten szexinek is tudom már érezni magam az "új testemmel", de azért mégis más, mint korábban. Pedig nekem a gyarapodással nincs gondom, nem híztam gyakorlatilag semmit a korábbi súlyomhoz viszonyítva. Az első trimeszterben rögtön fogytam 7 kilót, majd a 18. hét körül nekiálltam heti fél-egy, sőt , egyszer másfél kilót hízni, ami aztán nagyon megrémített, mert 6 kilót felkaptam egy pillanat alatt, legalábbis nekem egy pillanatnak tűnt. Aztán jött a 23. hét, amikor kiderült a diabétesz, és az első héten fogytam egy kilót az új diétával, majd azóta nem híztam semmit, tartom a súlyom, bár a baba kb. 700 grammal lett nagyobb. Ez az öt kiló, amit eddig felszedtem (és még mindig kevesebb, mint az eredeti súlyom a várandósság előtt), jelenleg mind a baba, a magzatvíz, a megnövekedett vérmennyiség, a méh és méhlepény, és a melleim :D Mégis, minden alkalommal, azaz hetente, mikor mérlegre állok, előtte izgulok, hogy mit mutat. Tudom, gáz, de biztos nem vagyok ezzel egyedül. Pedig pont most találkoztam egy kismamával, akinek 3 hete van vissza, de már 18 kilót hízott, és azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon "dögös" volt, egyáltalán nem nevezném kövérnek, vagy daginak. Na mindegy, a lényeg, hogy a baba egészséges legyen, ő azonban úgyis elvesz mindent, ami neki kell.

A második trimeszterben kezdett el egyre erősebben mocorogni a kisfiúnk a pocakomban, és Tomi is ebben az időszakban érezte először, hogy rugdalózik a kicsi. Mára már megismeri a hangom, és az apukája hangját is, sőt, az újdonság, hogy Balázsét is. A többiektől még tart egy kicsit, ha megsimogatják a pocimat, akkor bemerevedik, nem mozdul, csak az apukájának, és Balinak. Már nagyon jó kis kapcsolatunk van a picivel, szerintem sok mindent meg is ért, és már van saját akarata is. Ez utóbbi pl. kiterjed arra, hogy nem szereti, ha jobb oldalon alszom, pedig nekem az a legkényelmesebb, de újabban addig rugdos, amíg át nem fordulok a bal oldalamra. Ott aztán abbahagyja, és alszik ő is. :)

Nagyon édes, és olyan jó felfedezni ezeket a kommunikációkat, és kapcsolatot teremteni már most vele. :) Rúgásokkal, mocorgásokkal kommunikál. Honnan tudom, hogy melyik a jó és rossz rúgás? Érzi is az ember, meg elég egyértelmű is, hogy vidáman lubickol, és mondjuk hosszú percekig "játszik", vagy a semmiből kapsz két jó erős figyelmeztető gyomrost. Jelzi azt is, ha pl. túl hangos a zene, sőt, ha én feszült vagyok, "rám szól".

Nevünk még mindig nincsen, lassan kellene keresgélnünk. :)

Nagyon élvezem a várandósságot, már most szeretnék egy következő babát, pedig akik ismernek, tudhatják, hogy nem voltam én ilyen gyerek mániás. De hihetetlen csoda, bár sajnos a zsúfolt mindennapokban néha nehéz megélni, és kiélvezni, és nem csak végigrohanni rajta.

Minden kismamának csodás, és problémamentes várandósságot kívánok! A többieknek pedig mosolygós vasárnapot!

Szeretettel:
Lili

Mély pontok kezelése :)

2011-07-30T08:53:00.008+02:00

Nemrég kérdezték tőlem, hogy mit tanácsolok, hogy lehet kimászni egy nehezbb időszakból, amikor az ember úgy érzi, hogy padlóra került. Hála Istennek, a Sorsomnak, Karmámnak, nekem nem volt túl sok komolyabb mélypont az életemben. Vagy az is lehet, hogy volt, csak máshogy kezelem őket? Persze, engem is megviselnek dolgok, de igyekszem gyorsan továbblépni, minél előbb összeszedni magam, ha valami olyan dolog ér, ami mélyen megbánt, lehúz, negatívan hat rám, vagy egyszerűen csak olyan időszak köszönt be az életembe, amikor minden sokkal, de sokkal nehezebbnek tűnik.

Először is hiszek abban, hogy a problémáink nagy részét saját magunk okozzuk. Hiszek abban is, hogy megérdemeljük, amit kapunk, és nem érdemes árral szemben úszni, el kell fogadni, hogy ez van, és elgondolkodni, hogy vajon mivel érdemeltük ki. Mert nem csak a jót, a rosszat is "kiérdemeljük", azaz inkább megérdemeljük, ahogy már írtam is. Harmadszor pedig nagyon fontos az előbbiek nyomán elfogadni, hogy az életünkért, és a benne zajló dolgokért mi vagyunk a felelősek. Nem a szomszéd, nem a párunk, nem a családunk, barátaink, ellenségeink stb., hanem mi.

Hogy kell kezelni az ilyen mély pontokat? Azt nem tudom, hogy kell, csak azt tudom, én hogy szoktam, ami persze nem biztos, hogy jó, de nem akarok úgy okoskodni, hogy én mást csinálok.

Az első sokknak engedni szoktam, mert nem lehet elfojtani, ezt is meg kell élni szerintem. Azaz kiakadok, és sajnálom egy kicsit magam. De nagyon fontos, hogy ezt is tudatosan csinálom, ami nagyon mókás így leírva, de tényleg így van. Ismerem a határaimat, és nem akarom átlépni őket. Amikor megzuhanok, jön ez az érzés, azonnal adok egy határidőt magamnak, mondjuk ha ez délelőtt 10-kor van, akkor beállítom az órát 14 órára, és addig elengedem magam. Sírok, panaszkodom, nyüszítek, vagy fuck everybody és elvonulok egy könyvvel, nem ritkán pedig ilyenkor egy jó bőgés után alszom egyet.

Aztán kettőkor, bármilyen nehéz, megmosom az arcom, vagy beállok a zuhany alá, és elképzelem, hogy minden rosszat lemosok magamról, erős vagyok, ez is csak egy feladat, bármi is az, legyen szó egészségről, annak hiányáról, munkáról, vagy bármiről, és feltuningolom magam. Ez átmeneti megoldás, csak arra jó, hogy ne ragadjak ebben a rossz energiában benne napokig, mert sajnos minél több időt adok magamnak, hogy szomorkodjak, kiboruljak, annál nehezebb kijönni belőle, és annál könnyebb visszacsúszni.

Aztán eltelik így 1-2 nap, hogy nem engedem magam bele újból, de nem is azt jelenti, hogy megfeledkezem róla, csak addig nem mélyülök el benne, amíg kicsit stabilabb nem leszek. Ha már érzem, hogy stabilabb vagyok, akkor apránként elkezdek foglalkozni a problémámmal. Készítek A, B, C stb. tervet. Felteszem a Mi a legrosszabb, ami történhet kérdést, és általában megnyugszom, hogy az sem akkora gond, pedig gyakran a válasz elsőre elég rémisztő is lehet.

Nagyon fontos, hogy át tudom feladatnak, kihívásnak konvertálni a legrosszabb dolgokat is, mert hiszem, hogy nem véletlenül kapom őket, megérdemlem, bármilyen rossz is, és azért van, hogy tanuljak belőle, és mert bocsánat, de olyan hülye vagyok, hogy másból úgy tűnik nem fogok, csak ha kapok néha nagyobb pofont is. Ha egyszerre jön sok dolog, vagy egymás után többször hasonló, akkor pláne nagyon fontos kérdés, hogy mi a fenét nem látok már megint, mit akar nekem az élet tanítani? A fizikai dolgoknak nem is olyan nehéz utána nézni, érdemes ráguglizni, hogy mi van X betegség lelki hátterében, és azt átgondolni, hogy vajon nálam ez igaz-e.

Szóval nekem konkrét „protokollom” van a mély pontok kezelésére, és nagyon igyekszem ehhez tartani magam. Ahogy írtam az elején, nekem is vannak rossz napjaim, de a tudatos kezeléssel nem lesznek belőlük rossz hetek, hónapok. Mindig meggyőződöm arról, az élet igazolja ezt számomra, hogy a tudatosság mennyire fontos. Persze az önsajnálat, panaszkodás sokkal egyszerűbb, és könnyebb mások szeretetét íly módon kicsikarni, sajnálatot, szánalmat ébreszteni, és begyűjteni azt a figyelmet, amire szükségünk van, de ezt nem tartom jó megoldásnak. Ezzel ugyanis a probléma nem oldódik meg, és vissza-visszaesik az ember, ráadásul még mélyebbre, mint volt. El kell engedni, aminek nincs már helye az életünkben, és tovább kell lépni. Vagy ha amellett döntünk, hogy legyen helye, akkor meg nem hezitálni kell tovább, hanem valóban megtartani.

Mosolygós, mélypontoktól mentes hétvégét kívánok!

Szeretettel:

Lili

Szavak és tettek :)

2011-07-12T07:55:00.009+02:00

"Ne a szavaknak higgy, hanem a tetteknek!" Ezt írtam ki tegnap a facebook oldalamra, de gondoltam, írok róla bővebben is.

Sajnos a szavak szerintem sokkal jobban befolyásolnak minket, mintha végiggondolnánk, hogy vajon van-e tartalom mögötte, lehet-e számítani arra, hogy a szavakból cselekedet lesz. Szeretjük azt hinni, amit hinni akarunk, és ezért engedékenyen, vagy mondjuk néha naivan, esetleg elnézően "bedőlni" a szavaknak. Nem is könnyű ellenállni, hiszen vannak, akik ezt tökélyre fejlesztették, és levesznek minket a lábunkról. Van, aki körbehízeleg, van, aki szánalmat, részvétet akar kelteni, és ezzel manipulál, van, aki a szeretetedre apellál, a skála nagyon sokszínű, de a lényeg ugyanaz: sajnos kevés esetben hihetünk ezeknek az embereknek.

Volt, hogy 4 hónapot dolgoztam ingyen egy cégnek, mert hittem abban, hogy jó az, amit csinálok, és bíztam a munkáltatóban is 3 hónapig, hogy majd megkapom a pénzt. Aztán a 4. hónapot már azért dolgoztam végig, mert arra gondoltam, hogy elveszítem az előző 3-at, ha most kilépek. Végül 4 hónap nem lett kifizetve, de ez is egy tanulság.

Aztán ismerek olyan embert is, aki állandóan ígérget, ez így lesz, úgy lesz, meglesz, amit kértem, aztán jönnek a csúsztatások, simlizések, sunyizások. A szavak itt is megvannak, mindig van kifogás, indok, magyarázat, de a tettek nem követik, vagy csak hébe-hóba. Persze a hülye én vagyok, ha századszor is hiszek neki, mert úgy gondolom, hogy nem rossz szándék vezérli, egyszerűen csak ilyen, de hát ettől még nem vagyok előrébb, ettől még nekem okoz problémát, feszültséget stb.

Rengeteg esetet tudnék említeni, de ti is biztosan sok ilyennel találkoztatok, nem is szaporítanám a szót tovább példákkal.

Nekem a szavaknak komoly jelentése, és súlya van, gondosan ügyelek is arra, hogy ne mondjak vagy ígérjek olyat, amit később aztán nem tudok teljesíteni. A célom mindig az, hogy ne csak teljesítsem, hanem túlteljesítsem az ígérteket. Tudom, hogy ma már sajnos nem ez a normális hozzáállás, de szerintem ennek kellene lennie, és nem tetszik, hogy lassan az abnormális a normális, hogy mindent fenntartásokkal kell kezelnünk, hogy az ígéretekben nem hihetünk, hogy a másik szavát el kell osztanunk legalább kettővel.

Meg kell tanulnunk tényleg a szavak felszínes halmazán túljutva a cselekedeteket nézni, és nem ringatni magunkat olyan illúziókban, amiknek nincs, vagy oly kevés a valóság tartalmuk. Gyakori hibám, hogy az embereket sokkal jobb tulajdonsággal ruházom fel, mint amivel rendelkeznek, és hajlamos vagyok a jóra koncentrálni. Ez nagyon jó egy darabig, sőt, nagyon fontos is, hogy meglássuk a másikban a jót, de nem azt jelenti, hogy végtelenségig szemet kell hunynunk a rossz felett, és eltűrni dolgokat, mert nem akarjuk látni, nem akarunk szembenézni azzal az oldallal is.

Ezt a bejegyzést magamnak is írom, ahogy sok másikat is, mert megint ideje, hogy figyelmeztessem magam, hogy a naivitásom, és jó szándékom ne borítsa már el ennyire a fejecskémet, és képes legyen racionálisan gondolkozni, ha arra van szükség.

Várandósan az empátiám még nagyobb lett, azonban az érzékenységem is megsokszorozódott. Ez egy elég béna helyzet, mert egyszerre bánt sokkal jobban minden, ugyanakkor jobban együtt érzek másokkal, és még inkább próbálom megérteni az ő motivációjukat, helyzetüket. Ebből jó kis káosz születik a fejecskémben, hiszen nem lehetek ugyanazon személy vádlója és védője egyszerre. A megértés nagyon fontos, a fiúk segítségét elég sokszor ki is kérem mostanában, és segítenek meghúzni a határokat, hogy meddig látom jól, vagy honnan vezérel már nagyon az érzelem, és mellőzi a józan észt a gondolkodásom.

A következő időszakban megint oda fogok nagyon figyelni, hogy csak a cselekedetekre figyeljek, vagy legalábbis ne hagyjam figyelmen kívül. Pl. ha valaki azt mondja, hogy szóljak, ha segítségre van szükségem, egész nap elérhető lesz, aztán egy sms-re sem képes válaszolni, alig egy órával később, amikor kérek valamit, akkor ez is jelzés értékű.

Megváltoznom nehéz, mert nekem az ígéretek, ahogy korábban is mondtam, rendkívül fontosak, mert amit én ígérek, azt felelősséggel teszem. (most nem az előbbi banális példára gondolok, bár aki kis dolgokban nem korrekt, az nagyobbakban sem, ezt már egyszer kifejtettem) Nehéz nekem is úgy látni a világot, hogy ne higgyek az ígéreteknek, hogy kételkedjem bennük, hogy ne alapozzak rájuk. Pedig ebben sajnos változnom kell, ezt érzem, mert túl sok jelentőséget tulajdonítok ezeknek a szavaknak. Ha valaki mond valamit, én gondolkodás nélkül elhiszem, és bízom benne.

Persze nem azt mondom, hogy ne higgyünk senkinek, csak azt, hogy ne lépjünk századszor is bele ugyanannál az embernél ugyanabba a csapdába. Először mindenkinek szavazzunk bizalmat, de ha többedszer kiderül az, hogy a szavainak nincs súlya, hogy hiteltelen, akkor ne kapaszkodjunk abba a képbe, amit mi szeretnénk látni róla. Engedjük el ezt a képet, és fogadjuk el szeretettel, hogy ő ilyen, de a döntéseinket, pl. hogy kötünk-e vele üzletet, vagy alkalmazzuk-e, számítunk-e az ígéretére, azt már a tiszta kép tudatában hozzuk meg. Mi se boruljunk el, és sértettséggel reagáljunk, hanem maradjunk objektívek. Attól, hogy valakinek a kommunikációja nem illik bele a mi világnézetünkbe, nem rossz ember, csak más. Változni azonban csak mi tudunk, mást nem tudunk megváltoztatni, hiába is próbálkozunk.

Mosolygós napot!
Szeretettel:
Lili

Jó érzések :)

2011-07-02T04:48:00.009+02:00

Egy gyors kis bejegyzés, ez most nem egy mélyen szántó téma, bár erre nem is szoktam törekedni, csak ami jön, arról írok, hát most erről. :)

Tegnap beugrottunk Tomival pár percre az éppen zajló nyári intenzív tanfolyamunkra. :) Sanya és Timike tartják, meg persze a többi asszisztens is besegít nekik, ahogy szokták. :) Csak be akartunk kukkantani, aztán sikerült egy picit megakasztanunk az órát, úgyhogy bocsi a diákoktól. Hogy miért állt le az óra? Mert a jelen lévő tanáraink, és asszisztenseink olyan szeretettel fogadtak minket, mikor megláttak, hogy egyesével kifutkostak a körből, és adtak egy-egy puszit, ölelést stb. A diákok meg csak néztek, hogy mi folyik itt. Aztán Sanya mondta, hogy kik is vagyunk, azaz az iskola vezető tanárai.

Nagyon-nagyon jó érzés volt, és büszke vagyok erre, hogy ilyen csapatunk van, ahol ekkora a szeretet, és ezt nem is félnek kimutatni. Gondoljatok csak bele, hány munkahelyen van olyan, hogy a nyakába ugranak a főnöknek, ha megérkezik??? Persze nehéz a Fuerte-t munkahelynek, magamat meg főnöknek nevezni, valószínűleg itt is a kulcsa a dolognak, hogy szívvel-lélekkel, és szeretettel csináljuk a dolgunkat, nem törődve címkékkel, pozíciókkal, státuszokkal stb. Baráti szeretet, és mély tisztelet, megbecsülés van közöttünk, ez tart össze minket, ettől olyan jó a csapat, amilyen.

Szóval nagyon jó érzés volt ezt megtapasztalni, kicsit meg is hatódtam, és szeretném ezt az érzést is megőrizni az emlékeimben, mert az ilyen dolgok segítik át az embert a nehézségeken, az ilyen élmények után érzi, hogy igen, van értelme annak, amit csinál, és jó helyen van. :)

Az ilyen spontán szeretet megnyilvánulásokra szükségünk van az életünkben, és biztos vagyok abban is, hogy ha mi adjuk, az is nagyon jó érzés, úgyhogy ne féljetek szeretni, és ezt kimutatni, mert ez az a dolog, amiből minél többet adunk, annál több lesz belőle. Megfigyelted már, hogy ha te adsz szeretetet, te is mennyire jól érzed magad tőle? Ha még nem, akkor próbáld ki nagyon gyorsan! Ha pedig igen, akkor ne feledkezz meg erről a jó érzésről, és gyakorold! :)

Namaste!
Lili

Véletlenek :)

2011-06-23T07:52:00.006+02:00

Talán nem fogok nagy meglepetést okozni, ha azt mondom, hogy nem hiszek a véletlenekben, úgy gondolom, hogy mindennek oka, sőt, értelme van. Amit kapunk, azt mind-mind meg kell kapnunk, legyen az jó vagy rossz. Rajtunk múlik azonban, hogy mihez kezdünk ezekkel a lehetőségekkel, vagy megpróbáltatásokkal.

Azt szokták mondani, hogy az okos ember tanul más hibáiból. Hát ahhoz tényleg nagyon okosnak kell lenni szerintem, hiszen még gyakran a saját hibáinkból sem tanulunk. A tapasztalat igenis fontos! Sajnos az a legjobb tanító, ha a saját életünkben tapasztalunk meg dolgokat. Lehet persze tanulni mások hozzáállásából, probléma-kezeléséből, ha mást nem, azt biztos, hogy mit ne tegyünk, de amikor minket állít az élet egy-egy feladat elé, akkor csak az számít, mi hogy döntünk.

A jó dolgokra ugyanez vonatkozik. Ha folyamatosan kapod az élettől a lehetőségeket, de te nem élsz velük, akkor nem haladsz semerre, egy idő után elapadnak a források ezen a téren is, hiszen nem ragadtad meg azt, amit az élet felkínált.

Vigyázni kell azonban azzal, hogy az adott dolog vajon lehetőség, vagy próbatétel. Gyakran összekeverik ezt az emberek, pedig nem ugyanaz a kettő. Pl. lehetőség lehet, hogy egy jobbnak tűnő állást kínálnak neked. Dönthetsz úgy, hogy a mostanit, amiben egyébként jól érzed magad, lecseréled egy kecsegtetőbbre, mert mondjuk többet fizet, és lehet, hogy be is jön, ott is jól fogod érezni magad. De mi van akkor, ha ez csak egy csábítás, egy olyan próbatétel, ami arra irányul, hogy mennyire vagy lojális a jelenlegi munkáltatód felé? Lehet, hogy váltasz, majd kiderül, hogy nem is olyan szép és jó minden a másik helyen...

De egy másik példát is említenék, ez talán még gyakoribb. Párkapcsolat. Jön valaki, te úgy érzed, hogy szerelmes leszel, és mindent jobbnak látsz, mint a mostani kapcsolatod. Talán hezitálsz egy kicsit, majd lépsz, pontosabban lelépsz. Aztán kiderül, hogy az a másik sem tökéletes, pedig neked annak tűnt, és lehet, hogy megbánod, hogy elhagytad a korábbi kedvesed. De ha ellenállsz a kísértésnek, rájöhetsz, hogy mennyivel értékesebb a társad, és meg is erősítheti a kapcsolatotokat.

Ezekre a szitukra szokták mondani, hogy nem mind arany, ami fénylik...

Csak azért írtam le őket, mert a szabad akarat, azaz a döntés lehetősége mindig a mi kezünkben van, és rajtunk múlik, mit választunk, mihez kezdünk az élet ajándékaival. Bizony, én próbálom a nehézségeket is ajándéknak felfogni, hiszen a problémák, vagy inkább, ahogy én nevezem, megoldandó feladatok előre vihetnek, ha jól kezeljük őket, míg a folyamatos sikerek ugyan nagyon jók, de néha elkényelmesedik tőle az ember, és kell egy újabb nehézség, hogy lendítsen rajta, a fejlődésén stb.

Szerintem az élet úgy tökéletes, ahogy van, de hogy így lássuk, ahhoz olyan szemlélet kell, amiben központi helye van a hálának, és az elégedettségnek. Hálás vagyok mindenért, és nem érzek elégedetlenséget, pedig nem vagyok milliomos. Ne külső dolgoktól függjetek! Egy szerényebb körülmények között élő család gyakran boldogabb, mint egy jómódú. Vajon miért? Mert az utóbbinak egyre több kell, és ez leköti az energiáit, nem tud már megélni dolgokat, lelassítani, egyszerűen élni, míg az előbbinek pont ez marad, azaz az élet, és mindennek örül, ha valamit sikerül elérnie.

Becsüld meg amid van, és ne abból álljon az életed, hogy kergeted a légvárakat, hanem legyél jelen az életedben, értékeld, szeresd és éld meg!

Namaste! :)
Lili

Büszkeség

2011-06-17T04:50:00.010+02:00

Sokan, sok mindent értünk alatta, én most leírom, hogy számomra mit jelent ez a szó.

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy mennyi idő után láttam úgy a táncom, hogy „nézhető”. Azok a kérdések, melyekre nem tudok azonnal válaszolni, elgondolkodtatnak. A nézhető szó nyílván azt takarta, hogy elégedett vagyok azzal, amit látok mondjuk egy rólam készült videón, és büszke vagyok magamra. Ez azonban nálam nem így működik. Én ha látok magamról felvételt, azonnal nekiállok elemezni, és gyakran hosszú listát írok arról, hogy még min kell javítanom. Azaz önfeledten örülni, és büszkének lenni arra, amit látok, nem tudok sajnos, vagy csak egy-egy pillanatra tölt el egy kis elégedettség, de a kettő nyílván nem ugyanaz.

Félre ne értsétek, nem értékelem alul magam, és figyelek arra is, hogy túl se értékeljem, keresem a nagyjából racionális, objektív képet arról, hogy hol tartok jelenleg. Elégedett vagyok azzal, amit eddig letettem az asztalra, de azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon sok lehetőségem van még a fejlődésre is.

Ahogy egyre többet tudok, úgy látok még több és több utat, amit be szeretnék majd járni. Most a baba miatt nyílván egy kis idő ki fog esni ennek az útnak a megtapasztalásában, de utána ott szeretném folytatni, ameddig eljutottam már. Szóval szó sincs itt most sem álszerénységről, sem egoista öntömjénezésről. Az alázat számomra rendkívül fontos. Szerintem enélkül nem lehet valaki igazán jó táncos. Sokan hangoztatják, de kevesen élik, vagy csak mást értünk alázaton. Azonban az, hogy alázattal állok a tánchoz, (és remélem, hogy ez az élet más területén is így van) nem jelenti azt, hogy leértékelem magam, vagy úgy csinálok, mintha leértékelném, és ezáltal kiprovokálom, hogy megdicsérjenek.

De mi köze mindennek a büszkeséghez? Nekem ez a szó negatív és pozitív érzetet is jelent, attól függően, hogy használják. Magamra nem szoktam ezt a szót használni, mert az alázatos hozzáállásomat zavarná, de másra, ha nem is gyakran, de használom. Pl. nagyon büszke vagyok a férjemre, valamint Balira, és a Sabor y Tumbao-s lányaimra. Büszke vagyok arra, hogy a Fuerte mindig is ember, és nem üzletközpontú iskola volt, és soha nem kurvultunk el (bocsánat). Szóval vannak dolgok, amikre büszke vagyok, és ezt a szót pozitívan értelmezem.

Mikor értelmezem negatívan? Akkor, ha büszkeség álcája mögé bújtatják a nagyképűséget, vagy éppen a makacsságot. Szintén negatív számomra, ha valakiből hiányzik a „büszkeség”, bár inkább én tartásnak nevezném. Vagy amikor az alázatot összekeverik a megalázkodással.

Azt látom, hogy olykor mindenféle magyarázatot találunk a viselkedésünkre, és a tetteinkre. Például a makacs és csökönyös viselkedésünket ahelyett, hogy bevallanánk magunknak, inkább úgy értelmezzük, hogy ez csak a tartásunk, a büszkeségünk. Pedig óriási a különbség. Még azt is megkockáztatom, hogy döntéseinket is előre már meghozzuk, majd utána úgy alakítjuk a tényeket és körülményeket, hogy azt igazolják, amit szerettünk volna. A hangsúlyok nagyon fontosak, és az objektivitás gyorsan kicsúszik a kezeink közül, és elbillen erre vagy arra.

Nem lehet, és nem is kell mindig mindent elemezni, mert a spontaneitás is nagyon fontos az életünkben, de azért nem árt néha magunkba néznünk, és feltennünk néhány kérdést, hogy vajon saját magunkat megvezetjük-e mindenféle általunk gyártott illúzióval, ideológiával, vagy sem. Lesznek dolgok, amikkel szembe kell néznünk, ami nehéz, de jobb nem álomvilágban élni, mert abból egyre nehezebb kilépnünk.

Egy egészséges önértékelés, önbizalom, tartás, és ehhez társítva az alázatot, nagyon fontos alapkövei az életünknek. Az alap értékeinkről, valamint elveinkről soha ne feledkezzünk meg, ha boldog, teljes életet akarunk élni, mert minden más változik az életünkben.

A baj szerintem akkor van, ha a körülményeknek rendeljük alá magunkat, és azok határoznak meg minket. Azaz attól függ, hogy jól vagyok-e, "büszke" vagyok-e magamra, ha mások ezt visszaigazolják, és túlságosan függeni kezdünk tőlük, mások által definiáljuk önmagunkat. Valójában nem olyanok vagyunk, amilyennek mások látnak, az csak egy oldalunk, a gyakran sokkal felszínesebb oldalunk, vagy akár hamis oldalunk is, hiszen megfelelni akarunk, ezért esetleg máshogy viselkedünk, mint ahogy ezt tennénk. Főleg azoknak van sok problémája, akik megfelelési kényszerben szenvednek. Bennem is van egy jó adag megfelelési vágy, de nagyon figyelek arra, hogy ezért ne viselkedjek máshogy. Emellett már dolgozom jó ideje azon, hogy elég legyen az, hogy a tőlem telhetőt megteszem, és tényleg beleadok apait, anyait, szívet, lelket.

Namaste!

Lili

Változások :)

2011-06-13T06:26:00.007+02:00

A mi drága kicsi fiúnk már most nagyon sok mindent tanít nekem. :) Úgy tűnik, bőven van még mit. :)))

Arról már írtam, hogy volt nekem egy szépen felépített kiegyensúlyozott életem, amit ő az első hetekben úgy ahogy van, felrúgott, ugyanis a hormonok hatása elég kiszámíthatatlanná tett. Hol aggódtam, hol sírtam, hol extázis, de ami a lényeg, hogy nem nagyon tudtam befolyásolni ezt az elején, uralni meg pláne nem. Az első 8-10 hét így telt, azóta azonban fokozatosan visszanyertem önmagam, legalábbis így érzem. Persze, vannak még "kilengések", például türelmetlenebb vagyok még mindig, vagy könnyebben meghatódom egy-egy filmen, de a szélsőséges érzelmeim többnyire lecsengtek.

Azonban érzem, hogy változom, változnak bennem a dolgok, a prioritások, sok minden. A picikénk újabb és újabb dolgokat tár elém, érzem, hogy meg kell tanulnom ezt vagy azt.

Az első ilyen dolog az elejétől fogva az, hogy nem irányíthatok mindent, nem tarthatok kézben mindent, az élet bizony ad olyan kártyalapokat, amiket nem láthatok előre, nem tervezhetem meg stb. Itt két nagyon fontos dolgot kell megtanulnom, és ez nem kis feladat a kocka gondolkodásomhoz. Egyik a rugalmasság. Gyorsan, rugalmasan kell alkalmazkodnom a kihívásokhoz, nem szabad ezekben az esetekben kockának maradnom, mert akkor nem lesz megoldás.

A másik az aggodalom. Most, hogy már nem csak magamért vagyok felelős, néha pánik-szerű aggodalom fogott el az elmúlt hónapokban. Nem gyakori, de volt rá példa, és egy alap aggodalom szint mintha szinte mindig be lenne mostanában kapcsolva nálam. A felelősségvállalás egy kis emberkéért nem is olyan egyszerű, mint gondoltam volna, hiszen ő tényleg rám van utalva, tőlem függ egy csomó minden, ami vele van, és lesz. A várandósság nem csak arról szól, hogy de jó, nő a pocakom, és az anyaság sem csak az újra kislány vagyok és babázok időszak, hanem már a kezdetektől sok a felelősség, rengeteg döntést kell meghozni, ráadásul olyan témában, amiben nem vagyok jártas így nyilván nem is tudok 100%-ig biztos lenni a döntéseim helyességében. Folyamatosan tanulok, gondolkodom, mérlegelek, megbeszélem másokkal stb.

A rugalmasságon és az aggodalmon kívül van még bőven más tanulnivalóm, valami új dolog mindig akad. Ezen a kettőn már dolgozom egy ideje, egész jól is alakul most már, a legújabb azonban még nagy falat, új kihívás. Ez pedig nem más, mint változások az emberi kapcsolataimban.

Vannak olyan kapcsolataim (közelebbi-távolabbi egyaránt), ahol akár évek óta ugyanazok a játszmák zajlanak. Azonban most, ezeket a köröket már nem tudom kezelni, vagy inkább úgy mondanám, hogy belefáradtam. A megoldás persze az lenne, ha tudnám lazán kezelni, nem magamra venni ennyire az ilyen játszmákat, de be kell látnom, hogy ez nem megy. Mint ahogy az sem, hogy évek óta a nagy hajtás mellett küzdök azért, hogy mindenkinek, aki találkozni akar velem, rendelkezésére tudjak állni. Van nagyon sok jó ismerősöm, és néhány nagyon jó barátom, de még az utóbbiakra sem sikerül időt szakítanom, olyan tempót kell megélnem nap, mint nap.

Visszatérve a játszmákra. Mivel nem tudom kezelni, most legalábbis úgy érzem, nem vagyok alkalmas erre, egyetlen megoldást látok, ha kiszállok. Azaz eltávolodom ezektől az emberektől, és szituációktól, hogy a lehető legkevesebb ütközési felület legyen. Érzékeny vagyok, sokkal könnyebben sebezhető, mint korábban, így sajnos tényleg nem látok most más utat. Idővel majd talán ez is változik.

A találkozókról meg annyit, hogy itt is meghúztam egy határt most. Évek óta próbálok megfelelni, szinte beleszakadni abba, hogy tudjak találkozni emberekkel, és ápolni a kapcsolataimat. Gyakran én szoktam lépéseket tenni, nekem van lelkiismeret furdalásom, ha valakiről nem érdeklődöm néhány hétig stb. Most ezt elengedem. Akinek fontos vagyok, az megtalál. Ha meg nem vagyok, vagy a lustasága, kényelme fontosabb, akkor ez van, ezt is el kell fogadni, majd talán lesz olyan időszak, amikor ez változik, vagy újra fontos leszek.

Most a rengeteg munkám mellett járok a vizsgálatokra, kismama tornára, próbáljuk eladni a lakásunkat, keresünk új házat, amit megvehetnénk, készülünk a kisfiúnk érzekésére. stb. Aki nem érti meg, hogy most ennyi minden van, és ebbe még a legközelebbi barátaim is csak jó előre szervezés árán férnek bele, akkor sorry, annak nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy sajnálom, nem megoldható. Néha én is vágyom egy szabad estére, egy kis kikapcsolódásra emberek nélkül, és erre minimális a lehetőségem. Egyetlen kivétel van, ha valakinek szüksége van rám. Akkor azonnal ott vagyok, ha gond van, ha kellek, de ha nincs vészhelyzet, akkor nem akarok tovább sakkozni ezekkel a találkozókkal. Alakul, ahogy alakul, és ha valakit emiatt elveszítek, vagy eltávolodik, akkor ez most így van, nem tudok vele mit csinálni. Majd a pici megérkezése után úgyis ki fog derülni, hogy ki az, aki tényleg barát, mert akkor aztán végképp nem fogok tudni alkalmazkodni, még kevesebb időm lesz stb.

Szóval az emberi kapcsolataim is alakulnak, változnak. Amikor szingli voltam, a szingli barátaim álltak hozzám közelebb, most a várandósság alatt jobb és közelebbi a kapcsolatom néhány várandós vagy "friss anyuka" ismerősömmel. Persze vannak "mozdíthatatlan" emberek is az életemben, ezek a barátaim tényleg a barátaim, nem csak jó ismerőseim, évek óta mellettem vannak, vagy Bali pl. már lassan 12 éve, és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk.

A változások az életünk velejárói. Nem állhatunk ellen neki, hiszen minden változik, semmi nem állandó. Lehet negatívan is felfogni, meg úgy is, hogy újabb lehetőség a fejlődésre, hogy jobban megismerjük önmagunkat, hogy újabb tanulnivalót kapjunk, és ez szerintem nagyon-nagyon jó. Nekem most a következő lépés kétségkívül az anyává válás, és ez hihetetlenül csodálatos érzés. :) Bár külső szemlélőnek áldozatnak tűnhet néhány dolog, én nem élem így meg. Pl. nem táncolhatok, de egy pillanatig sem bánkódtam emiatt. Nem számít. Majd táncolok, ha már kibújt a pici. Persze, nem azt mondom, hogy nem érdekel már a tánc, és szívesen is táncolnék, de tudom, hogy nem lehet, és ezt nem volt nehéz elfogadnom, még csak nem is mérlegeltem. Ez van, és kész, nincs értelme rajta rágódni. Sok dolgot kezelek így, ezért nem élem meg lemondásként.

Fizikai változások. Ez nem sok. Az első trimeszter kicsit nehezebb volt, de a fizikai dolgokat sokkal jobban viselem, és kezelem, mint a lelkieket. Így nem okozott, és nem is okoz problémát. A pocim nő, de szerencsére csak az. :):):) Pontosabban ez nem szerencse kérdése, oda kell figyelni, nem elhagyni magunkat, és akkor nem leszünk bálnák még nagy pocival sem. Pedig nekem látható, hogy nagyon nagy pocim lesz, hiszen most vagyok a félidőben, és már jó nagy, mégsem gondolom, hogy ennek indokán fel kelne falnom a hűtőt, és a popsimat is növeszteni. Sok kismama a várandósság indokával meghízik, utána meg a szültem már egy gyereket indokkal nem fogy le, elhanyagolja magát. Pedig nem a várandósság jelei maradnak, hanem a junk food-é, nem minőségi ételek felfalásáé... Erre pedig sem a babának, sem a mamának nincs szüksége. A szervezet egyébként hihetetlen módon képes regenerálódni. Itt most a súlytöbbletről beszélek csak, mert persze bizonyos változások előfordulhatnak, de általában a hízást a nők a szülésre, gyerekre fogják. Önigazolás mindig kell ezeknek az embereknek, meg jó kifogás, de szerintem ez megint csak az egyén felelőssége.

Csodálatos utat kaptam, hogy tanulhassak, fejlődhessek, jobb emberré váljak, ennél jobb utat, mint az anyává válás, el sem tudok képzelni erre. :)))

Mosolygós Pünkösd hétfőt! :)
Lili

Vidéki bulik

2011-06-04T05:46:00.014+02:00

Herczeg Tibor

Valaki világosítson már fel 1 kicsit. Tényleg csak kicsit. Régebben.... faszt.. pár éve 1,5-2 havonta voltak Fuertés bulik itt mellettem Miskolcon. Ebben az idényben volt 1. Tehát 1 azaz 1. leírva egy. Naezmiabúbánatértvan? Kegyvesztettek lettünk, vagy csak messze vagyunk. Amúgy múlt héten a Hősökön kerestem Fuertés pólót..... nemvót. Összefüggés van vagy csak összeesküvéselméletezek?

Gellén Sándor Debrecenben évekig nem volt, most viszont rászerveztek a debreceni 3 éve állandó bulira ..mindenki gondoljon azt amit akar..no comment . :-), de semmi baj :-)

Zsolt Dienes

Az ok egyszerű, legalábbis ahogy én látom: Miskolcon a salsa élet már vagy 1,5 éve (ha nem 2) meg van halva szinte. A részvételi arány 1-1 buliba néha már elszomorító. Amikor a virágzását élte úgymond a salsa Miskolcon, amikor Balázsék idej...öttek Akkor még újdonságnak számított, nagy szám volt. Ez tartott cirka 3 évig. Sokan emlékeznek még a régi szerdai Deep-es salsa bulikra. Az volt a csúcspont, ami a részvételi arányokat illeti. Onnantól kezdve, hogy az megszűnt, a részvétel is csökkeni kezdett minden ilyen jellegű buliban. Akkoriban még voltak kisebb salsa-s magánpartik is, kerti partik, azóta már az se nagyon (vagy csak engem nem hívnak meg:) Az ok talán a csapatszellemben keresendő. Azok közül, akik szinte a kezdetektől jártak, már alig-alig vannak. Az újak meg v.hogy nem produkálják u.azt amit mi anno... Régebben 1-1 Fuerte-s workshopon, táborban, buliban szinte mindíg a miskolciak voltak a legtöbben - most már nem. Szal amilyen alacsony részvételi arányok vannak, nem csodálom, hogy nem nagyon rendeznek bulit... És eme végbéleményemmel nem vagyok egyedül :S

Szóval kedves Olvasóim, ma reggel ezzel a szép facebook-os párbeszéddel indult a reggelem. Mivel ott a terjedelem elég rövid, ezért gondoltam itt reagálok.

Kedves Tibor!

Talán az alpári stílusú irományod helyett, amit közzétettél egy közösségi oldalon, megkérdezhetted volna kulturáltan a tanárodat, vagy írhattál volna nekünk, a szervezőknek, bár a célodat kétségkívül elérted így is, hiszen reagálok rá. Az már egy másik kérdés, hogy vajon mennyire jó szándék vezérelt egy ilyen provokatív, rossz hangulat-keltő bejegyzéssel...

Akkor kezdjük a kezdetektől, de csak röviden, mert ha belemennék a részletekbe, hosszabb lenne, mint egy Tolsztoj mű. :D

6 éve mikor elindult a Fuerte, összesen 5 városban voltunk, jelenleg ennek majdnem a négyszerese a városok száma. Több, mint 4 éven keresztül csináltuk azt a fiúkkal, hogy heti 5 napot utaztunk, minden este órák voltak, általában 3-4,5 órát tanítottunk egyhuzamban (azaz a fiúk, én csak asszisztáltam), és minden 6. hétvégénk volt szabad, mert hétvégente salsa bulikat szerveztünk, valamint workshopokat, tanári képzéseink voltak nekünk, vagy mi képeztük a tanárainkat. Nagyon durván feszített tempó volt ez a négy év, sajnos ezt sem fizikailag, sem lelkileg nem lehet bírni, mert nem volt magánéletünk, nem volt ideje a srácoknak a regenerációra stb. Láttuk, hogy ha még évekig ezzel akarunk foglalkozni, akkor így nem mehet tovább, és egy icipici magánérdek is bekerült az elmúlt két évben, persze csak fokozatosan. Két év alatt mindössze annyi változás történt, hogy jelenleg a srácok 4 napot tanítanak (Bali januártól, azaz alig pár hónapja, Tomi szeptembertől), és minden hónapban van 1, igen, egy darab szabad hétvégénk. Azaz a másik 3 hétvége havi szinten a Fuerte "oltárán" továbbra is fel van áldozva... Ilyenkor, mikor ilyen "kedves és támogató " hozzászólásokat kapunk, bevallom, szívesen kihúznám azt a 3 hétvégét is, mert úgy tűnik, ha beleszakadunk, sem lehet jót tenni, hát akkor minek erőlködünk ennyit?

A következő városokban voltak először party-k: Miskolc, Székesfehérvár, Szeged, Veszprém. Ez a négy buli volt az alap, de voltunk Szombathelyen, Zalaegerszegen is, és két éve elindultak a budapesti rendszeres party-k is. Mivel a városaink száma egyre nőtt, a hétvégéink száma azonban nem, ezért úgy próbáltuk szervezni, hogy regionálisan legyenek bulik. Volt, hogy Fehérváron volt egyik alkalommal, máskor Veszprémben, vagy Miskolcot Debrecennel igyekeztünk váltogatni. Sajnos egy DJ-vel, és korlátozott idővel nem tudjuk megtenni, hogy minden városban, minden hónapban, vagy akár kéthavonta legyenek bulik.

Szerencsére sok helyen vannak gyakorló bulik, több városban már nagyobb salsa élet van, így ha nem is SF party, de lehetőség van táncolásra órákon kívül is.

A hétvégéink úgy néznek ki, hogy van a tanári képzésünk havonta, az asszisztensi szintén, a saját képzésünk miatt is utazunk, van buli vagy rendezvény, workshop stb. Ezért van az, hogy havonta jelenleg egy hétvégénk szabad. Ezért nem tudjuk megtenni, hogy többször menjünk vidékre bulit tartani, ezért kell jobban átgondolnunk, hogy mikor és hova megyünk.

Sándornak is reagálnék az írására. Köszönjük tőled is a "kedves" hozzászólást. Komolyan, én nem is értem, hogy lehet emberekben ilyen rosszindulat, hogy egyáltalán megfordul az a fejében valakinek, hogy mi szándékosan teszünk keresztbe... Lehet, hogy a buli, amit említettél, és ugye te szervezel 3 éve működik, mi azonban csak most értesültünk róla, miután már kihirdettük a mai SF party-t, és megszerveztük a helyszínnel stb. Sajnos a helyi viszonyokat nem tudjuk naprakészen követni, mivel nem vagyunk ott, egy központi helyről irányítjuk ezeket az eseményeket, konkrétan én készítem a Fuerte-s timing-ot. Ráadásul nem úgy készül ez a beosztás, hogy gondolok egyet, és legyen itt és itt buli, hanem hónapokra előre látom, hogy mi fog történni. Már most látom az őszi eseményeinket, és szeptemberre már jövő év februárig fogom látni, hogy mikor mi lesz a Fuerte-ben. Amikor felmerült, hogy lesz a bulid, akkor megkérdeztük a debreceni diákjainkat, hogy mi legyen, és ők egyértelműen úgy vélekedtek, hogy tartsuk meg, szuper, hogy megyünk, valamint kértünk téged, hogy ha lehet, legyen másik hétvégén a te bulid. Sajnálom, hogy ez így alakult, mi sem szeretjük, ha egyszerre két ilyen party zajlik, de mi nem tudtuk volna áttenni már másik hétre sem a szorított programjaink miatt, talán lehettél volna egy kicsit te rugalmasabb ebben a kérdésben... Két dolog között kellett döntenünk: lemondjuk, vagy megtartjuk. Ha lemondjuk, akkor a debreceni diákjainknak csalódást okoztunk volna, hiszen ők nagyon szerették volna ezt a bulit. A régióban található többi diákunk, a miskolciak, nyíregyháziak, hajdúszoboszlóiak stb. pedig elestek volna egy SF party-tól, pedig nagy számmal szoktak ők is részt venni, sőt, még most is Budapestről is mennek, és más távolabbi városból. Ha belegondolsz, te is beláthatod, hogy nem lett volna ésszerű lemondanunk a bulit, átrakni másik hétvégére pedig nem tudtuk, mert már nincs szeptemberig (!) szabad hétvégénk.

Gyorsan még Zsoltinak is reagálnék. Köszönöm a megértésed, bár azt kell, hogy mondjam, hogy a pénz nem motiváció ezeknél a buliknál, így nem függ a létszámtól sem. Jó, ez nem teljesen így igaz, annyi ember kell, hogy ne legyen veszteséges a dolog, ergó a benzin költség és ilyen apróbb dolgokat fedezni kell egy bulinak. Soha nem ez volt a bevételi forrása a Fuerte-nek, ezért ugyanúgy tartottunk 80 embernek, mint 200-nak bulit. Szempont azonban, hogy lehető legtöbb diákunknak biztosítsunk ilyen lehetőséget, ezért tartunk regionális bulikat. Ha belegondoltok, és a pénz lenne a motiváció, akkor a ti régiótokban csak Debrecenben tartanánk bulit, hiszen Miskolcon mindig kb. fele annyian vannak...

Még egy dolog Miskolccal kapcsolatban. Helyszín probléma. Az E/2-vel is voltak gondok, a kidobó személyzet elég udvariatlan volt, emlékezhettek, hogy volt, hogy ránk kapcsolták a villanyt, taszigálták ki a diákokat, mert "lejárt az időnk"... Kerestünk másik helyszínt, volt, aminek az akusztikája volt borzalmas, ti is mondtátok, hogy nem hallani a zenét, hiába vittünk oda több ezer Watt-ot... Volt, hogy kicsi volt, volt, hogy nem volt hangulata a helynek, vagy egyszerűen csak nem volt szabad azon a hétvégén, amikor nekünk kellett volna. Ideális helyszínünk a mai napig nincs Miskolcon, pedig valóban évek óta viszünk oda bulit. Ebben kértük a diákok segítségét is, de sajnos nem találtunk megfelelő, jobb helyet.

Egy dolgot azonban nem értek. Nem az első eset, hogy ilyen reakciók vannak miskolciak részéről, ha debreceni party-t tartunk. Mégis miért? Mi bajotok van nektek? Már bocsánat, de engem felháborít az ilyen, mégpedig azért, mert ott van nektek Balázs, aki mindig mindent megtesz, hogy jó legyen nektek, múltkor a bachata workshopot négyszer raktuk át másik időpontra, hogy megfeleljen nektek az időpont, és mert szerettetek volna bachata-t. Csak egy kérés kellett, és már szerveztük nektek, Balázs abban a hónapban lemondott inkább arról az egy szabad hétvégéjéről is... Ez hát a köszönet?

Nyugodtan mondhatom, hogy az elmúlt 6 évet teljes mértékben a Fuerte-nek szenteltük, mindent alárendelve ennek, elsősorban az egészségünket, és a magánéletünket. Én nem is tudom, mi lenne velem, ha nem Tomi lenne a társam, nem vele dolgoznék. Biztosan nem tudnék egy kapcsolatot kialakítani, mert az életvitelem nem olyan, amibe beleférne. Gondoljatok kicsit bele, mennyit látom most várandósan is a férjemet? Kb. 11-12-kor kel, hiszen éjjel ér haza a vidéki órákról, kb. 3-4 között fekszik. Felkel, zuhanyzik, összekészül, megebédel, és 2-3 között indul órát tartani. Havonta egy hétvégét tudunk együtt tölteni, ezt is több év után, de azt többnyire átalussza, vagy az egyik napot biztosan, mert annyira kimerült a hajtástól. Hamarosan szülők leszünk, és Tomi jelen felállás szerint még a "hétvégi apuka" címre sem pályázhat, mert még az sem a miénk. Mondhatjátok, hogy önző viselkedés ez, hogy szeretnénk mi is időt magunkra, és ezért változtatunk dolgokon. Én kérek elnézést, hogy mi is emberek vagyunk, korlátokkal, érzésekkel, vágyakkal, és nem egy robot automata, ami kiszolgálja a közönséget. Bennünk nem lehet elemet cserélni... Én egy évig betegeskedtem, nem véletlen...

Zárásképpen: mivel a mostani állapot is még láthatjátok, hogy tarthatatlan, hiszen én szeretnék apát a gyermekünknek, és féltem Balit is, hogy széthajtja magát, ezért lesznek még változások hosszú távon az biztos. Sajnálom, ha valakik ezt nem tudják megérteni, de nekünk is szükségünk van arra, hogy legyen életünk. Nem fogom hagyni, hogy a fiúk is eljussanak fizikai szinten oda, ahová én egy másfél évvel ezelőtt... Bocsánat, de egyik diák, város sem ér ennyit. Elnézést a kemény szavakért.

Annyit még, hogy a mi üzemanyagunk a "túlélésre" eddig is az volt, hogy láttuk, hogy boldogok a diákok, kaptunk sok pozitív visszajelzést, éreztük, hogy érdemes csinálni, érdemes testünket, lelkünket odaadni, és 24 órában a Fuerte-t szolgálni. Azonban amikor ilyen hozzászólásokat kapunk, az eléggé romboló hatású. Tomi jól kezeli ezeket, de Balit és engem is eléggé megvisel. Nekünk lehet 100 pozitív levél, ha van egy ilyen, akkor sajnos hajlamosak vagyunk ezt látni. Biztos vagyok abban is, hogy Balinak ez most rosszul esik, hogy Miskolcról így álltak a dolgokhoz, de továbblép, mert ő mindig továbblép. Ha két olyan ember van már a csoportban, akiért tud tenni, és jót tenni természetesen, akkor már nem érdekli akár a másik 10, aki meg balhézik, mert ő ilyen.

Elnézést kérek minden miskolcitól, mert nem akarok általánosítani, de sajnos van néhány "nagyhangú" ember, aki állandóan veri az asztalt. Én nekik szánom ezt az írást, és természetesen nem a többi diákunknak. A többieknek csak javasolni tudom, hogy ha van módjuk, hassanak ezekre az emberekre egy kicsit, mert nem hiszem, hogy ez a megfelelő módja annak, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat, felmerülő kérdéseket. Kulturált, építő dolgok előtt mindig nyitva volt az ajtónk, továbbra is így lesz.

Szép hétvégét!
Lili

Kismamás napok :)

2011-05-28T09:16:00.008+02:00

18 hetes vagyok, azaz bőven van még hátra a babavárásból, de már most elég sok minden változott az életemben.

Az első trimeszter elég izgalmas volt. Nagyon sokat aggódtam, állandóan a neten lógtam, hogy most akkor ez és ez így jó-e, normális-e stb. Az orvosomat is mindig egy hosszú listával vártam, és "kvíz kérdéseket" tettem fel neki. Az elején a legegyszerűbb dolgokról sem volt fogalmam, nem tudtam, mit szabad, mit nem, és ez eléggé bizonytalanságban tartott.

Ehhez hozzájöttek a testi változások, babás tünetek is. Bár voltak nehéz napok, de jól viseltem, annak ellenére is, hogy 6 hetet végig kellett feküdnöm a 7-8. héttől. Igazából a fizikai dolgok kevésbé viseltek meg, mint a lelkiek. A fizikai dolgokat, bármilyen kellemetlen is volt, jobban el tudtam fogadni, hogy ezzel jár a várandósság, mint az érzelmi hullámvasutat. Hányingerem volt pár hétig, de nem hánytam. Volt, hogy átaludtam volna az egész napot, olyan fáradt voltam, és hát a szilikon cica nevet is felvehettem volna, majd szétdurrantak a melleim. :D :D :D

Érzelmekkel az volt a gondom, hogy évek alatt felépítettem egy elég stabil, kiegyensúlyozott állapotot, erre most úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok ura magamnak, a kontroll ki-kicsúszott a kezeim közül, szinte irányíthatatlanná váltam önmagam számára. Egyik nap vigyorogtam, mint egy félkegyelmű, másik nap türelmetlen voltam, harmadik nap még a tévé reklámokon is bőgtem. Így utólag elég mókás erről írni, akkor nem mindig volt az. Szerencsére csodás társam van, aki ezeket teljesen jól viselte, és nagyon sokat segített, hogy túljussak ezen a pár héten.

Ma már elég kiegyensúlyozott vagyok újra, szerencsére ez a sírós időszak rövid volt. Most néha türelmetlenebb vagyok, mint szoktam lenni, de ez inkább azzal függ össze, hogy keveset sikerül aludnom.

Nagyjából a 10-12 hét között megszűntek az erőteljes tüneteim. Néha előfordul egy kis hányinger, de csak pár pillanatra, és jó is, hogy van, mert ilyenkor mindig az az oka, hogy figyelmeztet a testem, ideje enni valamit. Két falat után már minden rendben is van.

Kb. a 12. héttől alacsony lett a vérnyomásom, meg-megszédülök, de ma már ez sem vészes, megszoktam, tudom már, hogy kezeljem. Ez is normális kismamás fiziológiai tünet, semmi extra, sokaknál előfordul.

A fogyásom is megállt hét kilónál, és azóta kb. 2-2,5 kilót híztam is, azaz emiatt sem kell már aggódnom. Ami pedig extrán jó, hogy most már határozottan látszik, hogy nem csak besütiztem :), hanem babát várok, attól gömbölyödik a pocakom. :) Lassan kezd feljebb tolódni a pocim, ahogy a méhem kiemelkedik hétről hétre egyre jobban a medencéből.

A héten megtudtunk, hogy Minike kisfiú lesz, így át is keresztelte Tomikám Kukac-mukacnak. :D Remélem, hogy azért majd találunk neki rendes nevet is, amiért tini korában nem fog majd minket utálni. :D :D :D

Most már határozottan érzem, hogy mocorog odabent, de még elég gyenge érzés ez. Csak ritkán érzem, kell hozzá a nyugi, hogy rá tudjak hangolódni. Tegnap azonban nagyon vicces volt, mert a kisfiúnk a bal oldalamat kiszemelte magának, és átköltözött oda, így a pocim aszimmetrikus lett. :) Úgy néztem ki, mint aki lenyelt egy kisebb almát, és az bal oldalt dudorodik. :)

Hihetetlenül csodás dolog a babavárás, nagyon élvezem, és leírhatatlanul boldoggá tesz! :)

Mosolygós hétvégét mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Nem kellesz eléggé 2.

2011-05-18T08:11:00.017+02:00

Korábban már írtam erről a témáról, jó nagy port is kavart, persze inkább pozitív oldalról, sokan örültek, hogy leírtam ezeket a gondolataimat. Voltak, akik magukra véltek ismerni, persze ennek a töredéke volt valódi gondolatindító, hiszen én nem konkrét személyekről írok, kivéve, ha rólam van szó, hanem ők csak az ihletet adják, hogy írjak erről a témáról. Aztán a gondolataim úgy elkalandoznak, hogy maga a gondolat-indító már hangyányi a nagy hegyhez képest, mindenesetre felismerhetetlen. De ami a lényeg, és üzenem most mindenkinek, aki magára vél ismerni a következő sorokban: nem biztos, hogy engem kell utálni azért, mert rájössz, hogy milyen gáz, ahogy viselkedsz! Ha pedig nem így viselkedsz, akkor miért vagy ideges?

Az előző írásom arról szólt, hogyan hitegetjük magunkat, hogy kellünk a másiknak, mikor valójában nem, de ezt nehéz felfognunk, elfogadnunk, mert fájdalmas lenne a szembenézés. Fájdalmas belátni, ha egy kapcsolatnak vége van, mert úgy érezzük, kudarcot vallottunk, és foggal-körömmel ragaszkodunk olyan dologhoz, aminek semmi értelme, és ami a legjobb, ha két pillanatra megállnánk, és belegondolnánk, mi is tisztában lennénk vele, de a makacsságunk, konokságunk, és önzőségünk nem hagyja, hogy ezt megtegyük.

Csak egy kis rövid összefoglaló még mindig a korábbi írásomból:

1. Ha tetszel a srácnak, akkor el fog hívni randira, fel fog hívni utána, de a lényeg, hogy fog tenni lépéseket. Vannak olyan pipogya pasik, akik képtelenek erre, de azért ez elég ritka. Ha valóban kellesz, jelentkezni fog.

2. Ha a kapcsolatotok komoly, és ezt ő is így gondolja, akkor el fog venni feleségül. Ha azonban csak elvan, mert kényelmes neki, meg amúgy sincs más, akkor hiába vársz erre.

3. Ha vége egy kapcsolatnak, fogadd el, és lépj tovább. Ne alkalmazz mindenféle trükköt, hogy minél tovább benne maradhass egy olyan dologban, ami megaláz téged, elveszíted a tartásod, mert olyan dolgokat teszel meg, hogy ne veszítsd el, ami már túllép a normális keretin belül. Ha nem kellesz, ne fuss utána. Mégis mi jó sülhet ki belőle?

Mindhárom ponthoz írnék most némi kiegészítést.

Hogyan indul egy kapcsolat? Megismerkedtek, vonzódtok egymáshoz, és kialakul. Ha azonban már kételyekkel indul, akkor vajon milyen hosszú távra lehet tervezni? Ha már a legelején sem vagy biztos benne, hogy jó dolog belemenni, vagy érezhetően ő hezitál, vagy akár el is mondja neked, hogy milyen aggályai vannak, akkor mire számítasz a jövőben? Ha most nem tudja, hogy kellesz-e neki, vagy sem, akkor hogyan tovább? Lehet, hogy lesz olyan kegyes, és ad egy esélyt a dolognak? Huhh, de megalázó. Már bocsánat. Ennyire értékeled magad? Ennyit érsz? Majd meglátjuk mi lesz kategória vagy? Nem érdemled meg, hogy egy férfi igazán akarjon téged? Csak téged, senki mást? Hogy te legyél az, akire várt, aki boldoggá tudja tenni, és akit ő is boldoggá tud és akar tenni? Szerintem megérdemled, és ne is érd be kevesebbel!

Házasság. Már 5 éve együtt vagytok, de ő még mindig nem tudja, hogy veled akarja-e leélni az életét? Nem volt elég ideje átgondolni? Nem volt elég idő, hogy megismerjétek egymást? Persze, hogy volt, és persze, hogy el tudja dönteni, csakhogy nem akarja, mert minek, jól elvan. Annyira nem szerelmes már beléd, hogy ezt meglépje, lehet, hogy már csak a megszokás miatt vagytok együtt, lehet, hogy belesodródik ugyan a házasságba, mert kihisztized, de annak sincs sok értelme. Egyszer, évek múlva, ha erre rájön, lépni fog. Félre vagy le. De ami még ennél is rosszabb, ha benne marad mégis a kapcsolatban, és a közöny veszi át az uralmat, vagy akár a napi csaták, és mind a két felet lelkileg megnyomorítják, az jó?

Az pedig, hogy ma már nem divat a házasság azért van, mert annyit mondogatjátok, hogy önigazolást keressetek, amiért nem jött össze. Az a férfi, aki szeret, veled képzeli az életét, az meg fogja kérni a kezed. Nem a papír számít, sokan mondják ezt is, de az szerintem számít, hogy a szerelemetek ezen megünneplését kihagyjátok-e vagy sem. Hogy el mertek-e köteleződni, felelősséget tudtok-e vállalni egymás iránt, vagy sem. Minden kapcsolatnak megvan a dinamikája, de amint megakad egy szinten, és nincs tovább fejlődés, akkor jön a stagnálás, majd a hanyatlás.

A harmadik ponthoz pedig: ne áltasd magad! Ha nem kellesz, elhagyott, akkor miről beszélünk? Miért jó az, ha koslatsz utána, ha addig mesterkedsz, míg végül beadja egy újabb körre a derekát? Tényleg kell neked az a férfi, aki már annyi csalódást, fájdalmat okozott? Ráadásul továbbra sem tudja, hogy mit akar? Van értelme felmelegíteni azt, ami már rég kihűlt? Aztán újra melegíteni? Majd megint csak újra?

Ne áltassuk magunkat, hogy létezik se veled, se nélküled kapcsolat, mert ez nagy félrevezetése önmagatoknak. Ha nem tudod, hogy vele akarsz-e lenni, akkor egyértelmű, hogy nem, csak ezt nem mered vállalni. Talán hezitálsz, hogy mi van, ha nincs jobb, vagy már csalódtál eleget, hogy azt gondolod, nem akarsz már ismerkedni, inkább beéred ezzel. De ez nemhogy a nincs ló a szamár is jó esete, hanem ha nincs ló, akkor bármi más jó esete. Itt újra feltenném a kérdést: ennyire értékeled magad? Szerinted ezt érdemled?

Az egész témához: Neked megfelel az olyan kapcsolat, ami már úgy indul, hogy bizonytalan vagy ugyan, de elég önző is ahhoz, hogy kihasználd az alkalmat? Ha férfi vagy, a válaszod biztosan igen. J Már bocs. De ha nő? Egy nőnek kell olyan kapcsolat, ahol azt látja, hogy a férfi nem igazán akarja őt?

Ha nem kellesz eléggé, tehetsz bármit, lehet, hogy hosszabb-rövidebb ideig eléred, amit akarsz, de a boldogságod esélye a nullához konvergál. Olyan társat keress, aki valóban a társad lehet, akit valóban akarsz, és ő is akar téged!

Remélem, nem kavartam fel senkit túlságosan, nem ez volt a cél.

További szép hetet!

Lili

Baba projekt - a kezdetek :)

2011-05-14T06:58:00.013+02:00

Az idő hihetetlenül rohan, tavaly azt vettük észre a férjecskémmel, hogy már több, mint két éve vagyunk házasok, és ez szinte hihetetlen volt. Ma már 7 éve vagyunk együtt, és júliusban lesz a 3. házassági évfordulónk. :) Két év házasság után, úgy döntöttünk, hogy lassan fontolóra kell majd vennünk a baba témát. Nagyon szeretjük egymást, jól élünk, nincs miért várni sokáig. Azért még vártunk egy kicsit, majd miután jól átgondoltuk, megfontoltuk, megbeszéltük, belevágtunk.

Én persze azt gondoltam, ahogy sokan mások, hogy azonnal összejön a dolog, de nem így történt. Az első hónap után, mikor megjött a mensim, eléggé pofára estem, a második hónap után meg már a női önbizalmam is jelentősen megcsappant. Majd jött a frusztráció , a "kudarctól" felszedtem pár kilót, és a végén eléggé kifakadtam, nagyon nem bírtam ezt a "projektet". Nem gondoltam, hogy ilyen dilis leszek, és ennyire rágörcsölök, de sajnos így volt, pedig alig pár hónapról beszélünk. Elég nevetségesen kezeltem, és éltem meg dolgokat, és ezt noha akkor is tudtam, mégsem tudtam kilépni ebből az alaphangulatból. El sem tudom képzelni, hogy mit élnek át azok, akik mondjuk hosszú hónapokig, egy évig, vagy akár több évig is próbálkoznak eredménytelenül. Minden elismerésem az övék a kitartásukért...

A kifakadásom után abban maradtunk Drágámmal, aki végtelen türelemmel és odaadással viselte a hülyeségeimet, hogy várunk még, és ha nyárig, vagy nyáron nem jön össze a baba, akkor elgondolkozunk az inszemináción. Aki nem járatos a témában, annak írom, hogy ez nem egyenlő a lombik programmal, csupán egy kis orvosi rásegítés, hogy "minden" jókor legyen jó helyen. :)

Azonban nem kellett várnunk sokáig, pontosabban semeddig, mert amint abbahagytam a görcsölést, azonnal megérkezett a várva várt kis jövevény a pocakomba. :)

Hát így indult a történetünk. :)

Hogy mi ebből a tanulság? Bizony-bizony kaptam az élettől egy újabb leckét arról, hogy nem irányíthatom mindig az eseményeket, vannak dolgok, amiket nem tervezhetek meg előre, nem tarthatok kézben. A babavárás rendkívül jó tanító lesz most nekem, hogy ezt a leckét jól elmélyítsem. Nagyon örülök neki, hogy a Sorsom ilyen kegyes velem, és megadja a lehetőséget a tanulásra, fejlődésre, és ráadásul ezt egy ilyen csodálatos dolog során sajátíthatom el, mint a babavárás. :)

Fantasztikus, leírhatatlan élményekben van részem, nagyon boldog vagyok. :)

Kívánom minden nőnek, hogy életében legalább egyszer tapasztalja meg ezt a csodát! :)

Mosolygós hétvégét!
Lili

Üzleti etika :)

2011-05-08T08:53:00.015+02:00

Emlékszem, hogy megmosolyogtam az egyetemen ezt a tantárgyat, hiszen ez olyan evidens, gondoltam én. Azóta sok dolgot tapasztaltam, és sajnos úgy érzem, hogy olyan országban élünk, ahol nagyon kemény hiányosságai vannak az üzleti etikának. A mindenkin keresztülgázolás, egymás átverése, kihasználása, a szellemi tulajdon lopása nálunk elfogadott. Ugyanúgy, mint az adók be nem fizetése.

Bármilyen hihetetlen, de vannak országok, ahol azért sincs szükség a szigorú szabályokra, mert kifejezetten ciki pl. adót csalni, mert az kb. egyenértékű a bolti lopással… Nálunk meg aki nem csal, azt hülyének nézik, és elég sok hátrány éri. Elsősorban azért, mert nekünk kell megfizetnünk azt, amit mások nem fizetnek. Másodsorban azért, mert komoly tőkétől esünk el a befizetések által, ami a konkurenciának megmarad, és mondjuk hirdetésre fordíthatja.

De nem csak az adókról van szó. Az élni és élni hagyni elv is nevetségesen alacsony szinten van, legalábbis én ezt tapasztalom. Sokáig tudatosan izolálódtunk a többi iskolától, mert nem akartunk részt venni ezekben a játszmákban, a kavarásokban, rosszindulatú dolgokban. Ma is próbálunk minél inkább távol maradni. Ami azonban nehéz, az a reakció nélküliség. Amikor az elején rátapostak párszor a lábunkra, hagytuk, nem foglalkoztunk vele, mentünk tovább, a saját céljainkra, dolgunkra koncentrálva. Azonban a piac nagyon sokat változott az utóbbi években, és néhány nagyobb iskola is a túlélésért küzd, és ennek elkerülése érdekében nemcsak nem etikus, de kifejezetten mocskos dolgokra is képesek. Néha ma már azt érzem, hogy véres fejjel, betörött orral megyünk tovább az utunkon, és még mindig nem ütünk vissza.

Miért nem? Jó kérdés. 20 évesen más lelkülettel rendelkeztem, agresszívabb voltam, biztosan odacsaptam volna a szó képletes értelmében néhányszor a konkurenciának. Ma már nagyon lenyugodtam, kerülöm az agressziót mind a magánéletben, mind az üzletben. Egyszerűen nem vagyok képes belépni ezekbe a mocskos játszmákba, és ezáltal sajnos hagyom, hogy üssenek, még csak nem is védekezem. A fiúk, főleg Bali, már visszacsapott volna párszor, de én őket is visszafogom, talán túlságosan is. Bevallom, megkérdőjeleződött bennem, hogy alkalmas vagyok-e továbbra is vezetni a Fuerte-t. Belül nagyon jól működünk, szuper szervezettek vagyunk, a diákjaink igényeit maximálisan kiszolgáljuk, és egyre jobban szeretnénk ezt csinálni, de úgy érzem, nem vagyok alkalmas a piaci szereplőkkel vívni az etikus egymás mellett élésért, és pláne nem a nagyobb tortaszeletért.

20 évesen a korábbi vállalkozásunkban tűzön-vízen keresztülvittem az akaratomat, és a Fuerte alapításakor, és első éveiben is erőteljesen megvolt ez bennem, persze akkor is az etika nem csorbulhatott, de nem is hagytam magam, azaz a cégünket. Aztán ahogy a 30. évemhez közeledtem, egyre nyugodtabb lettem, és talán túlságosan is megértő és elfogadó másokkal szemben.

Még mindig hiszek abban, hogy akárhányan is vagyunk a piacon, élhetnénk békében egymással úgy, hogy mindenkinek jutna a tortából. Én nem sajnálom senkitől, sőt, örülök neki, ha valaki jót csinál, és javul a piac egyébként most nagyon alacsony minőségi színvonala. Nekünk is újra és újra meg kell újulnunk, ezzel is tisztában vagyok, de a megújulás a régi értékeket nem módosíthatja.

Amit látok, hogy két nagy csoportra osztódtunk. Vagyunk mi, és hozzánk hasonló nagyobb, illetve régóta működő iskolák, akik megéreztük a válságot, és azt is, hogy a piac nagyon felhígult, és ma már boldog boldogtalan is salsa-t tanít, holott a kereslet valamennyire visszaesett. Mi, ahogy írtam is, nem teszünk ez ellen, mert próbálunk a saját dolgunkra koncentrálni. Más iskolák sajnos nem így teszenk, van, aki még kb. a saját anyját is eladná némi profitért. Elnézést az erős sorokért, de sajnos csúnya dolgok vannak a háttérben.

Aztán van a gagyi kis iskolák piaca. Persze attól, hogy egy iskola kicsi, még nem feltétlenül gagyi, és attól, hogy egy iskola nagy, még nem feltétlenül folyik ott minőségi oktatás. De a tény, hogy sok az olyan iskola, akik szakmai hozzá nem értése nagyon sokat rontott a hazai piacon. Pl. ha én bemennék kezdőként egy-egy ilyen órára, és azt hinném, hogy valóban ez a salsa, akkor azért nem folytatnám a táncot, mert nekem ez nem tetszik, és biztosan nem néznék meg másik iskolát, vagy akár egy harmadikat, negyediket. Ehhez már fanatikusnak kell lenni, és elkötelezettnek az iránt, hogy táncot akar tanulni az ember, mégpedig salsa-t. Így a minőségi iskolák elesnek potenciális diákoktól, akiknek elvették már az elején a kedvüket azok, akiknek bárhogy szépítem, nincs keresni valójuk ebben a szakmában.

Hogy mi a megoldás? Fogalmam sincs. Mi úgy tűnik maradunk olyanok, amilyenek voltunk, akkor is, ha ez nem kifizetődő, és nem úgy van, mint a mesékben, hogy a jó elnyeri jutalmát. Azonban a mentalitásunkat nem tudjuk, és nem is akarjuk megtagadni, megváltoztatni.

Én csak azt tanácsolom mindenkinek, hogy nem éri meg a nagyobb tortaszelet, ha az ember nem tud jól aludni, és a pénz oly kevés dolog az életben, hogy nem éri meg lemondani a lelki nyugalmunkról érte, sem a kiegyensúlyozottságunkról, sem a barátainkról stb. Látom, hogy sokan csak futnak a munkájuk, pénzük után, és eltelnek hetek, hónapok, évek, és nem is élnek, ráadásul olyan dolgokat követnek el mások ellen, ami biztosan bántja legalább jó mélyen őket. Ezek pedig felőrlik az embert, és az út végén vajon mi marad? Fel lehet majd tenni a kérdést, hogy érdemes volt így élni?

Az én életemben alapelv az AHIMSÁ, ami azt jelenti, hogy NE ÁRTS! E szerint próbálok élni, és cselekedni, a döntéseimben mindig meghatározó elv. Javaslom másnak is...

Namaste!

Lili

Felkavaró érzelmek :)

2011-05-02T05:34:00.009+02:00

A hétvégén workshopunk volt, és persze én sem maradhattam távol. :) Ugyan tanítani nem tudtam a pocaklakó miatt, de teljesen nyugodt voltam ilyen téren, mert Timike vette át a haladó óráimat, és szuper volt, nagyon-nagyon büszke voltam rá. Az első nap meg is hatódtam, és úgy drukkoltam neki, hogy egyszer-egyszer könnybe is lábadt a szemem. Hiába, ezek a hormonok! :D :D :D

Balira és Tomira is nagyon büszke voltam, és vagyok, ott is éreztem néha lepkéket a gyomromban. :))) Mindent nagyon intenzíven élek meg most, mióta babát várok. :)
A többi tanárunk óráján nem voltam, így is nagyon kifárasztott ez a két nap, de biztosan ők is nagyon jól megállták a helyüket. :) A buli meg egyszerűen fantacsudi volt! :):):) Két órát voltam, persze nem táncoltam, de nagyon jó érzés volt olyan igazi Fuerte-s bulit látni, ahol ilyen sok jó ember van, ennyire jó energiája a közösségnek, és a bulinak. Nagyon nehéz volt tánc nélkül megállnom.

Az a sok szeretet, amit a két nap alatt a diákjainktól is kaptam, meg persze a csapatunktól, leírhatatlan. A gratulációk, kedves szavak, de leginkább az érezhető szeretet nagyon jó érzés volt.

Tegnap délutánra már nagyon elfáradtam. Testileg, lelkileg is. Előbbi nyilván azért, mert az utóbbi 7-8 hétben nem nagyon voltam fent ennyit. Az utóbbi pedig a sok pozitív élmény miatt. Érzelmileg telítődtem, túl is csordultam, persze ez mind a pozitív értelemben értendő, és már nem tudtam hova pakolni a szívemben azt a sok jót, amit kaptam. Jártam már így egyszer, mikor az esküvői party-nk volt Tomival Fehérváron a diájainkkal. Ott eljött az a pont, amikor a sok szeretettől úgy meg voltam már hatva, hogy elbújtam a DJ pult alá (szó szerint), és ott pityeregtem egy keveset, majd össze kellett szednem magam, hogy újból ki tudjak menni az emberek elé. Na akkor a mostani hétvégét képzeljétek el, ahol még az érzelmeim a szervezetem "hormontámadása" miatt enyhén fogalmazva is túlzottak. :))))

A workshop végén ért egy kisebb lelki megrázkódtatás. Meséltem már itt a blogomban, hogy volt egy barátom, akivel sajnos 3 éve megromlott, majd 2 éve megszakadt a kapcsolatom. Nem tudtuk rendezni a dolgainkat azóta sem. Nos, most ő megkoronázta a workshopos érzelmi kavalkádomat, ugyanis a rendezvény végén odajött hozzám, és gratulált a babához. Hát ott tört el a mécses, elpityeredtem, és ezt még utána órákig nem tudtam itthon abbahagyni, és ahogy most írok róla, megint jönnek a könnyeim, annyira felkavar. Abban maradtunk, hogy továbblépünk, és bár nem beszéltük meg a dolgainkat, amire szerintem azért előbb-utóbb sort kellene keríteni, mert én a mai napig nem tudom, hogy miért is haragudott rám meg konkrétan, csak tippjeim vannak azok alapján, amiket mástól hallottam, de valahogy a kép soha nem állt össze, hogy mi volt az, ami miatt így kitaszított az életéből egyik pillanatról a másikra, és ami miatt a kezdeti közeledésemet nem fogadta. Később pedig már én is elzárkóztam egy jó időre a probléma rendezése felé, főleg sértődöttségből, majd amikor megint próbálkoztam, akkor elutasításra találtam. Itt tartott a mi történetünk egészen tegnap estig, amikor odajött hozzám. Persze, lehet, hogy csak simán tovább kell tényleg lépni, de szerintem amíg kérdések vannak, vagy rossz érzések, tisztázatlan dolgok maradnak benne, addig ez bennem bizonytalanságot fog okozni, és nem lehet teljes a kapcsolatunk, pedig én nagyon szeretném, ha visszatérne az a barátság köztünk, ami volt.

Kicsit össze vagyok zavarodva, mert féltem magam még egy picit, és csak bízni tudok benne, hogy szépen fog alakulni, rendeződni a kapcsolatunk. Nem akarom erőltetni, siettetni, hagynék neki teret, de jó lenne, ha nem kellene tovább az érzéseimmel ellentétesen viselkednem. Hogy mire gondolok? Nagyon szeretem őt, mindig is szerettem, ugyan próbáltam utálni is, és sértődöttségem miatt is voltak bennem negatív érzések, de ezek mindig hirtelen feltóduló érzelmek voltak, soha még annyira sem tartósak, hogy napokig kitartsanak. Ezért aztán amikor megláttam, mindig rögtön nagy vigyor terült szét az arcomon, és nagy lelkesen köszöntem, indultam, léptem felé, majd hirtelen jött mindig a hideg zuhany, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk már ilyen viszonyban, és vissza kell fognom magam. Azaz el kellett a természetes, valós érzéseimet fojtanom, felvenni egy visszafogott maszkot, és ez borzasztó volt, hiszen a spontán reakcióm miatt mindig hülyén, sőt, megalázva éreztem magam, mivel annál borzasztóbb érzés szerintem nincs, mikor tudod, hogy nem fogadják, elutasítják a szeretetedet.

Szóval nem mondom, hogy ma reggel a kiegyensúlyozottság lenne a legjellemzőbb rám, mert még mindig fel vagyok kavarva az egész hétvégétől, a sok élménytől, szeretettől, ettől a fordulattól a végén, de azt sem mondanám, hogy rosszul lennék, sőt, ellenkezőleg, jól vagyok, csak érzelmileg kissé felkavart, megbolygatott.

Vicces, pont tegnap meséltem egyik kedves diákunknak, hogy a hosszú évek alatt felépített kiegyensúlyozottságomat a várandósság jól átírta. :) Az érzelmeim tombolnak, és ez az intenzitás néha kizökkent a lelki egyensúlyomból. Szerencsére azért gyorsan visszatalálok, néhány pillanat elég hozzá, a mostani azért kicsit nagyobb adag volt, így kell egy kis idő, míg feldolgozom ezt a sok élményt. :)

A lényeg, hogy jól vagyunk Minikével, és köszönjük ezt a rengeteg szeretetet, amit tőletek kapunk! :)

Már nagyon várom a pénteket, mert akkor lesz a következő vizsgálat, és reményeim szerint lesz ultrahang is, azaz újra láthatom. :)

Mosolygós hetet mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Babát várunk! :)

2011-04-28T08:54:00.009+02:00

Pár napja drága Férjecském megosztotta a facebook-on a hírt, hogy babát várunk. 14 hetes vagyok, és gondoltam, megosztom veletek a kezdeteket, méghozzá olyan formában, amit eddig nem tettem, azaz a nem publikus naplómból vágok ide be egy részletet. :)

2011. február 16. szerda.

Hajnalban arra ébredek, hogy nagyon durva hányingerem van. Fürdőben ölelem egy ideig a WC kagylót, de csak öklendezek, nem jön ki semmi. Első gondolatom persze a baba, rögtön csinálok is egy tesztet. Valami nagyon halvány vonal mintha lenne. Hű, már tiszta dilis vagyok, beképzelem magamnak azt a csíkot. Valószínűbb, hogy a chilis tortilla chips tegnap éjjel megártott. Talán nem kellett volna az egész zacskó tartalmát bepuszilnom, és még némi csokit is ennem rá…

Az elmúlt 6-8 hónapban 7-8 kilót híztam... Jó lenne leállni. Mondjuk az ilyen falási rohamok, mint a tegnap esti, azaz éjszakai, nem jellemzőek rám. A dietetikus szerint azért híztam, mert keveset eszem, és sokat mozgok... Azért persze ez nem ilyen egyszerű. A lényeg, hogy mind az evés, mind a mozgás rendszertelen lett az életemben, ami nagy változás a korábbihoz képest. Most van, hogy napokig nem mozgok, aztán lenyomok egy 4 órás ladies' style workshopot. Az evéssel ugyanez van. Egyik nap alig, másik nap meg többet is, mint kellene. Állítólag sokkot kap a szervezetem, az evéstől és a hirtelen megterheléstől is, és emiatt mindent raktároz, felborult az anyagcserém. Na mindegy, hamarosan elkészül a személyre szabott étrendem, majd az beállítja a normális súlyomat megint.

A hányinger egész nap kitart, de nem vészes.

2011. február 17. csütörtök

Azért biztos, ami biztos, megcsinálok még egy tesztet. Semmi… Negatív... Jó hülye vagyok… Azért elég furi ez az egész, de hajlamos vagyok bebeszélni magamnak dolgokat úgy tűnik.

2011. február 19. szombat

Ma van a névnapom, és egyben a 32. ciklusnap is. Még mindig késik, újabb teszt. Ott a halvány vonal, és most már biztosan nem képzelődöm. De mit jelent a halvány vonal??? Google segíts!!!

Azt írják, hogy mindegy milyen vonal, a csík az csík, azaz terhes vagyok!!! :):):)

Nem is tudom mit érzek hirtelen! Úgy szeretném elmondani Tominak! De ő még alszik. Elmegyek anyának ajándékot venni a névnapjára, és belebotlok egy édes kis kékorrú maciba, ami kisbaba. Megveszem, hazahozom Tominak. Tudom, még korai ennyire beleélnem magam, de aggódni sem akarok. Némi hányingerem van egyébként, de nem vészes.

Jajj, Tomi még mindig nem ébredt fel, valahogy fel kellene ébresztenem. Bemegyek a hálóba, odabújok hozzá, de aztán inamba száll a bátorságom, és gyorsan kimegyek, csinálok még egy tesztet. Ezen is látszik a halvány vonal. :)

Drágám felébred, és látja rajtam, hogy van valami, rögtön rá is kérdez, hogy csak nem csináltam tesztet megint? Vigyorgok, mint egy aranyos félkegyelmű, és odaadom neki a tesztet és a macit is. :)

2011. február 23. szerda

Balinak elmeséljük, hogy babát várunk. Már alig bírtam kivárni, hogy elmondjam, de csak most jött fel Pestre, telefonon meg nem akartam. Nagyon megható jelenet, mikor megtudja... Nagyon örül, és szeret minket, és az ilyen helyzetekben ezt nem csak tudom, hanem érzem is. Egyelőre nem mondjuk el másnak, majd ha már voltunk dokinál.

Hát egyelőre ennyi a kezdetekről, később majd beszámolok a további történésekről is. :)

Mosolygós napokat!

Lili

Szívesség :)

2011-04-24T05:54:00.030+02:00

Volt egy újabb téma kérés, és szívesen teszek eleget neki.

Valahogy úgy vagyok lelkileg kódolva, hogy ha látom, hogy valahol nehézség van, rögtön azon jár a fejecském, hogy tudnék segíteni. Probléma-megoldó típus vagyok.

Sajnos azonban nem egyszer ért pofon amiatt, hogy segítettem. Hogy mi lehetett a hiba? Először is azt kellett megtanulnom, hogy akkor segítsek, ha kérik a segítségemet. Pontosabban ezt kellett volna megtanulnom, de még van vele feladat. Ez nem azt jelenti, hogy beleavatkozom mások életébe, és rájuk kényszerítem az én javaslataimat. Nagyon nem. Pl. nem egyszer kreáltam már a Fuerte-ben munkát azért, hogy tudjak fizetést adni valakinek, mert tudtam, hogy jól jönne neki, szüksége van a támogatásra. De most már ez is kicsit kezdi elérni a határt, elég volt. Az emberek ugyanis gyakran nagyon nem értékelik, amit kapnak. Azért, mert nem írom ki nagy betűkkel, hogy figyi, te azért kaptad ezt a lehetőséget, hogy segítsünk, nem azért, mert a Fuerte-nek feltétlenül szüksége lenne rád, vagy a munkádra, attól ez még így van. Persze ideális esetben a Fuerte is jól jár, de előfordul olyan eset is, hogy nem.

Aztán olyan is előfordult már többször, hogy a lakásunkat adtuk oda ingyen, vagy rezsiért, esetleg minimális bérleti díjért ismerősnek, hogy segítsünk áthidalni nehézségeket. Hát egy olyan esetet sem tudok mondani, ami előbb utóbb ne járt volna valami kellemetlenséggel. Na jó, egyet tudok. Bali is lakott ott egy rövid ideig, vele nem volt gond. De a többi esetben végül még mi éreztük rosszul magunkat Tomival, ha szólnunk kellett ezért vagy azért, azaz kellemetlenné vált, hogy szívességet tettünk, hogy segítettünk másoknak.

De lássuk, hogy mi a helyzet a pénzbeli szívességekkel, hiszen ez egy elég gyakori eset. Ha valakit ki kell segíteni, én szívesen teszem, bár eddig ez is nagyon sok problémát okozott. A „jó adós” azon van, hogy minél előbb visszafizesse a tartozását, de sajnos 5-ből talán 1 ilyen van. Nem véletlenül mondják, hogy baráttal, családtagokkal ne pénzezz, úgy adj, ha nem várod vissza, mert egyébként elég sok problémát okozhat. Hogy miért? Először is az adósnak, és neked is nyomasztó, hogy a kapcsolatotokba bekerült a pénz. Valószínűleg az adós kényelmetlenül is érzi magát már attól, hogy kérnie kellett, és bár lehet, hogy kezdetben hálás, amiért kapott segítséget, de később ez a kellemetlenség csak fokozódik. Benne azért, mert esetleg nem tudja törleszteni, vagy visszafizetni a megbeszélt módon, vagy azért, mert egyszerűen lusta, nem érdekli, inkább másra költi. Benned azért, mert ahogy telik az idő, egyre kínosabb, hogy szóba hozd, ne hozd stb. Én pl. próbálom nem szóba hozni, de ettől még kellemetlen. Főleg, ha látom, hogy nem abban gondolkozik, hogy tudná minél előbb rendezni, nem szerepel a prioritásaiban, vagy ha igen, mindig elé kerül más dolog, ami nem biztos, hogy jogosan van előtte. Biztos, hogy nem vennék egy motort, ha tartozom 200 ezerrel valakinek, vagy fizetnék be egy wellness hétvégére, hanem inkább azt is a törlesztésre adnám oda, és majd akkor vásárolnék, vagy mennék pihenni, ha lesz miből. Aztán ha eltelik nagyon az idő, akkor jelzem, hogy mi újság van, de ez csak még kínosabb, és ami vicces, hogy nekem. Én érzem magam hülyének, és nekem kínos.

Ezek miatt az érzések miatt általában elkezdjük kerülni egymást. Az egyik fél, aki tartozik, azért, mert tudja, hogy ha kontaktusba kerülünk, mondjuk beszélünk telefonon, akkor ez is előjöhet, neki meg rossz érzés, hogy tartozik. Azt is feltételezi, hogy ha még nem is hozod szóba a dolgot, akkor is emiatt hívtad. Neked meg azért kínos, mert segítettél, és hála helyett még ezt kapod. Úgy érzed, nem érdemelte meg a másik a segítségedet, és egyre több rossz érzés kerül a kapcsolatotokba. Így barátságok, ismeretségek redukálódnak, és akár tűnnek el a süllyesztőben a pénzeddel együtt.

A családnál sem egyszerűbb, hiszen ott a családi kötelék ugyan megmarad, de a kapcsolatnak nagyon sokat árthat, sokszor úgy el is mérgesedhet, hogy a felek nem beszélnek egymással akár hosszú ideig.

Ennyit a pénzről. Rengeteg más mód is van arra, hogy szívességet tegyünk, de azért is írtam le a pénzes témát, mert ez könnyebben megfogható. A szívesség kicsit úgy működik a fejecskémben, mint egy bank. Beraksz valakinek a számlájára, majd feltételezed, hogy ha neked szükséged lenne valamire, akkor ő is segítene. De azt legalább elvárnám, hogy ne szúrjon hátba az, akinek segítettem. Nagyon szép lenne, ha ez így működne, de a valóság más. Az emberek gyorsan felejtenek.

Természetesen van bőven kivétel, és vannak olyan kapcsolatok, ahol ez jól működik. A tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy arányaiban nagyon kevés az ilyen.

Akkor van-e értelme szívességet tenni, ha ennyire sok negatív dolog érhet minket? A válaszom nem, és igen. Nem, nem éri meg szívességet tenni nagyon sok esetben, de ha olyan lelkületű vagy, mint én, akkor nem tudod megtenni, hogy nemet mondj.

Mi a megoldás? Az önzetlen adás. Megtanulni azt, hogy úgy adj, legyen szó bármiről, hogy ne várj érte cserébe semmit. Ez nagyon nehéz, mert ha mást nem, valljuk be, hogy hálát azért várunk a cselekedetünkért. Mindig mondom, nem vagyunk altruisták. Ha konkrét dolgot nem is várunk, de mondjuk azért csináljuk, mert látjuk, hogy örül neki, és jó érzés nekünk, hogy segítettünk. De a jó érzésünk akkor lehet teljes, ha nem árnyékolja be semmi, és ez csak egyetlen módon valósulhat meg, ha nem várunk el semmit.

Aki pedig abban a szerencsés helyzetben van, hogy segítettek neki, az minimum köszönje meg, és értékelje, hogy valaki kihúzta a gödörből. Ha pedig pénzről van szó, igyekezzen minél előbb visszafizetni.

Sok rossz ért amiatt, mert segítettem, rengetegen kihasználták, hogy ilyen a természetem, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy elfordulnék az emberektől, és nem segítenék, ha megkérnek. Talán a mondvacsinált Fuerte-s „állásokkal”, és a pénzzel kicsit óvatosabb leszek a jövőben, valamint a lakásunkat sem fogom "menedéknek" tekinteni.

Tehát változások lesznek az életemben. E téma rávilágított néhány dologra, de csak azokat redukálom, amik értelmetlenek, alapból kudarcra ítéltek voltak olyan szempontból, hogy hova vezethetnek. Helyettük azonban látom már, hogy más módon is lehet segíteni, és ami még fontos, akár sokkal több embernek, mint amennyienek most tudok.

Nagyon szeretném elmélyíteni az önzetlen adás képességét, amikor még hálát sem várok el, sőt, még köszönetet sem, de ez eléggé szemben áll az emberi természettel. Ha milliomos lennék, biztosan több ilyen cselekedetet tudnék úgy tenni, hogy nem várok el semmit, mert nem követelne tőlem lemondást, áldozatot az, ha segítek, hiszen fillérek lennének azok, amiket most képes vagyok nyújtani. De úgy érzem, hogy szívesen hoznék áldozatot is, sőt, vágyom is arra, hogy lemondjak dolgokról mások szolgálata érdekében, de nagyon fontosnak érzem most, hogy ezek a támogatások, segítségek jó helyre kerüljenek. Nem az a jó hely, ahol utána istenkirálynőként kezelnek, és leborulnak a lában előtt, ha meglátnak, hanem az, ahol valóban rászorulóknak tudok segíteni. Régóta álmom például egy gyermekeket segítő alapítvány, talán egyszer belevágok. :)

Nagy kedvenc idézetem: "Szeress mindentkit, szolgálj mindenkit, mindig segíts, sohase árts." Azt hiszem, ha nem is maradéktalanul, de egész jó sikerül megvalósítanom. Azonban, ha úgy érzem, kihasználtak, akkor mindig kell hozzá erő, hogy továbbmenjek ezen az úton. Szerencsére nem olyan gyakoriak ezek az esetek, de időről időre mindig felbukkannak. Talán az elszántságom próbái ezek. :)

Mosolygós nyuszis ünnepet!

Szeretettel:

Lili

Újrakezdés és örömei :)

2011-04-19T07:01:00.013+02:00

Feldobtam a kérdést a facebook-on, hogy miről olvasnátok szívesen, és jött ez a téma: Újrakezdés és örömei. Hát kicsit meg lettem fogva vele, be kell valljam, mert az élet velem elég kegyesen bánt az elmúlt 32 év alatt, és mindössze 3 olyan esemény volt eddig, ami nagyon megviselt, padlóra kerültem, és onnan kellett magam újra összerakni, és feltápászkodni. Persze lehet, hogy 3 is sok, nem tudom, és az is igaz, hogy mindhárom alkalommal igencsak a padlóra lettem küldve. Az egyik ilyen időszakom akkor volt, mikor édesapám meghalt. Ennek már 11,5 éve, mégis a mai napig nem nagyon tudok róla beszélni, pedig nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá. A másik kettő egy-egy hosszú kapcsolatomnak a vége után volt.

Hogyan kezeltem ezeket a helyzeteket? Hát nem jól. Volt, hogy minden értelmét vesztette. Minden, ami addig fontos volt, már nem számított. Volt, hogy lefogytam, volt, hogy meghíztam. Mindenesetre az újrakezdésben semmi örömöt nem találtam akkor.

A legutóbbi ilyen mélypont is már 8 éve történt velem, így nagyon aktuális élményeim nincsenek a "padlón vagyok" állapotról, de azt hiszem, hogy az ember nagyon is jól tud ezekre emlékezni, nehéz elfelejteni őket. Talán nem is kell, hogy elfelejtsük, inkább meg kell próbálni tanulni belőle.

Én abban biztos vagyok, hogy nagyon sokat tanultam, és ahhoz, hogy ma ilyen ember legyek, mint amilyen most vagyok, erőteljesen hozzájárultak ezek az élmények ugyanúgy, mint a rengeteg jó is, amit az élettől kaptam. De mégis azt gondolom, hogy a nehézségekben van ott leginkább a fejlődés lehetősége. Ha minden jó, az ember ellustul, nem tesz annyit a dolgokért. Persze annak örülök, hogy jelenleg nem ekkora nehézségekkel kell szembenéznem, és úgymond kisebb tréningeket kapok az élettől, de ezek is fontosak, még akkor is, ha amikor benne vagy, nagyon nem kívánod, hogy ez történjen veled.

Ha magánéletben nem is, de szakmailag viszont elég jól viselem az újrakezdéseket. Motivál, erőt és lendületet ad egy új kihívás, nagyon tudok küzdeni, harcolni, és sok örömet találni egy-egy új feladatban. Felépítettem már 3 vállalkozást, ebből kettőt segítséggel természetesen, és bár mindig a nulláról kellett kezdenem, miután a döntés megvolt, utána nagyon tudtam haladni előre a céljaim felé, és a legtöbb örömöt mindig ez az építkezési szakasz adta nekem mindhárom alkalommal.

Azt is érzem, hogy erre vagyok a legalkalmasabb, azaz építkezni, felépíteni valamit. Ha kész van, bár egy vállalkozás soha nincs "kész", de ha már elértem vele egy pontig, utána sajnos lankad az érdeklődésem. Nagyon kell figyelnem, hogy meglegyen a folyamatos motivációm. Szerencsére ismerem magam, és sokat tanultam a korábbi két vállalkozásomból is, így most a harmadiknál már nagyon jól kezelem ezt és sikerül megújult kihívásokat találnom. Nem mondom, hogy ugyanaz az érzés, mint a legelején, de a mai napig nagyon sokat ad nekem. Amíg pedig a mérleg a pozitív felé dől, addig nincs gond. :)

Visszatérve a magánéletre, néhány dolog azért segítheti az újrakezdést:
1. fogadd el, ami történt
2. bocsáss meg magadnak
3. bocsáss meg a másiknak
4. szeresd magad
5. találj új kihívásokat, célokat, foglald le magad

A szőnyeg alá söprés nem megoldás, ha gyászolni kell, akkor gyászolj, ha sírnod kell, sírj, ha törnél zúznál, keress műanyag tányérokat. :)
Az elfojtott, nem megoldott problémák később megbosszulják magukat, nem fogsz tudni kilépni az önsajnálatból, depiből, és tele leszel komplexusokkal.

Ha új életet akarsz kezdeni, előbb zárd le a régit, és ne cipeld a kakis batyut magaddal tovább!

Namaste!
Lili

Privát szféra :)

2011-04-09T07:49:00.006+02:00

Elég nyitott embernek tartom magam, és nagyon sok mindent vállalok nyilvánosan, kevés az olyan dolog, amit úgy értékelnék, hogy esetleg ez vagy az nem tartozik másra. Általában jellemző rám, hogy ha kérdeznek tőlem, válaszolok, legyen az kényes vagy intim kérdés, ha úgy érzem, hogy a válaszommal nem sértem más privát szféráját, akkor megválaszolom. Ez alatt azt értem, hogy attól, hogy nekem nem okoz esetleg problémát beszélni, írni rengeteg dologról, lehet, hogy másnak, aki érintett a történetben, lehet, hogy okoz, nem szeretné nyilvánosságra hozni, ezért ilyenkor inkább én is befogom a szám.

Minden ember más és más ilyen szempontból, és én úgy látom, hogy nagyon fontos, hogy érzékeljük ezeket a különbségeket. Ami az egyiknek még belefér, lehet, hogy a másiknak már túl sok. Kell ehhez egy jó adag érzelmi intelligencia, de a másikra való odafigyelés a legfontosabb.

Nálam nem sok dolog van, ami zavarná a privát szférámat, de azért van ilyen. Például a túlságosan nyomulós emberek kiváltják belőlem, hogy két lépést hátralépjek. Arról a típusról beszélek, akik túlpörgetik magukat, de itt nem a munkára gondolok, hanem a kapcsolataikra.

Volt rá példa, hogy nagyon kedveltem egy lányt, de azért nem tudtam vele barátkozni, mert nagyon sok volt nekem. Minden nap hívott, írt emailt, és sajnos megsértődött, hogyha nem válaszoltam azonnal stb. Nagyon jó ember volt, nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk barátok lenni, de úgy éreztem, megfojt. Nem hagyott nekem időt, és teret arra, hogy az én baráti érzéseim is kifejlődjenek, hanem rám borította magát, és én mint egy fuldokló menekültem ebből az ismeretségből.

Aztán vannak azok az emberek, akik másképpen, de szintén nyomulósak. Ők azok, akiknek presztízs, hogy mindenről tudjanak, mindenhol ott legyenek, semmiből ne maradjanak ki stb. Általában ezek az emberek nagyon megbízhatatlanok is, jobb, ha titkokat nem bízol rájuk, mert kifecsegik. Persze nem rosszindulatból teszik szerintem, egyszerűen ilyenek. Kényszerük az infó szerzés, és ezért hajlandóak adni is. Pedig valaki nem attól lesz értékes, hogy mindennel képben van. Legalábbis én így látom. Inkább úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek valami a magánéletében nagyon nincs rendben, és azt próbálják kompenzálni ezzel a túlfokozott külső pörgéssel, hiszen amíg lehet mással foglalkozni, addig nem kell magunkkal.

A harmadik csoport, akikkel én távolságot tartok, azok, akik nem értenek a finom jelzésekből, és ajtóstul rontanak a házba. Pl. most, hogy fekszem már 4 hete, nagyon jól esik, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok. De beszélni nem akarok egyelőre arról, hogy miért fekszem. Azonban ezt vannak, akik nem értik meg. Néha azt érzem, hogy nem is az a fontos, hogy vagyok, hanem az, hogy megtudják, mi bajom van. Általában "elfelejtek" válaszolni a kérdés ezen részére, és hagyom, hogy észrevegyék magukat, hogy nem szeretnék részleteket írni. Aki az első ilyen jelzést nem veszi, annak megírom konkrétan, hogy nem szeretném a részleteket nyilvánosságra hozni. Egy részük itt be is sértődik, és nem érdeklődik többet, másik részük azonban számomra hihetetlen módon tovább érdeklődik, de nem a hogylétemről, hanem a problémámról. Ez már a tapintatlanság kategóriát is kimeríti nálam.

Nagyjából ezek az én kis határaim, amiket szeretek megtartani magamnak. Azért írtam erről, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nem úgy kell gondolkodni, hogy ami neked jól esne, az biztosan a másiknak is, hanem úgy, hogy a másik igényeire kell odafigyelni, és tiszteletben tartani a határokat, amiket meghúz.

Mosolygós hétvégét!
Szeretettel:
Lili

Sunyiság :)

2011-04-04T19:53:00.007+02:00

Kicsit erős cím, tudom, de hát megszokhattátok, hogy nem rejtem véka alá a gondolataimat, és nem cenzúrázom a szavaimat. :)

Mit nevezek én sunyiságnak? Nagyon egyszerű, az őszintétlen viselkedést. Ez elég tág fogalom lehet első ránézésre, és nekem is beletartozik egy csomó minden. Pl. az, ha valaki érdekből nyal a másiknak. Vagy az, ha valaki ferdít, csúsztat, nem meri felvállalni a gondolatait, nem elég tökös, hogy kiálljon magáért. De a konfliktuskerülők a "kedvenceim".

Meg kell érteni szerintem, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, és ha folyamatosan erre törekszünk, az egyéniségünkből semmi sem marad. Ha pedig a gondolataidat nem mered felvállalni, vagy nem állsz ki értük, csak állandóan fortyogsz magadban, az jó neked?

Nem mondom, hogy a véleményem nem változik, mert folyamatosan alakulok, bár bizonyos értékek ugyanúgy fontosak ma is, mint 10 évvel ezelőtt. Az őszinteség és a korrektség mindenekelőtt.

Nem vagyok konfliktuskerülő típus, és ma már tudok különbséget tenni az önigazolás és a konfliktusok rendezése között. Nem azt mondom, hogy nekem soha nincs szükségem önigazolásra, és nem csúszok bele egyszer-egyszer ilyen dolgokba, de egyre gyorsabban veszem észre, hogy most erről van szó, vagy valódi problémáról.

Az utóbbi pár hétben, mivel sok dolog összejött, és ráadásul 3 hete fekszem (jól vagyok, nyugi), sokkal érzékenyebb is vagyok. De vannak ilyen időszakok, ezt is el kell fogadni. Tomit és Balit használom kontrollnak, és bármilyen viccesnek tűnik is, de megkérdezem, hogy igazam van-e, vagy túlreagálom. Többször az a válasz, hogy mindkettő. :) Hallgatok rájuk, és igyekszem távol tartani a konfliktusokat is, de nem azért, mert konfliktus-kerülő lennék, hanem azért, mert tudom, hogy most kicsit több önkontrollra van szükségem, mint máskor. Így nem elkerülni szeretném, csak előbb átgondolni a dolgokat. Ehhez nekem nem kell sok idő, elég pár perc, azaz halogatásról valóban nincs szó. Meg még annyi a változás, hogy lassabban szelektálom, hogy ez most probléma, vagy nem. Pedig ezt a képességet már elég jól kifejlesztettem magamban, most némi visszaesés tapasztalható. :)

Hogy miért írok erről? Mert nem vagyok tökéletes, én sem kezelem mindig tökéletesen a dolgaimat, nekem is vannak nehezebb időszakaim, még akkor is, ha ez nem depressziót jelent, vagy még mély pontokat sem, csupán inkább érzékenységet, olykor rossz kedvet.

De visszatérve a címre. Na most ez az időszak, amikor erre ugrok. Most valahogy ki vagyok élezve rá, és a tolerancia szintem romokban. Nem szeretem az álszent viselkedést, a megjátszást, a sunyiságot. Én nem mondom azt, amit hallani akarnak az emberek, ha nem úgy gondolom. Én nem sunnyogok el dolgokat, hanem amikor felmerül bennem, rögtön elmondom az érintettnek, mert úgy gondolom, hogy ez úgy korrekt. Sok kellemetlenségtől megkímélhetném magam, ha nem így tennék, de az nem én lennék. Felvállalom, hogy kellemetlen, de csak amiatt, mert ez az egyetlen őszinte út, és szerintem megérdemli a másik, legyen az jó vagy rossz kapcsolat, hogy korrekten viselkedjek vele. A sunnyogás azonban nem korrekt, így nekem nem fér bele.

Nem játszom meg magam, akkor sem, ha ezt elvárják tőlem. Ha valami rosszul esik, azt azonnal kommunikálom, nem cipelem. Ha valami negatív gondolatom támad, azt is elmondom, és nem gyűjtögetem hetekig, hónapokig. A lényeg, hogy kommunikálok a környezetemmel. Sok embernek ez nagyon furcsa, mert nem szokták meg, hogy ilyen egyenesen a szemükbe mondják, amit gondolnak. Mások úgy érzik, hogy ilyenkor akkor ki kellene állniuk a "gyengébb" mellett, mert szegényke jól megkapta a magáért. Arra persze nem is gondolnak, hogy talán a gyengébb nem volt korrekt, vagy van némi vaj a füle mögött, és nem véletlen a kritika. Valahogy ösztönszerűen védik az emberek a gyengét, aki ha ügyes, jól rá is játszik, és ő lesz az áldozat. Én erős vagyok, ez tény, nem szorulok védelemre, de azért nagyon jól esik, ha kiállnak mellettem. Ilyenkor derül ki mindig, hogy ki hol áll, ki milyen személyiség. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a többség konfliktus-kerülő. Inkább nem szól, hogy ne kelljen erre vagy arra az oldalra állnia, vagy eszetlenül vagdalkozva felszólal, hogy megmutassa, hogy mekkora frankó véleménye van.

Én nem vitákat akarok generálni, szó sincs erről. Épp ellenkezőleg. Vitákat, konfliktusokat akarok rendezni. A rendezés alatt pedig azt értem, hogy nem söpröm a szőnyeg alá csak azért, mert az kényelmesebb, és mert pár hét múlva már úgyis elfelejtem, hogy odatettem. Hány és hány rendezetlen kapcsolat, vagy helyzet van körülöttem, és az emberek nem is törekszenek megérteni a másikat, csak mantraként ismétlik a saját igazukat. Én mindig nagyon átgondolom, ha valaki nem ért egyet velem, és kikapcsolom az érzelmi funkciókat magamon, bekapcsolom a racionalitást, és elemzem. Sokszor nincs igazam, és mikor erre rájövök, azonnal bocsánatot is kérek. Tomi nagyon szereti ezt a tulajdonságomat, talán az egyike azoknak, amit a legtöbbre értékel bennem: elismerem, ha hibázom.

A szókincset pedig lehet ám fejleszteni. Egy sajnálom, vagy ne haragudj csodákra képes. Sokszor ennyi kell, hogy feloldjunk egy-egy kellemetlen helyzetet, és a rossz energia már el is illan. Mégsem élnek sokan vele. Inkább betemetik, vagy százszor elmesélik fűnek-fának, hogy megtalálják az önigazolást. Ilyenkor mindig az a barát, aki egyetért, és sokszor sajnos a "barát" egyetért. Azért tettem idézőjelbe, mert szerintem az a barát, aki akkor is megmondja a véleményét, ha hülye vagy. Már bocs.

A lényeg, amiről írni szeretnék, hogy ne legyetek papírnyuszik, és vállaljátok magatokat. Ne agresszíven, vagy erőszakosan, hanem okosan, átgondolva, lehetőleg kedvesen és őszintén elmondva a másiknak a valódi problémádat, és nem csak a mondvacsinált indokokat, amik jobban hangzanak. Ha banális a valódi ok, akkor is azt vállald fel. Ne lovald bele magad, és gyárts hozzá egy egész színdarabot!

Tisztán élni, úgy, hogy nem hazudsz, nem füllentesz, és mindenkivel korrekten, őszintén viselkedsz, egy csodálatos dolog akkor is, ha olykor nehézségekkel is együtt jár. Nem cserélném el a kényelmesebb, és könnyebb útért, és remélem, soha nem fogok akkorát változni, hogy ezt tegyem. Ha igen, akkor majd küldjétek el nekem ezt az írásomat. :)

Namaste!
Lili :)

Hihetetlen történet :)

2011-04-02T08:30:00.005+02:00

Néha olyan dolgokról lehet olvasni a neten, ami számomra elképzelhetetlen, hogy történhet meg. Nemrég olvastam pl. arról, hogy egy kétgyermekes anyuka hasfájással ment kórházba, majd kiderült, hogy 9 hónapos terhes, és szülni fog. Na ezt annyira nehezen tudom felfogni, hogy valaki ezt nem veszi észre, hogy gondoltam, írok is róla.

Nekem elsősorban az a felfoghatatlan, hogy vannak olyan emberek, akik ennyire nem törődnek a testükkel? Pláne egy kétgyermekes anyuka ne tudná, hogy milyen terhesnek lenni? Még ha nem is voltak rosszullétei, és ahogy ő fogalmazott „nem volt egy modell alkat”, akkor sem tűnt fel neki, hogy nem menstruál, vagy mondjuk a pár hónapos pici a pocakban nem rugdosta? Még sokáig sorolhatnám, de nem is ez a lényeg.

Arról akartam írni, hogy mennyire fontos, hogy odafigyeljünk a testünkre, és annak jelzéseire. Sokszor megelőzhetőek lennének a betegségek, ha időben észrevennénk, és a prevencióra több figyelmet fordítanánk. A testünk hihetetlenül intelligens, mindig tudja, mire van szüksége, legyen szó ételekről, vagy bármi másról. Csak az a kérdés, hogy miért nem hallgatunk rá? Azért, mert nemtörődömök vagyunk, elkényelmesedtünk, és csak kihasználjuk ezt a testet. Szerencse, hogy elég sokáig lehet feszíteni a húrt, egyébként elég nagy gondban lennénk. A testünk hihetetlen mértékben képes alkalmazkodni a rossz életvitelünkhöz, hogy megmentsem minket. Hogy mitől? Saját magunktól.

Nem pihenünk eleget, feszültek vagyunk, túlhajtjuk magunkat, szemét kaján élünk, sokan dohányoznak, alkoholt, drogokat stb. fogyasztanak. Bár egyetértek azzal a gondolattal, hogy lélek a fontosabb, és annak fejlesztése, a folyamatos tanulás elsőrendű, azért emellett úgy gondolom, hogy a lelkünk hordozóját, a testünket is tisztelnünk kell, és meg kell adni számára azokat a dolgokat, amitől jól működik, és „kiszolgál” minket erre az életre.

A lényeg, amit szerettem volna: vigyázzatok, és figyeljetek oda magatokra! Kicsit szélsőségesen fogalmazva: A tested a lelked temploma, tartsd tisztán, gondozd, ápold!

Namaste! J

Lili

Bölcsen hallgatni :)

2011-03-25T05:43:00.009+01:00

Mennyi problémát okoz, ha túl sokat beszélünk, vagy nem tudjuk, hogy mikor kellene inkább befogni a szánk, ahelyett, hogy a saját igazunkat bizonygatnánk, vagy beleavatkoznánk mások életébe! Sokszor határozott véleményünk van a dolgokról, vagy éppen nincs, csak impulzusszerűen adunk válaszokat, vagy osztogatjuk a tanácsokat. Mindkettővel szerintem csínján kell bánni.

Nekem sem volt könnyű megtanulni, hogy csak akkor mondjak véleményt, ha kérdezik. Néha nem is tudom betartani, ez is igaz, de túlnyomó részben figyelek rá, és mióta így teszek, sokkal nyugodtabb az életem. Nehéz persze, de be kellett látnom, hogy nem kell megváltanom mindenkit, nem tudok segíteni mindenkin, és ami fontos, nem láthatok mindig jól mindent, és nem tudhatom, hogy mi a jó a másiknak. Ezért pár éve elhatároztam, hogy még táncban sem mondok addig véleményt, amíg nem kérdezik, pedig ez a szakmám. Javítok hibákat, persze, de mélyebb elemzést csak kérésre végzek, mert vannak, akik azonnal megsértődnének, és többet nem jönnének órára, ha mondjuk egy haladó táncosnak azt mondanám, hogy ugyan a csoport elnevezése haladó, de ha a tánctudást nézzük, ez még a kezdő szint.

Itt egy kis kitérő. Pár évvel ezelőtt tanultam Pedro Gomez-től. Nála kb. 3-4 év alatt voltak középhaladók a diákok, és úgy táncoltak, hogy leesett az állam, itthon a tanárok nem táncolnak ilyen szinten... Azt hiszem, hogy írtam már korábban a címkézésről, hogy az embereknek mennyire fontos, hogy magukra ragasszák, hogy kezdő 3-as vagy középhaladó 2-es stb. csoportba járnak, pedig egyáltalán nem ez a fontos, hanem a tudás, és a tanulás.

Visszakanyarodva a bölcs hallgatáshoz. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog, és figyelnünk kell rá, meg kell tanulnunk tartani a szánkat. Itt nem csak az illendőségről beszélek, mint pl. nem illik csúnyának nevezni a menyasszony ruháját, vagy őt magát, kövérnek nevezni egy kismamát, vagy esetleg az újszülött kisbabára azt mondani, hogy ronda stb. Persze vannak, akik még az ilyen alap dolgokkal sincsenek tisztában... Ezek udvariassági kérdések, és kell hozzá egy alap érzelmi intelligencia. Szerintem, de persze nem kell velem egyetérteni. :)

A lényeg, hogy nem kell mindig okosnak lennünk, és ezt fitogtatnunk. Sokszor elég, ha meghallgatjuk a másikat, mert ez nagyobb segítség lehet, mint ha mi osztjuk az észt. Nem oldhatjuk meg mások életét, csak támaszt nyújthatunk, és biztosíthatjuk, hogy bárhogy is dönt, számíthat ránk. A lépést nem nekünk kell megtennünk, hanem annak, akinek a változásra szüksége van. Sokszor könnyebb persze kívülről látni a dolgokat, de mi hiába erőszakoskodunk akár, ha a másikban nem született meg bizonyos döntés, akkor nem fogja megtenni. Ami pedig nehéz, hogy hagynunk kell elszenvedni az esetleges rossz döntések következményét, mert lehet, hogy neki azt az utat kell bejárnia.

Természetesen nem arról írok, hogy közömbösen nézzük végig, ahogy valaki besétál az oroszlán barlangjába, és várhatóan széttépi az oroszlán. Csak annyit mondok, hogy nagyon kell tudni, hogy hol húzzuk meg a határt, mennyire avatkozunk bele mások életébe.

Mindig azt szoktam tanácsolni, hogy ha a saját lelkünk, életünk rendben van, akkor tudunk segíteni másoknak is, de ha a segítség leple alatt próbálunk magunkról, és a mi problémáinkról megfeledkezni, akkor abból túl sok jó nem sülhet ki. Sem nekünk, sem a másiknak.

Aki nem akarja, hogy megmentsék, vagy hogy könnyítsenek a terhein, azzal nem lehet mit tenni, ezt nekünk el kell fogadnunk.

Röviden, érdemes a hallgatást néha gyakorolni, ami nem egyenlő persze sem a titkolózással, sem a hazugsággal.

Mosolygós hétvégét!
Szeretettel:
Lili

Szakítás

2011-03-17T06:13:00.009+01:00

Csak nyugi, a témának semmi köze Tomihoz, és hozzám, mi jól vagyunk, köszönjük. :)

Erről a témáról már jó ideje szerettem volna írni, még néhány hónapja jött az "ihlet", de nem ragadtam billentyűzetet, mindig volt más, amiről írni akartam.

Milyen jó lenne, ha az emberek kulturáltan tudnák kezelni ezt az olykor igencsak kényes kérdést is! Pont ebben szeretnék segíteni, bár sajnos kétlem, hogy fogok tudni. Hogy miért nem? Mert egy ilyen helyzetben a legtávolabb állnak az emberek a racionalitástól, és az egójuk pedig a magasban... Mindenkinek az a fontos, hogy a saját elképzeléseit igazolja. Ilyenkor azok a jó barátok, barátnők, akik egyetértenek veled, és könnyen megmérgeződik egy barátság, ha a másik meg meri mondani azt is, amit te nem akarsz látni.

Először is fel kell ismerni, hogy szakíttatok éppen. Hogy furi ez a mondat? Pedig a szakítás szerintem nem ott kezdődik, hogy kimondjátok, hanem nálam már az a folyamat is az, amikor az egyik fél már kilépne, de nem biztos, hogy ezt fel meri vállalni, és inkább provokáció, és egyéb "trükkök" útján próbálja eltávolítani a másikat. Vagy már látják, hogy nem lesz ennek hosszú távú jövője, de valamelyik fél ezt mégsem képes felvállalni, inkább küzd foggal-körömmel, taktikákkal, hogy "megmentse" az amúgy is rossz kapcsolatot. Erről írtam már, most nem is részletezném.

Szóval a felismerés után szerintem azt kell megértened, hogy azért, mert nem jött össze ez a kapcsolat, te egyáltalán nem vallottál kudarcot, egyszerűen nem vagytok egymáshoz valók, és kész. Van élet a kapcsolat, és XY után, sőt, valószínűleg egy sokkal boldogabb élet vár rád...

Fogadd el, hogy vége, gyászold meg, de ne ragadj bele az önsajnálatba! Persze az sem jó, ha elfojtod az érzelmeidet. Inkább add át magad nekik, és sírj, ha az esik jól, de vedd észre, ha már 200-adszor meséled ugyanazt a barátnődnek, és 200-adszor akarsz megerősítést arról, hogy nem a te hibád!

Van egy rossz hírem: a te hibád is, hogy így alakult! Bármennyire jó lenne azt gondolni, hogy csak és kizárólag a másik a felelős mindenért, bizony ez nem így van. Ugyan a mérleg jelentősen eltolódhat egyik vagy másik irányba, azaz nem ugyanakkora a felelősség mértéke, de mind a két félnek köze van ahhoz, hogy mi lett a végkifejlet.

Ne utáld a másikat! Ez számomra elképzelhetetlen, hogy miért gyűlölik az emberek azt, akit egykor szerettek. Lehet, hogy csalódást okoz, mert mást gondoltunk róla, vagy másnak szerettük volna látni, de azért nagyon a szélsőségekben tombolni megint más. A gyűlölet, harag sehová nem vezet.

Hogyan kezdj új életet? Van akinek az segít, ha lefoglalja magát, van, akinek az, ha rögtön valaki mással vigasztaltatja meg magát (bár ez nem szokott tartós lenni, ergó értelme nem sok van), van aki új frizurát, külsőt csinál magának stb.

Egy nagyon fontos dolog van szerintem. Önállóan, egyedül is egész embernek kell lenned, és a társad ehhez hozzáadni tudjon némi pluszt, de ne tudjon annyit elvenni, hogy te összeomolj. Nem azt mondom, hogy ne szomorkodj, ha elveszíted azt, akit szerettél, vagy legalábbis ragaszkodtál hozzá, hanem azt mondom, hogy ha nem vagy önállóan is stabil egész, akkor nagyon nagy pofára esések várnak rád. (bocs a keménységért)

Bocsásd meg magadnak, és a másiknak is a hibáit, és a hab a tortán az lesz, mikor már szeretettel tudsz rá gondolni. Akkor zárult le a kapcsolatod, akkor állsz készen egy újabb kapcsolatra. Amíg sérelmeket cipelsz, addig annak valaki, te vagy az új társad kárát fogja látni, mert nem fogod tudni átadni magad úgy, ahogy kellene. Taktikázni fogsz, manipulálni, zárkózott, görcsös leszel, vagy még millió negatív dolog kerülhet a képbe.

Fogadd el a történteket, és lépj tovább! Értékes, egyedi, megismételhetetlen ember vagy!

Szeretettel:
Lili

Calendula Klinika - a marketing mögött

2011-03-12T10:05:00.010+01:00

Sokan tudjátok, hogy egy éve komoly problémáim voltak az egészségemmel, és a műtétet elkerülendő egy ajurvédikus magánklinikán töltöttem 3 hetet. Calendula Klinikának hívják.

Hogy miért írok most róla egy év elteltével? Hát ez jó kérdés. Először azért nem akartam írni, bár nehéz volt visszafognom magam, mert tele voltam dühvel, csalódottsággal, negatív érzelmekkel a klinika felé. Később azzal nyugtattam magam, hogy a "jót vagy semmit" elvembe ez nem fér bele, mert kemény kritikát kell sajnos írnom az intézményről, ha billentyűt ragadok. Tegnap éjjel azonban azt álmodtam, hogy felelősséggel tartozom embertársaim felé, és mivel egyetlen egy vélemény nincs a Calenduláról az interneten, ezért a hozzám hasonlók, akik erre rákeresnek, csak a marketinggel találkoznak. Legalább találjanak valamit, olyan személytől, aki ott volt, aki átélte.

Először is le szeretném szögezni, hogy hiszek az ajurvédikus orvoslásban, és annak hatékonyságában, valamint minden orvos, nővér és ápoló a klinikán valóban magas színvonalat képvisel szakmailag.

Jöhet a jogos kérdés: akkor meg mi a problémám?
A válasz: a körülmények.

A klinika az anyagi haszonszerzés érdekében úgy érzem, eléggé elkurvult. Bocsánat az erős jelzőért, ritkán használok ilyet. Bárki, aki bemegy egy vizsgálatra, biztosan úgy jön ki, hogy azt javasolják neki, feküdjön be 2-3 hétre napi 40-50 ezer forintért. Persze, igaz az a mondás is, hogy egészséges ember nincs, csak rossz diagnózis. Ezt ők úgy érzem maximálisan szem előtt tartják. De még nem is ez a gond, hanem az, hogy több embert vállalnak egyszerre, mint amennyit tisztességesen, megfelelő körülmények között el tudnának látni. A nővérek, ápolók túlterheltek, feszültek, gyakran káosz uralkodik, előfordul, hogy elcserélődnek, vagy kimaradnak kezelések stb.

Egy ilyen klinikán szerintem nagyon fontos lenne a test és a lélek együttes kezelése, és az utóbbin azt értem, hogy nyugodt körülményeket tudjanak teremteni a betegek számára. Elméletileg minden nap egy kezelőnél vagy ugyanott, gyakorlatilag nem egyszer fordult elő, hogy nem így volt, sőt, olyan is volt, hogy kézről kézre adtak, akár napi 4 ápolóhoz is kerültem, és mondjuk az egyik elkezdett egy kezelést, a másik meg befejezte... Nem beszélve arról, hogy én kifejezetten kértem, hogy férfi ápoló ne kezeljen, hiszen nem szívesen vetkőzöm meztelenre előttük, de volt olyan nap, hogy 3 férfi is kezelt, és látott ilyen állapotban...

Van egy olyan kezelés is, mikor a testi-lelki kiegyensúlyozottság érdekében olajat folyatnak a homlokodra. Nos, nálam egy ilyen kezelés sikerült, egynél tudtam ellazulni, ahogy kell, ugyanis a többinél vagy bejött kiabálva az egyik nővér, vagy karnyújtásnyira (szó szerint) kezeltek hangos ütögetésekkel mást, vagy a többi ápoló és beteg beszélgetett stb. (mivel egy szobában kezelnek 4-5 beteget azonos időben)

Röviden, a körülmények nem alkalmasak ennyi ember ellátására, mert folyamatosan stressz van az ápolókban, nővérekben, sőt, még az orvosokban is, bár ők kezelik ezt a legjobban szerintem.

A másik óriási hiányosság szerintem, hogy ha átmenetileg segítenek is a problémádon (hozzáteszem, hogy nálam még az átmeneti javulás sem valósult meg), akkor sem tudod tartani ezt a programot hosszú távon, és ha nem tartod, visszaesel. E szerint ugyanis napi 3x meleg, főtt ételt kellene fogyasztanod, semmi mást a folyadékon kívül, amit szintén melegen kell, még a vizet is, és persze az ételeknek egy sor kritériumnak meg kell felelnie. De még nem is ez a nagyobb nehézség, hanem a gyógyszerek. A klinika elhagyása után havonta 60-80 ezerbe kerülnek a gyógyszereid, ami addig tart, amíg bírod fizetni... Általában pár hónap után az ember feladja, mert a gyógyszer szedés is nagyon macerás. Leírom, nekem hogy volt, és gondoljátok át, milyen nehéz így a mindennapokban létezni.

1. reggel felkelés után
2. reggeli előtt egy órával
3. reggeli előtt fél órával
4. 8 órakor
5. reggeli közben
6. reggeli után fél órával
7. reggeli után egy órával
8. ebéd előtt egy órával
9. ebéd előtt fél órával
10. ebéd közben
11. ebéd után fél órával
12. ebéd után egy órával
13. 15 órakor
14. vacsora előtt egy órával
15. vacsora előtt fél órával
16. vacsora közben
17. vacsora után fél órával
18. vacsora után egy órával
19. este 8-kor
20. este 9-kor

Általában nem is egyféle bogyót kellett szedni ezen alkalmakkor, hanem többet. Amikor jeleztem, hogy számomra ez a program nem tartható a klinikán kívül (bár ott is nehéz volt, de ott nem volt más dolgom), akkor azt a választ kaptam, hogy örüljek, nekem nem is kell olyan sokat szednem... Jó kis probléma kezelés...

A klinika után még szabadságon voltam, és azzal telt a teljes hét minden napja, hogy próbáltam betartani az előírtakat. Semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak ezzel. Mit főzzek, mit egyek, mikor melyik gyógyszert kell bevennem stb. Tarthatatlan volt, nem beszélve arról, hogy egész nap betegségtudatban léteztem, hiszen csak magammal voltam elfoglalva, és a gyógyszereimmel, valamint stresszeltem, ha valamit nem sikerült megvalósítanom.

Szép fokozatosan az egész rendszer összedőlt, és nem tudtam tovább tartani. Ismerek 8 -10 embert, aki a klinikán ott volt, és mindenki ugyanezt tapasztalta. A rendszer tarthatatlan, ezért csak átmeneti, vagy félig-meddig javulást hoz, ha egyáltalán hoz. Nekem például azon kívül, hogy a problémám megmaradt, már a klinikán tele lett pattanással a bőröm, ami hónapokkal később, mikor abbahagytam ezt az egészet, múlt csak el. A klinikán fogytam 5 kilót (bár ez nem volt cél), majd mikor abbahagytam az előírt étrendet, azonnal híztam 10 kilót, és az anyagcserémmel elég sok problémám adódott.

Testileg és lelkileg is kimerülten hagytam ott a klinikát, nagyon összeomlottam. Gondolhatjátok, milyen érzés 7 számjegyű összeget kifizetni valamire, ami még csak nem is használ, majd szembesülni ezzel a ténnyel. Először megpróbáltam mindent, hogy ne lássam a tényeket, majd teljesen kiborultam tőle. Az elvesztegetett idő, a pénz, és a negatív élmények sajnos hónapokig rám nyomták a bélyegüket.

Arról már nem is beszélek hosszasan, hogy a példamutatásban hol jár a klinika. Én azért kikaptam, ha nem húztam zoknit, a vezető orvos, és a személyzet meg kint bagóztak állandóan az udvaron... Nem értem, hogy "prédikálhat" valaki pláne egy ilyen klinikán bármiről, ha maga nem éli ezeket a dolgokat.

Röviden, óriási csalódás, elég drága tanulópénz ez számomra, és nem kívánom senkinek, hogy ezt átélje. Mellesleg megjegyzem, hogy ennyi pénzből már Indiába is ki lehet jutni neves klinikákra...

Az ajurvéda egy fantasztikus tudomány, ami jól használva, megfelelő körülményeket biztosítva a beteg gyógyulása számára, mindenképpen hasznos, és tud segíteni. A Calendula Klinikával szemben azonban ne legyenek nagy elvárásaitok. Nincs egyetlen olyan ismerősöm sem (pedig van néhány), aki elégedett lenne, és akinek sikerült volna megoldani a problémáját, és nem csak részben, vagy átmenetileg tapasztalt javulást. Ez azért azt gondolom, hogy elgondolkodtató.

Mindenkinek a saját döntése, hogy mire költi a pénzét, ez természetes, de ha lett volna nekem ilyen tudásom, ami most van, biztosan meg sem fordult volna a fejemben, hogy oda menjek. Elkeseredett, beteg emberek kihasználása pedig nagyon nem szép dolog...

Azt hiszem, most jött el a pont, hogy le tudom végre zárni ezt az élményt, tapasztalást magamban. Hosszú ideig tartott, de most már nincs bennem indulat, ezért is tudtam megírni ezt a véleményt. Kicsit meg is lep, hogy nem húztam fel magam, de jó érzés, hogy már ennyire nem hat rám. Vállalom, hogy megosztom ezt veletek, és azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg a gyógyulása útját.

Szeretettel:
Lili

Pszicho vírus :)

2011-03-05T09:43:00.005+01:00

Nem biztos, hogy hivatalosan is így hívják, amiről írni fogok, de nekem így is jó, biztosan mindenki fogja tudni, hogy mire gondolok. :) Ma már szinte mindenki internetezik, levelezik, fészbúkozik. Felgyorsult a világ, ha lépést akarunk tartani, akkor nehéz ellenállni, és elszigetelten élni. Könnyű persze úgy, ha elvonulsz mondjuk Indiába egy nagy erdő közepére egy ashramba, de azt is megnézném, hogy azok a jógik hogy állnák meg a helyüket mondjuk a fővárosi mindennapokban. Kétségkívül lenne különbség, de szerintem nagyobb dolog megtalálni ebben a forgatagban a lelki egyensúlyod, mint egy olyan helyen, ahol nincs inger, csak csodás környezet, meditáció stb. Azt is gondolom persze, hogy azért nagyon jó lenne, ha mindenki eljutna néha ilyen helyekre töltekezni, mert az sokat segítene a mindennapok tempójában is.

Na de ennyi kitérő után térjünk vissza a pszicho vírusokra. Azokra a "küldd tovább" levelekre gondolok, amit én szinte minden nap kapok, de biztosan ti is találkoztatok már jó sokkal. Sokféle van. Eleinte voltak a szép, és megható üzenetek csodás zenei és képi aláfestéssel. Végignézted, ellazultál, majd a végén ott volt, hogy tovább kell küldened X személynek, különben ez és ez lesz. Vagy ha nem fenyegetőzött burkoltan a szöveg, akkor arra sarkalt, azért továbbítsd, hogy valami jó történjen veled. Ezeket azt hiszem, a többségünk gyorsan megunta, és ma már kevesebben küldik tovább. Én pl. olvasás nélkül törlöm. De a kitalálók leleményesek, és mindig újabb dolgokkal rukkolnak elő. Ma már elég undorító dolgokkal is. Rákos gyerekeknek gyűjtenek, persze ez nem igaz, vagy elveszett gyerekeket keresnek, ami szintén nem igaz stb. Ennek ma már többen bedőlnek, és kampányolnak ezerrel.

Az informatikai tudásom szegényes, de nem nehéz elképzelni, hogy mi ezeknek a pszicho vírusoknak a lényege. Ha sokan továbbküldik, és ez hatványozódik, olyan mennyiséget lehet elérni, ami képes megbénítani rendszereket. Azaz kárt okozni. Erre valók.

Kárt persze máshogy is lehet okozni, például nemrég volt a facebook-on egy olyan is, hogy cseréld le a profilodat egy kedvenc mesefigurádra... El sem hittem, hogy mennyien csinálták! Nagyon aranyos, és édes valóban, de ha mondjuk külföldre utazol, ahol kéri a facebook biztonsági ellenőrzésként, ahhoz, hogy beléphess, hogy ismerd fel az ismerőseidet, akkor te fogod tudni, hogy most ki a Süsü a sárkány, vagy a Pocahontas? Nekem már többször kellett így azonosítanom magam, és eléggé ki lettem volna akadva, ha ez alatt a mesefigura láz alatt is szükségem lett volna rá, mert nem tudtam volna belépni. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor sokkal könnyebb a visszaélés is a személyes adatokkal, de ehhez nem értek nagyon, így a részletekbe nem mennék bele.

Én csak azt nem értem, hogy miért nem gondolkodunk. Miért veszünk részt mindenben anélkül, hogy átgondolnánk, mik a valódi mozgató erők, és mit okozhat az, ha mondjuk 30 embernek továbbítunk egy pszicho vírust.

Jah, hogy miért hívom így? Ezek a vírusok téged manipulálnak, rossz érzéseket keltenek benned, ha nem küldöd tovább, akár félelmet is, hogy nehogy valami baj legyen, vagy nem lehetsz már ilyen érzéketlen, hogy nem segítesz szegény gyereket megtalálni stb. Hatnak rád, ez is a céljuk, és te a saját lelked megnyugtatása érdekében továbbküldöd, ezzel pedig megjósolhatatlan károkat okozol.

Én azt javaslom, hogy nem kell hosszasan tűnődni, elég pár másodperc, hogy felmérd, miről van szó, és ha a legkisebb gyanú is felmerül, hogy ez gáz, akkor ne küldd tovább. Talán jobb, ha el sem olvasod ezeket a leveleket, mert annyit sem érnek. Minél jobban belemélyülsz, annál nehezebben mondasz a küldésre nemet. Ez a céljuk, és sajnos gyakran el is érik.

Nekem légyszí ne küldjetek ilyen leveleket, mert ahogy már írtam is, úgyis törlöm őket olvasás nélkül. Ennek ellenére örülnék, ha még ennyit sem kellene foglalkoznom velük. Köszönöm!

Mosolygós, vírusmentes hétvégét!
Szeretettel:
Lili

Más szemszögből :)

2011-02-27T06:58:00.009+01:00

Nem nagyon voltam elégedett az előző írásommal. Mármint nem azért, hogy fogalmazok, vagy ilyesmi, ezek nem szoktam érdekelni, de valahogy, amikor kapkodva közzétettem, mert nem volt nagyon időm elmélyülni benne, akkor hiányérzetem támadt, és napok óta érzem azt, hogy a mondandóm lényege bennem maradt. Na ez van akkor, amikor nem tudok elmélyülni valamiben. :)

Amiről most írnék, az független a Fuerte-től, megint csak leírnám, csak most teljesen az én belső megéléseim alapján az elégedettséggel kapcsolatos gondolataimat.

Úgy gondolom, akkor vagy, akkor lehetsz boldog, ha elégedett vagy. Boldog, de elégedetlen ember nincs szerintem, ugyanakkor ha valaki elégedett az életével, a mindennapjaival, önmagával, a munkájával stb., arra csak rá kell nézni, és látszik, hogy boldog. Magát a boldogság témát már boncolgattam korábban, így arra most mélyebben nem térnék ki. Maradjunk az elégedettségnél.

Gyakran bele sem gondolunk, hogy milyen mázlisták vagyunk! Bizony, azok! Van mit ennünk, van hol laknunk, van munkánk stb. Azaz az életkörülményeink biztosítottak. Néha érdemes belegondolni, hogy mennyire sokan vannak, akiknek ez sem adatik meg... Mi pedig panaszkodunk. Általában a magyarokra rá is ragadt, hogy nagyon pesszimista nép. Én remélem, hogy ez nem így van. Az emberek sokszor megütköznek azon, hogy ha kérdeznek valamit, nem kezdek el panaszkodni, hanem pozitív választ adok. Mindegy, hogy ez munka vagy sem. Nem dicsekszem, de miért ne vállalnám, ha valamivel elégedett vagyok? Meglepő, hogy nem kezdem el sajnáltatni magam? "Bírom" amikor olyan emberek nyöszörögnek, akiknek aztán tényleg mindenünk megvan, és az a legnagyobb bajuk, hogy nem annyit keresnek, mint a válság előtt. Persze, nem könnyű visszalépni egy szinttel, ezt aláírom, ha már megszoktál egy életszínvonalat, de a pénz, és az, hogy több tárgyad legyen, nem fontos.

Mi a fontos? Szerintem az, hogy békülj ki önmagaddal, és az aktuális körülményeiddel. Ne sajnálkozz, és nem sajnáltasd magad, hanem becsüld meg azt, amid van!

Sokkal, de sokkal fontosabb dolgok vannak a megvásárolható, materiális dolgoknál. Például ha szeretnek, és te is szerethetsz embereket. Vagy az egészséged, melynek jelentőségére csak akkor döbbenünk gyakran rá, ha már nincs, vagy nem teljes, hiba került a gépezetbe, és betegség formájában szenvedünk tőle.

Csodálatos dolgok vannak az életben, és két kézzel szórja a Sors felénk a lehetőségeket, hogy ezt meglássuk, de talán félünk is ezzel szembenézni, és felfedezni, mert akkor nem hibáztathatnánk az Életet a körülményeinkért, hanem felelősséget kellene vállalnunk mindazért, ami velünk történik. Mert nem véletlenül történnek a dolgok. Semmi nem véletlen, mindennek oka van. A cél pedig a tanulás, fejlődés.

Ha nem tudod megbecsülni, amid van, amit kapsz, ami jön, nem értékeled, akkor hogyan kaphatnál még többet? Nem is az a kérdés, hogyan, inkább az, hogy minek? Hiszen ha lesz egy piros autód, rövid ideig örülsz neki, majd azon töröd a fejed, hogy lehetne egy nagyobb autód. Egy idő után a piros már ciki lesz, hiszen te a nagy kékre vágysz, és lassan nemcsak nem ad örömöt a piros, hanem akár meg is utálod. Gyorsan elfelejted, hogy egykor mennyi örömet okozott neked.

Én még mindig emlékszem, amikor a Fuerte-ben az első céljaink között az szerepelt, hogy a bevétel fedezze a telefonszámlánkat. :) Nagyon szerettem azt a korszakot is, és jó érzés visszagondolni rá, a mai napig abból az időből is tudok táplálkozni, mikor nagyon beránt a mókuskerék. :)

De a legfontosabb dolog szerintem, ha munkáról van szó, hogy az emberi kapcsolatok mindig előbbre valóak az üzletnél. Nem éri meg feláldozni az üzletért/munkáért a kapcsolatainkat, barátainkat stb. A munka az csak munka. El kell végezni jól a feladataidat, és ezt sokkal könnyebb úgy, ha szereted, amit csinálsz. De ha arról van szó, hogy munka vagy barátság, nem haboznék egy pillanatig sem.

Azt hiszem, hogy akkor érhetsz el elégedettséget, és boldogságot az életedben, ha kicsit helyrerakod a fejecskédben a dolgokat. Megbecsülöd, amid van, hálát adsz a Sorsnak, Istennek érte, és folyamatosan tisztában vagy a prioritásokkal, hogy mi az igazán fontos, és mi kevésbé, vagy egyáltalán nem.

Boldog vasárnapot!
Szeretettel:
Lili

Elégedettség :)

2011-02-25T05:36:00.010+01:00

Érdekes dolog az elégedettség. Én az a típus vagyok, aki igyekszik értékelni, megbecsülni mindazt, amit az élet ad neki, és nem szoktam keseregni azokon a dolgokon, amiket nem kaptam meg, vagy még nem kaptam meg. Nem is nagyon vannak ilyen jellegű materiális vágyaim. Egy új ruha, vagy új számítógép stb., vagy bármilyen anyagi dolog nem tud motiválni. Örülök neki, ha kapok, vagy ha megveszem magamnak, de a döntéseimet az életemmel kapcsolatban nem tudják befolyásolni. Azaz nem dolgozom azért többet, hogy több dolgot vehessek. Akkor tudok dolgozni, ha úgy látom, van értelme. Ezt már írtam korábban is, hogy nekem az a fontos, hogy valamilyen jó dologban vegyek részt, amivel az emberek életét jobbá tudom varázsolni, hatni tudok rájuk, és elégedettebbé teszem a mindennapjaikat.

Rögtön itt el is időznék egy kicsit, ugyanis nem könnyű az embereket folyamatosan elégedetté tenni. Egy marketing szakember írta: „Az emberi állatot csupán pillanatokra lehet kielégíteni. Ha elégedett, máris a következő igénye kielégítésére koncentrál.”

Ez sajnos a mi szakmánkban is nagyon így van, és néha a fiúk is, és én is le tudunk törni, hogy az emberek milyen vakok, mennyire nem látják, hogy mit kapnak, és mennyire követelőzőek tudnak lenni, hogy még, még, még. Amiért pár évvel korábban nagy lelkesedés volt, ma az már természetes, sőt, elvárás. Ezt azért nagyon furi ám megélni! Egyáltalán nem jó. Néha én azt érzem, hogy beleszakadok a munkába, és úgy sem tudok mindenkinek megfelelni. Persze, tudom, nem lehet mindenkinek megfelelni, és nem lehet mindenki mindennel elégedett, de azért nekem még mindig ez a célom. Sőt, nem csak az, hogy elégedett legyen, hanem legyen lenyűgözve, hogy milyen jó dolgokat kap, milyen jó az, amit csinálunk.

Persze tudom, hogy mi raktuk nagyon magasra a lécet, és ezzel meg is alapoztuk azt, hogy mennyire nehéz nekünk ennél is folyamatosan többet, és többet adnunk.

Nálunk egy vidéki falucska helyett Párizst kapják az emberek. De hogyan tudnál Párizsnál is többet adni? Aztán utána még többet?

El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit agyalunk azon, hogy legyünk egyre és egyre jobbak. Pedig nagyon magas színvonalú azt gondolom az is, amit most kapnak a diákjaink. De akkor is, mi szeretnénk még jobbak lenni. Csakhogy az elején könnyű lépcsőfokokat megmászni, majd ez egyre nehezebb.

Hogy mi a megoldás? Fogalmam sincs. Mindig jobbnak és jobbnak kell lenni, amíg csak bírja az ember energiával. De mindennek csak addig van értelme, amíg több a jó, mint a rossz. Szerencsére egyáltalán nincs ilyen helyzet, de sajnos az a rossz típus vagyok, hogy ha van 100 pozitív feadback, és 1 negatív, én hajlamos vagyok letörni amiatt az egy negatív miatt. Szerencsére most nem tapasztalok ilyen feadback-et, de volt is, és lesz is, abban biztos vagyok.

A tényleg építő szándékű, nem manipulatív kritikával egyébként semmi bajom, el szoktam rajta gondolkodni. Azok a dolgok szoktak inkább letörni, amiket nem érzek jogosnak. Amikor valaki csak követelőzik, és nem látja a másik oldalt, sőt, egyáltalán nem is érdekli. Például belegondolt már valaki abba, hogy 6 év alatt egyszer emeltük a bérlet árunkat, és az is messze elmaradt az éves inflációtól? Vagy hogy a tábor óradíjunk ma ugyanannyi, mint a 6 évvel ezelőtti első táborban?

Ezt sokáig sorolhatnám még, de nem akarlak untatni benneteket, és nyílván nem csak anyagi példákat tudnék felsorolni azzal kapcsolatban, hogy mennyi mindent teszünk meg a diákjainkért, mennyivel jobb "szolgáltatást" kapnak ma, mint 6 évvel ezelőtt stb.

Na de erről a témáról ennyi bőven elég is! :)

Szeretettel:

Lili

Manipuláció :)

2011-02-20T06:06:00.012+01:00

A manipulációnak, vagy finomabban szólva a kommunikáció egy bizonyos formájának, egy nagyon egyszerű alaptechnikája, hogy mondasz valakiről valami jót, aztán utána nyugodtan elmondod, amit valóban akartál, azaz a rosszat. Ha még nagyobb nyomatékot akarsz adni a mondandódnak, akkor még a végére is teszel valami jót. Rám viccesen hatnak ezek a próbálkozások, azonnal bezárkózom, és sajnos még a jót sem fogadom be. Később pedig átgondolom, hogy mit is akart az illető, és mi volt a célja, mi az, amin változtatnom kellene stb.

Aztán ott vannak a „de emberek”, akik mindenben egyetértenek veled, amit mondasz, aztán folytatják a mondatukat, hogy „igen, igazad van, de…” Na ez megint egy manipuláció. Legalábbis elég gyakran.

Persze nem gond, ha az emberek alkalmazzák ezeket a kommunikációs praktikákat, de az nem mindegy nekem, hogy mire. Ha az a cél, hogy tűzön vízen át elérjék, amit akarnak, mindegy, hogy a másik mit, és hogy érez majd utána, mikor rájön, hogy bepalizták, akkor ez nekem nem tetszik. Ha azonban az a cél, hogy tényleg létrejöjjön a megértés, és ezért mondjuk nem rohanod le a másikat a kritikáddal, akkor jobban megértem.

Én is próbálok néha kellemetlen dolgokkal kapcsolatban finoman, óvatosan kommunikálni, de nálam mások a szabályok. Még ha rossz érzésem is van, akkor is megpróbálok uralkodni rajta, nem beszélve az indulataimon. Aztán ha ez sikerült, még tovább megyek, és megpróbálok még arra is szeretettel nézni, akit lehet, hogy két perce anyatigrisként széttéptem volna. Sőt, ezt a lépcsőt is megmászva, igyekszem megérteni az ő oldalát, és meglátni benne a jót is. Amikor sikerül az egómat, dühömet, indulatomat leküzdenem, akkor kommunikálok. Legalábbis megpróbálok idáig eljutni, és így kezelni dolgokat, de nem állítom, hogy ez mindig sikerül, a rátám azonban az utóbbi években már jelentősen jobb, mint korábban volt. J Gyakori hibám még, ahogy „tálalom a tényeket”. Azaz nem fordítok a kommunikációra elég hangsúlyt, hanem szinte leltárszerűen felsorakoztatom a tényeket, ahogyan én látom, és ezt, mint egy „csomag” odaadom az illetőnek. Nem a legjobb taktika, mivel ez nem taktika, csak az én csomagolatlan valóságom. Néha azonban csomagolni kell, most már tudom, annak érdekében, hogy megértsék, mit akarok. Ilyenkor jön az előző „módszer” nálam, azaz az önuralom, megértés, szeretet, jó meglátása.

Úgy azonban nehéz bármit is megértetni, amikor látod, hogy a másik még csak nem is figyel, hanem már gyűjti magában az ellenérveket, készül a "harcra". Lehet, hogy a szemedbe mosolyog, de valójában nem így érez. Néha azt érzem, hogy az én őszinteségemet az emberek fel sem fogják, annyira hihetetlen számukra, hogy így is lehet kommunikálni. Na jó, nem mindenki. Aki ismer, az tudja, hogy nem számíthat másra, csak amit mondok, és el is várom a másik oldalról is a korrekt, nem kamuzós, nem sunyizós hozzáállást. Például azzal nem szokott bajom lenni, ha valaki egyszer-egyszer hibázik, igyekszem a megoldásra koncentrálni, de ha valaki nem vállalja érte a felelősséget, hanem rögtön nekiáll hárítani, kamuzni, ferdíteni, na az nálam kicsapja a biztosítékot.

Sajnos néha kiderül, hogy mennyire naív vagyok, pedig igyekszem figyelni, de mivel nem akarok paranoiás lenni, ezért mindig a szépet, és a jót szeretném feltételezni. Van, akinek megéri a pillanatnyi bárminemű haszon, legyen az érzelmi, anyagi stb., hogy ne legyenek elvei, ne legyen tartása.

Párkapcsolatban is jól elő tud jönni ez, mikor az egyik fél megpróbálja minden módon manipulálni a másikat, csak hogy vele maradjon. Na ezek ám a csúnya dolgok! Hála Istennek, hogy ilyenben nincs részem, látok bőven példát rá sajnos. Csak az felfoghatatlan, hogy ha valaki egy picit is elgondolkozik, hogy mi lesz abból a kapcsolatból, amit még a manipuláció is alig tart össze, akkor mégis mire számít? Milyen jövője lehet egy ilyen kapcsolatban? Erre szoktam mondani: ha egy kapcsolat működik, akkor a két ember együtt van, ha nem működik, akkor nem véletlenül mennek szét, vagy haladnak ez irányba, tovább kell lépni.

Szóval az egész írásom lényege az akart lenni, hogy próbáljunk meg őszintébben élni, és azt mondani a másiknak, amit szeretnénk elmondani, és ne azt mondjuk, amit a másik elvár, hogy mondjunk, vagy amit hallani akar, vagy ami által mi elérjük a célunkat. Annyira felemelő úgy létezni, hogy egyenes, és korrekt életet élsz, ezért nem is értem azt, hogy miért nem tesz mindenki így?

Mosolygós vasárnapot!

Szeretettel:

Lili

Zumba képzés :)

2011-02-14T06:07:00.011+01:00

Hétvégén Timivel részt vettünk a kétnapos zumba oktatói képzésen. Volt bennem némi előítélet, ezt meg kell, hogy mondjam, de próbáltam nyitottan állni a dolgokhoz. Az első, ami nagyon szimpatikus volt, az a tanár, és a staff. A szervezők nagyon kedvesek, segítőkészek, mosolygósak, figyelmesek voltak. A tanár nagyon hasonlított a kubai tanárunkra Jorge-ra, ami nagyon vicces volt az elején Timinek meg nekem. :) Mosolyogtunk is ezen egy kicsit. :)

Kb. 50-60-an lehettünk. A csapat összetétele felülmúlta az elvárásaimat. Korábban írtam róla, hogy mennyire gáz, hogy bárki jöhet, és megcsinálhatja ezt a vizsgát. Ezt még most is fenntartom, de a mostani csoportban voltak táncosok, és fitness/aerobic edzők is. Azért nem mindenki volt a top-on, de majd erről később.

Szombaton egy kicsit hosszúra nyúlt regisztráció után részt vettünk Timivel életünk első zumba óráján, ami Master Class néven futott, gondolom nehezebb lehet, mint egy alap óra. Nekem nehéz volt, ezt beismerem. Egyrészt aerobic órára sem jártam soha, másrészt kondival is nehezen bírtam, és amikor nem láttam, hogy mit kell csinálni, mert éppen a hátsó sorban voltam, akkor nehezen is követtem néha. Bár ehhez hozzátartozik, hogy én elég lassan tanulok új dolgokat, és kell hozzá a lebontás előtte, hogy tudjam, mit csinálok, de itt erre nem volt lehetőség. Érthető módon egyébként, mivel nem tudom, hogy rajtunk kívül volt-e még olyan "elvetemült", aki eljött úgy oktató képzésre, hogy még órán sem volt soha. :D

Sok hasznos infó volt, bár ez nagyon a tánc rovására ment, én inkább gyakoroltam volna még többet. A cumbia és reggaeton táncokat összesen 1-1 számra táncoltuk le, miután átvettük a lépéseket zene nélkül. De a merengue, és salsa sem volt nagyon több, de erre már nem emlékszem nagyon. Ez nem túl kielégítő, lévén, hogy mától elméletileg már oktathatnám is., és vannak, akik meg is teszik, és a héten már órát tartanak Voltak olyan pillanatok is, amikor úgy éreztem, hogy többet ért volna hazasétálni az oktató csomaggal (munkafüzet, CD-k, DVD-k), és itthon egy nap alatt feldolgoztam volna az anyagot, most meg ráment kettő, és ugyanúgy szükségem lesz még egy napra, hogy A-Z-ig átnézzem. Azért elegendő nekünk Timivel rövidebb idő a feldolgozásra, hiszen a cumbia-t leszámítva a többi stílusban táncilag is elég otthonosan mozgunk, csak a zumba óra felépítését kell gyakorolnunk, és egy-két olyan mozdulatot, ami új, vagy máshogy van, mint ahogy mi eddig táncoltuk, hiszen ez fitness és nem tánc. Egy nap mindenképpen kell a megértéshez, és elsajátításhoz, és utána folyamatos gyakorlás ahhoz, hogy jó órákat tudjon majd Timi tartani.

Volt zenei óra is, ami nekem nem volt nehéz, kb. 5 másodpercen belül tudtam az összes szám címét, és többnyire az előadót is, nem csak azt, hogy milyen műfaj. De elképesztő volt látni, hogy többen még fél óra után sem ismerték fel a merengue-t, és a reggaeton-t sem. A mellettem ülő csaj pl. folyamatosan kérdezgette tőlem, hogy ez, és ez mi volt. De szerencsére az ő kedvükért az oktató zenei cd-n, amit az órákon használhatunk, rá van írva, hogy melyik milyen műfaj. :D

A rendszer, mind az oktatási, mind a zumba hálózaté nagyon jól ki vagy egyébként találva, és tényleg erős támogatást ad a tanároknak, hogy tudjanak tanulni, és tanítani. Azt mondom, aki akar, az fejlődni fog. Pár dologgal nem értek egyet, de ez már az én gondolatom. Többször volt hangsúlyozva, hogy a zene a lényeg, ez feledteti minden bénaságodat. Szerintem meg a zene ugyan valóban fontos, de a tanár felkészültsége szerintem ugyanúgy elengedhetetlen. Ne az órán gyakorolja be a tanár azt, amit tanít, hanem előbb tanulja meg, majd utána tartson órát. Természetes, hogy az óratartással fejlődik aztán még, és nagyobb rutint szerez, de azért jusson már el előtte egy olyan szintre, ahol már nem ciki, hogy kiáll, és prezentál.

Alfredo-n kívül Béla és Titanilla is tartottak egy-két szám erejéig órát, és az például nagyon rendben volt, mind a kettejükhöz szívesen mennék órára, ha lenne rá időm.

A hétvégéről még annyit, hogy a csapatot elnézve biztosan lesz néhány nagyon jó oktató, de lesznek sajnos olyanok is, akik nagyon távol állnak attól, hogy megtartsanak egy normális órát, de mégis meg fognak tartani. Nem arról van szó, hogy elrontották esetleg a lépéseket, hiszen én is bénáztam eleget a hétvégén, de azért rögtön lehet látni, hogy ki milyen mozgás koordinációval, ritmus érzékkel rendelkezik, mennyire képes kiállni emberek elé, milyen a kisugárzása stb.

Timivel már tegnap nekiálltunk előkészíteni a Zumba Fuerte-t, és a következő pár hét erről fog szólni, mielőtt még az első órát megtartja Timike. Utána pedig arról, hogy még jobban menjen minden. Én nem tervezem, hogy tanítani fogok, de egy-egy órára szívesen bejárnék majd táncolni, mozogni Timihez is, mert tényleg nagyon szórakoztató óra, és ki tudja kapcsolni az embert, fel tudja vidítani, el tudja lazítani. Egyelőre lesz nálunk a zumba órán: salsa, merengue, reggaeton, cumbia (ezeket tanultuk most hétvégén a workshopon), valamint tervezünk bachata-t, capoeira-t, samba-t. Nyilván azokat a műfajokat, fogjuk beletenni, amiket egyébként is ismerünk, és csinálunk már évek óta.

Remélem, hogy nektek is, és másoknak is kedvet tudunk majd csinálni a zumbához, és jól fogjátok érezni magatokat az órákon! :) Már most írom, hogy a táborban minden nap lesz zumba óra is! :) Persze csak fakultatív, így aki nem tudja addig kipróbálni, akkor majd ott! :)

Mosolygós hetet mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Ál-ezoterikus :)

2011-02-09T09:15:00.006+01:00

Jó ez a szó, tetszik. J Egyszer, nagyon rég, még Tomi használta, akkor megtetszett, ma meg már tudom is, hogy mire gondolt. J

Manapság az ezoterikus gondolkodás, ahogy a jóga gyakorlás is, meg a spiritualitás divat lett. Ennek megvan a jó és rossz oldala is. Én örülök annak, hogy sokan elkezdtek érdeklődni, és szeretnék jobbá tenni az életüket, és keresgélnek, útkeresőkké válnak, jobb életet akarnak magunknak, jobb esetben a környezetüknek is. Már az fantasztikus, ha az ember nem úgy akar élni, hogy gondolkodás nélkül a következő „programot” futtatja: születés, iskola, diploma, karrier, kocsi, ház, család, gyerek, nagyobb kocsi, nagyobb ház, válás, új házasság, unoka, halál. Ez egy „alap” modell manapság. Persze leszámítva a válást, és az új házasságot, és az egyre nagyobb és nagyobb kocsit, lakást, házat, valamint a materiális javak harácsolását, van logika a programban, hiszen bizonyos dolgokat nem lehet megkerülni, de nem mindegy, hogy milyen minőségben tesszük ezt, mi vezérel minket. Anno, úgy választottam szakmát (közgazdász vagyok), ami érdekelt, és úgy gondoltam, meg tudok majd belőle élni. Mind a kettő fontos volt. Persze ma két közgáz diploma után sem ebből élek, de ez már más kérdés. J Az elhivatottság bennem a tanítás és a szolgálat iránt van. Ezért szakmát váltottam, és tánctanár lettem.

Visszatérve a címhez. Sajnos több dolgot érzékelek, és számomra az egyik rosszabb, mint a másik.

Ma már százszámra jönnek ki a mindenféle ezoterikus könyvek, melyek közül nem egy szimpla manipuláció. Ha elolvadod, még hiszel is benne, aztán megveszed lelkesen a másik könyvét is esetleg az írónak, vagy tovább olvasol, de mit valósítasz meg belőle? Szerintem, ha nem érint meg mélyen, akkor semmit. Ahhoz pedig sok könyv nagyon felszínes, inkább ezo-ködbe bújtatott menedzser könyveknek nevezném őket, mert most ennek van piaca, meg az önsegítő könyveknek. De vajon képesek ezek hosszú távon megváltoztatni az életedet? Szerintem az már szuper, ha kizökkentenek az apátiából, depresszióból, és felráznak, felállsz. Ha ezt elérik, csodálatos siker ez, mindegy, miről szól, ki írta. De ha újabb kudarc ér, mert nem hatolt mélyebbre, akkor ugyanúgy visszaesel.

A másik, ami nem tetszik, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy azért, mert elolvastak néhány könyvet, náluk van a bölcsek köve, és szinte lenézik azt, aki nem az ő útjukon jár. Nem szeretem az olyan kijelentéseket: „ő még nem tart itt”, és szinte szánakozva néznek emberekre, amiért „tudatlanok”. Szerintem az, aki képes így nézni egy másik embertársára, és nem úgy, hogy ő is járja a maga útját, ott tart, ahol tartania kell, az már az én szememben nem kap túl sok pontot. Persze ő meg ott tart, ahol tartania kell, én meg ott, hogy távolságot tartsak ezekkel az emberekkel. JJJ A lényeg szerintem a fejlődés. Aki megteszi már a legkisebb lépést erre, mert igénye van rá, hogy ne a standard programot futtassa, hanem tartalmasabb életet éljen, az már nagyon sokat tett magáért. Nem hiszek az egyetlen útban, csak az egyetlen célban. Abban hiszek, hogy mindenkinek azt kell megtalálnia, azt az utat, amivel önmaga, a környezete és a társadalom számára jobb emberré válik, és felébred benne Isten iránti szeretete.

Aztán olyan emberek is vannak, akik tudatosan erre a manipulációra hajtanak, tehát már a szándék is az, hogy a hasznukra fordítsák az emberek sebezhetőségét, befolyásolhatóságát. Elég egy kis karizma, meg egy jó kis marketing, és már meg is született az új guru.

Azok az esetek nem stimmelnek nálam, ahol a látszat megelőzi a szándékot. Ahol fontosabb az, hogy jó embernek nézzenek, mint az, hogy az is legyél. Egy illúzió teremtés, ami mögött gyakran oly kevés tartalom van.

A fenti könyveket, embereket, gurukat nevezem én néha ál-ezoterikusnak.

Szokás szerint nincs nálam a bölcsek köve, ez csak az én meglátásom. Nem szabad, hogy ne gondolkozzunk, és ne érezzünk. Ha szolgamód követjük az egyik könyv leírásait, majd a másikat is, mert ő aztán biztosan tudja a frankót, mert írt egy könyvet, az nem jó. Szerintem mindenki van annyira intelligens, hogy tudja, mi a jó neki, csak nem mindig akarjuk tudni, mert lehet, hogy a jó elérése erőfeszítést igényel, és azt, hogy beismerjük magunknak, nem is vagyunk mi mindig annyira tökéletesek... :)

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Zumba Fuerte :)

2011-02-03T10:09:00.007+01:00

Korábban már írtam a zumbáról pár gondolatot, pontosabban inkább a képzésről, illetve annak hiányosságairól. Elöljáróban gyorsan összefoglalnám a korábbiakat.

A Zumbát nagyon jó ötletnek tartom, hiszen nem mindenki akar párban táncolni, de sokan szeretnének mozogni, és unják az aerobic-ot, táncosabb órákra vágynak, változatosságra stb. Amivel azonban nem értek egyet, hogy egy hétvége alatt képeznek oktatókat úgy, hogy semmiféle előképzettséget nem igényel a tanfolyam elvégzése. Aki már 10 éve táncol, és tanít, ugyanazt a „diplomát” kapja, mint aki aznap találkozott először a tánccal, vagy a mozgás bármilyen formájával. A papírt mindenki megkapja, aki elvégzi a képzést, és onnantól jogosult tanítani is.

Írtátok többen, hogy majd a piac dönt, és szelektál a gagyi oktatók, és a jók között. Valóban, ez bizonyos szintig így van. De ahol mondjuk vidéken egy városban van egy oktató, vagy kettő, de mind a kettő ugyanolyan béna? (már bocs) Egyáltalán ezek az emberek hogy mernek pénzt kérni azért a szolgáltatásért, amit nyújtanak? Persze itt említhetném a salsa-t is, hiszen ott is rengeteg az önjelölt tanár, akik meglátva az üzleti lehetőséget, gondolták, miért ne taníthatnának.

Szerintem nem etikus felkészületlenül, gyenge minőségben tanítani, legyen az bármi. Tánc, nyelv, közgáz, bármi. Az nem felkészültség, hogy 1-2 órával a diákod előtt jársz. Én még mindig hónapokat készülök egy-egy ladies’ style workshopomra, pedig van már annyi rutinom, hogy simán imprózva is megtarthatnám. Hogy mégis miért? Mert nekem is van bőven még hova fejlődnöm, és szeretném, ha a diákjaim a lehető legjobbat kapnák, és a lehető leghitelesebben képviselném azt, amit tanítok.

Na itt tényleg igaz lesz az, hogy a papír nem számít a minőségben. Biztos vagyok benne, hogy most is van olyan zumba oktató, akinek csak az alap papírja van meg, de kenterbe vágja táncilag, és pedagógiailag is azokat, akiknek minden megvehető papírja megvan. Szándékosan írtam a megvehető szót, hiszen erről szól. Nem kell tudnod szakmailag jól prezentálnod a dolgokat, elég, ha fizetsz. Jó kis rendszer, kár, hogy nem mi találtuk ki. :D:D:D Persze ez csak vicc. J

Hogy áll a Fuerte ehhez a kérdéshez? Nálunk is lesz zumba, mert a diákjaink diktálnak, az ő igényüket, kéréseiket kell szem előtt tartanunk. Meg persze hiszünk abban is, hogy sokkal jobban is lehet ezt csinálni, mint ami most itthon egyelőre jellemző, hogy boldog boldogtalan elvégzi ezt a képzést, és tanít. Mi ezt is olyan szinten szeretnénk képviselni, ahogy a salsa-t is. Meg akarjuk mutatni, hogy lehet ezt is jól csinálni, és szeretnénk minőségi órákat adni azoknak a lelkes emberkéknek, akik zumbázni szeretnének, mert nem elég nekik a heti egyszeri salsa óra, vagy nincs kedvük párban táncolni, vagy lemaradtak a képzésről, más fajta kikapcsolódásra vágynak stb.

Szóval hamarosan: Zumba Fuerte! J

Remélem, hogy sok örömteli pillanatot adhatunk nektek ezáltal is! :)

Szeretettel:

Lili

SyT workshop :)

2011-02-01T08:39:00.006+01:00

Fárasztó hétvége volt, ugyanakkor mégis nagyon boldog. :) Szombaton volt a ladies' style workshop, rengetegen voltunk, nagyon jól éreztem magam a lányokkal. :)

Az első két óra alapozás volt, és főleg technikai dolgokra tértem ki. Ez mindig egy kihívás, mert mind tanítani, mind befogadni nehéz azt a sok infót, és egyszerre nem könnyű millió dologra figyelni. Sem nekem, sem a diákoknak. Nekem az a nehéz, hogy egy csoportban vannak azok, akik még csak 4-5 hónapja táncolnak, és azok, akik már akár 3-4 éve.

Igyekszem mindig megfogni, és kézben tartani a csapatot. Ilyen szempontból az első két óra volt a legnehezebb számomra. Először is, mert még mindenki félénk, nem ismerik egymást, tele vannak görcsökkel. Persze nem mindenki, de a többség. Sokan most voltak először ilyen workshopon, és kemény dolog szembesülni azzal, hogy még milyen sok dolgot kell megtanulni. Csinálhatnék mókás, szórakoztató, animációs órát is, de abban a stílusban nem tudnám ezeket az esszenciális infókat ilyen rövid idő alatt átadni, csak a töredékét. Így marad a tanárnénis alapozás, és utána már a szórakoztatóbb, vidámabb cubaton és timba. Azt hiszem, hogy sikerült az első két órában leterhelnem a fejecskéket, majd a második kettőben feloldani a feszültséget, és közelebb jutottunk az általam oly nagyon hangsúlyozott lazasághoz, ami elengedhetetlen a tánchoz.

Már többször írtam arról, hogy nem könnyű szembesülnünk a hiányosságainkkal, de ezen túl kell lépni, és örülni, hogy van hova fejlődni, és lehetnek új célok. Nem kell különösebben nagy tehetség sem hozzá, hogy valaki jól táncoljon. Egyetlen dolog kell, de az elengedhetetlen: a gyakorlás. Enélkül egy tehetséges táncos is elkallódik, ugyanakkor egy gyengébb képességű, de szorgalmas táncos tovább juthat. Én hiszem, hogy a testünk nagyon intelligens, és ha fejben is megtámogatjuk a dolgokat, teszünk bele energiát, és gyakorlunk, akkor meglesz az eredménye.

Ahogy szoktam, teljesen kiütöttem magam, az utolsó zenét is teljes erőből táncoltam, mindig addig feszítem a húrt, amíg lehet. Másnap egész nap jajgattam, mert a hajam kivételével mindenem fájt. :) Már az nehezemre esett, hogy az egyik oldalamról átforduljak a másikra. :)

Most már jól vagyok (nagyjából), ma már lesz a lányaimmal próba is, amit nagyon várok. :)

Remélem, hogy akik voltak a workshopomon, jól érezték magukat, és sok hasznos információt sikerült kapniuk. Én biztos vagyok benne, hogy mindenki jobb táncosként távozott, mint ahogy jött. :)

Mosolygós napot!
Szeretettel:
Lili

Sabor y Tumbao - 2011. :)

2011-01-26T21:14:00.011+01:00

Januárban két dolog is történt az SyT életében. Egyrészt nekiálltunk az új koreográfiánknak, ami reggaeton lesz. :) Eddig 26 másodperc van meg, nem haladunk túl gyorsan, mert a zene is gyors, és a koreo is nehéz. A lányok persze ügyesek, és jól veszik az akadályokat, meg nagyon tetszik, hogy mindenki nagyon lelkes, és ez engem is motivál. :) Nem akartam egyszerű, nem technikás, csak tekerünk, rázzuk magunkat, és lötyögünk koreográfiát, mert abban nem sok kihívás lett volna. Így lett a mostani, ami persze még alakul folyamatosan, de eddig nekem is tetszik, és a fiúk (Tomi, Bali) is láttak hétvégén, nekik is tetszett nagyon. Nekem az ő dicséretük nagyon fontos, nem gyakran van benne részem, tényleg ki kell érdemelnem. :)

A másik esemény ebben a hónapban, hogy nagyjából lezajlott az új válogatás is. Hogy miért nagyjából? Hát, most teljesen más volt, mint augusztusban. Akkor sokan még nem tudták, mire vállalkoznak azzal, hogy jelentkeznek a csoportba, most meg már sokan nem mertek jelentkezni, úgy elment az önbizalmuk. Aztán a kiválasztottak kb. fele meg sem érkezett a válogatásra, volt, aki nem is jelezte a távolmaradását. Pánik, elbizonytalanodás, meghátrálás volt a jellemző. Érdekes élmény ez is, pedig a lányaim nem harapnak. De sikerült egy olyan emberkét találni, aki beillik minden szinten a csapatba, ezért ő továbbjutott a próbahónapra, jövő héten már jön is órára. Még egy lány fog felvételizni, mert ő külföldön töltötte az elmúlt fél évet, és neki még van lehetősége bekerülni, ha úgy teljesít majd a "pótfelvételin". :)

Most szombaton pedig Veszprémben tartok ladies' style workshopot. Telt házas lesz, minden hely elkelt, ha jól tudom, 8 városból is érkeznek az óráimra. Elképesztő, és persze nagyon megtisztelő ez a bizalom, mindjárt megyek is, és még gyakorolok egy kicsit. :)

Bármekkora rutinom is van már a tanításban, és ezekben a workshopokban, mégis izgulok mindig egy kicsit. Nehéz magamnak megfelelnem. Általában már aznap, vagy rögtön másnap elemzem is a videóimat, és írom a javítandó listát magamnak. Mindig jobb és jobb szeretnék lenni, mert szeretnék minél többet adni a diákoknak, akik eljönnek, és velem töltik ezt a napot.

Nagyon fontos eszköz számomra a tánc ahhoz, hogy kifejezzem, amit gondolok, hogy formáljam az embereket, és nem csak a mozdulataikat, hanem akár az egész életüket. Szeretném, ha a nőiességüket minél intenzívebben tudnám fejleszteni a lányoknak, és aki bejön az órámra, az úgy távozzon, hogy jobb nőt faragtam belőle, elindítottam egy úton, amely folyamatnak remélhetőleg hosszú távon még több haszna lesz.

Sokan küzdenek önértékelési problémákkal, és nekem erre oda kell figyelnem, és át kell segítenem őket egy nagy akadályon, amit saját maguk építenek fel. A tánc segítségével igyekszem ledöntögetni a falakat, amiket felépítettek a lányok maguk köré, ami miatt nem merik vállalni a nőiességüket, a női energiáikat, ami miatt nem tudnak nők lenni.

A kezdőknek, azaz akik még nem voltak workshopomon, és csak pár hónapja táncolnak, mindig nehéz dolguk van, többen meg is szoktak zuhanni egy kicsit, vagy nagyon. Ez természetes. Amikor az ember először szembesül a korlátaival, az nagyon kemény tud lenni, nem könnyű feldolgozni. Évente 2-3 alkalmam van összesen az egész iskolánkat nézve, hogy ilyen "lökést" adjak a nőiesség fejlesztése érdekében, ezért ilyenkor nem bánhatok kesztyűs kézzel velük. Azaz fontos, hogy nagyon sokat kapjanak tőlem.

Én ilyenkor teljesen KO-ra teszem magam. Legutóbb Debrecenben már kétségeim voltak afelől, hogy végig bírom-e táncolni az egyik órát, és egy pillanatra meg is kellett állítanom a csapatot, mert rosszul lettem, majd egy kis szőlőcukor segített. Mindent kiadok magamból, testileg-lelkileg is átadom magam a diákjaimnak, és minden energiámmal azon vagyok, hogy a lehető legjobbat adjam.

Érdekesen dolgozom fel ezeket a workshopokat. Nagyon sokat kapok a diákoktól, ezt nem is tudom szavakba önteni, hogy milyen érzés. Felkavaró nagyon. Testileg, lelkileg olyan fáradt vagyok egy workshop után, hogy volt, hogy felállni nem bírtam még percekig, és csigalassúsággal sikerült csak felöltöznöm. Olyan is volt, persze ezt csak utólag vallom most be nektek, hogy sírógörcsöt kaptam a kimerültségtől, és a rengeteg szeretettől, amit a diákok adtak. Nagyon megható tud lenni az, hogy végigtáncolnak velem egy napot figyelve, küzdve, fáradtan, mégis lelkesen, és utána megtapsolnak, megölelnek, megköszönik a napot, írnak nekem emailt, bejegyzést a fórumon, a facebook-on, küldenek sms-t stb. Ezt érzelmileg nehéz feldolgozni, hiszen én csak teszem a dolgom, értük vagyok, és szeretnék nekik jót adni, velük jót tenni, szolgálni őket.

Nem, nem vagyok altruista, bár néha szeretném azt hinni magamról. :) De az is igaz, hogy a pénz nem tud motiválni. Ami motiválni tud, az pontosan a fent említett érzés, az, hogy szeretetet kapok a munkámért cserébe. Ez a legfontosabb motiváló tényező számomra. Ha az órámon a csapat jó, és támogató energiákkal van jelen, szárnyakat kapok én is, és sokkal többet tudok kihozni magamból. Félreértés ne essék, nem arra vágyom, hogy az egómat növeljék a diákok, és tömjénezzenek. Szó sincs róla. A tiszta szeretet az, ami csodálatos ajándék tud lenni, és igyekszem kiérdemelni.

Nem azt mondom persze, hogy nem esik jól a dicséret, hiszen kinek ne lenne fontos az ilyen jellegű feadback. Nem akarok ál-szerénynek tűnni, jól esik valóban, és ösztönző a folytatáshoz.

De visszatérve a csoportenergiára. Eddig egyetlen egyszer volt olyan csoportom, akikkel küzdenem kellett, és tudatosan arra figyelnem, hogy ne húzzon le engem is a passzivitásuk. Nagyon nehéz volt. Nem is mondom, hogy sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom. Az is egy tanulságos történet volt, és bár remélem, hogy nem lesz több ilyen, most már tudom, hogy máshogy kezelném a helyzetet, és többet ki tudnék hozni belőle, mint akkor.

A legutóbbi októberi (debreceni) workshop csodás volt, kiemelkedően jó emberek jöttek, és olyan figyelemmel, és lelkesedéssel vettek részt az óráimon, hogy ennél jobbat egy tanár nem is kívánhat. :) Nagyon jól éreztem magam velük, és már várom a veszprémi workshopot, mert ott még az is jó, hogy szinte mindenkit ismerek is a résztvevők közül. :)

Drukkoljatok nekem! :)
Előre is köszönöm! :)
Na most már tényleg ideje még egy kicsit gyakorolni! :)

Szép estét!
Szeretettel:
Lili

Tegnap a dokinál :)

2011-01-21T07:31:00.007+01:00

Van Pesten egy nagyon jó csontkovácsunk, aki nem mellesleg reumatológus főorvos. Kárpáti dokit nagyon szeretem, már jó néhány éve járunk hozzá. Én évente 1-2 alkalommal, hogy megnézzen, minden rendbe van-e. Táncosként fokozottan vigyáznunk kell magunkra, hiszen a testünk munkaeszköz. Most már elég rég voltam nála, kb. egy jó fél éve. Eddig mindenkinek segített, 100%-os a rátája, pedig elég sok embert küldtünk már Tomival hozzá.

Tomi is szereti és jó szakembernek tartja Kárpáti dokit, de nemrég, gy kedves barátunk javasolt Pécsett egy másikat, akiről legendákat lehet hallani, hogy micsoda csodadoki. Felkeltette Tomi kíváncsiságát, mert a srác nagyon rossz állapotban volt, és most meg nagyon durva a változás. Tomi kért időpontot, kb. másfél hónapot kellett rá várni, és tegnap voltunk. Engem nem érdekelt a dolog, hiszen egyrészt van egy jó orvosom, másrészt semmi bajom, harmadrészt elég szkeptikus is vagyok az ilyen "húdenagyonzseniáliscsodatévő" dokikkal. Fél éve úgy búcsúztam a pesti dokimtól, hogy azt mondta 10 perc után, hogy ezen már csak rontani lehet, menjek szépen haza. :) Az is igaz, hogy akkor nagyon durván aktívan jógáztam, ami azóta abbamaradt megint. (17 éve játszom ezt, hol jógázok rendszeresen, hol hónapokig alig)

A lényeg, hogy elkísértem Tomit, de csak mint sofőr, mert úgy volt, hogy hazafelé én fogok vezetni. A váróban csücsültünk, mikor egy pillanatra kijött a doki, és megkérdezett minket, hogy ki lesz az első közülünk, mire Tomi is, én is mondtuk, hogy én csak kísérő vagyok. Erre a doki azt mondta nekem, hogy OK, de a nyakamat nem lenne rossz megnézni. Na persze nálam azonnal bekapcsolt a szkeptikus üzemmód, honnan tudhatná, hiszen a falnak támaszkodva féloldalasan ülök, a hajam le van engedve, semmi még csak nem is látszik a nyakamból, és persze, biztosan egy pillantással 3 méterről fel tudja mérni. Hahaha! Nem válaszoltam, de szerintem az arcomon az előbbi gondolatmenet látható lehetett, mire feltett két kérdést, amitől viszont lemerevedtem: Nem szoktak zsibbadni az ujjaid? Nem ébredsz fel hajnali fél négy-négy körül?

Alig tudtam megszólalni, hiszen hónapok óta problémám, hogy a bal kezemen a kicsi és a gyűrűsujjam lezsibbad, és szinte állandósult ez az állapot. Oh, persze, zsibbad egy kicsit a kezem, az nem egy nagy probléma, gondoltam én. Persze elég idegesítő, mikor úgy zsibbad le, hogy nem veszem észre, és kiesnek tárgyak a kezemből, vagy mikor gépelek, és nem mozog az a két ujjam, és azt veszem észre, hogy csupa értelmetlen szöveget írok stb. Szóval bosszantó tud lenni, de nem foglalkoztam különösebben vele.

Hogy négykor felébredek-e? Nem csak felébredek, gyakran fel is kelek, mivel olyan elven működök, hogy majd felébredek, mikor a szervezetem azt mondja, és nem az óra fog irányítani, hanem a testem. Azaz évek óta akkor kelek, amikor felébredek, de ez az utóbbi jó fél évben már néha nagyon kritikusan korán van. De honnan tudhatja ezt a doki?

A kíváncsiságom felébredt, ezért alávetettem én is magam egy vizsgálatnak, pontosabban kikönyörögtem, kimosolyogtam, persze csak viccesen, hogy ha már itt vagyok, nézzen meg engem is, mert nem voltam neki betáblázva, és minden perce ki volt számítva.

Kiderült, hogy Tominak hozzám képest semmi baja nincs. Nekem van egy szép kis nyaki gerincsérvem, és további 4 csigolyámat kellett visszatenni a helyére, az egyik lábam a kezelés előtt 2,5 cm-rel volt rövidebb, mint a másik, mert annyira szét volt gyilkolva a hátam/gerincem, és pár perc múlva teljesen egyforma volt. Tomi meg is nézte az előtte, utána állapotot is. Szóval a doki helyre rakott. Még kell majd mennem, kb. két hónap múlva, de a változás nagyon hihetetlen már most is.

Én úgy gondoltam, hogy jól vagyok. Elfogadtam, hogy 32 évesen már nem úgy mozdul a testem, főleg a felső háti szakaszom, ahogy 20 évesen. Jógánál is éreztem, hogy kötöttebb vagyok, táncnál meg az izolációm nem fejlődik már egy jó ideje. De úgy gondoltam, hogy nekem ezek a fizikai határaim.

Hogy mit érzek a kezelés után? Először, mikor helyrerakta a nyakam, olyan érzés volt, mintha egy zsilipet felhúztak volna, és elönti a tájat a víz. Hirtelen annyi vér indult el, hogy beleszédültem, hányingerem lett, és a fejemen nyomást éreztem. De azonnal úgy éreztem, hogy az egész testem fellélegzett, megkönnyebbült, kiszabadult egy börtönből., amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Több centivel tovább, és könnyedén fordítom el a fejem most már, nem érzem a feszültséget a nyakamban, vállaimban, lapocka szakaszban. A mellkas izolációm akkora lett, hogy vigyorogva próbálgatom a tükörben, hogy milyen gumiember lettem, és a doki azt mondja, hogy lesz ez még jobb is. :) Jah, és persze a kezem sem zsibbad, és ma 7-kor ébredtem... :)

Nagyon jó érzés ez most, el kellett mesélnem nektek! :) Persze, még eltart egy darabig, amíg újra minden a helyén lesz, de már ekkora változás nagyon jó, sőt, számomra hihetetlen, fel nem foghatom, hogy lehetséges ez, de persze örülök neki. :)

Ma sajnos nem megyek órára, meg Szecska buliba, mert a mai napot még pihenéssel töltöm, nem szeretném azonnal szétrángatni magam, de jövő héten már táncolni fogok újra. :)

Mosolygós napot mindenkinek!
Szeretettel:
Lili

Motiváció :)

2011-01-16T05:52:00.006+01:00

Nemrég kérdezte tőlem egy kedves ismerősöm, hogy nem unom még a salsa-t? Nincsenek mély pontok, hogy a hátam közepére sem kívánom? Ő is táncol, de most éppen abban a korszakában van, hogy nem találja már meg azt az örömöt, ami korábban megvolt. Persze nála azért más, mert hobby táncos, nem tanár, nem a foglalkozása a tánc, hanem a szórakozása. Így nyilván más az is, ha a lelkesedése alábbhagy.

Más megélését nem tudom elmondani, csak ahogy mindig, a saját tapasztalatomat, és az abból leszűrt dolgokat.

Amikor elkezdtem táncolni, először nekem is hobby volt, heti egyszer, aztán egyre inkább szenvedéllyé vált, ami nem csak a tánc iránti szeretetemről szólt, hanem egy erőteljes kompenzálás is volt az életemben, mégpedig a "nem találom a helyem" korszakomé. Sokan kezdenek el emiatt táncolni, vagy nincs párkapcsolatuk, vagy éppen szakítás utáni lábadozásról van szó stb. Nekem is benne volt ez utóbbi is, de aztán tényleg beleszerettem, és ezért tart már ennyi ideje. Azok, akik csak kompenzálás, hovatartozás, párkeresés miatt jönnek, azok egy idő után el is maradoznak, ha nem alakul át ez az érzés, vagy nem egészül ki valódi tánc-szeretettel.

Az első mély pontom másfél év után volt, akkor majdnem abbahagytam a táncot. Én ugyanis már azt hittem magamról, hogy hű, de szuper vagyok, aztán Bali és Tomi, hogy visszarántsák kicsit az egómat, felvettek videóra. Na, volt is megzuhanás, és azt hiszem, a szerénység és alázat leckéjét rendesen meg is tanultam. Szinte el sem hittem, hogy ilyen béna vagyok másfél év után, pedig az voltam. :)

Ezt követte egy nagyon kemény időszak. Minden nap táncoltam, minden nap gyakoroltam nagyon hosszú ideig. Sikerült kijutnom külföldre kubai tanárokhoz, és Kubába is, ami nagy lökést adott nekem.

Nem lehet állandóan 100%-on égni, és bizony volt, hogy úgy éreztem, nem vagyok elég lelkes, ha órára kell mennem. Ilyenkor kell, hogy az ember motivációt találjon magának, célokat kell kitűzni, és el kell érni azokat lépésről lépésre. Létrejött a Sabor y Tumbao ladies' style workshop sorozat, melyre pillanatok alatt elkeltek a "jegyek", és a mai napig telt-házas minden workshopom. Az első ilyen workhopra két évet készültem, és a mai napig részben azért is tartok csak évi 2-3 workshopot, mert sokat készülök rá.

Egyre többet jártam külföldre is a tanáraimhoz magánórákra, és most már a ladies' style vonal, amit viszek a Fuerte-ben, páros órákra be-belátogattam asszisztálni a fiúknak, de saját csoportot nem vállaltam.

Tavaly a betegségem eléggé megakasztotta a lendületemet, mondhatni elvesztettem a lelkesedést a tánc iránt is, hónapokig nem is táncolhattam, de aztán összeraktam magam, és létrehoztam a Sabor y Tumbao ladies' style fellépő csoportunkat, akikkel két hónap munka után már 2. helyezést értünk el a hazai legrangosabb salsa versenyen.

A lányoktól nagyon sokat kaptam, és kapok, folyamatosan mozgásban tartják a pozitív energiáimat. :)

A táncomon folyamatosan dolgozom. Van, amikor többet sikerül gyakorolnom, és van, amikor sajnos nem annyit, amennyit szeretnék. Van bőven még mit fejlődnöm, nagyon sokat kell még tanulnom, de ez nem frusztrál, hanem motivál. 8. éve foglalkozom ezzel a tánccal, és sikerül mindig megújulnom, és mindig megtalálnom azokat a céljaimat, motivációmat, ami átsegít a nehezebb időszakon.

Nem állítom, hogy mindig könnyű, hiszen a sikerélmény egy nagyon fontos tényező, és nekem nagyon kevés feadback-em van. Nem tudok rendszeresen olyan órára sem járni, ahol tanulhatnék, és folyamatosan javítva lennék, mert ehhez külföldre kell mennem. A kezdeti gyors, és látványos fejlődés ma már másként működik, egy-egy újabb lépcsőfokért hónapokat kell dolgoznom nagyon keményen. De tovább kell mennem ezen az úton, mert kötelességem mindent megtenni azért, hogy a lehető legtöbbet adjam a diákjaimnak, ez pedig csak úgy lehetséges, ha én is egyre jobb és hitelesebb vagyok.

Szóval röviden szerintem a következők kellenek, ha bármit hosszú távon akarsz csinálni:
1. szeresd, amit csinálsz
2. legyenek céljaid
3. találd meg a kihívást
4. legyen motivációd, és tudj megújulni
5. nézz szembe a hiányosságaiddal, és dolgozz rajtuk
6. kitartóan, és alázattal végezd a feladataidat
7. teremts valami értékeset, amivel mások javát szolgálod

Mosolygós vasárnapot!
Szeretettel:
Lili

Bizalom :)

2011-01-13T06:18:00.004+01:00

Bármennyire közhely is, de a bizalom valóban egy törékeny dolog. Ha egyszer eltört, nagyon nehéz helyreállítani, és már soha nem lesz ugyanaz. A megbocsátás az más ilyen szempontból, de sajnos nem állítja helyre tökéletesen a bizalmat. Hiába érted meg a másikat, hiába nem haragszol rá, hiába tiszta szívből még jót is kívánsz neki, nem elég. Valami apró kis heg marad, ami idővel nem lesz már olyan kicsi, és ha hasonló helyzet jön, akkor robban.

Azért vannak ebben is számomra kategóriák, és eddig a bizalmam csak egy embernek sikerült "eljátszania". Sajnálatos módon ez az ember nagyon közel állt hozzám, ezért ez eléggé meg is viselt. Nem kell rögtön túlkombinálni, nem történt semmi extra, mint cselekvés. Csak hittem , pontosabban bíztam valamiben, hogy bizonyos dologban mennyire egy hullámhosszon vagyunk, majd kiderült, hogy nem, és ez a teljes képet megváltoztatta bennem az adott emberkéről. Hirtelen más színben kezdtem el látni, és mivel ez a szín az enyémhez nem illett, így a kapcsolatunk is nagyon megváltozott. Szerettem volna összetársítani a két színt, de nem ment. Nem volt azonos az út, amin járnunk kellett, és mire ezt észrevettem, már nagyon közel került hozzám, fontossá vált, így nehéz volt elengedni.

Persze az sokszor előfordult már velem, hogy megingott a bizalmam valakiben, vagy visszaéltek vele, de a kettő nem ugyanaz. A megingáson túl lehet lépni, de ha eltörik, ha valamit összetör benned, azon nekem nem sikerült, de bízom azért még mindig abban, hogy talán egyszer így lesz, és én tévedek. :)

Egy picit sem haragudtam az illetőre. Bosszúságot éreztem inkább, és csalódást, hogy nem úgy alakult a mi kapcsolatunk, ahogy én azt terveztem. A mai napig nagyon szeretem, mint embert, és jó embernek, sőt csodás embernek tartom, de engem zavar még mindig az, hogy tudom, nem tudnék benne megbízni 100%-ig, mert egy automatikus védelmi reakció kapcsolna be nálam, így csak egy szeletet tudnék magamból adni, nem az egészet.

Egy kapcsolatnál (mindegy, hogy barátság, vagy szerelem) egyébként pont azt érzem fontosnak, attól lesz tartós szerintem, ha az alapértékek megingathatatlanul egyeznek. Minden más változik. Minden nappal más emberek leszünk. Ezért is van, hogy ha két kiforratlan, fiatal személyiség kerül össze, ők pár év múlva már két teljesen különböző felnőtté "cseperednek". Lehet, hogy szeretik egymást, de érzik, hogy ez kevés, nagyon megváltoztak. A fiú már nem az a fiú, akibe beleszeretett a lány, és a lány sem ugyanaz már.

Az nagyon ritka barátságban, és szerelemben is, hogy az ember 100%-ig önmaga lehet, mert annyira bízik a másikban, hogy nincsenek kérdések, feltétel nélküli szeretet és elfogadás van csak. Lucien mondta nekem egyszer: "Ha sorozatgyilkos lennél, nem érteném a motivációdat, és nem értenék egyet vele, de akkor is szeretnélek." Ez bennem nagyon megragadt, és valahogy így jellemezném a feltétel nélküli szeretetet. Semmi nem számít, a szeretet és elfogadás mégis megvan.

Sajnos ez ritka, ahogy már írtam is, és néha van, hogy azt hiszed, mindent el tudsz fogadni a másiknak, és tényleg feltétel nélküli ez a szeretet, majd kiderül, hogy mégsem, és összeomlik az elképzelésed, eltörik a bizalmad. Utána ez még lehet egy nagyon jó barátság, vagy akár párkapcsolat is, de nem lesz ugyanaz, és mindig arra az állapotra fogsz vágyni, ami már nem tud visszaállni. Hiba lett a mátrixban. :)

Én persze kicsit kocka vagyok, ez is igaz. :)

Kívánom, hogy mindenkinek legyen egy olyan barátja, akit feltétel nélkül szeret és elfogad, és persze egy ugyanilyen társa is. Én szerencsés vagyok, mert nekem mind a kettő megadatott, és még van néhány nagyon jó barátom is, akik közel járnak ehhez. :)

Namaste!
Lili

Nem kellesz eléggé :)

2011-01-06T09:40:00.011+01:00

Ez egy romantikus vígjáték címe, amit nemrég láttam újra, és írásra ösztönzött. A film arról szól, hogy mi nők, mennyire nem akarjuk látni a nyilvánvalót, azaz azt, ha nem kellünk. Kapaszkodunk minden apró szálba, ami igazolja a nézetünket, és mindig van rá példánk is, mert a barátnőnk ismerősének az egyik barátjának az unokatestvérének a barátnőjével pontosan ez történt. :) Abban akarjuk ringatni magunkat, hogy kellünk, és a barátnőink is ezt erősítik bennünk, mert ők is elvárják, hogy fordított esetben mi is ugyanezt tegyünk.

Pedig lányok, nem kellünk minden pasinak, bármilyen jó nők, csodálatos emberek is vagyunk, és ez ennyire egyszerű. Ezt kellene elfogadni. Egy pasi nem azért nem hív fel, mert elhagyta a számod, mert taktikázik, mert az egész világegyetem összeesküdött ellenetek, hanem azért nem, mert nem érdekled. Lehet, hogy elég ügyes játékos vagy, és idővel be tudod valamilyen taktikával rángatni az ágyadba, de tényleg erre van szükséged? Fogadd el, ha nem vagy az esete, és lépj tovább, és ne olyanra pazarold az idődet, akinek nem kellesz!

Érdekes kérdés ez egy már meglévő párkapcsolatnál. Hány olyan példát látunk, amikor már több éve együtt vannak a párok, de a férfinak esze ágában sincs összeköltözni, vagy feleségül venni a lányt. Vajon miért? Azért, mert ő még nem tart ott. Ez persze nem zárja ki, hogy nem is fog ott tartani pár év múlva, de sajnos a nők nagy része ezt elrontja, elveszi a lehetőséget, hogy a férfi lépjen, és kezdődik a fejmosás. A nők egy idő után belekezdenek a taktikáikba, hogy megvalósuljanak a terveik. Van, aki érzelmi zsarolást használ, és rágja a partnere fülét, mondogatja, hogy ez a normális, ennek most már így kell lennie ennyi idő után, tovább kell lépniük, mert a kapcsolatnak fejlődnie kell.

Ez általában kétféleképpen végződhet: 1. a férfi egy idő után meggyőzi saját magát is, és beadja a derekát, mert kerüli a konfliktust, és nem tud, nem akar fájdalmat okozni, gyáva ahhoz, hogy szakítson, és nagyon jól elvan, minek váltana. A másik, amikor hosszú, akár 6-8 éves kapcsolatok is szakítással végződnek.

Persze van kivétel, ebben igazatok van, de azt ne felejtsük el, hogy mi nem a kivétel vagyunk, hanem a szabály. Hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mintha a szabályok csak másokra vonatkoznának, ránk nem, mi mindig a kivétel vagyunk, akik várják a szőke herceget fehér lovon, és tutira el is jön.

Sajnos a társadalmi nyomás óriási, és ez a nőket általában nagyon is frusztrálja. Érthető ez, és nem mondom, hogy rám soha nem hat vagy hatott. Azt sem, hogy a fentieket csak külső szemlélőként éltem át, mert nem, nekem is voltak időszakaim, amikor nagyon rosszul ítéltem meg dolgokat, de remélem, hogy tanultam belőle. :)

Én azt gondolom, akkor kell egy kapcsolatot szorosabbra fűzni, ha mind a két félben közel hasonló erősséggel van meg erre a vágy. Azért költözz össze, mert vele akarod megosztani életed minden pillanatát, vele akarsz esténként nyugovóra térni, és reggel mellette akarsz ébredni. Azért házasodj, mert tényleg vele akarod leélni ezt az életedet.

Ez nem idő kérdése, van, aki már az első hónapok után a házasság mellett dönt, és van, akinek több év sem elegendő, hogy elkötelezze magát, mert nem kellesz eléggé. Ettől te nem vagy kevesebb, vagy rosszabb, és bármennyire nehéz is elfogadni, de ő sem. A probléma, hogy ezt nem akarjátok látni, és a kudarctól, konfliktustól való félelem miatt, amit egy jó adag bizonytalanság fűszerez, gondolok itt az önbizalomhiányra, inkább együtt maradtok, bevállalva ekkora kompromisszumot.

Senkit nem állt szándékomban megbántani az írásommal, elnézést, ha felkavartam érzéseket.

Szeretettel:
Lili

BUÉK! :)

2011-01-01T11:32:00.003+01:00

Gauranga Das, alias Szűcs Gábor írásával kívánok mindenkinek szeretettel-, boldogsággal-teli új évet!
http://hotashtanga.blogspot.com/2011/01/az-igazi-szeretet.html
Mosolygós napokat!
Lili

Vezetés :)

2010-12-30T07:05:00.006+01:00

Néhány hete megint vezetek. Közel 11 év telt el, mióta vezettem. Ez idő alatt Gyuszitól vettem kb. 3 éve, meg idén egy-két órát, de ez is nagyon kevés volt. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy meglepem a férjecskémet, aki már elég ideje rágta a fülemet, hogy kezdjek már el vezetni, ott áll az autóm fél éve (mert Tomi most másikat vezet, így én megörököltem), és ha továbbra sem használom, akkor eladjuk.

Összeszedtem magam, és elmentem a Szecskába, a salsa partynkba. Nagyon izgultam, kipirulva érkeztem az étterembe, pedig csak kb. 3 km, vagy még annyi sem tőlünk. Ráadásul este vezettem, semmi forgalom nem volt. Hazafelé persze zuhogott az eső, úgyhogy meg kellett kérdeznem, hogy működik az ablaktörlő. :D Utána meg égve hagytam a belső világítást, miután leparkoltam, így legközelebb be kellett bikázni az autót. :D

Azóta kb. 50 km-t vezettem, ami nem sok, de legalább valami. Már kiigazodom a parkolóházakban, el tudok ugrani anyához, bevásárolni, táncpróbára stb.

Két dologtól tartottam nagyon, a parkolástól, és a sáv-váltástól. Az előbbinél rájöttem, hogy hely mindig van, ha az ember türelmes. Jó, nekem még akkora hely kell, mint egy platós kocsinak, ahogy Bali fogalmazott :D , de így is találok. :) Amiktől még mindig izgulok kicsit, azok a plázák parkolóházai, mert tegnap is a Westendben egyetlen hely volt a P2-n, oda persze betuszkoltam a Yarist, de utána azon izgultam, hogy fogok kitolatni, mert a legforgalmasabb helyen álltam meg, és tömött sorok voltak. A parám az volt, hogy nem érek ki 15 percen belül, ameddig a lekezelt jegyem érvényes. :) Persze simán kiértem, és a kitolatással sem volt gond. :)
Sávot váltani pedig szintén nem olyan vészes, bár még sokat kell gyakorolnom ezt is.

Egyelőre még nem ülhet mellém senki, mert nem akarom, hogy elvonják a figyelmemet, vagy hülye módon meg akarjak nekik felelni. Úgyhogy egyedül járom az utakat.

Ami nagyon jó, hogy elképesztően nyugodt vagyok, és maradok is, bármi történik. Ha valaki hülye, nem húzom fel magam, nem morgok. Évekkel ezelőtt, mikor vezettem, ez nem volt rám jellemző, néha úgy káromkodtam, mint egy kocsis, és az is egy oka volt a vezetés abbahagyásának, hogy itt Pesten stresszt okozott az a kevés is, amit vezettem. Nem akartam stresszt. Most meg azt tapasztalom, hogy egyelőre, és maradjon is így, teljes a nyugalom. Ráadásul, talán pont emiatt az energia miatt, mindig beengednek, kiengednek, hagynak átsorolni stb.

Érdekes módon, már most hatott rám a vezetés. Mozgékonyabb lettem, pedig télen hajlamos vagyok, mint a medvék, bezárkózni a barlangomba, és keveset kimozdulni. Kicsit úgy érzem, hogy felszabadított rég elfelejtett energiákat a vezetés, és persze megint leküzdöttem néhány félelmemet, és folyamatban van még néhány leküzdése. Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de a vezetés kifejezetten jó hatással van rám. :)

Az egyedüli negatív hatása most még, legalábbis ahogy én látom, hogy ha kocsival megyek egy találkozóra, akkor az elején még rá vagyok pörögve a vezetés élményre, és csak arról tudok beszélni, majd a találkozó vége felé már átkapcsol egy kicsit a figyelmem, és bekapcsol a fejemben az "útvonaltervezés". Emiatt a találkozó vége felé elvesztem azt, ami egyébként nagyon fontos nekem, hogy maximálisan figyeljek a másikra, és ne kalandozzon el a gondolatom. Emiatt elnézést mindenkitől, remélem, hamar túllépek ezen a szakaszon, és nem fog gondot okozni a jövőben.

Egy történet a végére. :) Jövök haza egyik este az Árkádból, és valami nagyon furi volt. Nem tudtam mi. A biztonság kedvéért többször ellenőriztem, hogy bekapcsoltam-e a világítást, sőt, még az ablakot is lemostam kétszer, de még mindig furi volt. A Kertész utcában, azaz egy utcányira tőlünk jöttem rá, hogy mi a szokatlan: nincs rajtam szemüveg. :D:D:D

Mosolygós napot, és vigyázzatok rám az utakon! :)

Szeretettel:
Lili

Téli szünet :)

2010-12-26T09:40:00.008+01:00

Három hétig szabadságon vagyunk, mert a Fuerte-ben téli szünet van. Ilyenkor és nyáron van egy kis szabadságunk, ami első hangzásra nem is kevés, de ha belegondoltok, hogy pl. legközelebb majd július végén leszek szabadságon, és rengeteg hétvégém is foglalt, akkor azért elég durva. Általában a nyári táborban még kinyírjuk magunkat, és az utolsó csepp energiáinkat is belefacsarjuk, aztán KO-k leszünk a fiúkkal teljesen, úgyhogy ideje is a nyári szünetnek.

Nagyon gyorsan repülnek a napok, egy hét már el is telt a szabiból, és pihenni még túl sokat nem pihentem. Nekem mit jelent a pihenés? Mivel én állandóan pörgök, ilyenkor arra vágyom, hogy ne csináljak semmit. Csak elmotyogok itthon, gyakran még kimozdulni sincs kedvem, inkább olvasok, és visszavonulok az emberektől is. Kell egy kis magány, ami igazából nem is magány, csak egyedüllét, nagyobb tér magamnak, és több idő magamra. Nagyon szeretem, hogy ilyenkor erre is van időm.

De az is igaz, hogy sokáig nem tudok nyugton sem maradni, és pár nap múlva már csinálnom kell valamit, hogy ne érezzem haszontalannak magam. Úgy látszik cselekvéskényszerben szenvedek, :) és a lustálkodás nehezen jön. Ha pl. elmegyünk nyaralni, az első pár nap azzal telik, hogy átállok nyugis üzemmódra, majd egy pár nap után már nagyon vágyom valami pörgésre, ezért ilyenkor jól jönnek a vízi sportok, amik növelik az adrenalint, és kihívást jelentenek. :) Csak feküdni a tengerparton egy magazinnal, nem az én stílusom. 1-2 napig elvagyok vele, ilyenkor "művelődöm", és elolvasok néhány női magazint, de aztán inkább könyvre váltok, ha már olvasásról van szó. Szeretem a szórakoztató és a klasszikus irodalmat is, de a leginkább az elgondolkodtató könyvek állnak hozzám most közel, amik valamilyen értéket is tartalmaznak, vagy a lelkemet is építő gondolatokkal vannak fűszerezve.

A mostani téli szünet a lányaimmal (Sabor y Tumbao) való karácsonyozással kezdődött, majd a tanárainknak és asszisztenseinknek főztem 15 főre vacsit, és azzal folytatódott. Nagyon jó volt mind a kettő. Persze más volt, hiszen a csajokkal Briginél voltunk, így a háziasszony szerep ott rá hárult, és nagyon jól is csinálta. Szeretem nagyon a humorát, mert nagyon jó helyzetkomikum érzékkel rendelkezik. Az a típus, akik keveset szól, de akkor nagyon nagyot. :) Szóval jól éreztem magam nagyon. :) A tanári csapatnak pedig szívvel-lélekkel főztem, és jó volt látni, hogy ízlik. Nekem nagy öröm az ilyen jellegű gondoskodás. :)

24-én itthon főztem, és ez már a 7. közös Karácsonyunk Tomival. Alig fél éve voltunk együtt,, amikor az első közös karink volt, de olyan természetes volt., hogy együtt legyünk, hogy fel sem merült, hogy ez máshogy is lehetne. Vele annyira sok minden természetes, és egyszerű, és ez nagyon jó. Pláne, hogy én szeretem bonyolítani a dolgokat, de ő ezeknek jól ellenáll. :)

Tegnap úgy volt, hogy Tomi tesójáékkal és szüleivel töltjük a napot, de az időjárás közbeszólt, így el lett napolva a dolog. Nem volt túl jó napom, a kezem elég sokat fájt, és a hangulatom sem volt a top-on, de ilyen is van. :)

Ma anyukámmal ünnepelünk, már nagyon várom, mert hiányzik mindig, pedig azért hetente 1-2 alkalommal tudunk találkozni.

Mosolygós napot mindenkinek! :)
Szeretettel:
Lili

Ünnepek és én :)

2010-12-23T18:37:00.011+01:00

Nem sok ünnep áll hozzám közel, de a Karácsony gyermekkorom óta az egyik legfontosabb nekem. A többi ünnep kicsit eltörpül emellett. Néha nem is értem, hogy miért ilyen fontos ez az ünnep nekem, hiszen az elmúlt egy évtizedben kifejezetten nehéz nekem ilyenkor.

Ennek oka, hogy édesapám 11 éve ment el, és nekem nagyon hiányzik, ilyenkor mindig szomorú leszek, hogy nincs már velünk. Sok dolog fut végig a fejecskémben, hogy mi mindenről lemaradt velem kapcsolatban. Nem látta, hogy lediplomázom, hogy férjhez megyek, még csak nem is ismerte Tomit, és majd a leendő unokáit sem fogja ismerni. Mivel kiskorom óta a Karácsonyok nagyon megmaradtak bennem, ezért ilyenkor ez erőteljesebben felkavar, bár amúgy sincs nap, hogy ne gondolnék rá, függetlenül attól, milyen nap van, ünnep, vagy hétköznap.

De nem akarok rossz-kedvet okozni senkinek, ezért inkább az ajándékozásról írnék pár szót. Bár ez sem lesz mókás, legalábbis, ha leírom a véleményem, márpedig ezt tervezem. :)

Kicsit már-már rémisztő időszak is ez, mert amit az emberek művelnek itt a városban, az ajándék vásárlási-roham, amikor szinte tülekednek, lökdösődnek, nekem kicsit felfoghatatlan. Mindenki inkább maradna otthon, és töltené a szabadságát azokkal, akiket szeret, minthogy végigrohanja a várost, hogy felhalmozza a szeretete "bizonyítékait", azaz az ajándékokat.

Aztán itt van a sütés-főzés, vég nélküli zabálás időszaka, hogy aztán majd az új évben elkezdhessünk egy új szuperdiétát, amivel leadjuk a most felszedett kilókat. Elég sokszor előfordult már, hogy én ilyenkor tüntetőleg fogyok akár 4-5 kilót is, mert nem nézem jó szemmel a mértéktelen habzsolást. Nem azt jelenti, hogy én nem szeretek főzni vagy enni ilyenkor, dehogynem! Gondoskodni csodálatos, és enni is szeretek, de biztosan tudjátok, hogy miről beszélek. Nem kell 6 édességet készíteni, ha kettő is elég, és nem kell negyedszer is repetázni, ha már az elsővel jóllaktál. Nem kell meghülyülni, hogy aztán később rosszul érezzük magunkat tőle. Mert ilyenkor itt ám a kifogás: Karácsony van. OK, ne is diétázz, de mértéket lehet tartani. Nem mindegy, hogy eszel két szelet bejglit, vagy megeszel egy egész rudat...

Töltsétek az értékes időtöket inkább azokkal, akik közel állnak hozzátok, mint a plázák eladóival, és egyetek mértékkel, és lehetőleg minőségi, tiszta ételeket.

Szeretettel-teli Ünnepeket kívánok!
Lili

Jónak lenni rossz? :)

2010-12-18T08:40:00.011+01:00

Tegnap volt egy beszélgetésem Balival, amit gondoltam, most írással feldolgozok. Mielőtt félreértés lenne, rögtön az elején tisztáznám, hogy nem gondolom, hogy egy jóságos tündérke lennék, aki mindig csupa csupa jó döntéseket hoz, mindig úgy viselkedik, ahogy kell, és mindig tiszta gondolkodású, nem borítja el némi indulat, harag. Nem vagyok tündér, bár rossz embernek sem tartom magam. Egyszerűen olyan ember vagyok, akinek az őszinteség nagyon fontos, és ezt nyíltan fel is vállalom.

Felvállalom, hogy nem vagyok tökéletes, hogy vannak hibáim, bizonyos szituációkban, emberi kapcsolatokban követek el hibákat, és még sokáig sorolhatnám. Azonban az is biztos, hogy arra törekszem, hogy egyre jobb legyek. Minden nap ez a célom: jobb emberré válni, másokat segíteni, nem ártani senkinek.

Sokat változtam az elmúlt években, és én úgy érzem, hogy jó úton haladok, nem is szeretnék letérni róla.

Bali azt mondta, hogy az embereknek már-már kezdem a furi kategóriát súrolni, mert annyira hihetetlen, hogy én ilyen jó vagyok. Azt mondta, hogy ő tudja, hogy én ilyen jó ember vagyok, és nagyon nagyra becsüli, hogy képes vagyok megvalósítani ezt, és fejlődni, túllépni a saját korlátaimon, olykor makacsságomon, büszkeségemen, önfejűségemen, de szerinte az emberek számára ez már a hihetetlen kategória, és pont ellenkezőleg sülhet el.

Hogy megint csak őszinte legyen, engem nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek rólam. Pontosabban ezzel kapcsolatban nem. Vannak dolgok, amivel kapcsolatban túlzottan is, de már ezen is dolgozom. :) Aki rosszindulatú, az bármit teszek, mondok, írok, úgy fog hozzám állni, mert ő így akar látni. Nem szándékozom változtatni a nyitottságomon, és egyenességemen azért, mert lehet, hogy vannak, akik szerint ez nem normális. Szomorú, ha ma az az értékrend az elfogadott, hogy abnormalitás az őszinteség, a szeretet, és ezeknek a kimutatása, kifejezése, normális és elfogadott viszont a manipuláció, önzőség, makacsság, irigység és a rosszindulat.

Nekem nagyon jó dolgom van, ugyanis én úgy gondolom, hogy nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve. A férjem, Bali, anyukám, Sanya, Timi, a tanáraink és asszisztenseink, a Sabor y Tumbao-s lányaim, Lucien és Gábor barátaim, Andika, Csilike és Edike barátnőim, rengeteg tanítványunk, hogy csak néhányukat soroljam, mert hirtelen annyira sok jó ember jut eszembe, hogy az egész írásom lehetne egy jó hosszú lista, és még akkor sem érnék a végére. A lényeg, hogy én úgy látom, hogy mind-mind csodálatos emberek.

Persze, vannak emberek, akikben csalódtam, mert mást vártam el tőlük, bár ez is lehet, hogy az én hibám, de róluk sem gondolom, hogy rossz emberek lennének. Biztosan vannak olyan emberek is, akiknek nem vagyok szimpatikus, nem kedvelnek, de ők sem rossz emberek ettől, egyáltalán nem is haragszom rájuk ezért, hiszen nem lehet, és hála Istennek ma már nem is akarok mindenkinek megfelelni.

Nem tagadom, erőteljes bennem néha a megfelelési kényszer, de ez inkább a táncomra vonatkozik, ott megy el könnyedén az önbizalmam, ott kell jobban odafigyelnem magamra, hogy ne essek át néha bizonyos határokon. De ez valamilyen szinten érthető is. A tánchoz érzékenység kell, legalábbis én így gondolom. Aki pedig érzékeny, az vagy nem nyílik meg, vagy könnyen sebezhető. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. Ráadásul fenemód maximalista vagyok, így saját magammal vívom a csatáimat, nem is a külső környezettel.

Az írás nekem rengeteget ad. Úgy érzem, hogy ilyenkor fedezem fel még jobban magam. Nem változtatok az őszinteségemen, nem fogom továbbra sem cenzúrázni a mondandómat, sem átfogalmazni azért, hogy jobban megfeleljen az elvárásoknak. Akinek nem tetszik, annak nem kötelező olvasnia a soraimat. :)

A mai tanácsom a következő: Ne próbálj meg jó lenni, egyszerűen csak legyél az!

Namaste!
Lili

Sabor y Tumbao új casting :)

2010-12-16T08:18:00.004+01:00

Januárban újabb válogatást tervezek a ladies' style csoportunkba.

Hogy miért? Jelenleg 12-en vagyunk, ez egy nagyon jó szám, nem is akarok most sok új emberkét. Akkor meg minek a válogatás? Azért, mert mindig kell a megújulás. Voltak, akik lemaradtak múltkor, mert későn értesültek róla, vagy nem tudtak suli, költözés stb. miatt jelentkezni. Egyrészt miattuk.

Másrészt pedig nekem, mint tánccsoport vezetőnek mindig nyitott szemmel kell járnom, és ki tudja mikor találok új tehetséget, akivel aztán hosszú távon együtt tudunk működni. Ezért kb. fél évente, évente tervezek egy-egy válogatást. Lehet, hogy senki nem kerül be, ez is előfordulhat. A csapat ugyanis megvan, és jól működik, csak olyan kerülhet be, aki véleményem szerint erőteljesen építené a meglévő csoportot. Az első válogatáson vettem fel pár olyan lánykát is, akikben hosszú távon látok fantáziát, most azonban csak olyanok kerülhetnek a csapatba, akik minden szempontnak megfelelnek már most.

Lesznek-e kiesők a mostani csoportból? Nem, ilyet egyelőre nem tervezek. Arról sem tudok, hogy valaki el akarná hagyni a csoportot, szerintem jól megvagyunk, és szuperül dolgozunk együtt. :)

Az előfordulhat, hogy ha valaki a jelenlegi csoportból mondjuk egy év után sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és sok új, és nagyon jó emberke várakozik a helyére, akkor lehet, hogy meg fogok válni, néhány embertől, de nem szívesen tenném. Azonban a csapat érdek mindig megelőzi az egyéni érdekeket, ezért ki tudja, milyen döntéseket kell meghoznom majd a jövőben. Most nincs ilyen helyzet, aminek örülök nagyon. :)

De visszatérve a válogatásra:
Első lépés, hogy egy motivációs levéllel megkeressenek engem az érdeklők minél előbb: polgar.lili@salsafuerte.hu
Ezek után én eldöntöm, hogy ki jöhet a válogatásra: január 23. vasárnap Budapest
Aki a válogatáson megfelelt, az egy próbahónapon vesz részt, ez a harmadik kör. Utána dől csak el, hogy ki maradhat.

Hajrá lányok!
Mosolygós napokat!
Lili

Párhuzamos valóságok :)

2010-12-11T10:01:00.008+01:00

Mindig elgondolkozom azon, ha olyat tapasztalok, hogy két ember, mondjuk én, meg valaki más, mennyire elbeszélünk egymás mellett. Én mindig hiszem, hogy sikerült megértenem, amit a másik mond, de előfordul, hogy a másik csak akkor hiszi ezt el, ha egyetértek vele. Szerintem ez két különböző dolog.

Megértheted a másikat, el is fogadhatod, hogy ő úgy látja a dolgokat, de ettől neked még lehet egy saját valóságot, láthatod máshogy. Én nem kérem, hogy ezt a nézőpontot elfogadják, csak azt, hogy hagyják meg nekem, de sajnos néha nagyon erőszakosak az emberek, és nem értik, hogy megértettem, akár évekig is próbálnak rávezetni az ő valóságuk elfogadására. Van, aki sértésnek veszi, hogy nem értek egyet, van, aki meg „csakazértis” meggyőzöm, hogy milyen rosszul látja a dolgokat magatartást vesz fel.

Szerintem meg el kell fogadnunk, hogy mások vagyunk, ezért máshogy is látunk, élünk meg dolgokat. A legjobb az, amikor a megéléseimet, azaz az érzéseimet akarják leküzdeni. De az érzésekkel nem lehet nagyon vitatkozni. Ha én azt érzem, hogy ez nekem nem jó, rossz érzést kelt bennem, vagy éppen akár az ellenkezője, akkor az a bizonyos dolog bennem az adott pillanatban ezt váltotta ki. Persze most nem arról beszélek, hogy ha valaki felidegesít, később racionális érvekkel ne lehetnék meggyőzhető. Arról írok, amikor mondjuk van egy nézetkülönbség, és bár én tökéletesen úgy érzem, hogy értem, felfogtam, sőt, talán még el is fogadom, hogy a másiknak igaza van az ő szemszögéből, mégsem illik bele az én valóságomba.

Vagy olyan eset is ide tartozik, amikor valaki arról próbál meggyőzni, hogy neki volt igaza, amikor én nem is mondom azt, hogy ez nem így volt, mert szerintem akár mind a két félnek is igaza lehet, csak nem az egymás, hanem a saját valóságukban.

Azt azonban nehezen viselem, ha erőszakossággal rám akarják kényszeríteni a másik valóságot, ami nem az enyém, és megpróbálnak hosszú időn keresztül győzködni, olykor akár lenézően, hogy „majd te is eljutsz erre a szintre, és akkor belátod ezt és ezt” mondatokkal. Eleve nekem a lelki fejlődés alapköve az alázat és elfogadás, ezért akik fölényesen így nyilatkoznak, hogy "te még nem tartasz itt és itt", azokat eleve távolságtartóan kezelem.

Úgy gondolom, hogy mindenkinek megvan a fejlődési lehetősége, útja, dinamikája, azonban nem gondolom, hogy egy út létezik, csak egy cél. Az, hogy ezt a célt hogyan éri el az ember, az millió-féleképpen lehetséges, és nem tudhatjuk, hogy ki hányadik lépcsőn tart éppen, vagy hányadik létrafokot mássza. Ítélkeznünk amúgy sem kellene, de pláne ilyen felsőbbrendűen...

Szóval, amit mindig hangsúlyozok: tolerancia és elfogadás. Persze sokaknak kell az önigazolásukhoz, hogy az ő valóságukat rákényszerítsék a másikra, és addig nem nyugszanak, míg a másik meg nem adja magát. Hát én nem ez a típus vagyok, és ez nem makacsság, nagyon távol áll attól. Egyszerűen csak az erőszakot szeretem kizárni az életem minden területéről.

Ha például egy konfliktus rendezéséről van szó, lehet, hogy megszületik egy csodálatos megbocsátás érzés, és helyreáll egy teljes bizalom, és szeretet, ami nagyon jó, de nem kell mindig ennek történnie, nem csak így záródhat egy konfliktus. Végződhet úgy is, hogy megérted, és elfogadod, hogy neki akkor azok a döntései voltak a számára helyesnek tűnők, ami nem illett bele a te elképzeléseidben, és megbocsátasz neki, valamint kéred, hogy ő is bocsásson meg, ha te olyat tettél, ami neki vélt vagy valós okokból rossz volt. De ez nem jelenti azt, hogy innentől bratyiznotok kellene, csak annyit, hogy az energiát elengeditek, és kész.

Nekem most két ilyen eset is volt nemrég az életemben. Az egyik a felszabadítóan csodás energiákkal végződött, és teljesen természtessé vált. A másik az erőszakos, amit én már elengedtem, lezártam, de újra és újra próbálnak meggyőzni. Pedig olyan szép lenne, ha végre szeretetben elválhatnánk. Na ezek nem csak egy emberen múlnak.

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Egy kapcsolat vége :)

2010-12-02T08:15:00.010+01:00

Hogy honnan tudjuk, hogy egy kapcsolatnak már vége van, és ideje lenne továbblépni? Jó kérdés. Gyakran látom, hogy egy-egy kapcsolatnak már rég vége szakadt, de még mindig együtt vannak a párok. Az elengedés valóban sokszor nagyon nehéz.

A férfiak sokszor kényelmesek, és konfliktuskerülők, ezért inkább benne maradnak egy nem túl jó kapcsolatban is, minthogy lépjenek. Aztán náluk a következő lépcső, hogy megcsalják a párjukat, vagy akár nem csak egy éjszakás kalandokba bocsátkoznak, hanem viszonyt kezdenek, majd ha már biztosra mehetnek, azaz „üzleti” szellemben átgondolták, hogy melyik kapcsolattal nyernek többet, akkor döntenek, és vagy elhagyják a párjukat, vagy nem.

A nők máshogy működnek. Velük kapcsolatban azt látom, hogy gyakran az a megtartás ki nem mondott indoka, hogy nincs elég önbizalmuk a továbblépéshez. Nem tartják elég értékesnek, és érdemesnek magukat arra, hogy rájuk köszöntsön egy boldogabb kapcsolat. Félnek, hogy mi lesz, ha elhagyja őket a férfi, vagy egyedül kellene maradniuk, ezért sokszor olyan kompromisszumokba is belemennek, amibe talán már nem kellene. Nem azt mondom, kellenek egy kapcsolatban a kompromisszumok, de az nem egyenlő azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, mi folyik.

Pedig lányok, van élet egy-egy kapcsolat után is. Én is ragaszkodó típus vagyok, de ennek ellenére azt gondolom, hogy ha vége van valaminek, azt el kell fogadni. Ha nem kellünk, akkor az ellen bármit kitalálhatunk, millióképpen megpróbálhatjuk megmenteni a kapcsolatunkat, akár nevetségesen megalázva magunkat a kis taktikákkal, akkor sem fogunk kelleni. Lehet, hogy rafinált vagy ügyeskedő módon elérjük, hogy még húzzuk-halasszuk a szakítást, de az bizony az esetek többségében el fog jönni. Ha meg nem, akkor nektek tényleg kell egy olyan kapcsolat, amiben tudjátok, hogy már egyszer nem kellettetek, és csak azért vagytok együtt, mert kellő erőszakossággal rendelkeztek? Nyílván nem a fizikai erőszakra gondolok, hanem a manipulációra, érzelmi zsarolásra, taktikázásokra.

Én is voltam fiatalabb koromban olyan helyzetben, hogy mindent megtettem volna, hogy megmentsem a kapcsoltunkat, mert hittem, hogy összetartozunk. Én is ringattam magam illúziókba, úgyhogy pontosan tudom, miről beszélek. :) Ma azonban már látom, hogy jobb akkor elválni, amikor még nincs túl nagy esélye a mélyebb sebeknek, ugyanis minél tovább húzzuk a dolgot, annál jobban felerősödik az az érzés is, hogy kudarcot vallottunk. Pedig az, hogy egy kapcsolatban nincs több, az nem kudarc. Egyik oldalról sem. Egyszerűen ennyi volt benne, és kész.

Először az emberek kifejezetten tagadják, hogy bármi gond lenne, és bár érzik, hogy valami nem stimmel, próbálnak egy illúziót felépíteni, és abban élni. Aztán jön a harag, veszekedés, egymás hibáztatása dolgokért. Majd ilyenkor szokott az egyik fél mondjuk a férfi kilépni, és továbbállni, vagy legalábbis megpróbál, de a nő eljut a „mentsük meg a kapcsolatunkat” szakaszba, és nem hagyja elmenni. Ez bizonyos esetekben persze jó, mert a férfiak néha a könnyebb utat választják, nem nagyon szeretnek melózni egy kapcsolaton, pedig semmit nem adnak ingyen. Meg kell dolgozni a harmonikus kapcsolatért is. De azért van egy határ itt is, hogy a nő mennyire próbálja megmenteni. Ha a másik nem akarja, akkor nincs mit tenni. Egyedül nem oldhatja meg a nő a problémát. Partner, társ kell hozzá.

Ha már házas vagy, akkor ezzel a kötelékkel azt is vállaltad, legyél férfi vagy nő, hogy megteszel mindent azért, hogy működjön a dolog. Sajnos gyakran előfordul, hogy ez nem így van, és valamelyik fél nem érzi a különbséget az „együtt járás” és a házasság között. Ez utóbbinál én úgy gondolom, hogy egy felvállalt kötelessége is a párnak, hogy jól működtessék a kapcsolatukat. Ha pedig Isten előtt is megígérték ezt, azaz volt ilyen fogadalmuk/szertartásuk, akkor ezt sem árt figyelembe venni. Persze tudom, hogy sajnos az egyházi esküvő ma már inkább divat, mint valódi fogadalom. Nekünk Tomival védikus (indiai) szertartásunk volt, és ott Isten előtt megfogadtuk, hogy kitartunk szeretetben egymás mellett ebben az életben, és támogatjuk egymást minden téren. (Pontosabban 7 életben, azaz a következő 6-ban is, de ez mellékes most.) Nekünk ez a fogadalom jelentőséggel bír, van súlya, nem csak divat. Azaz nem szeretném, ha Istennek tett ígéretemet nem tudnám betartani.

Visszatérve hozzánk lányok. Ha a pasi el akar hagyni, mert keményen fogalmazva nem kellesz neki, akkor engedd el! Tartsd meg a méltóságodat, és ne fuss utána kiskutyaként, ne add fel a személyiségedet azért, hogy olyanná válj, amiért talán veled maradna, hanem lásd be, ha tovább kell lépni. Nekem is volt egy-két nehéz szakításom, de utána mindig jött valami csodálatos, amit kár lett volna kihagyni, és ha az első kapcsolatomban megmaradok, ami 6 évig tartott, akkor nagyon sok jó dologról mondtam volna le az életemben, és nagyon sok szenvedéssel kellett volna fizetnem a rossz döntésemért.

Szeretettel elválni nem könnyű, de nem lehetetlen. Gyűlöletben elválni sokkal rosszabb szerintem, és sokkal több fájdalmat okoz, sebet ejt. Jobb nem megvárni ezt a fázist.

Remélem, nem kavartam fel túl sok mindenkit ezzel az írásommal…

Namaste! J

Lili

Villámcsapás :)

2010-11-25T08:21:00.009+01:00

Létezik szerelem első látásra? Volt már benne részed? Én elég romantikus típus vagyok, ezért nem kérdés, hogy hiszek-e benne, vagy sem. :) Hogy mire gondolok pontosan? Két ember tekintete találkozik, egybeolvad, és minden megszűnik, ami eddig fontos volt, minden értéktelenné válik, ami eddig értékesnek tűnt. Egyszerre érzi a vonzást, a szenvedélyt, az nyugalmat, a biztonságot, az összetartozást, és mindezt olyan természetes formában, mintha ezer éve ismernék egymást. Olyan lehet ez, mint a villámcsapás.

Nem mindenkinek adatik meg ez, sőt, szerintem nagyon keveseknek, hogy így érezzenek, és utána be is teljesüljön ez a sorsszerű találkozás, és egy boldog család alakuljon belőle.

Az is igaz, hogy van hasonló érzés szerintem, ami csupán illúzió, könnyű neki bedőlni, de valójában amilyen gyorsan jön ez a fellángolás, várhatóan olyan gyorsan is megy.

A baj ott kezdődik, szerintem, hogy sokan erre vágynak, és csak és kizárólag ezt akarják, ezt hajszolják egész életen át, és ezáltal nagyon magasra teszik a lécet, vagy éppen nagyon alacsonyra, ez nézőpont kérdése.

Én voltam már úgy szerelmes, hogy nem volt viszonozva, és fordítva is volt ilyen. A biztonsági zónám védelme miatt alapvetően is hajlamos vagyok a plátói szerelemre, de persze ennek nem sok valóság alapja van, mert általában köze nem volt ahhoz az emberhez, aki iránt éreztem. Mivel plátói volt, így volt lehetőségem felruházni minden olyan tulajdonsággal, ami nekem fontos, és elhitetni magammal, hogy olyan, amilyennek képzelem. Így biztonságosan szerethettem, hiszen nem volt aki kilyukassza a lufimat, mivel általában az illető nem is tudott az érzéseimről. Jó érzés volt, hogy szerelmes voltam a szerelembe, ez az illúzió világ is boldoggá tudott tenni. Alapvetően pont erre vágyunk, hogy megtaláljuk azt, akit szerethetünk, akivel megélhetjük mindezt. De ezt feltétlenül tudnunk kellene az első pillanatban? Szerintem korántsem. Ahogy írtam, én ugyan hiszek ebben a szerelem első látásra dologban, és félelmetes erejében, de nem vágyom rá. Szerintem nagyon boldog lehet az ember enélkül is.

Persze, nekem is megvolt a szikra, mikor megláttam Tomit. A vonzalom nálam is létrejött, de valószínűleg az erkölcsi tartás visszafogott, ugyanis éppen a barátjával randiztam. Aztán annak a kapcsolatnak elég gyorsan vége szakadt, mert beláttam, hogy nincs értelme, és miután szabadságom visszatért (na meg a Tomié is, mert ő sem volt egyedül akkoriban), akkor az ismerkedésünk útjába már nem állhatott semmi. Direkt írom, hogy ismerkedés, mert még hónapokig nem jöttünk össze, csak naponta órákat telefonáltunk, „álomba nevettetett” Tomi minden este, sokat sétáltunk, akár éjfélkor elindultunk egy jókora sétára a Várban, és szépen alakult a dolog érzelmileg, fizikailag csak jóval később, mert egyikünk sem az a típus, aki az egyik ágyból a másikba ugrana.

Bár nem csapott az első pillanatban belém a villám, és nem vesztette el minden más a jelentőségét, nem olvadt, vagy inkább forrt úgy össze a tekintetünk, mint amiről az elején írtam, én el sem tudnék képzelni ennél boldogabb kapcsolatot, ami most már 6 és fél éve ilyen szépen működik, mint a miénk. Nem azt mondom, hogy nem voltak nehezebb időszakok, vagy hogy mindig rózsaszínű ködben lebegünk, de újra és újra azt érzem, hogy ezt az embert én annyira nagyon szeretem, hogy már lehetetlen jobban, aztán megint kiderül, hogy mégis lehet, és még jobban beleszeretek. Igen, ennyi idő után is használom a szerelem, és nem csak a szeretet szót, mert ugyan az utóbbi nagyon fontos, és egy mély szeretet is nagyon fontos alapja a kapcsolatnak, de én szerelmes vagyok a férjembe, nem „csak” szeretem.

Hogy mitől működik ilyen jól a kapcsolatunk, és hogyan tudjuk így megőrizni ezt a varázst? Nagyon egyszerű, bár lehet, hogy nem mesébe illő: tudatosan. Odafigyelünk egymásra, nap, mint nap. Teszünk a kapcsolatunkért, még mindig ismerkedünk, hogy minél jobban értsük a másikat, és boldoggá akarjuk tenni egymást. Apróságokkal jelezzük, hogy a másik fontos. Reggelente, esténként apró szerelmes üzeneteket hagyunk egymás notebook-ján, minden reggel elkészítem Tomi kedvenc teáját, hogy gondoskodjak róla, és örömet szerezzek vele stb. Tudatosan tervezzük azt is, hogy időt tudjunk egymásra szánni, minőségi időt, azaz hiába dolgozunk együtt, ez nem ugyanaz. Olyan időt, amikor csak ketten vagyunk, és egymásra figyelünk. A mentalitásunk nagyon más, Tomi elég nyugodt típus, én meg a pörgök ezerrel kategóriába tartozom. A különbség nem állítom, hogy néha nem idegesítő mindkét félnek, de a kapcsolatunkat ezek a felszínes apróságok egyáltalán meg sem karcolják. Mindenkinek lehet rossz napja, nekünk is van, és olyankor arra próbálunk figyelni, hogy legalább az egyik legyen „normális” :). Amikor mindketten morcosak vagyunk (bár ez elég ritka), akkor van egy kisebb-nagyobb szóváltás, ami főleg az én türelmetlenségemből fakad, de ezek is pillanatok alatt oldódnak. Ezeket azért írtam le, mert szerintem ezek a dolgok is formálnak, és még jót is tehetnek egy kapcsolatnak. Nem kell mindenben egyetérteni, hiszen az nem alakít minket. Az nem mindegy, hogyan kezeljük, mennyire vagdalkozik az egónk, és milyen makacsul ragaszkodunk butaságokhoz, ahelyett, hogy szeretnénk egymást. Néha az emberek nem tudnak a valóság és az illúzió között különbséget tenni, ezért ha a rózsaszín köd oszlani kezd, nem marad semmi, csak a kiábrándulás, csalódás.

Na de mit tegyen az ember, ha akkor éri a villámcsapás, amikor már elkötelezte magát? Kényes kérdés, az biztos. Nekem a házasság szent, és ezért úgy gondolom, hogy le tudnék mondani akár több villámcsapásról is. :) Egyedüli oka a házasság felbontására nálam a fizikai és érzelmi károkozás lenne, azaz a verés, és az olyan rossz kapcsolat, ami szinte megöli a lelket, és érzelmi nyomorékká teszi a másikat. Egyébként jöhet a villám, vagy a csábítás, vagy bármi vonzó, és lehet, hogy nem könnyen, de úgy érzem, ellenállnék, mert szeretem, és tisztelem a férjem, és vele akarom leélni az életem, nem mással. :)

De ez én vagyok, nekem ez így jó, elfogadom azt is, ha másnak meg máshogy jó. :)

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

Elvek kontra makacsság :)

2010-11-21T08:07:00.005+01:00

Ez a bejegyzésem közvetlenül az előzőhöz kapcsolódik, a „Hitelesség” címűhöz.

Nem egyszer tapasztaltam már, hogy az emberek összetévesztik az elveket, a makacs gondolkodással. Vannak dolgok, amikhez nem érdemes ragaszkodni, és rugalmatlanul kezelni, de vannak olyanok is, amikből szerintem soha nem szabad alábbadnunk, bármennyire is nehéz néha nem ezt tenni. Az előbbiek a mindennapi kis „fogadalmaink”, amiket én nem sorolok az elvek kategóriába, de mindegy is, mire címkézzük fel, soha nem a címkék számítanak, hanem a mögötte lévő tartalom. Szóval nekem a mindennapi kis fogadalmaim azok, amiken javítani szeretnék, és kialakítom ezeket a szokásokat, amik aztán hosszabb-rövidebb idő alatt szokásokká válnak (vagy mégsemJ). Vannak azonban olyanok, akiknek nem ez a szándék vezérli a ezeket az „elveiket”, hanem a sértődöttség, konokság, makacsság. Ami ilyen indulatból jön, ahhoz szerintem nem szabad ragaszkodni, inkább felül kell vizsgálni minél előbb, és lehetőleg elengedni őket. Biztosan tudjátok miről beszélek. Az „elvből nem csinálom ezt és azt” kezdetű mondatokra gondolok.

Elveknek én azokat a dolgokat tekintem az életemben, amiktől sikerül megőriznem az emberi méltóságomat, a jóságot, az önzetlenséget, mások szolgálatát, és segítenek nekem, hogy helyes életet éljek, jó döntéseket hozzak, irányt mutatnak, és támogatnak abban, hogy jobb emberré váljak. Nincs több ezer ilyen számomra, hanem azt a néhányat próbálom tartani, amiben hiszek. Többen ismeritek az egyik kedvenc idézetemet: „Szeress mindenkit, szolgálj mindenkit, mindig segíts, sohase árts.” Nem mondom, hogy tökéletesen megvalósítom, előfordul, hogy az orrom alá is dörgölik, ha valamit nem e szerint teszek, vagy a másik szerint nem így cselekszem, de esetleg nem látja, hogy én mire gondoltam, de hát az dobja rám az első követ, aki ezt tökéletesen éli és teszi minden nap. J Persze ilyenkor is hálás vagyok, hogy emlékeztetnek rá, és átgondolom, hogy mi vezérelt, és min kellene változtatnom. Bár azt hozzáteszem, hogy a külső megítélés koránt sem érdekel annyira, mint a bennem zajló valódi érzések, és előforduló gyarlóságok kezelése. Azaz nem az számít, milyennek látnak, hanem az, hogy valójában ki vagyok.

Szerintem nagyon fontos az is, hogy tudjuk, hogy mely elvek azok, amik fontosak számunkra, és ne feledkezzünk meg erről. Ahogy már írtam, nem kell most felállítanod magadnak egy száz pontból álló listát, tíz bőven elég lesz. :) Ha pedig nincs kedved ezen gondolkozni, de szeretnél mégis valami mankót, ott a "10 parancsolat", bármilyen furin is hangzik esetleg ez elsőre. Mindent tartalmaz, és mindenki ismeri, de sajnos még azok sem tartják, akik keresztények.

Egy kis emlékeztető, hátha rég volt már hittan óra, íme a parancsolatok. :)

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! 2. Isten nevét hiába ne vedd! 3. Az Úr napját szenteld meg! 4. Atyádat és anyádat tiszteld! 5. Ne ölj! 6. Ne paráználkodj! 7. Ne lopj! 8. Na hazudj, és mások becsületébe kárt ne tégy! 9. Felebarátod házastársát ne kívánd! 10. Mások tulajdonát ne kívánd!

Az én kis listám, ami elég soban fedi ezt, a következő: Isten-szeretet, feltétel nélküli szeretet, szolgálat, őszinteség, hűség, ne ártsak senkinek, megbízhatóság, hitelesség, korrektség, alázat, szerénység, türelem. Ezek az alapok, amire időről időre figyelmeztetem magam, és megteszek mindent, hogy e szerint éljek. Ezt még persze sok dolog egészíti ki, de azok főleg olyanok, amik ezen elveim megvalósuláság támogatják.

Az életben szükségünk van egy "iránytűre", hogy ha kérdésünk van, vagy bizonytalanok vagyunk, akkor előhúzhassuk, és eligazodjunk általa. nekem ilyen iránytű az elveim, és azok megtartása. Neked mi az iránytűd?

Mosolygós napot!

Namaste!

Lili